A hűtőszekrény tele volt kis mennyiségű zöldségmaradékkal, mi sem kézenfekvőbb ilyenkor, mint egy remek kis serpenyős mindenes. Egy személyre két zöldhagymát, fél sárga pritaminpaprikát, nyolc szál zöldspárgát és 6 közepes fej csiperkét használtam fel. Olívaolajat melegítettem, majd először a hagymát, paprikát és zöldspárgát pároltam fedő alatt, majd amikor már nagyjából megpuhultak, hozzátettem a gombát is, sóztam és borsoztam. Innentől fedő nélkül kevergettem addig, amíg a gomba el nem érte jellemző pirított állagát. Ráöntöttem az egészre fél citrom kifacsart levét és még forrón, parmezánforgáccsal megszórva tálaltam.
Hála négy horgolótárs nyolc figyelmes szemének elkészült végre a megígért leírás a freeform virághoz. Remélem, a képek segítenek a vizuális típusú horgolóknak. Mintaírás közben újra kiderült, hogy mennyivel jobb és egyszerűbb (lenne) a rajzos minta, csak sajnos szabad kézzel nem tudok olyan szabályosan körformájú mintát rajzolni, mint kellene. Azért remélem, így is boldogultok, s ha mégsem, kérdezzetek nyugodtan. És köszönöm Zsuzskának, Eszternek, Dorottyának és Katának a hathatós segítséget és kritikát!
rövidítések:
lsz – láncszem
rp – rövidpálca
hp – hamispálca, másként kúszószem
erhp – egyráhajtásos pálca
A virágon belül tetszőlegesen lehet variálni a színeket, bármelyik sor kezdése alkalmas az új szín bevezetésére. Színváltáskor a lógó cérnavégeket biztosítjuk és elbújtatjuk a virág hátoldalán. A virágot először a szirmos szélek mentén körben haladva felvarrjuk a textilre, majd a közepére kontrasztos vagy harmonizáló gombot varrunk. A hullámos részeket szabadon hagyjuk lebegni a térben, azokat nem kell levarrni.
0. kör: 6 lsz-ből kört kapcsolunk vagy magic ring
1. kör: 1 lsz magasításnak (1 rp-nak számít), 15 rp a körbe, hp-val összekapcsoljuk.
2. kör: 2lsz magasításnak (1 erhp-nak számít) és 2 erhp együtt befejezve, (Itt is és minden együtt befejezett pálcánál minden egyes pálcát az előző sor külön szemeibe öltjük) 3lsz {1 erhp a következő szembe, 3 lsz, 3 erhp együtt befejezve a következő 3 szembe, 3 lsz} még kétszer ismételjük a {}-ben lévő mintát. 1 erhp, 3 lsz, hp-val zárjuk a kört.
3. kör: 1 lsz magasításnak (nem számít rp-nak) , minden lsz-ívbe 4 rp. Hp-val zárjuk a kört.
4. kör: Ez a kör két szakaszból áll. Az első szakaszban egyenletesen szaporítunk, a másodikban létrehozzuk a hullámokat. 3 lsz magasításnak (1 erhp-nak számít), 1 erhp a következő 2 szembe, 2 erhp a következő szembe. {1 erhp a következő 3 szembe, 2 erhp a következő szembe} A {}-ben lévő mintát még 4-szor ismétejük. Összesen 30 szemünk van eddig. Minden fennmaradó szembe a sor végéig 3 vagy 4 erhp. (Ez a rész hullámos lesz, ha 3 szemmel dolgozunk, akkor kicsit hullámos, ha 4-gyel, akkor nagyon.) Hp-val összekapcsoljuk a kört.
5. kör: Ez a kör két szakaszból áll. A szabályosan körként szaporított részek fölött virágszirmokat horgolunk, a hullámos részeket pedig már nem bolygatjuk.
1 lsz magasításnak (nem számít rp-nak), 1 rp ugyanabba a szembe, {1 szemet átugrunk, 6 erhp a következő szembe, 1 szemet átugrunk, 1 rp a következő szembe} A {}-ban lévő mintát 6-szor ismételjük. (7 szirmot kapunk összesen) A következő 4 szemre 1-1 kúszószemet horgolunk, és a szálat elvarrjuk, elvágjuk. A kilógó szálat a virág hátulján vezetve elbújtatjuk.
Ha mindennel végeztünk, varrjuk fel a virágot a helyére, a középső lukat pedig takarjuk el egy szépséges gombbal!
Időről időre elkap minket otthon az ékszerkészítési láz. Pénteken Do már annyira várta a bébiszitterünket, aki már vagy egy hónapja nem volt nálunk, hogy a várakozás izgalmát rögtön három pár fülbevaló elkészítésével oldotta. És ha már előszedtük a gyöngyöket, szerelékeket, fogókat, én is készítettem egyet s mást azokból az alapanyagokból, amelyeket Ági a Zenzero webáruház megnyitása előtt ajándékozott nekem a kezdő készletből. (Köszi, Ági!) Amilyen gyönyörű ez a rózsakvarc (ugye az?) medál, igazából nem igényelt különösebb hókuszpókuszt, csak a láncot és a kapcsokat tettem rá.
A fülbevaló készítése is nagyon egyszerű volt, az alsó festett gyöngy viszi el a showt. Bár én nem bírok fülbevalókat hordani, de attól tartok, lesz rá jelentkező a családban.
Csend és hallgatás a Virág utcából, két hete még csak egy WIPszerdára se tellett tőlem. A még áprilisban elkészült csodálatos türkiz Thistle & Beads kendő blokkolására ma szántam el magam. A mai nap egyébként azért is jelentős, mert prímszám több hónapja készülök rá, hogy ma elkezdjek egy ehhez a szoknyához hasonlót közöshorgolni. Ehhez képest még az április elején elkezdendő kardigánhoz sem csináltam kötéspróbát – megvettem viszont egy halom fonalat hozzá, a molyok meg épp szaporodási fázisban vannak, szóval élethalálharc on, állás egyelőre döntetlen. Mondanom sem kell, hogy a tiritarka szoknya a távoli jövőbe prolongálódott, mondjuk akkorra, amikor majd újra látjuk a napot. Apropó, nap. Pont nyolc nap múlva lesz életem első futóversenye, amire eléggé készültem testileg-lelkileg. Viszont ismerem magam annyira, hogy szakadó esőben nem vagyok hajlandó kínozni magam futással, a futóverseny helyszínére való elzarándokolással és a startra való várakozással 30ezer másik emberrel együtt. Úgyhogy ha a nap nem is sütne jövő vasárnap, azért legalább ne essen, ez lenne a kérésem az univerzum felé.
Májusban egyelőre küzd egymással a kötelességtudó és a hedonista felem, a hedonista kötné a Lily Magnóliát ajándékba, a kötelességtudó vizsgára készül és beadandókat ír. De leginkább egyiket sem, mert a kötelességtudó ugyan nem annyira erős, hogy nyerjen, de legalább blokkolja a hedonistát, úgyhogy így aztán se tanulás, se kötés, vagyis csak feleannyi mindkettőből, mint lehetséges és szükséges lenne. Azért legalább a beadandók gondját letudtam tegnap, így bízom az áttörésben kötésfronton is.
Amíg én itt fetrengek a különféle pocsolyákban, úgy is mint lustaság, kialvatlanság, tétovázás, azért legalább a gyerekek boldogok és kreatívak. Mert ott van például az a délután, amikor rájöttem, hogy elfogyott a só. Rendes háztartásban nem fogy el a só, nálunk igen. Mondjuk volt még otthon egy zacskó kavicsjellegű tengeri só, amit vészhelyzet esetére tartok itthon. Vészhelyzet alatt azt értem, hogy fáj a füle valamelyik gyereknek és meleg sós zoknival kell borogatni. Kínomban aztán elővettem ezt az aranytartalékot és elkezdtem mozsárban porrá törni a sót. Nem is számítottam rá, hogy ettől az unalmas és fárasztó feladattól a gyerekeim egymással versengve fognak felszabadítani. Időbeosztást kellett csinálni, hogy ki mikor mennyit mozsarazik. Pár napig kitartott a lelkesedés, úgyhogy megint van itthon vagy három hónapra elegendő só. Ha akartok húsz perc nyugtot magatoknak, kedves megfáradt anyatársak, adjatok hatéveseteknek egy mozsarat nagyszemű sóval.
Ha a gyerek mégsem boldog, sőt, örök haragot deklarált – mert például anya egyetértett az óvónővel abban a kérdésben, hogy szabad-e az óvodában meztelen felsőtesttel rohangálni (nem) – akkor persze egy kis sómozsarazás nem elegendő a kibéküléshez. Ilyen esetekre ajánlom, hogy tartsatok otthon drótot és csípőfogót. Megteszik azok a műanyag bevonatos drótok is, amelyeket elektromos készülékekhez adnak, hogy a zsinórt összefoghassuk velük. Mondjunk néhány mondatot arról, hogy kizárólag az általunk e célra átadott drótokat szabad vagdosni, mert a többiben esetleg áram fut, és egyrészt jaj annak, aki töntreteszi a számítógépemet vagy varrógépemet, másrészt ezt nemcsak mondom, hanem a 220 gondoskodik a büntetésről. Szóval ezen rövid bevezetés után adjuk át a gyermekünknek a drótot és a csípőfogót és élvezzük a drót hosszától függően akár 20-30 percre is tehető szabadidőnket és készítsük fel színünket arra, hogy ennek leteltével a gyerek minket tart majd a legjobb anyának a világon és hajlandó megbocsátani korábbi botlásunkat a meztelen fesőtest tilalmával kapcsolatban.
A kreativitásnak egyéb nyomai is random felbukkannak a lakásban. Múlt héten például összekerestem egy nagyobb rendrakás közben a tangram mind a hét darabját. Úgy terveztem, hogy szombaton végre játszom vele egy kicsit, de az adott helyen csak öt elemet találtam. – Gyerekek, hol van a tangram két hiányzó eleme? – Hát, a lilát én sem tudom, de a másikból Kristóf éppen cápát csinált. Cápát, naná. Itt is van.
És ha már keresgélés: egy pillanatra felbosszantott, hogy a múlt héten kisúvickolt szobában miért vannak már megint gyúrmabombák a könyvespolcra ragasztva. Miért nem lehet a dolgokat rendeltetésszerűen használni, de tényleg? Aztán közelebb menve megláttam, hogy ez a gusztustalan trutyi igazából egy kulcstartó. Nem is értem, miért vagyok annyira földhözragadt felnőtt.
Mivel pedig a rendrakást és játékszelektálást anya elintézte, a gyerekek az igazán fontos problémák megoldásának szentelhették magukat. Feltalálták például a majdnemfotocellát. – Anya, feltaláltam egy ajtónyitót. – Az nem a kilincs véletlenül? – Nem. Mert csak megbököd a kilincset egész picit, és magától kinyílik az ajtó. Csak nagyon erősen kell feltekerni a zsinórt.
Roppant komplex szerkezet, az egész szobát elfoglalja.
Így végre a több hónapon keresztül készült körmöcske-zsinór is megtalálta élete értelmét.
Vannak, akik vendégség esetére menüt készítenek. Több fogás van és minden mindenhez passzol, ízek és színek harmonizálnak. Én úgy készítem elő a vendégségeket, hogy kitalálok valamit, ami mindössze arra jó, hogy aztán mégse azt főzzem meg. A menü ugyanis bevásárlás közben alakul ki. Abból veszek, ami szép. Vagy amit már két hete is pont kerestem, de akkor nem volt. Aztán az is közbejöhet, hogy pont előtte rabolták le a keresett árut és ez húzza keresztül a számításaimat. Szombat reggel is hazajöttem vagy hétféle alapanyaggal és gőzöm sem volt, hogy mit fogok főzni. És mert vasárnapra se tartottam előrébb a döntésben, inkább csináltam ezt is, azt is.
A vajban párolt spárga májusban szinte kötelező, a virsli az ebéd gyerekbiztos része (az a fajta, amit Frankfurter néven árulnak Ausztriában, minimálisan se hasonlít a magyar virslihez). A prímet egyértelműen a spenótos-juhsajtos lepény vitte.
1 csomag levelestésztát kiterítettem egy tepsire, a széleket picit felgöngyölítettem. Mélytányérban felvertem egy tojást, majd villával összetörtem 200 gramm Spar Bio fetasajtot. Ez a feta morzsálódós állagú és picit más íze van, mint a többi fajtának, úgyhogy ha lehet, mindig ezzel sütök-főzök. Picit megborsoztam a sajtos-tojásos keveréket. Serpenyőben vajat olvasztottam és 250 gramm bébispenótot két gerezd fokhagymával, pici sóval megfonnyasztottam. A leveles tésztán először egyenletesen elosztottam a sajtos keveréket, aztán arra rátettem a spenótot kanalanként. Addig sütöttem, amíg szép színe lett – sőt, egy picit tovább is, ahogy a képen látszik. Azért így is remek lett.
Volt a lepénynek társbérlője is a sütőben, mégpedig a mozzarellás gomba. Egy tűzálló tálban szeletelt gombát rétegeztem, leöntöttem pici olívaolajjal. A tetejére mozzarellaszeletek kerültek, pici só, picit bors és sok oregánó. Először a lepény alatti polcon, majd amikor a lepény elkészült, még egy kicsit a felső polcon sült a sütőben. Levet engedett, azt nem ettük meg, csak a gombát a ráolvadt sajttal. A vendégek pedig tetszés színleltek, úgyhogy majd máskor is kapnak ilyesmit.
Ismeritek azt az érzést, amikor az ember lánya bevásárol épp divatos ruhákból, mert elhiszi a narratívát, miszerint az adott fazon tökéletesen palástolja a derékrész hiányát és a kelleténél kicsit nagyobb hasat? Aztán felveszi párszor az adott cuccot és megállapítja, hogy hülyeség volt, a szélesedő szabás az égvilágon semmit nem palástol, cserébe felhívja a figyelmet arra, amire nem kéne. És akkor a cucc a szekrény hátuljába vándorol és várja, hogy a pocak kisebbedjen. Következő évben bekövetkezik a vágyott állapot, de a holmi cseppet sem áll jobban és továbbra sem tetszik. És akkor gyorsan ki kell valamit találni, hogy mégse érezze magát annyira rosszul az ember az elhibázott vásárlás miatt. Na, pont ez történt velem.
Végy tehát egy ilyen izé szabású felnőtt pólót (mi ennek a fazonnak a neve magyarul?) és hozzá egy színben harmonizáló gyerekpólót. Itt épp M-es női és 122-es gyerekmérettel játszottam, de mert rugalmas anyagokról van szó, más méretek is találkozhatnak szerencsésen.
Ha egymásra rakjuk a két pólót, láthatjuk, hogy a lánypóló alja és a felnőtt fodros része kis rásegítéssel ugyanaz a szélesség. Így hát a női póló alját a varrás alatt levágjuk.
Mindkét darabot kifordítjuk. A lánypóló visszájára ráhúzzuk a fodrot, ami szintén visszáján van és a póló szegett részének varrásvonalához illesztve felgombostűzzük. (Mégis, nem visszája a visszájához, hanem a felső visszája az alja színéhez ér, tehát nem fordul ki az anyag, mint ahogy általában szokás varrásnál!) Jobban jártok, ha a gombostű feje az ellenkező irányba mutat, mint a képen, de azért így is elboldogultam. A gombostűzés menete: először az eleje két oldalvarrásnál illesztünk, aztán az eleje közepén. Aztán érzéssel úgy nyújtjuk a kisebb darabot, esetemben a pinket, hogy egyenletesen illeszthessük a nagyobbhoz, esetemben a khaki részhez. Ugyanezt megismételjük a hátával is. A végén úgy van rágombostűzve az alja a tetejére, hogy nincsenek ráncok, szépen kifekszik az egész.
Most még mindig a visszáján maradva, a varrógépen rugalmas öltést beállítva összetűzzük a két részt. Igyekezzünk egyenesen varrni, de mert nekem ez nem teljesen sikerült, varrtam végül is egy horgolt virágot az elejére, hogy inkább arra nézzenek a kritikus szemek, ne az elfuserált varrásvonalra.
Készítsünk tetszőleges horgolt virágot! Ez itt most egy freeform virág, de lehet teljesen egyszerű is. Varrjuk fel a két rész csatlakoztatásánál, majd a közepébe varrjunk harmonizáló gombot. Ez a helyes kis pöttyös A Gombolt-ból van, mégpedig ajándékba kaptam Judittól, amit ezúton is nagyon köszönök!
És így néz ki a kész darab. A póló hosszától függően ruha vagy tunika – itt inkább tunika.
És még van két másik színben is ez a rémes szabású női póló, szóval ki tudja, mi várható…
A freeform virághoz kértek leírást? Ha igen, akkor keresek két önként jelentkezőt, aki jövő hét végén tesztelné nekem, hogy érthető-e a minta.
– Gyerekek, hát csak engem zavar, hogy mindenfelé a lakásban dolgok vannak szétszórva a padlón? – Sajnos attól tartok, igen. Esetleg még apát. (Jelenet egy elképzelt család életéből)
***
Pár hete volt egy kis eszmecsere FB ismerősök között arról, hogy egyeseket irritál, amikor bizonyos amerikai háziasszony-bloggerek azt a látszatot keltik, mintha náluk minden egyes nap lenne frissen sült hétrétegű torta, a gyerekek mindig színben harmonizáló stílusos ruházatban túrnák a homokot, de csak annyira koszolnák össze magukat, hogy az a maszatosgyerek-fotókhoz pont elég legyen, satöbbi, satöbbi. Mondjuk az életemben bőven van elég irritáló esemény ahhoz, hogy az ilyenek még nem érjék el az ingerküszöbömet – meg ebből a fajta blogból nem is túl sokat olvasok -, de egyébként is teljesen megértem, ha valaki a blogjába nem az egész életét teszi ki, hanem csak azt, amit vadidegenek előtt is vállalni tud. És valljuk be, még ha teljesen normális is, hogy odaég az ebéd, amíg egy nemvárt telefont intéz az ember, azért mégsem ez lesz a következő poszt témája. Persze, amikor az Anyahajó indult, még a horgolás előtti korszakban, rendszeresen írtam az anyaságnak azon élményeiről, amelyeket senki nem ver nagy dobra. Kaptam is érte hideget-meleget, többek között, hogy azért fogy a magyar, mert aki engem olvas, annak tutira nincs kedve szülni. Ezt meg nem szolgált bóknak vettem, mert közvetlen hatással lenni egy nép demográfiájára igazán nem semmi. (Mondjuk a blogger-statisztikák alapján nem valószínű, hogy alapja lett volna ennek a bóknak.)
Aztán békésebb témákat választottam, részben meguntam a támadásokat, részben hozzászoktam ahhoz, hogy napi háromszor két óra alvással is működjek, aztán meg a gyerekek mégiscsak megtanulták átaludni az éjszakát, nem estek le minden nap a játszótéren valamiről, ha két másodpercre félrenéztem és már nem vártam el egy jó naptól, hogy kellemes félórás sétával végződjön kettesben andalogva Apahajóval. Harcedzett anya lettem, úgyhogy a blogban maradt a dolgok szép oldala, fonalak, horgolások, receptek, ilyesmi. Van viszont az a helyzet, amikor mégiscsak fel kell villantani, hogy mi van a kulisszák mögött. Különben nehezen érthető, hogy a tavaly decemberben elkezdett tavaszi terítő, amelynek első 65%-a néhány nap alatt készült el, miért van még mindig WIP-állapotban, mégpedig változatlanul 65 %-os készültséggel. Hát ezért:
Nálunk mostanság dúl a hatéveskori krízis. Nem tudtam volna amúgy, hogy van ilyen, ha nem meséltem volna néhány közeli barátnak arról az őrületről, ami úgy két-három hónapja tart és ők erre nem kérdeztek volna vissza mindent értő tekintettel, hogy ugye, pont most volt hat éves a Gyermek. Úgy látszik, hat évesen mindenki megkergül átmenetileg. Unják az ovit, a szülők kezdenek totál kínossá válni, és amúgy is, miért nem lehet kizárólag édességen élni.
Hatévesünk egyik nap – még valamikor télen – a változatosság kedvéért nem úgy bőgött, mint amikor dühös, hanem mint amikor szomorú. Hát mi a gond. ÁÁÁÁ, ezt nem lehet elmondani. Ó, dehogynem, nekem bármit elmondhatsz. De haragudni fogsz. De nem. De igen. De megígérem, hogy nem. ÁÁÁÁ, nem merem elmondani. Na de tényleg és becsszó. Na jó, megmutatom, de tényleg ne haraguhudj.
És akkor a gyerek odavezetett a nappaliban a kisasztalhoz és megmutatta a horgolt terítőn a lyukat, amelyet saját kezűleg vágott bele. Aztán amikor látta, hogy betartom az ígéretem és tényleg nem haragszom rá, sőt, még vigasztalni is próbálom, akkor odavezetett az étkezőasztalhoz és azon a terítőn is megmutatta a lyukat, amit saját kezűleg vágott bele. Mondjuk ez már jobban fájt, mert azt tényleg nagyon szerettem, de hát megígértem, hogy nem haragszom, szóval nem haragudtam.
Tudod, ez bármikor előfordulhat, hogy valaki belevág a terítőbe, ezért szoktam mondani, hogy amikor barkácsoltok, vegyétek le a terítőt. De én ezt nem véletlenül csináltam, hanem szándékosan.
Na paff. Ennyit a hatévesek frusztrációjáról, amelyet azzal vezetnek le, hogy az anyjuk sk horgolt terítőit vagdossák.
Megnyugtatásotokra mondom, hogy az egyik terítőt nem annyira sajnálom, a másikat meg valamennyire sikerült megmenteni, azaz ha valaki nem tudja, hogy lyukas, akkor nem veszi észre, csak mondjuk mosógépbe már nem merem belerakni. A Gyermek teljesen meg volt hatva, hogy milyen hidegvérrel kezeltem a helyzetet és még én vigasztaltam az eset után őt. Amúgy ha valaki nyolc éve azt mondta volna nekem, hogy így fogok reagálni az esetre, nem hittem volna, szóval igenis, képes az ember a változásra, csak mondom. Viszont az akkoriban minden este öles léptekkel előrehaladó tavaszi terítőmet akkor félreraktam és azóta se nyúltam hozzá. Megvárom, amíg családilag túléljük a hatévesek krízisét.
Megint elkapott a projektkezdő láz, és újra egy már meghorgolt mintát vettem elő. Ahogy a Barack csoda, ez is Thistle & Beads – szintén gyöngyök nélkül, viszont végre egy olyan tű-fonal együttállásban, hogy már fel tudtam fedezni, miért hívják bogáncsnak a mintát. Érdekes, hogy ennyire az arányokon múlik minden. A fonal kézzel festett, 600 m/100 g, a tű pedig 3,5-ös. Kicsit sűrűbb és kevésbé haladós, mint a barackszínű változata, de nem hajt a tatár.
És ha már duplázás: Tegnap egy barátnőmmel vacsoráztam, aki fantasztikus táskákat nemezel. Az egyik Cameo kendőm volt rajtam. Ez a két mondat első hallásra nem függ össze különösképp, de az este végére kialakult egy igazán szoros összefüggés. A barátnőmnek tetszett a Cameo, én felajánlottam, hogy kötök neki egyet a következő találkozásunkig, azaz június végéig. Ő meg felajánlotta, hogy nemezel nekem egy táskát – ennyit arról a tervről, hogy keretek közé szorítom a projekthalmozást.
Florentine-nel már ezer éve megbeszéltük, hogy áprilisban Caramelt kötünk együtt. Sokat agyaltam a színen és a fonalon. Egy kardigán elég nagy befektetés időben és pénzben egyaránt, úgyhogy mindenképp egy jól kihasználható darabot szeretnék készíteni. Mostanra a kocka el van vetve, félretetettem a Barkában ipari mennyiségű Drops Cotton Light-ot hozzá, bordó, piros és pink színben, éljen a color blocking! Úgyhogy ha ezt a két projektet elkezdem még áprilisban, akkor megígérem, egészen május közepéig nem kezdek új dologba. Csak azért épp addig, mert akkorra egy vicces szoknya közös horgolásba is beneveztem. Azon gondolkozom, nem kellene-e lassan vennem egy lottószelvényt vagy szponzort keresni a napi nyolc órás kézimunkázás lehetővé tételére.
A hétvégi szülinapi zsúr végül lezajlott, ráadásul várakozáson felül jól sikerült és ebben a remek játékokon kívül minden bizonnyal része volt a könnyű és finom tortának is. Rendelkezem annyi önkritikával, hogy kulcshelyzetben nem kísérletezem teljesen sk tortával, hiszen amennyire magabiztos vagyok főzésben, annyira bizonytalanul mozgom a sütik és torták világában. Nekem már sima kevert tésztát is sikerült elrontani. Így aztán biztosra mentem, kész tortaalaphoz csak a krémet készítettem saját kezűleg. Az adagot nem találtam el, de szerencsére többet készítettem a szükségesnél, a maradék pedig nem fog ki rajtunk. A következő recept tehát két tortára elegendő mennyiség vagy egy tortához, ha több tortalapot akar megkenni az ember.
600 gramm mascarpone-t habosra kevertem 100 gramm porcukorral, majd még tovább 200 gramm tejszínnel. Az így kapott krémet lehet színezni ételfestékkel vagy kicsit kevésbé hatékonyan, de egészségesebben meggybefőtt levével. Kb. 20-25 teáskanál befőttlé pasztellrózsaszínné színezi a krémet és picit folyósabbá is teszi. Így még szépen megáll a tortán, de több lét már nem bírt volna el szerintem. A krémmel megkentem a tortalapot kb. 1-1,5 cm vastagon, és az évszakhoz illően színes cukortojásokkal díszítettem.
A fenti krém egyébként más kontextusban is sikert aratott már. Fahéjjal párolt almát és a mascarponekrémet pohárban egymásra rétegezhetjük és megszórhatjuk reszelt csokival, s máris sokkal franciásabbnak tűnik ez az egyszerű kis krém. Mondjuk aki fogyókúrázik, az kerülje nagy ívben vagy függessze fel a diétáját – ha engem kérdeztek, inkább az utóbbit javaslom.
Reméltem, hogy Do elfelejti a beígért utószülinapi bulit – naiv voltam, belátom. Végül a sokadik “majd ha” után e hétvégére szerveztünk le egy kisebb vendégséget: 5 gyerek jön, 3 vendég lemondta, szóval tényleg nem lesz tumultus, de pont dupla annyian leszünk a lakásban, mint szoktunk, így azért mégsem bízhatok mindent a spontaneitásra. Természetesen idejében elkezdtem a neten való lázas kutakodást megfelelő játékok után, de azért biztos, ami biztos, nagyon örültem, amikor teljesen véletlenül szembejött velem ez a kártyaszett:
A két forrás egyesítésével, meg még némi gyerekkori emlékmorzsákat összekapargatva összeállítottam a forgatókönyvet három órára. Tisztában vagyok vele, hogy ettől még ugyanúgy lehet hiszti, sírásrívás és öriharidrámák, mint ahogy tavaly is voltak, viszont az is biztos, hogy így kevésbé lesz rossz lelkiismeretem, mintha a dolgoknak szabad folyást engednék.
Ilyeneket fogunk játszani: Vannak a zabáljuk tele magunkat mindenfélével, amit otthon nem engednek típusú játékok, ezek közül kedvencem az édességmemory: szükség van páros számú nem átlátszó pohárra (műanyag vagy papír), mondjuk 30 darabra. Ezeket 5*6-os négyszög formában lerakjuk az asztalra, a talpuk néz felfelé. 15 féle édességből 2-2 darabot elhelyezünk a poharak alatt. Innentől a memóriajáték szabályai szerint játszunk, a különbség csak annyi, hogy aki két egyforma édességet talál, az magához veheti azt és meg is tarthatja. Úgy képzeltem, hogy a buli elején barkácsolás is lesz, mindenki kap egy papírtasakot (amilyen régen a zsemlészacskó volt) és azt dekortapasszal kidíszítheti. Tapasztalatom szerint a dekortapasz az egyik legkedveltebb barkácsalapanyag a gyerekek között, és ezzel a feladattal legalább 6 percig le tudom majd kötni őket. A buli folyamán nyert édességeket pedig rögtön lehet is ebbe a zacsiba tenni. Akinek pedig nem gyűlne elég össze, annak a végén majd kicsit rásegítünk – éljen soká a gyomorrontás! Szintén édességzabáló játékként olvastam, de módosítom sósszecskazabálóssá a Kis kínai becenéven futó feladatot. Szükség van müzlistálkákra, evőpálcikára minden gyereknek és vegyes sós szecskára, amit mások azt hiszem ropifélének hívnak. Az a legjobb, ha apróbb darabokból áll, mint perec, halacska, stb. A feladat egyszerű: minden gyerek egyforma mennyiségű szecskát kap a tálkájába és egyszerre kezdi el pálcikával enni. Ahogy az már lenni szokott: az nyer, aki előbb.
Persze fontos, hogy egészséges ételek is kerüljenek az asztalra egy gyerekbulin, például krumpli. A krumplipárbajhoz szükség van két krumplira és két fakanálra. Mindkét gyerek kap egy fakanalat és azon egy krumplit kell tartania. A cél, hogy az ellenfél krumpliját lelökjük a fakanálról, viszont a mienk rajta maradjon. Ehhez csak a fakanált használhatjuk, kezelni tilos. Hogy szegény krumpli mégse a szemétben végezze a játék után, tehetünk a két játékos közé valami puhát a földre, például párnát. Aki nyer, kaphat megint valami fogrontót a díszes papírzacsijába.
És ha már úgyis kezünkben van a fakanál, akkor még egy kalapot kell szerezni gyorsan valahonnan, s máris kezdődhet a célbadobás. Mindenkinek van három dobása, ahányszor sikerül rádobnia a kalapot a fakanálra, annyi édességet könyvelhet a gyűjteményébe. Hogy kizárjuk a játékostársak rosszindulatát, egy felnőtt fogja a fakanalat teljesen mozdulatlanul.
És ha már a mozdulatlanságnál tartunk, igazán vicces a Múzeum című játék. Egyvalaki a múzeumlátogató, a többiek a szobrok. Felvesznek egy testhelyzetet, a múzeumlátogató megfigyeli őket (szülő időt mér), majd kimegy a szobából. A műtárgyak megváltoztatnak valamit magukon, a látogató újra belép a szobába és megpróbálja kitalálni, mi változott. Mondanom sem kell, hogy aki nyer, az plusz kalóriákat tehet a papírzacsijába.
Már érzem, hogy a ma vásárolt nagyjából 3 kiló édesség nem lesz elég, ha így haladunk, úgyhogy majd lesz pár olyan játék is, aminél a részvétel a fontos, nem a nyerés. De ezekről meg a szülőkímélő torta készítéséről majd a buli után számolok be. Kellemes hétvégét kívánok Nektek!
