Végre megmutathatom az első olyan darabot, ami már szerepelt a WIPszerdában, s azóta teljesen elkészült – első Cameo kendőm. Igen, első, ez azt is jelenti, hogy lesz második, s ki tudja, talán harmadik is. A minta annyira egyszerű, ugyanakkor ahány fonalkombináció, annyiféle arca van.
Ez itt GGH Baby Alpaka fonalból készült 4-es tűvel. A csíkozáson picit módosítottam, bár nem szándékosan. Az úgy volt, hogy azt képzeltem magamról, hogy képes vagyok fejben tartani hetekig egy egyszer elolvasott szöveget, amelyben ráadásul számok is szerepelnek. Belátom, erősen túlértékeltem a képességeimet. Miután rájöttem a tévedésre, váltottam a keskenyebb csíkokra, de tulajdonképpen még tetszik is ennek a malőrnek a következménye.
– Szerinted van itthon pirospaprika? – Gőzöm nincs, sosem használok paprikát. Ha, akkor a bal felső konyhaszekrényben. (utánanéz) – Nem látok. Ha már úgyis Pesten jársz, hozz már haza egy nagy csomaggal légyszi! És figyelj, amúgy minek nekünk öt csomag kurkuma, amikor sosem főzünk vele?
(Telefonbeszélgetés Apahajóval, miközben én a Bécs-Budapest buszon ülök
ő meg ebédet próbálna főzni, ha lenne otthon paprika.)
Hát nézzük csak, minek nekünk öt csomag őrült kurkuma, ha sose főzünk vele. Na jó, öt csomag azért nem kell, elég három (45 gramm). Aztán még 50 gramm őrült kávé. Ezeket beleszórtam egy lábos hideg vízbe. Hogy a lábos hány liter, azt nem tudom, mindenesetre 10 deka fonal vagy az abból készült kendő kb. egyharmad részét foglalja el. (Majd, de egyelőre még nem tettem a kendőt a lábosba). A víz plusz őrölt festékanyagokat majdnem forrásig melegítem és úgy 40 percig hagyom rotyogni. Eközben egy lavórban langyos mosogatószeres vízben áztatom a festendő fonalat, azaz az abból készült SBS-t. (A recept kis kitérő után folytatódik)
Az SBS-ről csak annyit, hogy Drops Alpakából horgoltam még a nyáron, és annyira jó ötletnek találtam, hogy lesz végre egy natúr, törtfehér kendőm, mert az olyan elegáns. Aztán amikor kész lett, annyira unalmasnak találtam, hogy még arra se vettem a fáradságot, hogy elvarrjak három kilógó szálvéget. Hónapokig kerülgettem, gondoltam, elajándékozom, de valahogy én csak olyat szeretek elajándékozni, ami nekem is tetszik, ellenkező esetben olyan, mintha meg akarnék szabadulni tőle. Senki nem jutott eszembe, aki nálam jobban tudna értékelni egy törtfehér kendőt. Már arra is gondoltam, hogy befestem Boleróval rózsaszínre, aztán valami gyerekszülinapra elvisszük. Ugyanakkor a Drops Alpaka kicsit szúrós, úgyhogy gyereknek elég rizikós ajándékozni, így erről letettem. És akkor jött az a bizonyos telefonbeszélgetés és az ötlet, hogy akkor fessünk végre újra kurkumával.
Első – még tavalyelőtti – kurkumás festésem eredményét láthatjátok a képen a kendő mellett. A kurkumáról tudni kell, hogy fényérzékeny, azaz ha kinn van csak simán a szobában, akkor is fakul. Ez amúgy szép effekteket tud létrehozni, ha az ember szándékosan gyűrötten teszi le, mert ahogy több fény éri, ott jobban kifakul, tehát batikolt hatása lesz. Rólam meg azt kell tudni, hogy türelmetlen vagyok, tehát a festésnek azt a részét, hogy hagyjuk úszni három órát a festőlében a fonalat, általában nem szoktam tudni betartani, az első kurkumás festésnél sem. Most annyi volt a szerencse, hogy jógára kellett mennem este, úgyhogy tényleg úszott három órát a kendő, és nem estem kísértésbe, hogy idő előtt kíváncsiskodjak.
Szóval ott tartottam, hogy 40 perc után bedobtam a kendőt a lébe. Nem szűrtem le előtte, a port úgyse lehetett volna rendesen kiszűrni, a disznóólat meg érdemes megspórolni, mert a kurkuma tényleg nagyon erősen fest. Azt is, amit nem akarunk befesteni vele. Utána közepes, majd kis lángon tovább főzögettem a kendőt még egy óráig, aztán jóga előtt lekapcsoltam a tűzhelyet és otthagytam két órára az egészet fürdőzni. Így összesen három óráig volt a festőlében a fonal, utána a kádban öblítettem tiszta vízzel, később samponos vízzel, majd újra tiszta vízzel. Meglepő, hogy amikor a sima víz már szinte teljesen átlátszó, a samponos újra elkezdi kioldani a festéket. A kávészemcsék kiöblítése komoly feladat, szerencsére a maradék a szárítás utáni kirázáskor elég egyszerűen magától távozott.
És most még egy kis háttérinfo: egy korábbi kávés festésem óta tudom, hogy a kávé nem épp sötétbarnára fog, hanem inkább olyan tejeskávészínűre. Van viszont egy előnye: nem fakul, feltételezem, hogy a csersavtartalma miatt. A kurkuma szép sárgát ad, de fakul (ld. a 3. fotón) és a napsárgából halványsárga lesz egy idő után. Az volt az elméletem, hogy ha a kávét és a kurkumát összeházasítom, akkor egyrészt okkersárga lesz az eredmény, másrészt talán a kávé csersavtartalma megakadályozza, hogy a kurkuma sárgája halványuljon. Az első rész eddig bejött, tényleg tökéletes okkersárga lett. A második rész még meglepetés, figyelem két-három hétig, hogy viselkedik a kendő, aztán meglátjuk. Beszámolok róla, ígérem.
Különben a festőlét annyira sajnáltam kiönteni, mert szerintem még bőven fogott volna, csak sajnos nincs készleten festenivaló fonalam. Lehet, hogy ezen változtatni kéne?
UPDATE: Igen, a szín valóban tartós, kicsit sem fakult egy hónap alatt.
A múlt heti kommentjeitek ehhez a Lucaszéke felsőhöz annyira felvillanyoztak, hogy hosszú idő után újra előszedtem és haladtam is elég sokat. A bal eleje felső 2/3-a elkészült, most dolgozom a bal alsó háromszögön és lassan, igen lassan már mintha kezdeném megérteni, hogy fog továbbmenni a háta. Abban még van egy kis rizikó, hogy vajon a méret jó lesz-e, mert most még nagyon szélesnek tűnik. Legfeljebb majd rászokok az oversized stílusra.
Köszönöm szépen a kommenteket itt és a FB-on is, tényleg szárnyakat adtatok!
Úgy kezdődött az egész, hogy odavagyunk a tapas-bárokért, meg úgy általában a spanyol konyháért, és pont tegnap este is kipróbáltunk egy új helyet. Ha egy étlapon szerepel spenót, akkor nagyjából biztos, hogy azt (is) megrendelem – tegnap is így történt. “Spenót mazsolával, sonkával és fenyőmaggal” volt a nevezett tapas és minden rendben is volt vele azt leszámítva, hogy tapashoz illően nagyon kevés volt. Már tegnap este tudtam, hogy a vasárnapi ebéd nem lehet más, csak spenót, egyszerűen vérszemet kaptam. Na most azt már említettem, hogy általában van nálunk A és B menü, egy azoknak, akiknek kell hízni és egy azoknak, akiknek nem. Így nem volt probléma, hogy a gyerekek nem túlzottam spenótpártiak, ők kapták a tegnapról marad sült húst hasábburgonyával. (Igen, ők azok a gyerekek, akiknek drukkolunk, hogy minél több zsírosat egyenek, mert csak hosszra nőnek, széltében folyton csökkennek.) Húsból egyébként nem is maradt olyan sok, úgyhogy a B menüben a főszerep a spenótnak jutott. Természetesen meg se próbáltam megismételni a tegnap esti tökéletest, meg amúgy is abból főztem, ami otthon volt (és ha a család fele mazsolaellenes, akkor még mazsola sincs otthon).
Tehát a hosszú bevezetés után a recept: három nagy gerezd fokhagymát egy ek vajon serpenyőben megpároltam, tettem rá annyi mélyhűtött leveles spenótot, amennyi otthon volt (szemre minimum 30 dekát mondanék, de nem mértem) és egy maréknyi aszalt vörösáfonyát. Fedő alatt pároltam addig, amíg felengedett a spenót és már nem volt alatta víz. Aztán öntöttem hozzá egy deci vizet, sóztam és borsoztam, facsartam rá citromlét, negyed citromnyit és tovább pároltam amíg a szára is teljesen megpuhult a spenótnak. Felkockáztam 10 deka juhfetát és a spenóthoz kevertem, majd tálaláskor megszórtam még szárazon pirított mandulaforgáccsal. A sós-savanykás és édes tökéletes arányát sikerült elérnem, tényleg ritkán vagyok ennyire elégedett a saját főztömmel.
És hogy valami élénk színű is legyen a tányéron, sárgarépát aprítottam (reszelni is lehet), kevés vajon sóval-borssal puhítottam. Ez volt a köret, a spenót pedig a fő attrakció. Nemcsak finom, de valóban jól is laktunk.
Ha egy éve már lett volna WIPszerda, akkor is szerepelhetett volna benne ez a haladni nem akaró felső. Mindig van valami kifogásom, hogy épp miért nem veszem elő. Leginkább egyébként azért, mert annyira szabálytalan, hogy nem lehet csak úgy automatikusan csinálni, számolgatni kell, ráadásul nem sugallja magát készítés közben – még mindig nem nagyon tudom elképzelni, milyen lesz, ha nagy lesz.
Annyi biztos, hogy a virág fele már a hátoldalhoz tartozik, a kiálló vékony szalag a V-nyak egyik oldala (de nem szimmetrikus még ez sem.) Ahol a lila csík kezdődik lent, az valahol az eleje bal alsó negyedének a közepe. Minden világos, ugye? Tartok tőle, hogy ez a darab még kvalifikálja magát párszor a WIPszerdába. Ilyen lesz, ha nagy lesz.
A téli zöldségek közül az egyik kedvencem a zeller. Lehet sütni serpenyőben és sütőben, nyersen reszelve fogyasztani salátaként vagy akár csak szendvicshez, és akkor ott van még a zellerkrémleves is. Nem nagy hókuszpókusz, ugyanúgy készítem, mint az összes többi krémlevest. Amitől viszont de luxe lesz, az a levesbetét. Fél fej zellergumót (kb. 18-20 deka) és 5-6 szem krumplit (kb. 40 deka) meghámozok, kis kockákra vágok. Egy nagy gerezd fokhagymát is meghámozok és kettévágok. 8-9 deci zöldségalaplében puhára főzöm a zöldségeket. A zöldségek felét-kétharmadát valamennyi alaplével botmixer segítségével pépesítem – azért nem az egészet, mert ha az egész leves csak pép, akkor az nekem túlságosan babakosztra hasonlít, de persze ez ízlés dolga. A pépesített részt még egyszer visszaöntöm a fazékba, belekanalazok két kiskanál édesítetlen tejszínt, elkeverem és még egyszer forralom. Tálaláskor egy kevés borsot, egy kanál tejfölt és kis petrezselymet adok még hozzá.
A levesbetéthez személyenként kb. 10 centi póréhagymát felkarikázok, fele vaj-fele olajban megsütöm úgy, hogy a hagyma már barnulni kezdjen.
Ha ez az egyetlen fogás, akkor lehet enni hozzá fokhagymás pirítóst, egyébként könnyű főfogást javaslok hozzá.
Nem kisebb feladatot adtam magamnak a következő hónapokra, mint a másfél kilónyi Catania-készletem radikális csökkentését. Rengeteg szín van, s egy színből általában nem túl sok, megkezdett gombolyag, de legfeljebb egy-kettő-három gombóc. Ez aztán eléggé behatárolja a szóba jöhető projekteket. Lehetne babaholmiban gondolkozni, ami viszont jelenleg nem aktuális, illetve ott vannak a blokkokból álló tarkabarka takarók. Mivel a takaró nekem nagy falat, ez kiderült már korábban, inkább a terítő mellett döntöttem. Horgolok vagy 40-50 random színes hatszöget, s aztán szintén random összeillesztem, s lesz belőle terítő az étkezőasztalra. Egyelőre nincs két egyforma színkiosztás és már 20 fölött járok. Lehet drukkolni!
Van az a rettentő elegáns, viszont pár perces előétel, hogy az ember az endíviát/cikóriát leveleire szedi, minden levélre helyez egy pici darab kéksajtot és egy negyed diót vagy a dió helyett mandulát, és akkor boldog. Nálunk a kéksajtos tészta olyan, mint máshol a rántott hús burgonyapürével, a gyerekek akár minden nap megennék, imádják, kérik, követelik és ünnepi ebédnek is elfogadják. Apahajó tényleg remekül készíti a szószt, én meg eltanultam tőle. Na most se a tészta, se a kéksajt, se a tejszín nem tartozik a kalóriatudatos táplálkozás kedvelt hozzávalói közé, ezzel tisztában vagyok, de amikor két hétig zsinórban itthon esznek a gyerekek, azért nem lehet megúszni, hogy minimum kétszer ne legyen ezalatt kéksajtos tészta. Ha azt akarom, hogy ne fogyjanak el, akkor inkább háromszor. Így aztán kidolgoztam egy alternatív megoldást azon családtag részére, aki idén nemcsak megkötni szeretne magának egy Dove pulcsit, hanem méltósággal viselni is, mégpedig S méretben, mert az mennyivel kevesebb szemből áll, mint a nagyobbak.
A tésztát a szokásos módon készítem, de nem rakom tele a tányért, hiszen kell a hely az endíviának 🙂 Kifőtt állapotban 170 grammnyi tészta az kb. fél mélytányérnyi, a tárgyilagosság kedvéért le is mértem. Ehhez hozzákeverek fél nagyobb endíviát nyersen, így már egy egészen emberes adag látszik, pedig… A kéksajtot a két célcsoportnak (akinek hízni kéne és akinek nem) egyszerre kezdem el. Személyenként 15 gramm kéksajtot kb fél deci tejjel bevonatos serpenyőben megolvasztok, aztán ahogy sűrűsödik, még egy kevés tejjel felöntöm. Amikor minden elolvadt és egy olyan sűrűn folyós halmazállapotot ért el a szósz, akkor kiveszem annak az adagját, aki a Dove-ra utazik, ráöntöm az endíviás tésztára és összekeverem. A kéksajt íze elég intenzív ahhoz, hogy ne kelljen nagy mennyiség a szószból. A gyerekeknek, akikről még az állítható derekú nadrágok is lecsúsznak, még két kanálnyi tejszínt is teszek a szószos serpenyőbe, összemelegítem-kavargatom, aztán ráöntöm az ő tésztaadagjukra. Amelyen természetesen nincs endívia, mert az saláta, ami már majdnem olyan, mintha fokhagyma lenne és fogyasztása halálos. Díszíthettem volna dióval, hogy tényleg az előétel nagytestvére legyen, viszont ez a hozzávaló a karácsonyi sütögetésben elfogyott, így ecetes céklát tettem rá. Egyébként az ecetes cékla majdnem minden salátát egészen elvarázsol, mondtam már?
Oké, beismerem, teljesen anakronisztikus decemberben nyáridéző holmikat készíteni, viszont épp a karkötő egy olyan műfaj, ami szerintem nyáron érvényesül igazán, s így nem árt a nyári ruhatár színeihez passzítani. Karácsonyi ajándékként fűzögettem nyugalmas téli estéken, és közben arra gondoltam, hátha idén végre eljutunk a tengerhez. Addig is itt van legalább néhány kagylós charme az álmodozás kedvéért.
Vannak WIP-ek (azaz folyamatban lévő munkák, ha esetleg valakinek erről a rövidítésről az iszonyúan fontos emberek jutnak eszébe), amelyek azért nem jutnak el a FO-stádiumba (finished object) mert valami nem stimmel velük. Itt van például ez a remekbeszabott kis Capucine. Csodás a színe. Csodás a fonal. És az első sapka, amit kötöttem. Körben, 5 tűvel, szép kis fogyasztásokkal, mindössze három-négy nap alatt.
Ott fekszik a kanapén úgy egy hónapja és én csak nézem és gyönyörködöm benne. Még két bojt hiányzik a két oldalsó leffentyűjéről és egy pompom a tetejéről. De ha felveszem, sírva fakadok, egyszerűen rémesen áll. Do éppen átvenné, neki bejön ez a fazon, mert ugye 28 évvel fiatalabb nálam és hosszabb egyenes haja van. De a méret egész kicsit nagy rá. Nem nagyon, de épp annyira, hogy átfújjon rajta a szél – akkor meg minek a sapka. Épp egy pár napja mondta, hogy akkor most ugye veszek neki polár sapkát, mert ezek a horgoltak nem elég melegek. Veszek, veszek, persze, és akkor felejtsük a túlméretes Capucine-t. Pedig, pedig. Másokon tetszik. Ezt onnan tudom, hogy a FB-os kötős csoportban elkészítették rengetegen és tényleg jól állt rajtuk. Csak rajtam nem működik. A fonal meg egyszerűen túl jó ahhoz, hogy hagyjam ott porosodni egy olyan projektben, ami nincs kész és nem is lesz soha és ha még kész is lenne, se venném fel soha. Íme, egy egész alakos kép a kis Félkészről.
És akkor most, hogy meg van örökítve az örökkévalóságnak és itt a bizonyíték, hogy igen, körkötéssel készítettem sapkát és bátran máskor is belevághatok, mert képes vagyok rá: hős leszek és lebontom. Vegyük úgy, hogy ez az első kis lépes a 2014-es általános karcsúsítási és káoszurallási projektemben. Akik pedig csak fonalügyileg szeretnének a rendezettség és karcsúsítás irányába mozdulni, azoknak ezt az angol nyelvű olvasnivalót ajánlom. Ezzel a mostani Capucine-bontással pedig rögtön ki is pipáltam a második napi feladatot: WIPs – keep or frog. És akkor legyen itt is nyoma: 2014-re nem aprózom el magam különféle tervekkel, egyetlen dologra fókuszálok. Szeretném, ha úgy általában és különösen fonalfronton kevesebb tárgyam lenne 2014. december 31-én, mint 2014. január 1-jén. Egyszerűsítés, lomtalanítás, minimalizmus, a meglévő dolgoknak való örülés és azok használata, a nemhasználtak pedig könnyes szemmel való elengedése. Ismerek valakit, akinek ez 2013-ban sikerült, miért ne sikerülne nekem is. Boldog új évet kívánok Nektek is, terveket és álmokat, amelyekért érdemes minden reggel felkelni és tenni egy kis lépést értük!
P.s.: Szabad szkeptikusnak lenni, ami az újévi fogadalmakat illeti, de csak mondom, hogy nekem a tavalyit várakozáson felül sikerült beváltanom, úgyhogy a kétségeskedő hangokat meg se hallom 🙂
