Menjenek csak távolabb, nincs itt, kérem, semmi látnivaló!
Továbbra is a Cameo kendővel töltöm az estéim azon részét, amikor már a) nincs agyam semmi máshoz b) Monkot nézek és valami vakon köthető projektre van szükségem. A kézzel festett fonal erőteljesen fogy, szóval már nem sok hiányzik a szélcsipkéig. Akkor aztán lőttek a filmnézésnek közben.
Na jó, persze, hogy nem kell hátrébb lépni, szerintem kifejezetten van mit nézni ezen a két tökéletes színárnyalaton és ahogy zebrásodva együtt még szebbek lesznek. Mondhatnám azt is, hogy 1+1=3
A Roselette top néhány évvel ezelőtt nagyon népszerű volt magyar horgolós blogokban, nagyjából mindenki elkészítette, aki csak élt és mozgott, én akkor valahogy nem mozdultam rá erre. Most viszont, hogy van egy egészen fiatal unokahugim, akit ráadásul Rózának hívnak, elérkezett az ideje, hogy kipróbáljam ezt a mintát.
A lazacszín az egyik kedvenc árnyalatom a Cataniák közül, de már csak egy gombóc volt belőle, így válogattam hozzá a pamutfonalas kosárból. A meggypiros picit vastagabb Supreme, a lilák fajtájára már nem emlékszem. Mindenesetre szerintem nagyon jó kis kombinációt adnak így együtt a halványlila virágos gombokkal.
Eredetileg kábé egy 74-es méretet szerettem volna eltalálni, az a klasszikus ajándékozós babaruhaméret szerintem, mert ezt már akár 2-3 hónapig is hordják a gyerekek, ellentétben az ennél kisebb méretekkel. Ehhez képest a kész darab olyan 18-24 hós méret ránézésre, úgyhogy még fog egy kicsit a szekrényben pihenni, mire belenő Róza.
Annyira tetszik és főleg annyira egyszerű és sokféle fonalra alkalmazható minta egyébként a Roselette, hogy el fogom készíteni felnőtt és 9 éves méretben is – pont jó lesz a 15/2015-ös kihívásba tunika kategóriában. Ez a mostani csak féllábbal van benne, mert a gomblyuk, nyakszegély és gombfelvarrás műveletein kívül minden 2014-ben készült.
Ha már egyszer- nem számítva az időzített bejegyzést – két hete a blog felé se néztem, meg úgy általában semmi felé, ami nem ággyal, forró teával és torokcukorkával kapcsolatos, akkor már illő, hogy valami igen nagy durranással jöjjek a szünet utáni első bejegyzésben. Ebben a két hétben megérkezett a rokkám, az én kedves kis rokkácskám, amire már olyan rég vágytam. Én meg köszönés helyett, mert hangom, az nem volt, vetettem rá egy pillantást, és visszaaludtam. Két nappal később már javult annyit az állapotom, hogy elkezdjek fonós videókat nézni a telefonomon, majd rövid időre a rokka mellé is ültem. Persze kész katasztrófa volt, mert azt hittem, hogy a fonás alaptechnikáját nagyjából tudom, de arra nem gondoltam, hogy egy vadiúj rokkánál az alapvető beállításokat is el kell végezni, különbön nem húzódik be a gyapjú. Hála mindenféle online segítségnek, végül sikerült fonalhoz hasonló valamit létrehoznom abban a fél órában, amit ébren töltöttem aznap, majd szünet következett.
Nem nyúltam a rokkához egész addig, amíg Do pénteken kórházba nem került vakbélgyulladással. A Gyerek életében először kórházban, az anyja meg otthon influenzával, azaz alkalmatlan arra, hogy ott legyen, ahol ilyenkor lennie kellene, a műtő ajtajában körömrágva meg a gyerek ágya mellett fejet simogatva, amíg magához tér az altatásból. És akkor ahogy az már nálunk szokás, megint Apahajó volt ott, ahol minden rendes családban az anya, én meg otthon izgultam szigorúan hang nélkül kommunikálva a másik, egyelőre egészséges gyerekkel. És mert ideges voltam, beszélni nem tudtam, inkább leültem a rokkához és fontam egyet. Egészséges gyerek meg lerajzolta a rokkát – így múlattuk az időt, amíg a másik gyereket megszabadították gyulladt vakbelétől. (Anya, és ha valakinek tüdőgyulladása van, akkor kioperálják a tüdejét?)
Végül a vakbélműtét sebe is behegedt és belém is visszatért a lélek meg a hangom, még ha kicsit rekedtes is, úgyhogy ennek örömére tegnap este több, mint egy órát pedáloztam a rokkán és megfontam az összes barna szöszt. Gondolom, ennek a pedálozásnak köszönhetem, hogy éjjel bicikliversenyről álmodtam, ahogy egyébként az előkelő második helyen voltam épp, amikor reggel szólt a vekker. Új dimenziókat hoz ez a rokka az életembe, már látom. Amint látszik, néhol kis narancssárgát is próbáltam a barna közé rakni, ami korlátozottan sikerült, de így is jó. Azért akartam a narancsszínt keverni a barnával, mert valahogy túl rikító és világosnarancs az a másik szösz, a barna pedig szépen ellensúlyozta volna. Ha nem is pont olyan lett, mint akartam, de végül bizonyos helyeken vannak narancs szakaszok az egyik szálban és a cérnázáskor csak keveredett a barnával, szóval így is meg vagyok elégedve.
Felbuzdulva az első sikeren, előszedtem a zöld szöszt is és kitaláltam, hogy majd ezt kombinálom a naranccsal. Amúgy is elkezdtem már nyáron kéziorsón fonni, csak annyira lassan ment, hogy félretettem a rokka érkezéséig. Most az a tervem, hogy mindhárom színt külön megfonom, még van valamennyi a barnából, azt összecérnázom a naranccsal, aztán a narancs másik felét a zölddel és a maradék zöldet önmagával. Így lesz valamennyi melange jellegű fonalam, meg a barnából és a zöldből egyszínű, és majd ezekből lépcsőzetesen fogok kötni valamit.
Az ötleteket egyelőre gyűjtöm, itt van például egy Pinterest boardom is a témában. Kb 30 dekányi lesz a végeredmény, s ahogy az már lenni szokott az első fonásokkal, a vastagsága enyhén szólva messze van az egyenletestől. De ha csak az eredményt nézzük és nem a szándékot, akkor nagyképűen még art fonalnak is nevezhetjük, az meg milyen jól hangzik. Kívánok nektek jó hétvégét és fő az egészség!
A tavalyi három után igazából nem akartam egy negyedik Cameo-t kötni, de mit tegyünk, ha úgy adódott. A kis gombóc kézzel festett fonalat egy kedves Rokon fonalkészletében találtam, és mert neki nem volt ihlete elkészíteni, átvállaltam, hogy kezdek vele valamit. Kis gondolkozási idő után beugrott, hogy a Cameo tökéletesen alkalmas lenne az adott mennyiség maradék nélküli felhasználásához, plusz lehetne kombinálni ezzel a halványlilás Drops Alpaka Silkkel, amit már ezer éve ki akartam próbálni. Hát mi ez, ha nem a csillagok szerencsés együttállása? Úgyhogy most ezen dolgozom, és azt hiszem, a Cameo ezzel nyertes lesz a “kendő, amelyet ugyanannyiszor kötöttem meg ajándékba, mint magamnak” kategóriában. Ha Zazi felismeri a gombolyagot, az nem a véletlen műve, bár azt nem tudom, hogy ő követte-e el a festést vagy csak egy fogaskerék volt a fonaltovábbadási gépezetben.
Brit tudósok szerint a lakások legkevésbé higiénikus zuga nem a WC, hanem a hűtőszekrény. Hogy ne folyamatosan legyen igazuk, azért időnként kipakol mindent az egyszeri háziasszony és ha már úgyis itt tart, az egészen kevés maradékokat nem is teszi vissza az alapos tisztítás után, hanem készít belőlük mondjuk fritattát – csak mert az sokkal előkelőbben hangzik, mint a zöldséges rántotta.
Ehhez a fajtához – 1 adaghoz – a következő maradékokat használta fel az egyszeri háziasszony: 8 db kelbimbó, 1 ek szalonnakocka, 1 gerezd fokhagyma, 1 egész tojás és 2 tojássárgája (mert ez maradt a macaronkészítésből), pár deka kecskefrissajt – bárhogy is írják helyesen -, valamint ízesítőül 1 kk mézet, sót és borsot.
Kevés olajon megpirította a szalonnát, majd megdinsztelte a zöldségeket pici vízzel fedő alatt, majd ráöntötte a felvert tojásokat. Ekkor kicsit békén hagyta, hogy a kelbimbónak legyen ideje megkaramellesedni, aztán rámorzsolta a frissajtot, rácsorgatta a kanál mézet, fűszerezte a felül még félig lágy tojást, majd egy bátor mozdulattal megpróbálta megfordítani a serpenyőben az egészet, kudarcot vallott, tovább próbálkozott, végül valahogy csak sikerült. Ekkor még ezt az oldalt is sütötte egy darabig, majd amikor a sajt is szépen elkezdett barnulni, a tányérra csúsztatta az egyszeri háziasszony a zöldséges rántottáját, és boldogan nyugtázta, hogy egy olyan ünnepnapon, amikor tiszta a hűtő, tényleg megérdemli az elegáns nevet ez az egyébként igen egyszerű fogás.
A PIF játék (Pay it forward) – amellett, hogy igen jó dolog adni és kapni egyaránt – még ezért is jó, mert az idő szorítása is kulcsszerepet kap benne. Aki picit is ért a dramaturgiához, az tudja, mennyire fontos ez. Az unalomnak esélye sincs, amikor már azt hinné az ember, hogy előre tudja, mi fog történni, akkor egyszer csak bedobja a szerző az idő szorítása feliratú időzített bombát, és hirtelen belehúznak az események, szereplők igazi arcukat mutatják meg, és effélék. A PIF-ben 3 hónapos határidő áll a rendelkezésünkre, hogy elkészítsük a megígért ajándékot, és – csak hogy izgalmasabb legyen – ha valaki késik, akkor a késés időtartamával rövidül a következő fordulóban a rendelkezésre álló idő. Ha tehát valaki 3 hónap és 10 nap alatt készült el, akkor a következő játékban 2 hónap és 20 nap alatt kell ajándékot készítenie. Nálam a külföldi postázás plusz tényező, egyrészt több időt kell rászámolni, ha Bécsből küldöm a pakkot, másrészt dupla a para is, mert bár mindig ajánlva adok fel mindent, de ha két ország van bevonva a mókába, akkor mindig fennáll a veszélye, hogy csomagelkallódás esetén egymásra fognak mutogatni. Mondjuk jelen esetben ez nemcsak kellemetlen lett volna, hanem egyenesen végzetes, hiszen freeform horgolt cuccot nem lehet csak úgy pótolni, újra megcsinálni. Tehát jobbnak láttam összekötni a magyarországi telelést a stóla postázásával, habár így egy héttel kevesebb időm volt. Persze ez a sztori valószínű mindenki másnak rajtam kívül érdektelen, így jöjjenek inkább a képek, nem ragozom tovább.
Ami a legutolsó képről lemaradt, az elég jól látható az első képen elől: a kagylós-csíkos szakasz és a sárga virág. Olyan volt ez a stóla, mint a Luca széke. Bármennyire szeretem a freeformot, olyan nehezen szánom el magam, hogy a rengeteg lehetőség közül egy felé elköteleződjem, pedig minden jó ötlet nem valósulhat meg ebben az esetben sem. Szóval amikor ódákat zengek a szorító időről, akkor erre is gondolok. Talán nem véletlen, hogy eddig egy freeform holmit sem készítettem magamnak – akkor nem lenne határidő, barátnő, aki kérdezgeti, hogy mi van már a sáljával vagy beígért blogjáték, ahol freeform holmit ígértem ajándéknak.
Apropó, ajándék, apropó blogjáték. Már megint kihúzott a random.org egy játékban, így Színreszín Florentine-től nyertem egy csodás naplót sk borítással és ehhez passzoló pénztárcát. A Florentine blogját mindenféle nyereményjáték nélkül is kész főnyeremény olvasni, ő az, aki nemcsak nézegeti a blogokat meg a Pinterestet, hanem rendszeresen ki is próbál mindenféle recepteket és egyéb ötleteket, mellesleg pedig olyan hatalmas édeskömény nő a kertjében, hogy olyat kereskedelmi forgalomban még sosem láttam. Na de ha még ilyen csodaszép ajándékokat is kapok, akkor különösen boldog vagyok! Egyébként kicsi a blogos világ, ő is nyert már nálam blogjátékban.
Ja, hogy még mindig nem mondtam azt, ami miatt az egész témát elkezdtem? Szóval örömömben kitaláltam, hogy hamarosan nálam is lesz blogjáték nyereményekkel. Még nem tudom, hogy egyszerre több nyeremény vagy egymás után mindig egy – de rengeteg ötletem van, többek között egy újabb freeform darab is. És mivel készítek leírást is hozzá, ezért az is elkészíthet egy hasonlót magának, aki véletlen épp nem nyerte meg. Hogy az idő szorítása tényezőt se felejtsük el, legyen mondjuk a határidő a blogolásom 9. évfordulója, április. Remélem, velem játszotok majd!
A stóla egyébként Drops Safran fonalból készült, napsárga, narancs, fukszia és lila színekből – ha valakit a száraz tények érdekelnek 🙂
Az elmúlt héten többször is februári dátumot írtam levelek keltezésébe – nem csoda, ez a hónap minden szempontból sűrű volt, csoda, hogy még mindig nincs vége. A szokásosnál több volt a munkám is, zsinórban három hét szabadnap és hétvége nélkül, rengeteg utazás, ugyanakkor a hónap első hat napján még szabadságon voltam – mintha egy időtágítóban élnék hetek óta.
A hónap elején annyira el voltam merülve az évem megtervezésébe, hogy végül a blogban ennek semmi nyoma nem maradt. Az egyik ilyen szent elhatározásom már évek óta érik, és talán idén kedveznek a körülmények is. Adott Bécs, egy város, ahol minden kulturális igényre gondolnak, ahova mások azért jönnek, hogy megnézzenek egy jó operaelőadást vagy meghallgassanak egy jó koncertet. Amikor egyetemistaként voltam itt egy évet, én is minden héten többször színházban, kiállításon, operában lógtam – a diákjegyeket, állójegyeket szinte ingyen dobálják a kultúrára éhes egyetemisták után. Mostanra persze minden más, és nemcsak az, hogy már nem érvényes rám a 26 év alatti kedvezmény. Az időm is kevesebb, és ami van, azt is inkább a családdal töltöm. Ez így eddig jó is volt, de tavaly év vége felé elkezdtem érezni, hogy változnak a dolgok. A gyerekek nagyon nőnek, nem is egyszer fordult elő, hogy felajánlottam meseolvasást, egyéb játékot, de nem kellettem, jobban elfoglalják magukat együtt, mint felnőttekkel. Elkezdődött egy új korszak, egy olyan, amiben ha anya elmegy este színházba, pusztán azért, mert kedve van hozzá, akkor az különösebben nem rázza meg a gyerekeket. A kitűzött cél havi egy színház, amit persze lazán lehet venni – ha például egy hónap olyan, mint ez a január, akkor nyugodtan át lehet vinni a következőre.
A másik dolog, amit januárban profi szintre fejlesztettem, az elcsípett szabadidő megragadása. Egyik hétvégén Budapesten voltam munka miatt, ekkor egy váratlanul felszabadult pár délutáni órában a kötős talira estem be. Persze nagyszerű, hogy a FB-on tartjuk a kapcsolatot a fonalmániás csapattal, de a személyes beszélgetés ezerszer többet ér és nemcsak a kötés-horgolás terén inspirál. Múlt héten szintén munka miatt Stuttgartban voltam, és mert a tervezettnél rövidebb idő alatt vége volt a megbeszélésnek, megint volt egy ajándék fél napom. Egy barátnőm a közelben lakik, így megbeszéltünk egy spontán múzeumlátogatást. Tulajdonképpen ezért kezdtem el írni az egész posztot – köszi mindenkinek, aki ezt a hosszú bevezetést elolvasta.
A Myanmar kiállítást néztük meg vezetéssel, így a kiállított tárgyak mellé sok plusz információt is kaptunk még. Myanmar erősen buddhista ország és ez az egész életet átjárja, ezért a legtöbb kiállított tárgy valami módon a buddhizmushoz kapcsolódott. Volt viszont egy terem az ország hagyományos öltözékeiről és ékszerekről is – gondolhatjátok, hogy itt töltöttem a legtöbb időt. Férfiak és nők egyaránt hordanak egy olyan kendőt, amit átlapolós szoknyaként csavarnak a derekuk köré és megcsomózzák. A férfiak kockás felsőt viselnek ehhez, a kocka a férfiasság jele is és a minta mérete összefügg a férfi korával és társadalmi státuszával is. A nők nagyon csinos, jó szabású ingblúzt viselnek hagyományosan, a kiállított darab épp aszimmetrikus gombolású volt. A textíliák puhák és gyönyörűek, legszívesebben hazavittem volna a kiállított darabokat. Na jó, de legalábbis a múzeum shopban vettem volna, ha… ha ne láttam volna azt a rövidfilmet, amit szintén itt vetítettek arról, hogyan készülnek ezek a textilek. Képzeljünk el egy komplex kondigépet, a lábak pedált taposnak, a kezek előre-hátra és fel-le mozgatnak különféle karokat, mindezt nagyon gyorsan, melegben és egész nap. Nem lehet leszállni tíz perc után, mint az ellipszis trénerről. Az egy szövőszéknél dolgozók kölcsönösen masszírozzák egymást a szünetekben és törlik vastag törülközőkkel az épp dolgozó társuk verejtékét. Mondanom sem kell, hogy a szövőszékeknél nők ülnek, a férfiak a munkadalokat szolgáltatják zenekarral és a minőségellenőrzést végzik kényelmesen asztalnál ülve, nagyítóval a kezükben. Ha nem lennék feminista amúgy is, ezen a ponton azt hiszem, sürgősen azzá váltam volna. Hirtelen értelmet nyert az összes magyar népi hagyomány, hogy bizonyos napokon tiltva vannak és szerencsétlenséget hoznak a női munkák.
A kiállított ruhák közül néhánynak nagyon egyszerű szabásmintája volt egyébként: két hosszú téglalap összevarrva a hosszanti oldalánál, középen kihagytak egy lyukat a fejnek. (Ezen a képen a nőn látszik kicsit a fazon.) Viszont gyönyörűen voltak díszítve a ruhák mindenfélével, ami a természetben található: kagylókkal, kövekkel, ezen kívül pénzérmékkel és persze sok kézi hímzéssel. Ilyen szabású felsőt már terveztem egy ideje kötni is, horgolni is, például ezt vagy valami ilyesmit, meg van egy tuniszi horgolt mintám is, amit sajnos nem találtam meg a neten. Talán ebben az évben belefér egy ilyen nagyobb lélegzetű projekt is.
Saját képem nincs a témához – leszámítva egy-két rossz minőségű telefonos képet -, de belinkeltem néhányat a pinterestől, érdemes böngészni, én órákig tudnám nézegetni ezeket a részletgazdag ruhákat.
A január másik nagy felfedezése valószínűleg összefügg azzal, amit az elején írtam: észrevettem, hogy az idő, ami olyan lassan telt a gyerekek első pár évében, amikor napi 24 órában egymás közelében voltunk, most hirtelen begyorsult és már nem sokáig marad meg ez a mostani szoros kapcsolat. Nem vagyok egy fényképalbumos típus, alig néhány képet szoktunk kinyomtatni papírra, valahogy nem volt eddig türelmem az ilyesmihez. Most hirtelen elkezdtem vágyni rá, hogy megmaradjanak a pillanatok, mégpedig kézzelfoghatóan, nem csak egy merevlemezen. Egyelőre a tervezgetés stádiumában vagyok, de ez a bejegyzés és úgy általában a blogon látott memory book ötletek beindították a fantáziám. A rengeteg apró mütyür, szalagok, matricák, mindenféle papírok megvannak, évek óta mindent elteszek, ami jó lehet még valami barkácsolásra, tehát csak az album hiányzik és persze a képek. Remélem, hamarosan megmutathatom az első lapot az én memory bookomból.
És titeket mi inspirált mostanában? Milyen új dolgokat terveztek kipróbálni?
A jolly joker mascarponekrémemről már írtam egy szülinapi torta kapcsán, de mert jobban szeretem, mint amennyi szülinapot ünneplünk egy évben, más formában is igyekszem az asztalra tenni. A pohárkrém elég hálás műfaj, amikor sütni nincs kedvem, mégis édességet óhajt a család, öt perc alatt elkészíthető. A mandarinos változattal még arra is rá lehet venni a gyerekeket, hogy gyümölcsöt fogyasszanak, noha az egészséges. Négy személyre négy mandarin (ha kevesebb van, akkor a rendelkezésre álló mennyiséget osztjuk négy részre), egy 500 grammos mascarpone, 1 dl tejszín, 10 deka porcukor vagy finom kristálycukor, egy mokkáskanál fahéj és 12 darab vajas keksz vagy hasonló mennyiségű mézeskalács szükséges. A mandarint meghámozzuk. A kekszet apróra vágjuk vagy durvára morzsoljuk. A mascarponét a cukorral, fahéjjal és tejszínnel felverjük. A poharakba rétegezzük az egyes hozzávalókat: először néhány gerezd mandarint, aztán némi krémet, aztán a keksz/mézessüti morzsáját, majd megint krémet, mandarint, morzsát, végül a krém maradékát. A tetejét néhány mandaringerezddel díszítjük. Jó étvágyat hozzá!
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy pszeudofreeform felső. Pszeudo, mert volt mintája, csak épp összevissza hatást keltett, s így a gyanútlan szemlélő freeformnak vélhette. Tetszett egyébként a képen az eredmény – úgyhogy erősen elszántam magam a bizarr feladatra, hogy sorok és körök dzsungelében, melyek minden szabálynak ellenállnak, végigharcoljam magam az utolsó szemig. Egész sokáig eljutottam egyébként, utólag már magam is bámulom magam, kábé a háta fele volt még hátra, amikor feladtam a küzdelmet. Addig még reménykedtem, hogy fog állni valahogy a kész ruhadarab rajtam. Aztán ezen a ponton kiderült, hogy az egyébként első látásra is oversized holmi nemcsak nekem, de még egy elefántnak is oversized lenne. Elnyomtam egy kis sírást – mert ugye ott volt az a számtalan óra mintabogarászás – és lebontottam majdnem az egész felsőt. Csak az eleje fő körmotívumát hagytam meg, és reméltem, hogy majd valamiben meg fogja találni a helyét. Valami freeform horgolt cuccban, természetesen.
A rendelkezésemre álló fonalmennyiség – még a bontott részt nem is számítva arra predestinálta a kb. 40 centi átmérőjű nemszabályos kört, hogy stólává alakuljon, így a kudarc után fél évvel bedobtam a PIF játékba felajánlásként egy freeform stólát ezekből a fonalakból. Rekordidő alatt lecsapott rá egy játékostársam, úgyhogy azóta kis lépésenként egészítgetem ki az eredeti kört szép téglalap alakú nyári-tavaszi csipkestólává.A kedvencem ez a bogyós rész.
Meg ez a törökös minta
A színes kagylóscsíkokat meg már a Do freeform felsőjében is nagyon szerettem mind horgolni, mind nézni.
A projekt a finisben tart egyébként, még 3-4 este és elérkezem a szegélyhez, ahol aztán még a különféle csipkeszegélyekkel utoljára kitombolhatom magam.
Régi vágyam egy igazán hatalmas horgolt takaró, lehetőleg jó tarka, vidám. Az a fajta, ami alatt kényelmesen el lehet férni akkor is, ha a hétvégi délutáni szunyókáláskor csatlakozik hozzám egy gyerek is. A hullámos minta pedig egy másik ilyen régi vágy, amellyel voltak már próbálkozásaim, de leginkább freeform horgolásban végződött mind, mert vagy elvesztettem szemeket, vagy újabbak termettek nem megfelelő helyeken, szóval kész katasztrófa volt mindig. Most viszont valahogy rájöttem a ritmusra, így semmi akadálya, hogy elkészüljön egy gigantikus méretű tarkabarka chevron takaró.
Bravo fonalat választottam hozzá – ez már bejött egy barátnőmnek is, akitől tkp az egész ötlet jött. (Kíra, ha elküldöd a takaró posztjának linkjét, akkor berakom, egész egyszerűen nem találom, köszpusz) Volt még némi maradék a nyáron készült babatakarómból, azt egészítettem ki 17 gombóc frissen vásárolt fonallal. Ezt hívják mifelénk fonalfalásnak – ne mondjatok semmit. Összesen 20 színnel játszadozom, két zöld, négy sárgás, hat kékes, egy törtfehér, a többi rózsaszín-lila-pirosas. Nincs terv, nincs koncepció, nincs órák hosszat rajzolgatás papíron vagy gombolyagok egymás mellé rakosgatása. Egyetlen alkalommal gondolkoztam előre hat sornyit, amikor a szilveszteri buliba vittem a horgolást és nem akartam az egész kosarat magammal cipelni, de mert a buliban végül nem horgoltam, ez a minimális tervezés sem lett valóság.
A színek sorrendjét úgy döntöm el, hogy mindig csak a két egymás melletti sornak kell harmonizálnia egymással. Vannak színek a 20 közül, amelyek egész biztos nem kerülnek majd egymás mellé, mert nagyon nem működnek – túl nagy vagy túl kicsi a kontraszt – viszont ha már egyetlen sor megfelelő színű fonal is közéjük kerül, akkor minden rendben. Feketét most tudatosan nem választottam ehhez a takaróhoz, mert a másik takaróm, a pöttyös megmutatta, mennyire dominál a fekete. Azt csak akkor tennék ilyen csíkosba, ha szabályosan helyezném el a csíkokat, mondjuk 10 sárgás árnyalatú csík után egy fekete, 10 pirosas után újra és így tovább. (Amúgy tetszene egy ilyen takaró, úgyhogy majd ha az összes jelenlegi tervemmel végzek, akár vissza is térhetek hozzá.) A fehér, pláne, hogy ez törtfehér árnyalat, sokkal visszafogottabb szín, jobban lehet vele játszani és mégis egyensúlyban marad az összkép. Igaz, egész véletlenül a fehérek között is eddig 10 más színű sor volt, de ez nem fog így maradni, ahhoz ugyanis nem lenne elég a fonalam. A random színváltás oka egyébként leginkább az, hogy nem akarok csak azért fonalat vásárolni, hogy szabályos mintát tudjak kihozni. Inkább rendszertelenül cserélgetem a színeket és belehorgolom az összes Bravo fonalat, ami készleten van – legyen azért valami fonalfaló hatása is a takarónak, ha már ennyi új gombolyagot kellett venni hozzá.
Egész pontosan három másik projektem van, aminek határidőre kellene kész lenni, de sajnos ez a takaró eléggé beszippantott, úgyhogy minden más – beleértve a háztartási munkákat is – hátralépett pár lépést. Gondolom, ezt az érzést nem kell elmagyarázni.
