Majdnem egy év eltelt azóta, hogy írtam az aktuális kedvenc gyerekkönyveinkről – nem maradhat ez így, különösen most, hogy már két iskolásunk is van itthon. Szerencsére az elmúlt évben több olyan felfedezettünk is volt, amelyek nemcsak a gyerekeknek okoznak örömet, hanem én is szívesen olvasom. Jó hír, hogy fiús, azaz uniszex témák is vannak köztük, ráadásul túl a dinoszaurusz, starwars, titkosügynök tematikán.
Először németül láttam meg a Torzonborz-sorozatot, amelynek eredeti címe Räuber Hotzenpotz – régi kultkönyv, kábé annyira, mint mondjuk a Lázár Ervin mesék Magyarországon.
Trilógiáról van szó, melynek első két részét olvastuk már, s alig várom, hogy legközelebb Budapesten járva megvegyem a frissen megjelent harmadik részt, amelyben Torzonborz megjavul. Egyelőre el nem tudjuk képzelni, hogyan állhat be ilyen gyökeres változás egy ember jellemében, mert amiket Torzonborz csinál, az igazán minden képzeletet felülmúl, például megeszik egy egész családi adag sült kolbászt egy fazéknyi savanyúkáposztával, ellopja Nagymama zenélő kávédarálóját, csalással megszökik a börtönként szolgáló tűzoltószertárból, ilyenek. Szerencsére végül mindig elkapják a főszereplők, Paprika Jancsi és Vitéz László, a bűnüldözést főfoglalkozásként űző Üstöllési Főtőrzsőrmester meg csak néz, hogy a gyerekek kicselezik azt, akit ő hiába keres mióta. Izgalmas cselekmény, igényes nyelvezet, jó képek – mi más kell, hogy egy könyvet többször is lelkesen olvasson fel egy szülő. Bár igazából már nincs is rám mindig szükség, Do is szívesen olvassa fel Kristófnak.
És hogy a lányos-bájos vonalat se hanyagoljuk el, ajánlom ezt a csodaszép könyvet:
A címből is kiderül, hogy a főhősnek, a királykisasszonynak nincs birodalma. Hogy találjon egyet, összes holmijával együtt egy szekéren járja a világot. Ide is betér, oda is betér, s közben találkozik valódi királyokkal, királynőkkel és királykisasszonyokkal – olyanokkal, akiknek van birodalma. Ő is gyorsan birodalomhoz juthatna, mert elég szép ahhoz, hogy bőven legyen királyi udvarlója, de ő egy nagyon emancipált királykisasszony, ezért nem házasodik érdekből. Persze, ha jön a szerelem, akkor mindjárt más a helyzet. Hogy ki lesz a szerencsés és rátalál-e végül a birodalmára, azt nem árulom el. A sztori is szép, de a legszebbek az illusztrációk. Ha valakinek tetszett ez a bejegyzés Zelnice-Timinél, annak a könyv is kedvence lesz, hiszen tele van részletgazdag, finom árnyképekkel a könyv – sok a fekete, mégsem komor a hangulat.
Mondanám tovább, de itt az esti mese ideje, megyek olvasni. Ha van jó gyerekkönyv-tippetek 6-8 éves korosztálynak, írjátok meg kommentben, nagyon hálás vagyok minden ötletért.
Az év kilencedik hónapjában nálam át szokott kattanni valami belül. Ami az adott naptári évben tervem volt, az vagy elkezdett megvalósulni vagy ha nem, akkor lélekben elkezdek elbúcsúzni a dologtól – legalábbis az adott évre. Épphogy vége az iskolakezdési nagyüzemnek, már jön a munkahelyi őszi dömping, aztán ez véget sem ér, már elkezdődik a karácsonyi sejtelem. Nem mondom, hogy készülődés, mert az például sokszor csak egész későn kezdődik, de legalábbis a sejtelem, hogy idén is lesz és ha lesz, akkor az azt is jelenti, hogy az év is lezárul. Függetlenül attól, hogy sikerült-e az adott évre kitalált terveimet, ötleteimet megvalósítani. Idén például eltökélt szándékom volt fonalakkal összefüggésben egy erőteljes fogyókúra. Nem egyszerűen annyi, hogy szerettem volna kevesebb fonalat venni és elhasználni az itthon lévőket, bár persze az lett volna a legszebb, ha ez sikerül. Inkább az volt a célom, hogy mozgás legyen a fonalaskosarakban és alakot öltsenek azok a fonalak, amelyeket egykor határozott elképzeléssel szereztem be, aztán valami oknál fogva mégis feldolgozatlanul maradtak. Azt is terveztem, hogy idén nehezebb kötésekkel is megpróbálkozom és hogy úgy általában a kötéstudásomat fejlesztem. Három komoly tervem is volt: megkötni életem első top-down kardigánját (Caramel), életem első felnőtt pulcsiját (Dove) és megtanulni a rövidített sorokat a Color Affection kendőn.
És akkor most nézzük a realitást. A január és a február még eléggé a tervek jegyében telt. Szembesültem a fonalaimmal – és egyidejűleg a fonalfogyókúrában részt vevő sorstársaim fonalaival is, bár ez utóbbival csak virtuálisan. Egyébként ez hozott egy nagy megkönnyebbülést. Mert egyrészt rájöttem, mennyi fantasztikus fonalam van otthon, szóval egy egyéves házi őrizetet simán át tudnék hidalni kézimunkával szükség esetén. Másrészt azt se volt utolsó látni, hogy másoknak még több van, tehát nem vagyok annyira szélsőségesen hörcsögtermészet, mint amennyire annak tartom magam. Kifejezetten átlátható kis készletecském van ahhoz képest, hogy idén áprilisban már nyolc éve, hogy elkapott a horgolásvírus, ráadásul ennek nagyobb részével tényleg elégedett vagyok.
Az év első harmadát a számvetésen túl még egy jó értelemben vett fegyelmezettség is jellemezte. Tőlem szokatlan módon tartottam ki projektek mellett, nem raktam félre röviddel a befejezés előtt fél éves szünetre a holmikat, hanem elkezdtem és befejeztem. Volt ebben is némi flow, és ha nem is hiszem, hogy ez a fegyelmezettség így marad, azért jó tudni, hogy képes vagyok rá és még a szépségét is érzem.
A fegyelmezettség fura ellenpólusa volt a mindegy-mentalitás. Tavasszal, március-április körül valamikor beláttam, hogy nem lehet mindig csúcsra járatni magam a hobbiban sem. Elképzelhető és megengedhető, hogy szinte semmit nem haladok vagy napokig elő se veszem a fonalakat, tűket (és ezzel együtt napokig rá se nézek a blogomra). S bár a fogyasztott métereket a fonalfogyasztó csoport kedvéért számon tartottam és mértem, de megengedtem magamnak, hogy annyira keveset haladjak, amennyit épp kedvem és erőm volt. Persze most ez hülyén hangozhat, hiszen persze, hogy a hobbiban annyit csinál az ember, amennyit kedve van. De azért aki hozzászokik, hogy hetente háromszor lemegy futni 10 km-re, aztán hirtelen lecsökken az adag kétheti egyszer egy körre a ház körül, annak ez valamennyire nyomasztó. Hasonlóan van a horgolással és kötéssel is. A nagymamám azt mesélte, hogy azért nem erőltette, hogy a lányai megtanuljanak kézimunkázni, mert nem akarta nekik azt a kötelességérzést továbbadni, amit ő mindig érzett “ha szabadidőm van, akkor ki kell használni varrásra, kötésre”. Bár engem elvileg semmi nem kötelezne, és a kötés-varrás manapság nem spórolást hoz, mint akkoriban, mégis szoktam érezni, hogy időpocsékolás, ha csak úgy heverészek a kanapén vagy úgy nézek meg egy filmet, hogy közben nincs a kezemben az aktuális kötős-horgolós projekt. Jó volt ettől az érzéstől kicsit eltávolodni idén tavasszal.
Május-júniusban aztán a nemhorgolás és nemblogolás csúcsára értem. Vizsgára tanultam és tényleg minden mást emögé kellett helyezni a to do listán. Júliusban és augusztusban a helyzet némileg jobb lett, de a nyaralás alatt se igazán haladtam – cserébe faltam a könyveket, ami nem volt betervezve.
Most szeptember van, a kilencedik hónap, és így visszanézve egész elégedett vagyok. Kevés valósult meg a terveimből, de nem azért, mert összevissza csapongtam, hanem mert egész egyszerűen lassan kötök és sok mást is csináltam. Futottam például, ezenkívül semmittevéssel is foglalkoztam meglepően sokat. Emellett az évben többször azon kaptam magam, hogy tényleg sikerült a hangsúlyt áthelyeznem a kötésre és sikerült megbirkóznom pár mintával. A Color Affection még mindig csak az elején tart, a kardigánt és a pulcsit még el se kezdtem és talán idén már nem is fogom, de ez most nem zavar.
A kilencedik hónap kijózanít. Mire lesz még időm idén? Mindenképp be kell fejeznem az őszi Cameo-mat egy barátnőmnek októberig. A Ready szélcsipkéjét annak ellenére meg kellene próbálnom, hogy valamit elszámoltam és most parázok, hogy pont a vége nem lesz szimmetrikus. Mondjuk az valószínű, hogy a különbség nem lesz igazán szembetűnő, de egyelőre blokkol, hogy nem találom a hiba okát. Na de ezt is szeretném még októberben befejezni, szintén egy barátnőmnek. Készül a granny-táska szintén ajándékba, ezt legkésőbb a gyapjúnapon szeretném átadni. Két kendőt tervezek még karácsonyra, mindkettőt horgolva, így még van is esély rá, hogy befejezem. És ha a Color Affection is haladna, annak nagyon örülnék. Azt hiszem, ennél többet tervezni nem reális arra a maradék három és fél hónapra, ami még hátravan az évből. A Caramel és a Dove átcsúszik 2015-re, de sebaj, akkorra is kellenek célok.
Különböző stádiumokban már mutattam, most végre teljes életnagyságban, szegéllyel és elvarrt szálvégekkel itt van, látható Róza babatakarója. Szépsége természetesen a kanyarban sincs Rózáéhoz képest, viszont ez utóbbi teljesen titkos, csak kiválasztott szerencsés családtagok láthatják. Üdv a Föld nevű bolygón, kedves Róza, már nagyon vártunk!
Lehetne hosszasan fejtegetni, hogy milyen indíttatásból és mi céllal készül ez a – micsoda is? De nem, nincs sztori, csak egy nagy kosár régi barkácsfilc, túlnyomó többsége gyönyörű színű, viszont nem jó minőség, tele műszállal. És akkor azt gondoltam, ez pont megfelel arra, hogy ok és cél nélkül csináljak akármit megkockáztatva azt is, hogy az égvilágon semmi értelmes nem lesz belőle. Ha meg igen, annál jobban fogunk örülni.
Szeretem, hogy ősszel nemcsak a parkban és az erdőben van színorgia, hanem a konyhában is. Itt van például a kelbimbó és a sárgarépa, amelyek igen jó párost alkotnak. Pisztránggal meg egyenesen tökéletes a team! Vegyél friss halat, mondtam Apahajónak, az ablakon még utánakiabáltam, hogy filéset, de mindenképpen. Ha friss halról van szó, én végül mindig a lazacnál kötök ki, szép a színe és ennyi. Amikor megláttam a pisztrángot, kicsit elbizonytalanodtam, mert én még azt sose. Végül a szerepeket úgy osztottuk el, hogy ő a pisztrángot én meg a köretet készítem el. A pisztráng receptje annyira egyszerű, hogy már-már kínosnak érzem leírni: az alufóliát meg kell kenni vajjal, megszórni liszttel, beletenni a mindkét oldalán megsózott pisztrángot, batyut csinálni a fóliából és 25 percig sütni. Annyi batyu készüljön, ahány személyt várunk ebédre. A vaj aromája átjárja a halat, a liszttől a bőre ropogós lesz, a többi puhára párolódik, egyszerűen tökéletes. Tálaláskor pár csepp citromlé még jót tesz neki. Személyenként 10 dkg friss filézett hallal szoktam számolni.
A kelbimbó-sárgarépa köret sem boszorkányság: két gerezd fokhagyma, két nagyobb sárgarépa és 6-7 kelbimbó a kétszemélyes adag – mert ugye a gyerekek nem eszik meg, túl egészséges. A felszeletelt zöldségeket együtt kevés olajban kevergetve pirítottam serpenyőben addig, amíg a kelbimbó picit barnulni kezdett. Régebben itt meg is álltam volna, az utóbbi időben viszont kínai hatásra az alapos főzés híve lettem, úgyhogy öntöttem a serpenyőbe kb. 1 dl vizet, picit sóztam az egészet és fedő alatt pároltam addig, amíg igazán puha nem lett a répa. Most hosszú lenne leírni, hogy miért érdemes feláldozni a vitaminok egy részét az alapos puhításért cserébe, mindenesetre nekem jót tett ez a fajta változtatás, úgyhogy maradok ennél. A végeredmény egy könnyű és egészséges fogás, ráadásul valódi színorgia mindössze fél óra alatt.
Ausztriában az elsősök első tanítási napja igazi ünnep. Az osztálytársakkal és az osztályfőnökkel csak kb. fél órát töltenek a gyerekek. A mi iskolánkban van még évnyitó istentisztelet, de ez egyházi iskolai specialitás, egyébként nem jellemző. Még évnyitóval együtt is 9.15-kor már elengedik a gyerekeket haza, és kezdődhet a családi ünneplés. A gyerekek kibontják a Schultütét, az édességet és egyéb ajándékokat rejtő csodatölcsért, a családok általában ugyanúgy összegyűlnek, mint keresztelőkor, ballagáskor, szülinapkor. Nálunk helyben lévő rokonság hiányában inkább egyszerűsített ünneplés zajlik, Do. például azt kérte három éve, hogy egy bizonyos étterembe menjünk el ebédelni és mert igazi napos nyárutó volt, sétáltunk egy nagyot a belvárosban, készült néhány emlékezetes fénykép. K-nak már nem volt ennyire szerencséje, egész nap zuhogott és hideg volt, egyetlen porcikánk sem kívánkozott ki a lakásból, ráadásul a kivett szabadság ellenére volt Apahajónak egy kirándulása a munkahelyére, úgyhogy az éttermi ebéd meghiúsult. Helyette sütöttem egy tonhalas pitét – gyenge kárpótlás a kívánt tonhalas pizzáért, de majd azt is bepótoljuk.
A pitetészta elég gyorsan megvan: összegyúrtam 20 deka lisztet 10 deka hideg vajjal és annyi vízzel, hogy egyben maradjon a tészta, de ne ragadjon (picit kevesebb, mint 1 dl, de kanalanként érdemes hozzáadni.) Ez a tésztagombóc annyi időt tölt aztán a hűtőben, amíg elkészül a töltelék.
Tonhalas töltelék: két tonhalkonzervet és kb. 250 gramm paradicsompürét (nem sűrített paradicsomot) villával összekevertem, kicsit sóztam, borsoztam, beleütöttem két tojást, ezzel együtt elkevertem. Felvágtam egy fél piros kaliforniai paprikát és előkészítettem kb. 1 dl olívabogyót. Lereszeltem a sajtot (valami fűszeresebb ízűt ajánlok).
Kivajaztam és liszttel megszórtam a piteformát, elővettem a hűtőből a tésztát és kibéleltem vele a formát. Az egyszerűbb módszert szoktam alkalmazni, nem nyújtom a tésztát egyenletes vastagságúra, mert ez a tészta eléggé nehezen kezelhető fajta, hanem a forma közepéről kézzel úgy nyomogatom, hogy végül mindenhova jusson kb egyforma vastagon és pereme is legyen. Ekkor a tésztára öntöttem a tonhalas tölteléket, tetejére tettem az olívabogyót és paprikát a család igénye szerint (csak olívabogyó, semelyik, mindkettő, olíva, de a paprikatöltelék nélkül), megszórtam egyenletesen a sajttal és kb. 50 percre betoltam a sütőbe 200 fok légkeverésre. Az ünnepelt először nem volt boldog, hogy pizza helyett pitét kap, aztán meggyőzték az ízek.
Do már vagy két éve rágja a fülemet, hogy legyen neki lányos kabátja. Lányos, azaz ne dzseki, ne sportos, hanem csinos, mint amikor 3-4 éves volt. Persze a vágyat értem, de általában nem szeretek olyan dolgokat venni, amiket alig visel és ráadásul még sokba is kerül. Márpedig a bécsi időjárás nem arról híres, hogy egy nem vízhatlan kabát hordására egy éven belül olyan sokszor van alkalom. Annyi a szerencse, hogy amikor egészen más cucc keresésében voltam, megláttam egy erősen leárazott kabátot, amiről tudtam, hogy tetszene neki és nagyjából az a stílus, amire gondolt. Most hogy kerestem róla egy fotót ehhez a bejegyzéshez, eléggé elképedtem az eredeti áron és azt kell mondanom, igazán jó vásárt csináltunk.
Adott tehát egy khaki színű vászon kabát, aminek azért van belegombolható báránybőr bélése is, szóval ha lesznek olyan szeptember-októberi napok, amikor hideg van, de nem esik az eső, akkor hasznos lehet hozzá egy sapka is. Azt most nem állítom, hogy az otthon lévő 1000 sapkából egy sem illik hozzá, mert ez nem igaz, de ha egyszer ez a pink Drops Cotton Light annyira kínálta magát, akkor miért is ne horgolnék új sapkát hozzá?
Annyira szeretem ezt a mintát, ugyanakkor nem tudtam, hogyan lehet értelmesen körben horgolás közben szaporítani. A megoldást ebben a könyvben találtam meg. Sok kritika éri a könyvet, mert a benne lévő minták állítólag mind elérhetők a neten ingyenes verzióban is, de bevallom, nekem egyszerűen jó, hogy össze van szedve, nem kell számítógépet bekapcsolni hozzá, nyomtatgatni. Ráadásul van benne a bonyolultabb mintákhoz kivehető mellékleten mintarajz is, ami manapság már ritka, mint a fehér holló. A minta 100%-osan működött, ami nálam azért elég ritka, csillagos ötös a könyvnek.
Még tűnődöm, hogy sál legyen-e hozzá és ha igen, milyen. Szóba jöhetne a Cameo is például, csak az a kérdés, nem fogom-e én azt a mintát nagyon unni nagyon hamarosan. Ígérem, beszámolok a fejleményekről. Aki pedig olyan szemfüles, hogy észreveszi, a sapka szegélyén vannak világosabb csíkok, annak elárulom, hogy az utolsó sort gumicérnával összefogva horgoltam, hogy szépen a fejen maradjon a kalpag.
Ha a Facebook a való életet tükrözné vissza, azt hihetnénk, hogy az átlagember este hazamegy munka után, gyorsan előszed egy verseskötetet, olvasgatja fél órát, aztán készít valami vacsorát, fürdeti, lefekteti a gyereket vagy a macskát, közben már arra gondol, hogy mikor ülhet újra vissza a fotelba, hogy még egy adag verset olvasson. Hála Szabó Balázsnak – akinek van füle a hallásra, hallja. Bevallom, én érettségi óta alig olvastam verset, a regényeket vagy kisebb novellákat sokkal jobban szeretem. A gyerekek se igazán versesek, bár próbálkoztam becsületesen, mert ez hozzá tartozik, volt Cini-cini muzsika és Bögre család, mindenféle kortárs szerzők, meg klasszikusok, János vitéz is, hátha a sztori eltereli a figyelmet a rímekről. Mert a rímek rémesek, amint meghallanak egyet is a gyerekek, felsikítanak, hogy nem, rímeset nem, mert az nem mese.
Szóval amikor kapta Kristóf ezt a Kiss Ottó könyvet, kicsit félve vezettem fel, hogy szerintem igazán zseniális és nem adna-e egy esélyt neki, még ha vers is. Biztos azért, mert akkor már három hete szabin voltam velük és elég sok plusz pontot szereztem közben fagyival, stranddal, egyéb ilyen dolgokkal, így megengedte, hogy felolvassam a könyvet. Nem egy verset belőle vagy kettőt, hanem az egészet. Mert “Anya, de hát ebben nincsenek is rímek, szóval ezek nem versek.”. Hát annál jobb.
Tényleg nehéz választani, mert az egész kötet tulajdonképpen egy történet, minden mindennel összefügg, ezért idézni felér egy amputációval. De mondjuk itt van például ez, ami az egyik kedvencem:
A postás
Tegnap este nagypapa megtanult ímélezni, ma reggel meg, amikor csengetett a postás, nem akarta elhinni, hogy csak úgy ajtót nyitunk, és meg se kérdezzük tőle a jelszót.
A sütőtök és én – nem egy felhőtlen kapcsolat. Étkezés szempontjából bátor és kockázatvállaló embernek gondolom magam és tényleg majdnem minden jó minőségű ételt szívesen eszek, imádom az új ízeket és új elkészítési módokat. De a sütőtök valahogy más. A “sütőben sütjük és megesszük szeletenként mint a dinnyét” verziótól felfordul a gyomrom, emlékszem, mennyire szenvedtem sütőtökszezon idején a kollégiumban pusztán a terjengő illattól (másnak illat, nekem szag). A serpenyős sütőtököt jóval később próbáltam és erre csak úgy lehetett rávenni, mert vendégségben tették elém és nem akartam megsérteni a házigazdát. Mind az íz, mind az állag kellemes meglepetés volt, és ettől fogva már előfordult néha, hogy sütőtökkrémlevest főztem magamnak saját elhatározásból, mindenféle kényszer nélkül. Próbálkoztam zöldségraguval is és még csak nem is lett rossz. Mondjuk úgy, az a kategória, amit megeszik az ember, mert tudja, hogy jót tesz, de ha kiderülne, hogy káros az egészségre, akkor fájdalom nélkül elfogadná a tényt, hogy soha többet nem ehet ilyet. A fentiek ismeretében lehet kérdezni, hogy akkor miért vesz az ilyen ember sütőtököt a vasárnapi ebédhez. Hát egyrészt azért, mert már végre szerettem volna valami más ízt, mint a paprika-paradicsom-cukkini, mert ilyen raguból bőven eleget ettem a nyáron. Spenót tegnap volt, padlizsán tegnapelőtt, szóval marad a sütőtök. A másik meg, hogy olyan szép! Narancssárga és méregzöld, néhol citromsárga, még a tanévkezdés előtti napot is képesek ezek a színek elviselhetővé tenni.
Na de amiért ezt mind leírtam: ma végképp kibékültem a sütőtökkel. Nem az, hogy ehető lett, hanem annyira zseniális ízorgia, hogy legszívesebben kölcsönöztem volna még egy gyomrot magamnak. Párolt rizshez készült a következő ragu (3 felnőttnek vagy 2 felnőtt-2 gyereknek elég az adag) Egy kb 80 dekás hokkaido tököt (lásd a képen) meghámozunk, magjaitól megszabadítunk, felkockázunk. Elvileg a hokkaidonak ehető a héja, de én inkább óvatos vagyok az esetleges növényvédőszerek miatt, ezért ettük hámozva. Egy fej brokkolinak csak a rózsáit szintén megmossuk, kisebb darabokra vágjuk. (A szára mehet a holnapi brokkolikrémlevesbe) 3-4 evőkanálnyi szalonnakockát kis olajon nagy serpenyőben megpirítottam, majd hozzáöntöttem a tököt és a brokkolit és 3 dl zöldségalaplét és egy kiskanálnyi borókabogyót. Fedő alatt főztem addig, amíg a zöldségek megpuhultak, a tökbe nagyobb erőfeszítés nélkül, de még nem könnyedén bele tudtam szúrni a villát. Ekkor fedő nélkül tovább rotyogott addig, amíg a folyadék nagyobb része elpárolgott, eddigre úgy ment a villapróba, mintha vajba szúrnék. Ekkor hozzáöntöttem kb. fél dl folyékony tejszínt és 10 deka kockára vágott juhfetát és az egészet összekevertem. Kevés csilit és borsot őröltem frissen a tetejére, majd késznek nyilvánítottam. A zöldségek ilyenkor még egyben vannak, de az egésznek van egy krémes állaga és csodaszép kurkumasárga színe. Próbáljátok ki feltétlenül, megszépíti az iskolakezdést, felderíti a hangulatot még esős időben is. Csodaszép őszt kívánok Nektek!
A PIF-játékról már írtam korábban – most vagyok a második körben, ahol egy szatyrot ajánlottam fel. Eredetileg varrni szerettem volna némi horgolással kiegészítve, aztán ez kicsit módosult a konkrétumok megbeszélése során, s így a hangsúly mégis a horgoláson lesz. Ez a kép volt az inspiráció, s még ha itt-ott el is fogok térni, az alapkoncepciót megtartom. A táska külseje grannykből fog állni, a bélést varrni fogom, más lesz viszont a fülmegoldás, mivel a felhasználandó bambuszfül nem kerek. A Drops Cotton Light már bizonyított, kellemes vele dolgozni, ideális a vastagság is, bőséges és jó a színpaletta.
Az előlap és a hátlap is 12 négyzetből fog állni, a jelenlegi állás 9 – ezek nagyjából a nyaralás alatt készültek ráérő tízpercekben.
