Minden évben lesem, várom, hogy megjelenjen a boltban az első nagylevelű friss spenót. Az íze össze nem hasonlítható a mélyhűtöttével, ráadásul igazán felgyorsul a vacsorakészítés vele. A kuszkusz mennyiségét általában nem tudom kiszámítani, úgyhogy szinte mindig van a hűtőben pár adag a hét első felében, mert megmaradt hétvégéről. Most így dobtam föl: két maroknyi gombát és három gerezd fokhagymát felszeleteltem, egy tésztaszűrőnyi spenótlevelet megtisztítottam a vastag szárától és megmostam. Wokban vajat olvasztottam, benne a fokhagyát és a gombát kevergetve pirítottam kb 1 percig, aztán hozzáöntöttem még a spenótot is, ami kicsit vizes volt még. Megsóztam, lefedtem és hagytam kicsit fonnyadni. Pár perccel később beleöntöttem a kuszkuszt, ami most épp másfél maréknyi adag volt, ráfacsartam egy citrom levét (ez fontos, kihagyhatatlan, nélküle nem is érdemes elkezdeni az egészet!), beletettem még néhány olajban eltett aszalt paradicsomot. Jól átforrósítottam az egészet, majd amikor elkészült, belekevertem kb. kétujjnyi juhfetát. Két személyre osztottuk szét, bár ha nem lett volna másik fogás, akkor inkább csak egy ember lakik jól belőle.
Itt a tavaszi szünet és ez számomra azt jelenti, hogy végre szinte egész nap hobbizhatok. Persze foglalkozom a gyerekekkel, főzök és takarítok is, de még ezek is simán beleférnek a hobbi kategóriába. A napi nyolc órás, mindig jó előre tervező irodai munka után minden olyan tevékenység, aminek azonnal van eredménye és nemcsak 2016 végén, valahogy felüdülésnek tűnik. Még a mosogatógép bepakolása is. És igen, amennyire monotonnak tűnt a gyeses időszakban a napi főzés, most annyira értékelem, hogy napközben frissen főtt ételt ehetek megterített asztalnál. A gyerekekkel pedig mostanában az önállóságra nevelés a fő programpont, ami ugyan a maga módján szintén stresszes, viszont azt is jelenti, hogy a teljeskörű kiszolgálásuk helyett inkább vissza kell fognom magam, nem pedig mindent készen eléjük tenni. Összességében tehát igen pihentetők ezek a napok, és még az sem rontja el a kedvem, hogy ma havazott.
Egyik pihentető tevékenységből a másikba úszom, előszedtem például egy régi mandalás füzetet. Anno az üvegfestékes korszakomban fóliára másoltam ezeket a mintákat, és eszembe nem jutott volna a füzetbe belerajzolni. Mostanra kinőttem az üvegfestésből és ottmaradtak az üres kifestők meg a rég nem használt színesceruzák még abból az évből, amikor a vizsgaidőszak stresszét rajzolgatással vezettem le. Túl sok évvel ezelőtt volt ahhoz, hogy csak úgy hirtelen újra belevágjak a rajzolásba, de egy kis színezés igazán jót tett ma.
A céklával való barátságom elég újsütetű, úgyhogy még szinte minden céklás étel újdonságnak számít. Februárban egy étteremben a sok tipikus bécsi fogás között volt egy könnyed céklás rizottó kecskesajttal és dióval nevezetű is, megkóstoltam, azóta pedig ha rossz napom van, ez az első vigaszétel, ami eszembe jut. Oké, a csoki után. Ha sok ideje van az embernek, akkor persze kezdheti onnan, hogy hámozzuk meg a céklát és főzzük puhára. Én előfőzött ízesítetlen, mindenmentes céklát szoktam venni, ezzel még arra is van esély, hogy egy sima kedden céklát vacsorázzunk. Csak fel kell vágni, és a rizottófőzés egy bizonyos pontján, amikor már csak 10-15 perc van a tökéletes állag eléréséig, beletenni a fazékba.
Ahogy a rizottónál az lenni szokott, a kerekszemű rizst fele húsalaplé, fele fehérbor apránkénti hozzáadása mellett lassú tűzön krémesre főztem. A fűszerezés nálam elég purista volt: kis só, kis bors, kis reszelt szerecsendió. A főzési idő vége felé beletettem a céklát, ekkor az egész egyenletes pink színt vett fel. Amikor az egész elérte a tipikus rizottó állagot, késznek nyilvánítottam. Tálaláskor még snidlinggel és lágy juhsajttal szórtam meg – kecskesajt lenne az igazi, de azzal főzünk, ami van. Igazából egy fárasztó nap végén nem is kell más a teljes lazításhoz.
Rendületlenül haladok a soha véget nem érő hullámos takarómmal. A színek egymásmellettisége egyre nehezebb feladvány: néhány szín kifogyott, meg arra is törekszem, hogy lehetőleg ne kerüljön egymás mellé kétszer ugyanaz az árnyalat ugyanolyan kombinációban. Eddig majdnem mindenhol sikerült is betartani. Így néz ki az új rész:
A tavaly kurkumasárgára festett kendőm idén télen a legtöbbször hordott három kiegészítőm között volt, ami már csak azért is meglepő, mert korábban egyáltalán nem hordtam sárgát és kifejezetten meg voltam győződve arról, hogy ez a szín nekem nem áll jól. Aztán valami kapcsolót átkattintottak nálam, azóta nincs gond a sárgával. Nem csoda, hogy a PIF-játék legújabb körében kurkumasárga festett fonalat ajánlottam fel, valamint egy FIMO-sáltűt. A fonal egyébként okozott kis ijedtséget, mert miután víz érte, teljesen szétplattyadt – ha értitek, mire gondolok -, már fel voltam készülve rá, hogy a kukában fogja végezni, rá se néztem a szárítókötélre három napig, mert féltem a látványtól. Aztán láss csodát, száradás után újra olyan volt, mint újkorában.
Ezt a tutorialt már régóta nézegettem, itt volt az ideje, hogy ki is próbáljam. S mivel én jól elvagyok az egyetlen darab fekete sáltűmmel, így kapóra jött a PIF. A FIMO gyurma számomra eddig a gyerekjáték kategóriába volt besorolva, cuki gyümölcsöket, gyöngyöket meg középkori lovagot csinálgattunk belőle néhányszor. De most kis rámelegedés után teljesen elkapott a gépszíj. Nagyon izgalmas, ahogy a színek keverednek, márványosodik, először csak kicsit, aztán egyre jobban, aztán eléri az optimális szintet, majd onnantól lefelé megy a görbe, egyre összemosódnak a színek és végül a drappból és két barnából lett egy homogén középbarna. Nagyon izgalmas, biztos fogok még készíteni ilyet. Azt is elárulom, hogy az árpilisi blogjátékhoz is készítettem már ebből a gyurmából két meglepetést. Kreatív hetet kívánok Nektek!
Már nem is emlékszem, mióta keresem a nekem való túrótorta receptjét. Nekem való alatt azt értem, hogy a hozzávalók száma minél kevesebb legyen – lehessen spontán, tervezés nélkül is sütni otthon lévő alapanyagokból. Aztán még fontos, hogy ne tartalmazzon zselatint (se agaragart, mert kinek van otthon agaragar csak úgy bármikor) meg ne kelljen 12 órát hűtőben tárolni, mert én a sült túrót szeretem igazán. És persze legyen minél egyszerűbb az elkészítése.
Ha mindezek az elvárások magukban nem súrolnák a lehetetlent, akkor mostanában még hozzájött, hogy a család egy tagja úgy döntött, hogy a szénhidrát minden rossz okozója, úgyhogy a születésnapi tortához valami lisztmentes recept kellett. És nem, nem voltam hajlandó paleo tortára keresni, mert a hideg ráz ki a paleótól. Mindenkinek van agylövése, az enyém ez.
A vakszerencse műve, hogy végül mégis találtam minden kritériumnak megfelelő receptet – na jó, a szénhidrátot nem sikerült teljesen megkerülni, mert cukor azért van benne, de ezt leszámítva. A recept Sarah Wienertől származik, de sok blogger idézi: itt található németül (oké, osztrákul), itt pedig ugyanez hardcore nyelvészeknek bécsi dialektusban a kiejtés elve szerinti írásmódban (köszi, Bea, hogy felhívtad a figyelmem rá, jót szórakoztam!). Akik pedig inkább magyarul főznek-sütnek, így tegyék:
1. Szétválasztunk 4 tojást, a sárgája az egyik, a fehérje a másik keverőtálba kerül. 2. A sárgájához hozzáteszünk még 120 gramm cukrot és 120 gramm puha vajat, majd az egészet addig keverjük robotgéppel, amíg a cukor feloldódik teljesen. 3. Ekkor előmelegítjük a sütőt – az eredeti recept 200 fokot ír, én 180 légkeveréssel sütöttem. 4. A felvert vajas masszához hozzáadunk 120 gramm 20%-os túrót, 120 gramm darált mandulát vagy mogyorót (szerintem a mandula autentikusabb), egy zacskó vaníliás cukrot, valamint egy citrom reszelt héját és opcionálisan kevés rumot – ez utóbbit én kihagytam. Mindent összedolgozunk a robotgéppel. 5. Minimum 5 percig verjük a tojásfehérjét is kézimixerrel, amíg kemény, fényes habot kapunk. 6. A tojáshabot óvatosan a vajas-mandulás-túrós masszába forgatjuk.
Egy 24 cm átmérőjű kapcsos tortaformát kivajazunk. Én itt még megszórtam darált mandulával a formát, bár az eredeti recept azt írja, hogy a tortaforma aljába kapassunk be sütőpapírt. Valószínű mindkettő működik. Nekem 26 centi átmérőjű formám van csak, így nem a sima tortalapot tettem bele, hanem a lyukas közepűt, amivel koszorúformát lehet sütni, így pont stimmelt a mennyiség. Szerintem ha 26 centisre akarja az ember alkalmazni, akkor könnyű számítás alapján eggyel több tojás és a többi hozzávalóból 120 helyett 150 gramm kell, akkor megmaradnak az arányok, miközben nő a mennyiség.
A tésztát egyenletesen elosztjuk a formában, szépen lesimítjuk a tetejét, majd középső rácson sütjük 40 percig. Közben figyelni kell, mert úgy a 30. perc táján már elég barna a teteje. Ekkor le kell takarni alufóliával a formát. 40 perc után kiszedjük a sütőből, picit hűlni hagyjuk, aztán lepattintjuk a kapcsos részt. Mikor nagyjából kihűlt, leszedjük az alsó sütőlapról is a sütit és porcukorral meghintve tálaljuk.
Eddig a recept, és most némi lábjegyzet: tegnap sütöttem először, fel voltam készülve rá, hogy az ünnepelt elnézően fog mosolyogni és hogy csak a tüzijáték-gyertya elhelyezésére tartja alkalmasnak, emberi fogyasztásra nem. Ez így is volt – egészen amíg meg nem kóstolta. Azért ma reggelire sikerült elmenteni két vékony szeletet. A sikerre való tekintettel ma újra nekifutottam, ezúttal fele mandula, fele mogyoró került a tésztába, mert a mandula elfogyott. Elszánt vagyok és holnap reggelig nem vágom fel, így majd utólag számolok csak be, hogy így milyen.
A süti előnye, hogy a recept utasításait betartva valóban az jön ki a sütőből, amit vártam. Az egyedüli, amin még lehetne javítani, hogy nekem a végére a szépen feljött massza picit összeesik. De ez még nem csúnya, csak mondjuk ötös alá. Na de az íze, az csillagos, szóval az átlag mégiscsak jeles. Köszönöm, leülhet, kedves túrótorta.
Kétnyelvű kisgyermek folyton úgy érzi, hogy nem elég jó. A második nyelvében nem annyira biztos, mint egynyelvű társai – vagy legalábbis úgy érzi. Az első nyelve meg mégsem annyira első nyelv, hiszen a nap kisebb részében használja csak és nem minden témáról rendelkezik szókinccsel ezen a nyelven. Azt mondja, hogy “nem tehetek érte” amikor arra gondol, hogy nem tehet róla. Amikor az iskolai öltözőben beszélgetünk, ami még átmeneti tér a két nyelv között, azt mondja, hogy a születésnap Alextől – pedig arra gondol, hogy az Alex születésnapja. Látszik rajta a lelkesedés, hogy mindent akar magyarul mondani, mert otthon ez a szabály, de az is, hogy fejben visszafordít – és ebből néha sok nyelvi szörnyszülöttek jönnek ki (sok+többesszám, naná).
Ugyanakkor az is igaz, hogy vannak megnyugtató pillanatok. Amikor reggel úgy indul iskolába, hogy azt mondja “ideje olajra lépnem” vagy amikor este húzza a lefekvést, mert “ez a könyv teljesen lenyűgözött”. Meg amikor a magyar szakos vendég azt mondja, hogy feltűnően jó a gyerekek szókincse. De mindezekkel együtt a kétnyelvű kisgyerek szülei örökké azon őrlődnek, elég jól támogatják-e vajon, hogy szegény kétnyelvű gyerek az anyanyelvén is lépést tartson az életkorával. (Sajnos nem.)
A támogatás egyébként nem is mindig olyan egyszerű. Ugyan van magyar iskola, de a rendes iskola külön programjai meg családi utazások miatt a havi két szombat sokszor csak egy vagy egy se. És az a két óra még akkor se jelent túl sokat, ha véletlenül pont ott van a gyerek. Szóval a szülői kreativitásra van bízva az anyanyelvi nevelés, és kreativitás nem elsősorban a tananyag összerakásához kell, hanem a motiváláshoz.
Egy szerencse, hogy a kétnyelvű nevelés egyik oszlopa a tévézés – esetünkben a dvd és a youtube. Ennek köszönhetjük például a következő iskola előtti beszélgetést: – Milyen jól áll rajtad ez a gekkós póló. – Ez nem is gekkó, hanem kaméleon. – És ezt honnan tudod? – Hát csak rá kell nézni. A gekkónak nem pöttyös a hasa, az arcán nincsenek csíkok és a farka is más alakú. Szóval a gyerek amellett, hogy az állatokról lényegesen többet megtanul, mint amennyit az anyjától esélye lenne, még mindezt magyarul is teszi. Mivel az iskolai tananyagot németül tanulja, ez nagy érték. Köszönjük, Állati küldetés!
Na de a magyar írás és olvasás is hozzátartozna az anyanyelvi neveléshez, és ez már jóval több energiát igényel. Az olvasást meglepően könnyen megtanulták, de azért nehezebben megy, mint a német. A helyesírás pedig szinte reménytelen. Hogy le ne törjük a lelkesedésüket, igyekszünk minden magyarul leírt szónak ujjongani, közben meg böki a szemünket a rengeteg helyesírási hiba. Na de honnan is tudnák, ha egyszer soha nem tanulták!
Az elmúlt hetekben már megállapítottuk, hogy a képernyő előtt töltött idő már akkor is soknak tűnik, ha a filmekből tanulnak is valamennyit. Na de hogy lehetne rávenni őket az olvasásra, netán a helyesírás gyakorlására? Végül egy egyszerű átváltási szabályt találtam ki: minden 1 perc olvasás 1 perc tévézésre váltható be, hasonlóan minden helyesen leírt tollbamondott szó is 1 perc tévézés. A rendszer eddig működni látszik, pedig már öt napja vezettük be. 140 perc körül jár mindkét gyerek, elszántan olvasnak és követelik esténként a tollbamondást. (Tévét meg ma néztek először négy napja, mert gyűjtik a perceket egy hosszabb filmre.) A nyelv tekintetében engedékeny vagyok egyelőre, az olvasás bármelyik nyelven lehet, az írás Elsősünknél még német gyakorlás, Harmadikosunk kap csak magyar szavakat, neki a némettel már nincs igazán problémája. Lassan kialakul, hogy a szókezdő betű kicsi, az sz nem s és a v nem w, ízlelgeti a hosszú és rövid ékezet közötti különbségeket. Csupa apróság, ami egynyelvű gyerekeknek természetes, nekik viszont komoly teljesítmény. Tisztában vagyok vele, hogy ez a módszer is, mint minden más eddigi, csak rövid ideig jelent motivációt. De addig is használjuk és ha már egyszer nálunk bejött, szívesen adom tovább, hátha más kétnyelvű családban is beválik.
Mostanában volt egy kis kásakrízisem – a bevált receptemet túl sokszor ettem változtatás nélkül, végül már rá sem tudtam gondolni. Egy pár hétig visszatértem a klasszikus kenyér-lekvár reggelikhez, ami nem tett jót, úgyhogy váltottam a sült tojásos reggelikre. Ez már finom volt, csak a heti 14 tojás talán mégis kicsit túlzás, muszáj volt kitalálni valamit.
A körteleveshez egy nagyméretű körtét felkockáztam héjjal együtt, a magházat eltávolítottam. 1 dl vízzel feltettem főni fedő alatt. Amikor a körte már teljesen megpuhult, de még volt rajta főzővíz is, megszórtam bőven fahéjjal, öntöttem rá kb 3 evőkanálnyi folyékony cukrozatlan tejszínt, majd tálaláskor megszórtam két evőkanálnyi mandulával. Ez egy egyszemélyes adag, van némi leve is, viszont a körte igazán el is telít egész délelőttre, a forró lé és a fahéj jól átmelegít. Most, hogy erre rájöttem, lehet, hogy nem is várom annyira az epret.
Időnként rámjön a szakácskönyv-vásárlási roham. Ez valami olyasmi lehet, mint másoknál a boltkór, hogy sok pénzt adnak ki olyan ruhákért, amelyek igazán nem is tetszenek nekik. Én olyan szakácskönyvekért adok ki sok pénzt, amelyekből aztán soha nem főzök, mert mittudomén kozu kell hozzá. Vagy egy csipet varjúhájmorzsalék, amit ha kihagyunk, akkor annyi erővel főzhettünk volna simán csak paradicsomlevest. Vagy nem kell hozzá speciális hozzávaló, de speciális képességek, amelyek belőlem teljesen hiányoznak, mint például a türelem, az aprólékosság vagy az utasítások 100%-os követése. Csak ez lehet az oka, hogy legutóbb ezzel a könyvvel tértem haza:
Az a csalóka ugye, hogy egy recept egy oldal se, így azt az illúziót kelti, hogy még én is képes vagyok rá, hogy elkészítsem. (Az most más lapra tartozik, hogy mennyire tesz jót a csokizabálás, erről nem nyitok vitát.) Ráadásul van a könyv elején egy hosszú fejezet az alapanyagokról, ami szintén azt sugallja, hogy ezt a könyvet kezdőknek találták ki, akik az első fejezet átrágása után majd lapoznak egyet és 15 perc munka, valamint 4 óra hűtési idő után ilyen kis csokicsodákat fognak feltálalni az ujjongó családnak, majd az elismerő szavak hallatán “Anya, te vagy a legjobb”, legyintve válaszolnak, hogy ugyan már, apró semmiség, szóra sem érdemes.
Természetesen 10 oldal elolvasása nem változtatja meg alapvetően a személyiséget, így például a szabálykövetési hajlandóságot sem növeli. Így bár készítettem valami édességféleséget, az nem igazán hasonlított arra, ami az eredeti receptben volt – most leszámítva, hogy mindkettőben volt csoki meg mandula.
Én így csináltam: Egy csomag (100 g) egész mandulát a rajta lévő barna héjjal együtt fém serpenyőben megpirítottam addig a pontig, amikor elkezdett barnulni a mandula. Ekkor lehúztam a főzőlapról a serpenyőt, szórtam a magvakra 4 evőkanál finom kristálycukrot, kisebbre vettem a hőfokot, visszatoltam a főzőlapra a serpenyőt és fakanállal mérsékelten kevergetve megpróbáltam elérni, hogy a cukor olvadjon is, de lehetőleg ne a serpenyő aljára, hanem a mandulákra ragadjon több. Ez csodával határos módon valahogy sikerült is. Amikor már világosbarna volt a cukor, de még nem igazi karamell, akkor beletördeltem háromnegyed tábla IKEA feketecsokit és tovább kevergettem az egészet. Amikor már nagyjából folyékony volt a csoki, igyekeztem ismét csak úgy intézni, hogy lehetőleg a mandulára ragadjon, majd egy bátor mozdulattal sütőpapírra öntöttem a serpenyő tartalmát egy kupacba. A kupacot kilapítgattam fakanállal arra figyelve, hogy egymáshoz érjenek a mandulák. Ezután megszórtam fahéjjal és egy egész éjjel békén hagytam az egészet – lehet, hogy kevesebb is elég lett volna, de én inkább aludtam, nem ellenőrizgettem. Reggelre megszilárdult annyira az egész, hogy fel lehetett tördelni kisebb darabokra. A csokis mandula inkább finom, mint szép, így a fényképezést átugorva rögtön az evést kezdtem el. Aztán folytattam. És még tovább folytattam, noha épp nem kéne annyi csokit ennem a kínai kúrám miatt. Azzal vigasztalom magam, hogy a nagyobb része mandula, ami pedig kifejezetten jót tesz. Egyébként azt javaslom, senki ne zavartassa magát amiatt, mit írnak a szakácskönyvek. Néha a nem sikerült recept is igazán finom.
Közeleg a tavasz, ami nemcsak a fotoszintetizáló lelkemnek tesz jót, de a blognak is. A Staccato shawl ugyanis már januárban elkészült, csak élvezhető minőségű fényképet nem sikerült készíteni róla. Három gombóc Barka Esti mese fonalat használtam meggypiros árnyalatban.
