Bécsi életünk harmadik napján hidertés alapján megismertünk egy fiatal egyetemista lányt, aki a következő naptól már minden délután vigyázott a gyerekeinkre egészen addig, amíg fel nem vették őket egésznapos oviba. Utólag visszatekintve erre, rendkívül vakmerő dolog volt. Ötven pályázó közül választottuk egy nap alatt. Csak az első benyomásra támaszkodhattunk, meg arra, hogy tökéletes helyesírással írta meg a jelentkezését az állásra. Minden normális anya még a szomszéd utcában lévő oviba való beszoktatásra is heteket szán, én pedig a külföldre költözés utáni negyedik napon átadtam a beszoktatás feladatát egy bébiszitternek, akit se a gyerekek nem ismertek, se én, mindezt német nyelvtudás nélküli gyerekekkel. Egyszerűen muszáj volt bízni benne, hogy ez működni fog, mert nem volt más opció.
10 évvel később a gyerekek úgy beszélnek erről a már rég nem egyetemista lányról, hogy ő volt az első barátjuk Ausztriában. Rengeteg időt töltöttek együtt eleinte, később aztán kevesebbet, de ha elhanygoltuk volna a felnőttes programokat, mindig emlékeztettek rá, hogy ideje lenne már szervezni valamit, hogy jöhessen ő, Mary Poppins.
Aztán 9 évvel később, pont mikor már a Bécsből való elköltözés kellős közepén voltunk, tudtuk meg, hogy ő is anya lesz hamarosan. Amikor a babaértesítő megérkezett decemberben, azonnal kattogni kezdett az agyam, hogy kötni vagy horgolni szeretnék a babának valamit, mondjuk egy takarót.
Attic24 Sweet pea takarómintájával dolgoztam, és tőlem szokatlan módon nem egész egy hónap alatt elkészültem vele. Közben pedig azon gondolkoztam, hogy mennyire sok dolog belefért ebbe a 10 évbe, mennyi minden változott és hogy a következő 10 végére akár az se kizárt, hogy már a saját unokám takaróját is horgolhatom. Egy dolog maradt stabil. Az első naptól vakon megbíztam benne. Ugyan túl részletes használati utasítást soha nem adtunk a gyerekekhez, általában rohanva találkoztunk és röptében adtuk át a gyerekeket, de mindig mindent megoldott és eközben még jót is szórakoztak a gyerekekkel. Volt velük, amikor betegek voltak, beugrott spontán egy hétre, amikor az előre leszervezett szünidei nagyszülős program betegség miatt borult és én külföldön voltam. Lenyugtatott hisztiző gyerekeket és rábeszélte őket a hajmosásra. Nem is tudom, hogy lehetett ekkora szerencsénk, de nagyon hálás vagyok érte.
Hosszan nézegettem a könyvesboltban kapható Rico hosszan átmenetes fonalakat. Izgalmasnak tartottam a módot, ahogy ezek az átmenetek létrejönnek: az egyes lazán egymás mellett futó szálak különböző pontokon sötétednek, így egészen finom átmenetek vannak a színek között.
A világosszürkéből a sötétszürkébe futó átmenet tetszett a legjobban, így ebből akartam először egy SBS-t, azán egy felsőt horgolni, aztán megint egy másik kendőmintával próbálkoztam. A realitáspróba viszont bebizonyította, hogy ez a lazán egymás mellett futó sok szál abszolút nem jön be nekem, nagyon szenvedtem a horgolástól. Végül frusztráltan félreraktam a gombolyagot, és csak valamikor összel szedtem újra elő, egy utolsó esélyt adtam neki, mégpedig a Marina mintájával.
Nem tudom, mi változott, de ennek a mintának megadta magát a fonal – vagy egyszerűen eddigre már megszoktam a sok visszabontott próbálkozás közben, nem tudom. Magamhoz képest gyorsan elkészült a kendő, lefotózni aztán kb. még ugyanannyiba telt, mint a horgolás. Azt hiszem, már eddig is a legjobban kihasznált és legkedveltebb három kendőm közé küzdötte fel magát.
A gombolyag egyébkét 20 dekás volt és maradt belőle elég szép mennyiség. A legvilágosabb szürkék annyira nem hiányoztak ebből a projektből, így még keresem a helyét a maradéknak.
Nagyon fura érzés megint írni ide, teljesen leszoktam róla az utóbbi hónapokban.
Köszönöm, hogy a szőttes-posztra olyan sokan reagáltatok. Mindent elárul az én 2019-emről, hogy hetekbe telt, mire egyes kommenteket engedélyeztem – és ez nem a kommenteken múlott.
Nagy reményekkel indultam az évnek, előre tudtam, hogy minimum két ponton felforgatom az életem és a család életének szokásos menetét. Az első felforgatás rögtön év elején indult és ez inkább könnyítés volt számunkra. elbúcsúztam a munkahelyemtől, ahol több, mint 8 évet dolgoztam. Sok szempontból nagyon jó időszak volt, de már éreztem, hogy ideje visszatérni arra a területre, ahonnan azért jöttem el, mert a kisgyerekes életformával nem volt számomra összeegyeztethető. A januártól augusztus végéig tartó időszakban félállásban dolgoztam csak egy projektben. Nagyon rámfért, még akkor is, ha anyagilag kompromisszum volt. Az év eleji reményeim nagyrészt arra vonatkoztak, hogy mihez fogok kezdeni a felszabaduló rengeteg időmmel. Az első három hónapban nagyrészt a pszichodráma képzésem lezárására koncentráltam, megírtam a szakdolgozatot és felkészültem a vizsgára. Utána viszont akár csodát is tehettem volna horgolásfronton, csinálhattam volna horgolás és freeform horgolás videókat például. Ehhez képest teljesen földhözragadt módon rengeteget aludtam. Be kellett vallanom magamnak, hogy évek óta durva alváshiányom volt és hogy erre a plusz pihenésre egyszerűen szüksége van a testemnek.
Márciusra az is kialakult, hogy augusztus végén elköltözünk Bécsből. A döntést megelőző pár év fejben a különböző szcenáriók végigjátszásával telt – és higgyétek el, ebben is nagyon ki lehet fáradni. Minden lehetséges út mellett és ellen is voltak érvek. A számomra legideálisabb verzió sajnos csak utópiában létezik, az egy kiszámítható vállalkozói környezet és gyerekbarát, inspiráló oktatási rendszer lett volna Magyarországon (különösen a második lett volna fontos). Miután pár hónap álmodozás után a hazaköltözéses tervet végül elengedtük, még azt kellett kitalálni, hogy ragaszkodunk-e Bécshez mint lakhelyhez. Végül a “fejjel előre a sötétbe” elv alapján Karintiában kötöttünk ki és én visszatértem 14 év szünet után ahhoz a munkához, amit mindig is akartam csinálni, gyülekezeti lelkész lettem.
Hogy ez a döntés jó volt-e vagy nem, arra majd térjünk vissza öt év múlva. Most, négy hónappal a munkakezdés és költözés után sok pozitívumot látok és néhány negatívumot is. Azt gondolom, hogy ha előre tudom, hogy a gyerekeket mennyire megviseli a változás, akkor nem erőltettem volna a költözést. Viszont számos olyan dolog van, amiért a költözés a legjobb döntéseink egyike. Ez a kép például, ami autóval 15 perc tőlünk, biciklivel meg 50:
A munkámban is több a jó dolog, mint a nem jó – de az tagadhatatlan, hogy teljes embert kíván meg még néha annál is kicsit többet. Az első hetek úgy teltek el, hogy 14 munkaórás napokat nyomtam, és ezzel együtt úgy éreztem, hogy nem vagyok kész. Szerencsére azóta visszataláltam egy valamivel egészségesebb időbeosztáshoz, de tény, hogy fonalakra, blogra és szórakozásból olvasásra alig maradt időm. Itt, vidéken a napok nagyon korán kezdődnek, a hatos kelés pedig azt jelenti, hogy este tízkor legkésőbb már alszom. Ez körülbelül fél óra saját időt jelent naponta már félig alfa-állapotban a fáradtságtól. Tudom, sokan élnek így, és az volt a luxus, amiben eddig voltunk, ennek ellenére engem ez a változás eléggé igénybe vett. A lelkészi életforma másik sajátossága, hogy nekünk hivatalosan csak egy szabadnap jár hetente, az is hét közben, tehát amikor a család többi tagja suliban van és dolgozik – de persze vannak esetek, amikor a szabadnapba is beszervez valaki valamit, például temetés, városi vagy iskolai rendezvény. Az egyházi ünnepnapok, amikor a többi normális ember kialussza magát, szintén nem szabadok. És amikor mondjuk a karácsonyi-újévi hajtás lemegy és végre lehetne lazítani, akkor újra kezdődik az iskola, s a hitoktatás miatt szintén nem lehet szabit kivenni. Szóval nagyjából úgy élek – meg ebben a foglalkozásban mindenki – ahogy szerintem meg minden orvosi ajánlás szerint nem szabadna, kivéve, ha valaki kifejezetten burnout-ra utazik.
Mielőtt panasznapba csapnék át, azért azt is írom, hogy meg lehet ám tanulni bánni ezekkel az adottságokkal és talán valamennyire kezdem is tanulni. De a 2019-es évem végét abszolút meghatározta ez a küzdelem az idővel és a saját elveimmel. Mert az Anyahajóval egy fő célom volt és van: azt szeretném képviselni, hogy mindenkinek joga van napi saját hobbiidőre – még ha csak 15 percre is. Ehhez képest ezt nem mindig sikerült betartanom az utóbbi hónapokban. Igyekszem viszont tanulni az önmagammal szembeni türelmet is, azaz tudatosítani, hogy ez a 15 perc nem egy újabb kötelesség, amit magamra veszek.
A képen látható kendőkezdemény jelképes is: ma kezdtem el hosszú gondolkodás után. Ez a kezdés most egy igen arra, hogy vissza szeretnék térni az új évben a fonalazáshoz és szeretném megint megtalálni az egyensúlyt a munka és a pihenés között. (Egyébként ez tavaly az első 8 hónapban nagyon jól sikerült, de minden váltás újrahangolást igényel.) És azért is örülök az újra támadó startitisnek, mert rájöttem, hogy nekem nem kell erőltetni az “egyszerre egy projekt” elvet – engem ez nem fókuszál, hanem visszafog.
A poszt elején található topnine fotóhoz még pár gondolat: Kevés fonalas projekt készült el 2019-ben. A nagyobb részük szövés volt egyébként, részben azért is foglaltam be magamhoz képest sok szövős napot, mert tudtam, hogy Karintiából nem fogok csak úgy hazaugrani. A saját szövőszék témán rövid ideig gondolkoztam, nagyon vonzó és most még el is férne a lakásban, de még nem jött a nagy elhatározás.
Elkészült viszont egy Doris Chan türkiz horgolt felső, amit sokat hordok, és egy Stephen West pulcsi, amit imádok nézni, viszont gyakorlatilag nem hordom. Ezzel a kettő projekttel átléptem a komfortzónám határát, és remélem, hogy mind kötött, mind horgolt vonalon hoz 2020 is legalább egy-egy felsőt, pulcsit, mert ezekre nagyobb szükségem van, mint egy ötvenedik kendőre.
A válogatásból látszik, hogy az Insta-követők szeretik az élénk, vidám színeket, szinte csak ilyenek kerültek be a leg-válogatásba. Hogy ehhez tudom-e tartani magam, arra kíváncsi vagyok, mert az itthon lévő fonalaim egyre inkább a lágy nyár színvilágban mozognak, azaz inkább tompábbak, visszafogottak. Azért egy takaró még biztosan lesz ilyen erős és vidám színekből, a többi meg majd kialakul.
A freeform horgolás is újra teret nyert nyáron, egy most készülő stóla képeit az Instán láthatjátok időről-időre. A másik tipikus poszttéma mostanában a nappalink asztala: a fehér asztal, mögötte a könyvespolc a sok színes könyvvel nagyon hívogat, hogy újabb és újabb színes tertőket horgoljak rá.
Ennél sokkal konkrétabb terveim most nincsenek is 2020-ra, igyekszem szabadságot adni magamnak, hogy az történjen, ami épp jó. Dez azért a könnyebb visszakereshetőség kedvéért csinálok egy listát a jó lenne, ha projektekről:
egy kötött zokni
egy kötött pulcsi
egy horgolt pulcsi vagy kardigán
a freeform stólát befejezni
a selyem horgolt kendőt befejezni
a szövéseimet végre eldolgozni
a színes hexagonos takaró lógó szálait eldolgozni
egy-két horgolt terítő a nappaliba
és a nyáron egy-két szövős nap
Ez a poszt brutálisan hosszú lett, remélem, azért valamennyire nektek is érdekes, nemcsak nekem. Köszönet mindenkinek, aki az ingadozó aktivitásom ellenére is kitartott az Anyahajó mellett. Köszönet mindenkinek, aki a FB-csoportban akkor is aktívan posztolt a 100kreanapos kihívásba, amikor én teljesen behavazódtam a költözés után. Fantasztikus egy ilyen csoport és ennyi egymást támogató kézimunkázó ember! Boldog új évet kívánok Nektek!
Ez a sálnak indult szőttes volt az első takácsmintázásom Judit szövőműhelyében. Elég sokáig tartott, mire kirojtoztam, és ez nem véletlen. Amennyire tetszik másokon egy vajszínű, natúr kendő, annyira nem tudom elképzelni, hogy én hordanám. Elajándékozni mégsem akartam, pont azért, hogy az első megmaradjon összehasonlításként. Ott lapított a szekrényben azóta is és várta az ihletet.
Az a szerencséje, hogy az új lakásba nem fért be a régi négyzet alakú asztalunk, ahhoz ugyanis arányaiban nem passzolt sehogyan sem. Ehhez a kisebb hosszúkáshoz már sokkal jobban megy, így végül asztali futóként végezte. Picit népies lett ezzel a zöldes fonallal, emiatt se vagyok boldog 100%-osan. És úgy egyáltalán, a gombolyag sokkal inkább nézett ki mályvásnak, mint zöldesnek (Zauberball átmenetes zoknifonal), de valahogy úgy alakult, hogy mégis a zöldből került több a sálba. A képen a középső mályvás csík egy talán Ninathread maradék, ezzel probáltam menteni a menthetőt.
Nem mondom, hogy nem tetszik, mert úgy egyébként játékos a szimmetriája, izgalmas a színek változása, meg szőni jó volt, nem terveztem túl és kísérletezgettem is közben, szóval jó érzésem kapcsolódik hozzá, ha ránézek, de nem a végeredmény kinézete miatt.
A széle valószínűleg a fonalak különböző vastagsága miatt elég hullámos lett, de erre mondjuk nem vagyok háklis, végül is nem eladásra készítek.
A fonalakat legjobb tudásom szerint felidézem:
A natúr Drops Lace
A zöldes-mályvás átmenetes Zauberball Teezeremonie
a mályva egyszínű szinte biztosan Ninathread lace, de azért mérget nem vennék rá.
Nagyon kíváncsi vagyok egyébként, hogy a hézagos posztolási szokásaim és a blogkorszak vége ellenére maradt-e még itt valaki, aki olvas. Ha írtok egy kommentet, nagyon megköszönöm, csaerébe ígérem, hogy a következő poszt is már készülget.
A költözés óta eltelt időben alig jutottam horgoláshoz. Nem is annyira az idő hiányzott, mint az az érzés, hogy lazulhatok. Amikor kicsit leültem két feladat között, folyton pásztázni kezdett az agyam mindenféle elképzelt to do listák tételei között, és természetesen mindig talált valamit, ami fontosabbnak tűnt, mint a hobbizás. Szerencsére mostanára eléggé kifáradtam ahhoz, hogy már a pihenést is megengedjem magamnak. Így a múlt héten előszedtem egy klasszikus, nagymamás horgolós újságot, amelyben csipketerítők leírása található és nekikezdtem az egyiknek. Természetesen nem horgolócérnából készítettem, az nagyon nem én lennék. A múltkori takaróból megmaradt Bravo fonalakat használtam. Éljen a fonalfalás!
A pikós szél nem volt a minta része, de nélküle olyan befejezetlennek tűnt. Így most két nap nézegetés után már eléggé tetszik, időnként biztos, hogy helyet kap a nappali asztalán. A régi kedves asztalunk sajnos nem fér be az új lakásba, így egy kisebbel kell most beérnünk. Ha már új, akkor a fehér szín mellett döntöttünk, nem kis részben azért, mert azon jól érvényesülnek a színes horgolt terítők. Az Intagramon időről időre mutatom a különböző terítőkkel az asztalt, nézzetek be, kövessétek az @anyahajoblog Instáját! Például ez a terítő is remekül néz ki az új étkezősarokban:
Abban a reményben búcsúzom, hogy hamarosan visszaáll a normalitás és ismét jelentkezem a WIPszerdákkal és időnként a befejezett darabokkal is. Kellemes horgolást nektek!
Első látásra volt szerelem ez a Westknits minta. Tetszett benne, hogy mindenféle színű és mennyiségű fonalat fel lehet benne használni, ezzel a változatoknak nincs határa. Tetszett a tény, hogy több színű és mégsem vízszintesen csíkos, emiatt sokkal jobban áll a nemcsontváz típusú nőkön. Tetszett, hogy laza a szabása és nem utolsósorban biztos voltam benne korábbi tapasztalatok alapján, hogy Stephen West mintái hülyebiztosan vannak leírva, így egész biztos fogom tudni követni. Ez volt az első top down kötött pulcsim, szóval ez a szempont is fontos volt.
Időközben ebben a mintában lettek változások, amikor én kötni kezdtem, akkor ez a vastag verzió még más néven futott és one size-ként működött, azaz azon se kellett törni a fejem, hogy hány szemmel kezdjek és kötéspróbát sem kellett készíteni. Mostanra a különböző méretekhez különböző fonalvastagságot ajánl – ezzel a problémával majd akkor fogok szembesülni, ha újrakötöm a pulcsit.
Hogy miért szeretlek is, meg nem is? Imádtam kötni, még ha hiperlassan haladtam is vele. Borzasztóan tetszik felvéve a kész mű, pedig nem túl tudatosan álltam a dologhoz, random cserélgettem a színeket. Szeretem benne, hogy kifejezetten karcsúsít, ami egy ilyen vastag pulcsinál ritka. Ennek ellenére elkészülése óta – ami vagy fél éve volt – alig volt még rajtam. A vastagsága miatt nagyon szűk az évben az az időszak, amikor már nem fázom benne és még nincs melegem. Kabátot venni rá sajnos nem lehet, mert az egyik ujja nem a szokásos helyen kezdődik, hanem a mell alsó vonalában. Fotón dekoratív, de az életben kábé mintha kalodában próbálna meg az ember mozogni. Nem lehet benne felemelni a kezet, felvenni rá egy hátizsákot, kapaszkodni buszon, de autót vezetni vagy bringázni sem, mert akkor felcsúszik deréknál és vállban is utána kell igazgatni (a képen is látszik, hogy ezt az utánaigazítást a fotózás előtt kihagytam. Na de nem kell mindennek tökéletesnek lenni.). Szóval abszolút nem alkalmas semmi egyébre, pusztán jól néz ki.
A kötős barinőkkel való konzultáció eredménye, hogy nem én rontottam el, ez tényleg ilyen, meg hogy ha az ember nagyon önálló, akkor tud a mintán úgy változtatni, hogy az ujja jobb helyen, feljebb kezdődik. Valamint lehet esetleg feltűrt ujjal hordani és még ujjatlan verzióban is megköthető. Nem adom fel, nekiszaladok másodszor is vékonyabb fonalból és reménykedem, hogy akkor a módosításokkal teljes lesz az elégedettség.
Miközben a nyáron viszonylag nyugalom volt itt a blogon, a való életben azért nagyon aktív voltam. A múlt héten elköltöztünk Bécsből egy kedves osztrák kisvárosba, és minden családtag számára valami új kezdődik. Ezt kellett jól előkészíteni minden fronton – az egyik ezek közül a minket körülvevő tárgyak kiszelektálása. A legutóbbi költözésünkkor még ovis gyerekeink voltak, mára pedig már kamaszok lettek. El lehet képzelni, hogy mennyi olyan holmival volt tele a lakás, aminek már inkább csak nosztalgikus értéke volt, mintsem használati. De a saját hobbis cuccaim között is találtam számtalan dolgot, ami még használható és szép, de tudom, hogy nekem már nem lesz szükségem rá. Mivel többen kérték, megosztok néhány tippet, tapasztalatot a költözés előkészítésével, ezen belül is a konmari-folyamattal kapcsolatban. Hosszú lesz – én szóltam -, de remélem, hasznos.
Nulladik lépésként készítettem egy listát az összes meglévő bútorunkról mérettel együtt. Ez egyébként a költöztetőcégnek is fontos volt, hogy ki tudják számolni, mekkora teherautóra lesz szükség. Azokat a bútorokat is felírtam, amelyekről tudtam, hogy valami miatt nem akarjuk magunkkal vinni, hiszen jó, hogy volt így egy listánk arról, mit kell elpasszolni valami módon. (eladni vagy elajándékozni) Természetesen a költöztetőnek adott listáról a maradó bútorokat lehúztam.
Az első, ami alapján gondolkozni kezdtünk, az az új lakás alaprajza volt. Melyik szoba vagy szobarész kié lesz, mi lesz a funkciója? Mi fér be a bútorok közül, és mi hova fér? Mit szeretnénk az adott szobában tárolni? Ehhez a lépéshez a bujómban minden szobának szenteltem egy oldalt. (ld. fenti kép) Ide írtam fel a leendő fal színét az árnyalat pontos kódjával, majd felsorolásszerűen a bútorokat és lámpákat, amiket oda terveztünk a meglévők közül. Más színnel jelöltem, ha valahova új bútort kell majd venni. Ebbe természetesen a gyerekek is beleszólhattak. Szerettük volna, ha ez a szoba most már tényleg őket tükrözi. Eddig mindkét gyerek szobájában rengeteg közös családi dolgot is tároltunk az ágyneműtől a könyvekig. Indokolt is volt, mert ők kapták a nagyobb helyiségeket a lakásban. Most pici helyük van, ebbe viszont csak a saját holmijaik kerülnek, nem kell felnőttnek belépni a territóriumukba, ha mondjuk asztalterítőt kell cserélni. Ez a döntés már egy hét után is beválni látszik.
A tervező lépések után kezdtem el a bútorok és tárgyak átválogatását. Ez nagyjából 3-4 hónapot vett igénybe, de persze közben dolgoztam is, tehát nem csak ezzel foglalkoztam. Fontos volt számomra, hogy szemétbe tényleg csak a szemetek kerüljenek, a használható holmiknak új gazdát akartam keresni. A bútorokkal kezdtem, egyszerűen azért, mert ez szabadította fel a legtöbb helyet és mert sejtettem, hogy ez a legidőigényesebb. Felmérve a helyzetünket és a bútorok állapotát, nem akartam értük feltétlenül pénzt kapni. A célcsoportunk olyan gyerekes családok vagy diákok voltak, akiknek nem az örökkévalóságra kell a bútor és nem is reprezentálni akarnak vele, hanem valami olyanra van szükségük, amire nem gond, ha a gyerek rákaristol valamit, hiszen nem ez lesz az első sérülés rajta. Ingyen elvihető csoportokban, szülőlevlistán hirdettem és szerencsére szinte minden új gazdára talált, amit felkínáltam. Ez persze okozott némi káoszt a lakásban, hiszen a fennmaradó pár hétre nem vettünk új cipősszekrényt vagy komódot – az új beszerzésekkel meg akartuk bárni a költözést és hogy tényleg lássuk, mire van kényelmesen hely az új lakásban.
A következő lépés – részben ezzel párhuzamosan – a könyvek szelektálása volt. Nem vártam, de a gyerekek könyveinek mennyiségét is szépen csökkentettük. Érdekes volt látni, hogy a tavaly még őrzött holmik idénre már a “babás” cimkét kapták a gyerekektől. Ebből a szempontból ideális volt a költözés időpontja. Külföldi magyarként a magyar nyelvű gyerekirodalomtól viszonylag könnyű megszabadulni a magyar közösségben, mert itt nincs gyerekkönyvtár a sarkon anyanyelvű könyvekkel Amit olvasni szeretne az ember, azt meg kell venni. A kiváltogatott könyveket jelképes összegért kínáltam fel bolhapiaci alapon, azaz nem töltöttem fel képeket, nem vezettem nyilvántartást, nem tettem félre könyvet, hanem aki akart, az eljöhetett hozzánk és ami volt, abból választhatott. Minden más meghaladta volna a logisztikai képességeimet. A német nyelvű könyveket szabad könyvespolcra vittük le, volt egy időszak, amikor minden másnap egy szatyorral elzarándokoltunk. Fontos volt időben elkezdeni, mert ezek a könyvespolcok nem túl nagyok, azaz egyszerre korlátozott számú könyvet lehet rátenni. (És kivételesen mindössze egy könyvet hoztam el ezekben a hetekben, de Rafik Shami ellenállhatatlan.)
A könyvekkel egyidőben a gyerekjátékokat, puzzlikat, társasokat és dvd-ket is kiválogattuk, ezek is a bolhapiac részét képezték, illetve részben a házunk elé kitettem adagonként ingyen elvihető felirattal.
Ehhez a dobozban elajándékozáshoz sokáig gyűjtöttem a bátorságot, nem akartam, hogy illegális szemétlerakásért kezdjenek piszkálni. Így max. két napig hagytam kinn egy dobozt, 95%-ban kiürült eddig, a maradékot pedig szemétnek nyilvánítottam.
A gyerekek szobájának kilomolása volt a legnagyobb feladat ezek után. Főleg papírból és beazonosíthatatlan vicikvacakból rengeteg gyűlik össze minden iskolaévben. Most a konmari elvek alapján azt kértem a gyerekektől, hogy gondolják át, minek szeretnének helyet adni a leendő szobájukban, mi az, ami ezután is fontos lesz nekik. Az iskolaváltással együtt járt az is, hogy rengeteg eddig őrizgetett füzettől, tankönyvtől megváltak. Más papírok a barátoktól való elválás miatt felrétékelődtek – ezeket egy Expedit/ Kallax polcba illő méretű szép emlékdobozba tettük, ahol már eddig is gyűjtögettük a fontos emlékeket. Egy ilyen doboz egyébként szerintem esszenciális, nekem sokkal könnyebb a rend megtartása, mióta pár éve nyitottunk ilyet mindenkinek. Nem szóródnak a szép alkotások, aranyos levelek, üzenetek a Mikulásnak, hanem a dobozban őrizzük. Majd 18. szülinapra megkapják és utána szabadon döntenek a tartalmáról.
A vicikvacakoktól 99%-ban szemrebbenés nélkül váltak meg, hatalmas szemeteszsákot raktunk tele ezekkel. Legtöbbször fogalmam sem volt, honnan kerültek hozzánk a dolgok, tuti nem én vettem ezeket. A gyerekrajzoktól féltem kicsit, nem szerettem volna megsérteni az alkotókat az elvárással, hogy szabaduljanak meg a képektől, 3D művektől. Elsőnek még gyerekek nélkül átmentem a rajzokon és félretettem azokat, amiket magam miatt szerettem volna megtartani, aztán hívtam őket, hogy a maradékot válogassák át. Meglepő módon itt is elég határozottan nőtt a “nem kell” kupac, K. kommentárja annyi volt, hogy “se nem tetszik, se nem idéz fel emléket”. Leginkább még azokat a rajzokat akartuk megőrizni, aminek annakidején a hátára felírtam, hogy akkor mire gondolt a szerző és a dátumot. Ezekkel a kommentárokkal tényleg egészen mást jelentenek ezek az alkotások. A kiválogatott maradék elfért egy nagy rajzmappába, a 3D alkotások pedig az emlékdobozban kaptak helyet.
A hobbival kapcsolatos alapanyagaim volt a következő nagy projekt. A fonalaimat nemrég elég kritikusan átválogattam és továbbadtam egy jótékony célra horgoló-kötő hölgynek, így ezzel nem sok teendő volt. A varrással kapcsolatban viszont önkritikusan meg kellett állapítanom, hogy alig van hozzá motivációm és összefüggő blokkban időm. Így a textiljeimet nagyon alaposan átválogattam, csináltam belőle tematikus csomagokat és szintén ingyen elvihetőre meghirdettem. Egy héten belül minden új gazdára lelt. A varrós újságokkal is ugyanígy tettem, csak néhányat tettem félre, mégpedig azokat a burdákat, amelyekben voltak alacsony méretre való szabásminták és az Ottobre-kat, mert ezek a modellek a nem konfekció méretű nőkön is jól állnak. A maradék szintén a nyitott könyvespolcra került.
A megmaradt kreatív alapanyagokat aztán még kétfelé vettem, az egyik lett a saját, a másik, amit gyerektáboroztatáshoz, játszóházakhoz fel tudok használni. Ezek mindenképp hasznosak, de nem a lakásban fogják a helyet foglalni.
Amikor idáig jutottam, már július volt, és a fél világ műanyagmentes lázban égett. Én eleinte csak távolról figyeltem az eseményeket – ekkor a költöztető jóvoltából két embermagasságú buborékfólia-henger állt a nappalinkban, amely kissé szarkasztikusan vigyorgott rám, amikor a nejlonzacskó nélküli paradicsomért duplaannyit fizettem, mint a csomagoltért. (mindenki megnyugtatására, a fóliából minimálisat használtunk.) Aztán elkezdtem másként nézni erre az akcióra és átgondoltam a bútorozási terveinket. Bár nem úsztuk meg most se az új bútort, de a terveinknek legalább a felét végül mégis meglévő holmikkal oldottuk meg, mégpedig úgy, hogy kifejezetten elégedett vagyok az eredménnyel. Például az eddig teljesen hiányzó kanapéasztal szerepébe a vendégágyneműket rejtő fonott láda lépett. Eddigi feladatát most is el tudja látni, de tényleg remek kis asztal, csak egy szép tálcát vettünk rá, hogy bögrét is lehessen rá tenni. A könyveknek meg nem gond, ha nem teljesen egyenes az asztal teteje.
Júliustól már úgy szelektáltam, hogy közben pakoltam is a dobozba, ami méltónak bizonyult a szállításra. Majdnem végig sikerült tartani a tematikus pakolást. Ez azért volt fontos, mert a bútorok szinte mind funkciót cseréltek, azaz nem azt kellett egyben tartanom, ami mondjuk a dolgozószobai szekrényben volt, hanem a jegyzetfüzeteket, és majd meglátjuk, hogy hol lesznek elhelyezve. Ugyanígy a könyvespolcokat, amelyek eddig itt is ott is voltak, tömbösítettük szín szerint. A fenyőpolcok a dolgozószobába kerültek, a fehér polcok pedig a nappaliba. Csak reméltem, hogy a polcok mennyisége a könyvek funkciójával is fedésben lesz: a nappaliba szántam a szépirodalmat és az albumokat, valamint a kreakönyveket, a dolgozóba a munkával kapcsolatos könyveket. Nagyjából szerencsénk is volt ezzel, meglátjuk meddig, mert a könyvek nálunk az a pont, ahol a legdinamikusabban változnak (nőnek) a készletek.
A konmari módszernek ugye pont ez a tematikus szelektálás az egyik jellemzője. Mivel nekünk eddig minden mindenütt volt a lakáson belül, ezért számomra tényleg segítség volt a költözés, egyébként nehezen hiszem, hogy következetes tudtam volna maradni a tematikusságban. Az előny pedig már a kipakolásnál is látszott: tényleg minden színesceruza, minden füzetborító, minden olló egy helyen volt, így két nap alatt a holmik nagyobb részét végleges helyére tudtam tenni. (A kisebbik része még vár a hiányzó szekrény összeszerelésére, de például addig is pontosan tudom, hogy melyik dobozból tudnám elővarázsolni, ha kellene.)
Még egy utolsó tipp, ami nekem nagyon bevált. A Bullet journalban vezettem a dobozok tartalmát. Valahogy nem éreztem, hogy a költöztetőkre tartozik, hogy melyik doboz mit tartalmaz, így a dobozra csak egy számot írtam és a helyiség nevét, ahova majd pakolni kell. A bujós dobozlista alapján viszont tartalomra is tudtam keresni illetve tudtam ellenőrizni, hogy minden doboz megérkezett-e és mi az, amit már kipakoltam, mi az, ami még hátravan. Az első napokban, amikor még nem tudja az ember, hogy azért nem találja a hajszárítót, mert még nem pakolta ki vagy mert elfelejtette, hogy hova rakta, ez kifejezetten nagy segítség.
Egy fonalas barátnőm mondta, hogy majd még a kipakolásnál is biztos lesz, amit ki fogok szórni. Azt gondoltam magamban, hogy ugyan, alaposan döntöttem, bőkezűen szelektáltam már eddig is. De igaza lett, mert bizonyos dolgok másképp állnak kézre az új lakásban, kevesebb a hely például a konyhaszekrényben, de kisebb a mosogatógép is, tehát jóval kevesebb edénnyel működik a workflow. Ezen látszik az is, hogy mennyire felesleges és képtelenség megmondani, hogy mennyi tányérra van szüksége egy négyfős családnak. Én azt hittem eddig, hogy kábé annyira, amennyi nekünk van, de egy ilyen apró különbség, mint a mosogatógép mérete, meg tudja felezni a szükséges holmik számát, sőt, ami eddig szükségesnek tűnt, az most zavaróan sok és a fele már sorakozik is a pince előtt.
Hát, nagyjából itt tartok most. A blog további élete szempontjából ez a költözés biztosan jelentős lesz. A bécsi programajánlónak például vége, de lehet, hogy néhány karintiai krándulástipp bekacsint egyszer-egyszer. Az is biztosan számít, hogy a szép, kiszámítható munkaidő helyett valami egészen másban fogok élni ezután és még fogalmam sincs, mennyi energia jut fonalazásra és blogolásra. De már annyi minden változást túlélt ez a blog, hogy nincs kétségem, ez sem fogja nagyon megrázni.
Ha pedig valaki idáig eljutott az olvasásban, annak kellemes, minél stresszmentesebb iskolakezdést kívánok!
Ennek a nyárnak a fénypontja számomra két szövős nap volt Judit műhelyében. Az első napon takácsmintáztam, erről még majd írok hosszabban egyszer. A másodikon egy kis vászonszéken szőttem mentaszínű felvetésben. A sorrend így tökéletes volt: a mintázásban annyira kifáradtam fejben, hogy a második napon örömmel vetettem bele magam a gépies vászonszövésbe, amikor csak dobálja az ember a hajócskát jobbra-balra.
Már hónapokkal ezelőtt tudtam, hogy ebben a felvetésben egy barátnőmnek szeretnék sálat készíteni búcsúajándékul. Mindketten elhagyjuk Bécset, csak ő négy hónappal később, mint én. Nem tudni, mikor találkozunk legközelebb, így szerettem volna, ha valami emléke marad a közös időnkről. Mivel ez a visszafogott szürkéslila nagyon jól áll neki, így ezekben a színekben gondolkoztam és a próbaszövéskor kiderült, hogy tényleg jól működik a menta felvetésben is.
A sál nagyobbik fele, úgy 65%-a a sötétebb árnyalattal egyszínű lila, aztán jön egy kettes váltásos szakasz a világossal és a sötéttel, majd csak a világossal egy blokk és az egészet egy keskenyebb, kb 10 centis sötét sáv zárja le. Semmi hókuszpókusz, de felvéve minden pont jó helyen van, remekül sikerültek az arányok. 185 cm volt a székről levéve plusz a rojtok.
Már nem is tudom, mióta van ez a poszt a to do listámon! Ezt a nyakmelegítőt akkor kezdtem el, amikor a – végül nem megírt – freeform horgolás könyvemhez készítettem a modelleket, mintákat. Ez a cowl arra példa, hogyan lehet egyetlenféle fonal nagyjából másfél-két gombolyagjából freeformozni.
A freeformról a legtöbben azt gondolják, hogy kizárólag akkor működik, ha rengeteg effektfonalat és mindenféle különböző textúrájú fonalat használ az ember. Pedig van egy sokkal minimalistább módszer is, amikor egyetlen színátmenetes gombolyaggal játszik az ember. Persze ez sok elvarrni való szálvéget is jelent, ha azt akarjuk, hogy a színek elhelyezkedésébe nekünk is legyen beleszólásunk, ne csak a véletlennek, de ez számomra benne volt a pakliban. Ennél a technikánál különösen ötletesnek kell lenni, hiszen a fonalak textúrája nem fog hozzájárulni az izgalmas összképhez, a mintának kell elvinni a show-t. Nézegessétek a képeken a részleteket! Van kagylóminta, popcorn, játék a pálcák méretével, véletlenszerű csipkeminták, spirál, horgolás a felszínen és még rengeteg technika.
A formája nem teljesen szándékos, így alakult munka közben, de nem bánom, mert így még a vállat is takarja.
A nyár majd minden szabad percét idén a költözésünk előkészítésével töltöm, azaz szortírozok, szelektálok, cuccoktól szabadulok meg. Nem teljesen szabályos konmari, de hasonlóan radikális. Búcsút mondtunk például vagy három nagy doboznyi gyerekrajznak. Ez egyébként már egy többszörösen előszelektált mennyiség volt, mert minden költözéskor áldozatul esett egy adag, most viszont a szépen kategorizált rajzok közül is a legtöbbnek mennie kellett. Valahogy most ért meg rá az idő, a helyzet. A gyerekek természetesen be voltak vonva ebbe a folyamatba, nem akartam megfosztani őket a lehetőségtől, hogy a számukra legszebb alkotásokat megőrizzék, de meglepően kevéshez mutattak kötődést. Egy festmény viszont Do külön kérésére upgrade-et kapott, keretbe raktuk és az új lakásban majd keresünk helyet neki a falon.
A technika nagyon egyszerű, cserébe a színekkel egészen látványos eredményt lehet elérni, és nem kell hozzá különösebb kézügyesség. Egy legalább A3-as rajzlapon maszkolószalag vagy washitape segítségével kitakarunk egymást keresztező vonalakat. A fennmaradó helyeket tetszőleges színnel temperával kitöltjük, majd a festék száradása után eltávolítjuk a tapaszt. A festett felülettel persze lehet játszadozni is, itt egyszerűen csak azért repedezett be a fehér, mert túl vastag rétegben volt a festék és aztán nem túl kíméletes módon szállították, tárolták a rajzot, mire hazajutott a suliból. De lehetne ilyen speciális felületeket például buborékosfóliával, gyűrt alufóliával vagy bármilyen hegyes tárgy segítségével elérni. Egy-egy esős vagy épp kánikulai napon, amikor az ember legszívesebben a szobában marad, remek szórakozás egy kis festékes tobzódás.
