Ahogy ígértem, a vega kenyérsaláta után a húsimádó változatot is bemutatom. A benne lévő hús mennyiségével lehet variálni, személyenként 10 deka pulykamellfilé már elég lehet, de nekünk most pont gyorsan el kellett főzni hamarosan lejáró húst, úgyhogy 15 dekányit számítottam fejenként. (A recept összes hozzávalója felnőtt fejenként értendő, így az adag bőséges vacsorára elég.)
Forró serpenyőbe egyszerre beletettem egy marék póréhagymakarikát, a 15 deka feldarabolt húst és két evőkanál olívaolajat. Párszor megkevertem, aztán úgy fektettem a húsokat, hogy egyik oldaluk szépen sülhessen. Kevés sót, négy tekerés feketeborsot és egy evőkanálnyi szárított oregánót szórtam az egészre. Addig sütöttem így, amíg az egyik oldalon szépen megsült a hús, majd megfordítottam mindegyiket külön. Kevés balzsamecetet spricceltem a serpenyőbe, majd amikor a hús másik fele is szépen megsült már, a serpenyőbe dobtam négy szem háromba vágott koktélparadicsomot és az egészet felöntöttem 1 deci zöldségalaplével, hagytam picit rotyogni, majd két evőkanál tejszínnel és három evőkanálnyi juhfetával finomítottam. Ahogy a feta elkezdett olvadozni, azaz max. fél perccel később, leszedtem a tűzről a serpenyőt és beletördeltem – még mindig személyenként számított – 3 kis szelet kétszersültet. Átforgattam fakanállal a szószos húson a kenyérkockákat és azonnal tálaltam.
A kenyérsaláta két okból is nagyon hálás étel: egyrészt köret készítése nélkül is komplett, jóllakató étel, másrészt a kenyér felszívja a finom salátaöntetet, ami máskor csak úgy a salátástál alján maradna. Nálunk történetesen volt otthon ipari mennyiségű kétszersült betegség esetére, de mint kiderült, a betegek nem szeretik, úgyhogy kerestem nekik másik életcélt – mármint nem a betegeknek, hanem a kétszersültnek.
A vegetariánus változat így készül (a mennyiségek egy személyre értendők, amennyiben főételnek készítjük a salátát): fél salátacukkinit felkockáztam, nyolc koktélparadicsomot elfeleztem (vagy hasonló mennyiségű másféle paradicsom is tökéletesen megfelelne), két gerezd fokhagymát apróra vágtam és az egészet olívaolajon puhítottam addig, amíg a cukkini al dente lett. Ekkor borsoztam, rákockáztam 10 deka juhfetát (Spar Bio-Fetat vagy ahhoz hasonló állagú, tehát nem túl zsíros, feldarabolható fajtát), párszor még megkevertem, hogy a feta a paradicsom levével elegyedve megolvadjon, majd levettem a tűzhelyről és beletördeltem két szelet kétszersültet. Ha lett volna otthon friss metélőhagyma, azzal még lehetett volna fokozni, de anélkül is remek lett. Fontos, hogy a kenyér- illetve kétszersült kockák közvetlenül tálalás előtt kerüljenek a salátába, így lesz még ropogós, de már kellően szaftos az állaguk. A húsevők pedig legyenek résen, holnap jövök a húsos változattal.
Az utazás tágítja az ember horizontját, felnyitja szemünket a világ sokszínűségére, satöbbi, satöbbi. Mióta 2010-ben elkezdtem ott dolgozni, ahol épp vagyok, rengeteget utazom. Horizontom már annyira tág, hogy tágabb nem is lehetne. Igaz, a városokat, ahol járok, igencsak hézagosan ismerem, reptértől a hotelig, vasútállomástól az ülésteremig tart a szabadságom, időnként, ha különösen nagy szerencsém van, még a hotel környékének egy-két km-es körzetében is sétálgatok egy hosszabb ebédszünetben. Mondjuk másfél héttel ezelőtt még egy hajnali futásra is volt időm Koppenhágában, de ez már tényleg olyan luxus, amihez hasonlót nem is várok a következő egy éven belül. Remélem, érzitek az öniróniát – a munkahelyi utak szerintem legfeljebb az ember tűrőképességét tágítják (mert sehol nincs pont olyan íze a reggeli kávénak, mint otthon), a horizontját nem nagyon, egy konferenciahotel nagyjából mindenütt ugyanolyan Európában. Na jó, még talán a legegzotikusabb Szerbiában volt, ahol legalább lehetett kicsit kézzel-lábbal elmutogatós activityzni a vasútállomáson a semmilyen általam ismert nyelven nem beszélő információs hölggyel.
Mindez persze nem volna érdekes itt a fonalas posztok között, ha nem tágult volna egy ponton mégis a horizontom az utazások hatására. Épp két hete Koppenhágában kezdődött, majd e héten Kasselban ért be az a felismerésem, miszerint igen, mégis van létjogosultsága egy csomó kötött ruhadarabnak, amit korábban hülyeségnek tartottam. Ott van például a zongorakesztyű. Csak néztem régebben ezeket a csodaszép filigrán csipkés zongorakesztyűket a Ravon és azon gondolkoztam, hogy akkor ez most mit akar. Mert télen nekem a zongorakesztyű halottnak a csók, ha meg még csipkés is, akkor tényleg miről beszélünk. A téli kesztyűnek legyen ujja, felőlem lehessen visszahajtani, hogy ehessen az ember gesztenyét vagy dohányozzon vagy okostelefonozzon, ha akar, de ha meg csak simán közlekedik, akkor legyen az a kesztyű igazán meleg és takarjon mindent. Ehhez képest, amikor a nyár leghosszabb napján Koppenhágában – hála a rengeteg németnek, akik VB-t akartak nézni és emiatt hamarabb befejeztük az ülést – volt két órám este sétálni, akkor úgy a 40. perctől kezdve semmire nem vágytam jobban, mint egy zongorakesztyűre. Felőlem akár csipkésre. Na jó, a hosszú szövetkabátomra is vágytam vagy legalább egy polár felsőre, annyira hideg volt. A dánok ekkor rövid szoknyácskákban lejtettek saruban, hiszen ebben a pár napban van nyár, most kell kiélvezni, ennél melegebb idén már nem lesz – mondták ők. Azért steppelt átmeneti kabát rajtuk is volt a saruhoz.
Kasselba úgy mentem, hogy azt gondoltam, Németország mégsem Skandinávia, ha Bécsben van 30 fok, akkor ott lesz mondjuk 22, az még azért mindig nyár. Ehhez képest volt is 22 fok mondjuk délben fél óráig a napon, ha éppen nem esett az eső, amúgy meg érzésre 10-12. 3 napig fáztam, mondjuk úgy kell nekem, ha nem viszek magammal mindenhova négyévszakos ruhatárat meg háromféle cipőt. Ahogy a 3. napon vártam a pályaudvaron a késve érkező vonatomra és már szinte megszoktam a fázást mint állapotot, feltűnt, hogy 10 nőből 9-en nyári csizma van. Ez is egy olyan műfaj, aminek a létjogosultságát Magyarországon élve sosem értettem, aztán Bécsben már kezdtem felfedezni, de még nem csábultam el rá – Kassel óta meg nézem a kirakatokat, hogy melyik modellt válasszam. Németországban úgyis annyit tágítom a horizontomat, hogy inkább van szükségem nyári csizmára, mint szandálra.
A baseballsapka szerintem mondjuk halálos bűn, de mióta lemenő nappal szemben próbáltam meg futni pár hete, már ezzel kapcsolatban is kezdek megengedőbb lenni. Persze csak ha másokon van. Én meg inkább futok olyankor, amikor a nap más szögben süt – elvégre minden csak időzítés kérdése.
Az ötlet, hogy szülinapomra grillszakácskönyvet kapjak, tulajdonképpen jogos, én ugyanis evés helyett is szívesen nézegetek jó ételfotókat, olvasgatom hozzájuk a leírást. Fél óra alatt így tulajdonképpen jól is lakok anélkül, hogy ténylegesen megfőznék bármit. Az mondjuk egy kicsit zavaró tényező, hogy nálunk a kertben meg van tiltva a grillezés, szóval esélyem sincs a receptek kipróbálására normál grillezővel, lázasan várva, hogy a faszén parázs pont tökéletes legyen. Azért nem hagyom magam, van a sütőmben grillfunkció, sőt, ahogy a múlt héten a használati utasítás olvasása közben rájöttem, a szerkentyű sokkal több mindenre alkalmas, mint amit valaha sütőtől elvártam volna, tehát ha már grillez is meg itt ez az új szakácskönyv, akkor ki kellett gyorsan próbálnom.
A szokásos kolbász és haloumi mellé készítettem egy újdonságot, a grillezett édesköményt. Egyszerű, viszont remek köret – így készül: A sütőt előmelegítettem 200 fokra. Két személyre egy nagy édesköményt vettem. Felnegyedeltem, kivágtam az alsó közepét ék alakban, és sós vízben egy nagy gerezd fokhagymával majdnem puhára főztem a gumót. A főzővízben szétesett kicsit a sok réteg, de ez nem baj. Alufóliából hajtogattam egy kis peremes tepsiféleséget, ebbe tettem a szűrőkanállal kihalászott édesköményt szép egyenletesen elosztva. Egy kiskanál vajat elosztottam rajta, hogy ráolvadjon mindenütt, sóztam-borsoztam, majd parmezánforgácsokat szórtam a zöldség tetejére. A többi grilleznivaló mellé tettem a grilltálcára és a sütő grillezőfunkcióján addig sütöttem, amíg ilyen szép barnás nem lett a teteje, kábé 20 percig. Ennyi az egész, nem boszorkányság, viszont kiváló a haloumihoz.
Egy átmeneti fonalas krízis után ismét van anyagom néhány WIPszerdához (értsd: már megint annyi cuccba belekezdtem, hogy jó ideig csak félkész dolgokat tudok mutatni.) Egy barátnőmnek megtetszett az egyik kendőm és megígértem neki, hogy kötök neki is egy hasonlót. Annyi volt a kikötése, hogy “dunkelbunt” legyen, azaz sötét és tarka egyszerre és a lány arcához, hajához ősz típusú színek illenek. Most légy okos. Pár színt mutatott, ami ideális lett volna, persze pont azt az árnyalatot nem kaptam. Utána kiderült, hogy többen szúrósnak mondják azt a fonalat, szóval talán nem is baj. Végül tutira mentem, Schoppel Zauberballt választottam egy szép őszies színben, szerintem elég tarka és sötét is. Június végén találkozom a barátnőmmel, remélem, hogy tetszeni fog neki. Mondjuk ha nem, akkor majd feláldozom magam és átveszem magamtól a kendőt. Tehát eddig így néz ki.
Az szeretném előre leszögezni, hogy amikor az egész gasztroblogvilág macaron-lázban égett, úgy két-három éve, abszolút nem bizsergett a kezem, hogy akár csak egy próbát is tegyek a megsütésével. Jó nekem a sima mandulás csók, mindig sikerül, gyerekek szeretik és amúgy is, minek az a sok édesség. Aztán egyszer egy nagyon flancos helyen volt munkahelyi vacsoránk, és a desszertes büfében volt macaron is. Most vagy soha, gondoltam, ha valahol, akkor itt biztos jól csinálják, nézzük csak, miért alélnak el felnőtt emberek egy mandulássüti nevének kimondásától. És igen, valóban jó volt és valóban valami egészen más, mint egy sima mandulás csók. De még ekkor sem éreztem indíttatást, hogy sok konyhában töltött óra után esetleg elsírjam magam, mert elrepedt, nem jött fel, szétfolyt vagy más efféle katasztrófák. Van elég frusztrációforrás az életemben, minek még egyet mesterségesen kreálni.
Aztán jött Ági blogszülinapi játéka, és abban a biztos tudatban, hogy nincs kockázat, úgysem nyerek, beneveztem a játékba a macaronsütő tanfolyamért. Én voltam a legjobban meglepődve, amikor kiderült, hogy akkor most felvehetem a kapcsolatot a Lecsó Főzőiskolával, mert megnyertem a tanfolyamot. Itt jön be az aggódó anya szál a történetbe. Mert hát amúgy is annyit utazok munka meg tanulás miatt, és akkor most szimpla privát kedvtelés miatt is, ráadásul pont egy olyan hónapban, amikor nincs is olyan hétvége, amikor végig otthon lennék. Hátmilyenanyazilyen. A tanfolyam végül – és az egész nap az utazással együtt – olyan volt, mint egy csobbanás a kánikulában. Nem emlékszem, hogy mikor voltam utoljára néhány óránál hosszabb ideig úgy a gyerekek nélkül, hogy nem valami dolgom volt, hanem szimpla élvezet. Nyugiban sütöttünk egy tiszta, tágas konyhában, ahol az asztalon csak az volt, amire szükségünk volt a sütéshez, ráadásul ezt nem nekem kellett kikészíteni, valamint elmosogatni. A tanítási módszer olyan volt, hogy nem egyszerre készítettünk a macaront, hanem egymás után, azaz mindenki egyszer csinálta és még négyszer végignézte, hogy mi a dolgok menete. Így gyakorlatilag a nap végére fejből tudtam a receptet és alig vártam, hogy otthon kipróbálhassam.
Ami számomra a legfontosabb tanulság volt, hogy a recept nagyon nem minden a macaron esetében. Olyan apróságok befolyásolják a sikert, mint például az aktuális időjárás, hogy használtam-e a sütés előtti nap a sütőt vagy hogy kettővel többet vagy kevesebbet kavarok-e a tésztán, mint amennyi az ideális. Annyira keskeny a határ a már elég és még nem túl sok között, hogy ennek a határnak a meglátásában tényleg hatalmas segítség volt a tanfolyam. Ha ezt otthon kellett volna kikísérletezni, akkor szerintem sosem jutok el a normális macaronig, mert egyszerűen nincs türelmem annyit próbálkozni. Egyébként a konyhában általában úgy mozgok, hogy mérleget meg órát a legritkább esetben használok és mindent érzésre csinálok – ez lehet az oka, hogy főzni remekül, sütni annál kevésbé tudok. Át nem sült vagy formába beleégett kuglófok, homorú muffinok, szétmorzsolódott tortalapok – nagyjából ilyenek várhatók tőlem. Ehhez képest a Lecsóban Niki lehúzott a földre és elmondta, hogy milyen részletekre kell milyen aprólékossággal figyelni, ha azt akarom, hogy azt a 3 órát ne hiába töltsem a konyhában. És most kipróbáltam, és igen, valóban működött: ha betartom a használati utasítást, akkor a macaron pont olyan lesz, mint abban az igen jó étteremben 2012 októberében és sokkal jobb, mint pár hónapja egy akármilyen cukrászdában. Így esett, hogy tegnap cukorhőmérővel és stopperral a kezemben sütöttem és a gyerekeket leültettem valami rajzfilm elé, hogy teljesen zavartalanul tudjak koncentrálni a hadműveletre. Így a három óra egyszerre volt fárasztó – mert mi van, ha nem sikerül, pedig a gyerekek annyira várják a macaront – és üdítő, mert annyira fókuszálta a figyelmem, mint egy meditáció. A különbség csak annyi volt, hogy itt tényleg nem lehetett elkalandozni.
Visszatérve a milyenanyaazilyen érzéshez: amikor hazajöttem a főzőiskolában sütött adag macaronnal, a gyerekek kábé elhalmoztak csókjaikkal, és ez nem nekem szólt, hanem a legjobbmakarónisütőmamucinak. Egyelőre tehát, amíg meg nem unják az új sütit, ideiglenesen újra isteni magasságokban vagyok a szemükben – már ezért megérte.
A május nagyobb részében Lilyve töltöttem az estéket. Lily nem egy bonyolult személyiség, tökéletesen el tudtam vele lazulni. Amikor legutóbb több időt töltöttünk együtt, még egyes dolgokban kihívást jelentett, csűrni-csavarni ugyanis nem szoktam korábban, de így másodszorra már egész belejöttem ebbe is.
Lily pinkben nyomul, ebben sosem értettük meg egymást, de az ízlésbeli különbségek ellenére fel tudtam fedezni benne a szépséget, különösen ahol narancsárgába vagy lilába ment át. Lily hamarosan továbbáll, hiába értettük meg jól egymást, azt mondta, Vikivel jobban egy húron pendülnek – már ami a pink szeretetét illeti. Ha valakit pedig a pontos paraméterek érdekelnek, az fáradjon be a szomszédos terembe.
TT, azaz tökéletes türkiz fonalból csak valami olyan kendőt szabad horgolnii, ahol a minta szép, de nem túl domináns – egy pillanatra se vonja el a figyelmet a színről. Így esett a választásom idén másodszor a Thistle and Beads-re. Az a fajta darab lett belőle, ami úgy simul bele a ruhatáramba, hogy csak azt nem értem, hogyhogy eddig képes voltam nélküle is meglenni.
Emlékszem a pillanatra, amikor megtudtam, hogy lányom lesz. Rettentő nehezemre esett elképzelni, hogy pár év múlva majd csillámosrózsaszín barbie-feeling tölti be a lakásunkat és úgy döntöttem, amíg tehetem, megpróbálom kitolni ezt az időszakot. A rózsaszín kisruhácskák ellen persze jó védelem volt, hogy az örökölt babaruhák nagyobb része fiú unokatesóktól maradt ránk – ezekből kiválogattam a túlzottan fiús cuccokat, a többit pedig hordta Do. Amikor aztán már én választottam a ruhákat, akkor is ösztönösen a narancssárga-piros-türkiz irányába mentem, így aztán az a bizonyos pasztellrózsaszín korszak majdnem teljesen kimaradt. Volt pár ilyen színű cucc is persze, de valahogy úgy éreztem, hogy nem adja vissza igazán a Do személyiségét, pláne, hogy inkább vad, bátor, mindenhova felmászó totyogó volt, mint cukin fésülködő, magát anya magassarkújában illegető kislány. Ebben persze lehetett némi szerepe annak is, hogy anyának akkortájt nem is volt magassarkúja.
Mostanra lassan beállt az egyensúly, szeret szépen öltözködni, de azért amikor befonom a haját, visszakérdez, hogy így nem lesz-e túl “tussi-s” – ez a német szó talán legjobban a plázacicababa szónak felel meg. (Tussi az, aki naphosszat sminkel és csak a külső érdekli, cserébe viszont üres a feje.) Amikor én szökőévben egyszer kiöltözve, magassarkúban megyek el otthonról, akkor undorral teli meghökkenés ül ki az arcára, majd közli, hogy elég tussi-s vagyok, biztos így akarok-e kilépni az utcára. Egyszóval vigyázunk egymásra, nehogy túl lányosak legyünk. Egyelőre még rivalizálás sincs ebben, bár bizonyára ez csak idő kérdése.
Ami miatt ez eszembe jutott, az a családunkba hamarosan érkező kislányrokon, aki természetesen kap tőlem egy horgolt babatakarót. Hát hogy milyen színű legyen – ez volt a dilemma tárgya. És miután összeválogattam egy színkombinációt a fonalboltban, ami akár egy fiúnak is megfelelt volna, bár nem volt egyértelműen fiús azért, gondoltam egyet és eldöntöttem: itt az ideje kilépni a komfortzónámból. Horgoljunk valami igazán lányosat! Legyen benne rózsaszín meg mályva, meg világostürkiz! És lett. Amikor hazahoztam a fonalakat, még kicsit idegenkedve néztem, különösen a világosabb rózsaszínt és felkészültem lelkileg, hogy ha nagyon gáz lesz, akkor majd megveszem mégis a sárgákat, narancsokat és zöldeket és hagyom a fenébe a rózsaszínt. Aztán ahogy egymás mellé kerültek a körök, majd a végén a törtfehér keret, egészen megbarátkoztam ezzel a lányos stílussal. Lehet, ha még szülnék egy lányt, pink babakocsiban akarnám tologatni.
Hazajön Do az iskolából, felkarján véraláfutás. Hát ez meg mi. Nemmondhatomel. Második nekifutás otthon. Mégis hogy sikerült beszerezned ezt, édesem. Nemmondhatomelmertmérgesleszel. Mondjad csak, bántott valaki. Nemsenkicsakénvoltam.
(Hosszú szünet.) Na de mondjad. Egy szülőnek tudnia kell, honnan van egy sérülés. (Szünet. K vokált játszik: anyánaktudniakellhonnanvanasérülés)
Nem untatnék senkit a vontatott párbeszéd részleteivel, térjünk rögtön a lényegre.
Várj, segítek. Játszunk kikivelholmikormitcsinált. Az osztályban, az utcán, a kertben, a tornateremben. Akertben. Te, a Leonie, valamelyik agyatlan fiú. Én. Na jó, de mi történt. Hátaszámbanyomtamakaromésszívtamésakkorilyenlett. Na gratulálok, most az egész iskola azt hiszi, hogy a szüleid vernek, mert mondjuk az pont ugyanígy nézne ki.
És el lehet ezt valahogy mulasztani? Majd elmúlik magától, először kék lesz, aztán lila, rózsaszín, zöld, végül halványsárga. Kábé egy hét alatt el fog tűnni. Reméljük, addig senki nem értesíti a Jugendamtot.
K., aki eddig igyekezett kivonni magát a beszélgetésből ezen a ponton izgatott lesz: Tényleg zöld lesz és sárga? Mert akkor én azt akarom látni, végül is én természettudós vagyok, egy természettudósnak meg kell figyelni az ilyesmit.
Eseménytelen hétköznapok című adásunkat hallották.
