Ha valaki azt mondaná, hogy a szárazbab eltarthatóság ideje 1-2 év, ne higgyetek neki. Ezt a zacskó mungóbot még Debrecenben vettem, ahonnan 2008-ban költöztünk el, azaz minimum 7 éve állt a szekrényben, és semmi baja. Hogy miért vettem olyan alapanyagot, amit ennyi ideig nem használtam fel? Mert tetszett a színe. Van még kérdés?
A most készített köret kevésbé leveses, mint egy normál főzelék, de készítése nem sokban különbözik szerintem egy átlagos babfőzelék készítésétől, csupán a fűszerezés más. Félve hagytam ki például a babérlevelet, de nem hiányzott végül. Így készül: Először egy napra beáztattam a mungóbabot. Aztán egy csészényi mungóbabhoz másfél csésze vizet számítva puhára főztem a babot sóval és 1 kiskanál kurkumával. Mivel a mungóbab kisebb szemű, mint a legtöbb babfajta, így a főzési idő valamivel kevesebb. A végére a lé majdnem teljesen felszívódik.
Mikor már majdnem puha, egy serpenyőben vajat melegítettem, beledobtam fél fej apróra vágott vöröshagymát, egy teáskanálnyi felszeletelt friss gyömbért. Kicsit puhítottam-pirítottam ezeket, majd pár perc múlva a serpenyőbe szórtam még két kiskanál római köményt és két evőkanál fekete szezámmagot. Természetesen fehér szezámmal is működik, de a fekete különösen egészséges, szóval szerintem érdemes otthon tartani belőle. Ezt az egészet még néhányszor megkevergettem, hogy a fűszerek kinyíljanak, de azért ne égjenek oda. Ekkor a fűszeres serpenyő tartalmát belekevertem a mungóbabba, majd azonnal tálaltam. Mi most mindenféle mást is ettünk hozzá, de meleg salátának önmagában is tökéletes.
Ahogy azt már többször is írtam, bármi, ami sütemény, az számomra misztikus és nehéz. Ha véletlenül mégis jól sül el, azt minden alkalommal egyszeri csodának tartom, és mindig van a tarsolyomban B-terv arra az esetre, ha nem úgy jön össze a végeredmény, ahogy terveztem. Ilyenkor a rutinszerű kérdésre, miszerint magad sütötted, az a rutinválaszom, hogy nem, de magam vásároltam. Ennek tükrében igazán meglepetten mutatom meg életem első figurás tortáját. Fanfárok, sípok, ez az:
Úgy kezdődött a dolog, hogy K. végre igazi partyt szeretett volna szülinapjára. Szegény, elhanyagolt második gyereknek még sose rendeztem szülinapot, hacsak azt nem számítjuk, amikor egyszer összevontan meghívtuk mindkét gyerek barátait- akkoriban még nem vált külön a baráti körük. Akkor el is ment a kedvem tőle, hogy fiúkat hívjak tömegesen a lakásunkba. Utána minden romokban hevert, közben pedig elviselhetetlen volt a hangerő. Egy kertes házban ez a probléma könnyen áthidalható, de az sajnos nem áll rendelkezésünkre. A partyt tehát ki kellett szervezni. Hosszas kutakodás után egy csillagvizsgálós rendezvényt néztem ki, elsőre tetszett az ünnepeltnek, minden tökéletes. A februári szülinap előtt időben fel is hívtam a csillagvizsgálót, ahol kettő perc alatt lebeszéltek a februári dátumról érthető okokból: a felhőkön keresztül nem fogunk látni semmit a távcsőben, márpedig februárban biztos vannak felhők. A május viszont már akár működhetne is – mondta a figura, én pedig lefoglaltam egy májusi szombatot. Mondanom sem kell, hogy a majdnem hétéves, aki szeptembertől folyamatosan emlegette a leendő partyt, számolta a heteket, teljesen összeomlott annak hallatán, hogy a születésnapja után még három hónapot kell várnia. És akkor ellágyultam, és azt mondtam, hogy cserébe viszont sütök neki olyan világűrös tortát, hogy csak na. Hát így kezdődött.
A sztorinak azt a részét, hogy 6 hónapig készültem lélekben és próbasütéssel a torta-küldetésre, most elegánsan átugrom. Ezek voltak a főbb lépések: 1. kék marshmallow-fondant elkészítése egy nappal a torta összeállítása előtt
Egy szülinapi bulin kóstoltam először a marshmallow-ból fondantbevonatot, és sokkal jobban ízlett, mint a normál fondant, tehát megnéztem vagy 5 youtube videót a témáról, és nekikezdtem. Szerencsére a Haribo hupikék törpikés marshmallow-ja alapból is kék masszát eredményez, így a színezéssel nem kellett törődni. A összetételről annyi, hogy én normál esetben szeretem tudni, hogy mi van az ételekben, és ezért hajlandó vagyok sokat főzőcskézni, de ennek a bevonatnak az elkészítése után azt kívántam, bárcsak vettem volna készen, akkor nem tudatosult volna, hogy milyen brutális mennyiségű cukor van benne. A recept a következő: 450 gramm marshmallow-t és kb 3 ek vizet vastagon kimargarinozott (nem vaj, ez fontos!) fémtálba tettem, feltettem főni egy lábasban vizet, majd a lábasra helyeztem a fémtálat és a gőz fölött megolvasztottam a pehelycukrot. Be kellett kicsit segíteni kanállal kevergetni és sokáig is tartott. A cucc ragad, mint a veszedelem. Mikor minden megolvadt egyenletesen, akkor előkészítettem a munkafelületet. Alaposan megkentem margarinnal (még mindig nem vaj), és fél kiló porcukrot ráöntöttem. Ezzel kell majd összegyúrni az olvadt marshmallow-t. Mostani eszemmel kicsit vártam volna, amíg lehűl a massza – ezt akkor még nem tettem meg, sőt, ami rosszabb, még a második fél kg cukrot sem készítettem elő, így ez akkorra maradt, amikor mindkét kezem csuklóig kék ragacs volt és senki nem volt otthon. (Nyugodtan akartam sütni ugyanis.) Szóval ha picit lehűl a massza, akkor érdemes ráönteni a cukorra, és elkezdeni gyúrni. Folyamatosan egyre sűrűbb lesz, de még bőven kell bele a második fél kiló cukor, hogy valóban gyúrható tésztát kapjunk. Ez a mennyiség horrorisztikus, de azt meg kell adni, hogy valóban fincsi. Én picit még több cukrot gyúrtam bele, de aztán rájöttem, hogy idővel magától is szilárdul a massza, szóval nem kellett volna. Így a kinyújtás nehezebben ment ugyanis és extra vastag réteggel vontam be a végül a tortát.
2. Torta megsütése egy bevált muffin-recept alapján
Tudva, hogy már a bevonat is cukorsokk, inkább egy egyszerű citromos kevert tésztát választottam, amit egyébként muffinnak szoktam megsütni. A 12 muffinra elegendő receptet megkétszereztem, ez így ideális lett a 26 centis tortaformámhoz. Amikor a tésztát beleöntöttem a formába, még a tetejére szórtam csokicseppeket, ezek fenn maradtak sütés közben is a tetején, és kellemesen összeolvadt az ízük a fondant felrakása előtt vékonyan felkent narancslekvárral.
3. A Hold elkészítése és bevonása készen vett fehér fondantbevonattal
Ezután elkészítettem a Holdat is. Öklömnyi natúr marcipánmasszát aprítógépbe tettem, felaprítottam. Külön szintén aprítógéppel feldaraboltam néhány szelet kétszersültet. A morzsához tettem két kiskanál porcukrot és egy evőkanál vajat, kicsit összedolgoztam. Utána beleöntöttem még a marcipánmorzsát ebbe a tálba, és összegyúrtam az egészet. A marcipán nem vette fel az összes morzsás keveréket – a többi ment külön dobozba, majd túrógombócra lehet szórni. A marcipános morzsás gombócot ezután úgy formáztam, hogy félgömb formája legyen. Kinyújtottam a bolti fondantmasszát vékonyra, ráigazítottam a félgömbre, majd körbevágtam késsel. A maradék részből sütiszaggatóval csillagokat szaggattam. 4. A torta bevonása a kék réteggel, majd a Hold ráhelyezése
Most már csak össze kellett rakni az alkotóelemeket: a tortára ráborítottam a kék bevonatot és körbevágtam
5. Díszítés
Aztán a Holdat helyeztem el, majd a csillagokat az égboltom, végül pedig a két űrhajós lego minifigura került a Holdra, valamint Fantáziaország zászlaja, amely dekortapasz és fogvájó felhasználásával készült. Persze rögtön meg lettem gyanúsítva, hogy árpádsávos, pedig ha már, akkor leginkább osztrák zászlóra emlékeztet szerintem. Volt a bulin két magyar testvérpár is, az egyik rögtön mondta, hogy ha szólok neki, akkor hozott volna nekem magyar zászlót, az mekkora buli lett volna.
A torta finom volt, a marshmallow bevonat még a hiperédesszájú gyerekeken is kifogott, a felét szinte mindenki meghagyta, de tanultunk a dologból, legközelebb vékonyabb réteggel kell bevonni. Legközelebb! – ezt tartom a legnagyobb eredménynek, hogy tortasütéssel kapcsolatban ez a szó hagyja el a számat. És már gondolkozom, hogy a decemberi szülinapra vajon milyen lányos témájú tortát fogok sütni.
Fonós kalandjaim folytatódtak: most először dolgoztam merinó gyapjúval. Ez a fajta sokkal finomabb tapintásra, mint a korábban font Shetland gyapjú, ami miatt valószínű kellemesebb viselet, viszont a szálak nem kapaszkodnak annyira segítőkészen egymásba, mint a hosszabb szőrű, tapadósabb Shetlandnál. Ehhez mérten a fonás kezdetén majdnem feladtam a dolgot, annyira nem ment, szakadt, csúszott a szál. Egyébként ugyanezt tapasztaltam a kéziorsós fonásnál is, azt valóban félretettem elég rövid próbálkozás után, mert azt éreztem, hogy a bénázással csak tönkreteszem ezt az egyébként gyönyörű szöszt.
Szerencsére azért kis idő múlva belejöttem ebbe is, így igazán érezhetően szebb és egyenletesebb lett a második spulni, de már az első spulni második fele is, mint a legeleje. A végén már kifejezettem vékonyra sikerült fonni a szálat, annyira, hogy cérnázott állapotban is fingerin-light fingering vastagságúnak nézett ki. Végül három gombócka jött ki, a legkisebb a legelső orsós fonás és az első spulni eleje, tehát a kezdő fokozatú fonalak. Ez olyan lett, amilyen, néhol bumszli, máshol annyira vékony, hogy szakadt a szál és meg kellett csomózni. Ezt freeform horgoláshoz fogom használni, ott kifejezetten érdekes egy ilyen textúra. A másik kettő kb 45-45-gramm. A sötétebb az első és a második spulni második feléből van, erre a fonalra kifejezetten büszke vagyok. Egyenletes általában, még ha nem is 100%-ban, de a legfontosabb, hogy nincs túlsodorva, olyan kiegyensúlyozott, már emlékeztet a boltban vett fonal kiszámíthatóságára.
A másik gombóc se rossz, de azért ott vannak időnként még farkincák, amik a túlsodrottság miatt alakultak ki. Ennek ellenére ez már olyan fonal, hogy kifejezetten kellemes, könnyű kendőt is lehet majd kötni belőle. Így néz ki mind a három együtt.
Arra is egyre jobban kezdek ráérezni, hogy a fékkel hogyan lehet játszania rokkán, meg arra, hogy ha ez az aprócska alkatrész rosszul van beállítva, akkor teljesen letaglózó eredményt kapok, szakad a szál vagy épp nem húzza be a rokka.
Még maradt valamennyi ebből a fonalból, amit már nem tudtam semmivel összecérnázni, úgy hogy kitaláltam, hogy ezen fogom elkezdeni begyakorolni a navajo módszert.
A félbehagyitisz komoly betegség, a fonalasok táborának egy részét rendszeresen felkeresi, teljesen kigyógyulni belőle, ha valaki egyszer elkapta, szinte lehetetlen. Persze nem halálos, csak éppen kellemetlenné teszi az életet. A benne szenvedők rendszeresen beleülnek egy-egy horgoló- vagy kötőtűbe. Mások egészen leszoknak az ülésről, mert egyszerűen nincs szabad vízszintes felület, ahova egyáltalán leülhetnének, mindenütt félbehagyott projektek hevernek szanaszét. A félbehagyitisztben szenvedő betegek családtagjai is elkezdtek önsegítő csoportokba tömörülni és próbálják egymásban tartani a lelket, valamint egészségre ártalmatlan, vegyszermentes molyriasztási módszereket osztanak meg egymással – mert erre van a legnagyobb szükségük. Idővel ők is megtanulnak együtt élni a megváltoztathatatlannal: hogy ha bármilyen szekrényajtót kinyitnak, rájuk dől egy adag fonal vagy lábukra esik egy mappa kinyomtatott és soha meg nem kötött kötésmintákkal.
Már vagy két hónapja engem is különösen erősen támad a kórság. Akkor csapott le, amikor befejeztem egy Cameo kendőt. Azaz majdnem befejeztem, a szálak elvarrását azonban holnapra hagytam. Aztán újra holnapra. És azóta minden nap holnapra. De azzal a lendülettel elkezdtem egy tunikát. Két nap alatt meghorgoltam a nagyját, további egy hét alatt ráhorgoltam egy szélcsipkét és a gomblyukakat. Aztán megint elkapott a félbehagyitisz, és azóta húzom az időt, nehogy véletlenül rávarródjon három darab gomb. A piros gyapjú sem járt jobban, az már március eleje óta várja, hogy felcsavarodjon.
Jelenleg épp ott parkol a projekt, hogy megfontam a két szálat, elkezdtem cérnázni is, de betelt az orsó és most fel kellene gombolyítani, aztán a maradékot is cérnázni. Egyetlen fronton sikerült győznöm. A granny terítő, amit az új asztalhoz horgoltam, mindössze egyetlen hétig várt a szegélyre, aztán egy este alatt befejeztem, sőt, még a szálvégeket is elvarrtam. Most aztán jól eldicsekszem vele, hátha aztán megjön a kedvem a többi projekt befejezéséhez is. Vesszen a félbehagyitisz!
p.s.: a terítő rögtön fel is kerül a 15/2015-ös listára a lakberendezési holmi kategóriába.
Az expat életmódnak elvileg semmi köze a horgoláshoz, gyakorlatilag viszont nagyon is van. Mert ha két-három havonta hazamegyünk, akkor van lehetőség betárazni a Barkában, és mert arra nem számíthatok, hogy ha mégis kevés a fonal, majd leugrok utánpótlásért, ezért inkább bőven számolom az adagot. Aminek viszont a rengeteg maradék a következménye – rengeteg egy projekthez, kettőhöz viszont kevés. Aminek viszont az a nyomasztó érzés a következménye, hogy már megint kevés a hely a fonaltárolómban, és egyáltalán, mihez kezdek ennyi kisebb maradékkal.
Ezek a Drops Cotton Lightok egy táska készítéséből maradtak vissza, 6 szín, némelyikből 2 gombóc, másból csak egy vagy egy se. És maradt még három kis négyzet is, ezek is csak árválkodtak hónapokig egy zsákban. Egész addig, amíg be nem gyorsult az asztal-sztori, amit egyszerűen muszáj elmesélnem.
Egész sokáig, családi életünk első 9 és fél évében kijöttünk egész pici asztalokkal. A legelején egy háromszemélyessel, aztán amikor azt lecseréltük egy 6 személyes Jokkmokkra, úgy éreztük, hogy ez már királyi méret. És bár korábban imádtam vendégeket hívni, valahogy volt az a korszak, amikor beleképzeltem magam a vendégek helyébe, amint egy átlagos, gyerekekkel bonyolított étkezésnél az asztalnál ülnek, és azt gondoltam, ettől az élménytől inkább megkímélem, akiket szeretek. Ennél fogva a hatszemélyes asztal még túl nagy is volt tulajdonképp, de mindenképp épp elég nagy. Aztán egyszer csak azt vettem észre, hogy nahát, egész szalonképesek lettünk, nem minden esetben lesz minden asztalnál ülő nyakig lekváros a reggelinél, általában egyéb katasztrófák se történnek, a leves a tányérból egyenesen a szájba került, és más ilyen dolgok. Bámulatos! Na de ekkor már Bécsben voltunk, vendégek szökőévben egyszer jöttek. Akkor viszont jó sokan. A sok persze relatív, de ha négyőnkhöz kettőnél többen jöttek, az egy hatszemélyes asztal birtokában már soknak számított. Kell egy nagyobb asztal, mondjuk nyolcszemélyes – mondtuk úgy nagyjából 2012 közepén. Na de hely nincs túl sok, legalábbis nem hosszában.
Nálunk a dolgok lassan szoktak kialakulni, a szükség lenne rá és a cucc beszerzése / megcsinálása között évek is eltelhetnek, amikor látszólag egy lépést sem teszünk a cél felé. Valójában azonban a felszín alatt mindenféle zajlik. Például jártunk sokat étterembe, természetesen nem az asztalok miatt, de ha már ott voltunk, mindig megjegyeztük, hogy az adott asztal hol helyezkedik el vágyaink asztalához képest. Egy mexikói vendéglőben akadtunk rá az optimális asztalra. 8 személy elfér körülötte, négyzet alakú, tulajdonképpen alig nagyobb, mint a régi, mégis teljesen tágas, és a terítékek közötti tér is végtelennek tűnt, tehát végre majd tálalni is lehet az asztalon. Zseniális! Pont ilyet szeretnénk! Teljesen felvillanyozódtunk, hogy létezik az ideális asztal, és onnantól kezdve mindenütt kerestük. Meg kellett állapítanunk, hogy az asztalok az asztalboltokban borzasztó drágák. És ráadásul általában hosszúkásak. Van az ideális asztal, de nem kapható. Sebaj, akkor csináltatni kell, mondtuk magunkban, majd amikor megérdeklődtük a csináltatott asztal árát, valamint hozzáadtuk a kiszállítás költségét, hirtelen úgy gondoltuk, hogy mégiscsak jó nekünk a jó öreg Jokkmokk. Már 2013 második félévében tartunk. Ekkor egy különösen bátor pillanatomban, két pohár bor után felvetettem Apahajónak, hogy felhívhatnánk a mexikói éttermünket, hogy nem adnának-e el nekünk egy asztalt. Ezt aztán annyiban is hagytuk, mert nem láttam az arcán az egyértelmű lelkesedést. Meg amúgy is, hogy hozzuk haza. Nem nagy épp, de azért sima személyautóba nem fér bele. Nem mintha lenne sima személyautónk.
2014 márciusában aztán újra ott ebédeltünk a mexikóiban, ahol igen kiváló a rántott csirkeszárny, amit K. nagyon szeret. Mikor kértük a számlát, gyorsan megkérdeztük a tulajdonosnőtől, hogy nem írna-e hozzá egy asztalt is. Nem mondott spontán nemet, amit jó jelnek vettünk. Az üzlettársával folytatott rövid telefonos tanácskozás után végül ígéretet kaptunk egy asztalra. Az ára egészen vicces volt, szóval már csak a szállítást kellett megoldani.
Amikor az asztal megérkezett, az érzés elég vegyes volt. Igen, itt a tökéletes asztal. Nem, ez a koszdarab nem jön be a lakásba. A kapott darab ugyanis 20 éve az összes telet a szabadban töltötte, ami nem tűnik fel annyira, amikor az ember árnyas gesztenyefák alatt rántott csirkeszárnyat lakmározik róla, de ha ugyanez az asztal hirtelen a nappaliba kerül, akkor a szem hirtelen észreveszi a lábon lévő vastag sárréteget és az asztallap aljára ragasztott rágógumikat.
Na miért vannak a jóbarátok és a sok kedves FB-os kreatív ismerős? Hirtelen pár óra alatt komplett távoktatást kaptam bútorfelújításból. Gyorsan beszereztünk egy csiszológépet, és a tavaszi pár nap szabadság alatt újjávarázsoltuk az asztalt. Mostanra már a viaszos felületkezelés is kész van annyira, hogy már nem tragédia, ha kiömlik egy kis víz. A tökéletesítés, néhányszori olívaolajas lekenés meg majd még következik, ahogy épp kedvem és időm engedi. A székek még a régiek, és már várom, hogy melyik pillanatban roskadnak össze alattunk, de majd ez a része is kialakul. Csak évek kérdése nálunk az ilyesmi.
És akkor vissza a poszt elejéhez, a képen látható terítőhöz: persze a négyzetes asztal négyzetes terítőt követel. Az eddig használt hosszúkás horgolt terítők, amiket itt a blogon az ételfotókon is sokszor lehetett látni, valahogy nem mutatnak igazán a mostani asztalon. És itt a szerencsés egybeesés, hiszen a sok Drops Cotton Lightból egy négyzetes terítő pont kitelik. Végül minden jó lesz, megmondtam már az elején.
A spenótról már áradoztam itt pár hete, a mangoldról ugyanígy lehetne, mégis olyan ritkán főzök vele. Pedig a spenóttal szemben van egy előnye: a szármangold, amelynek vastag, húsos szára van, jobban bírja a hűtőszekrényben való tárolást, mint a friss spenót. A mangold levelei sokszor egészen húsosak, így a párolásuk picit tovább tart, mint a spenóté, de még így is az egyik leggyorsabb főtt vacsora ez a langyos saláta.
Először is előkészítem a mangoldot (személyenként egy darabot, amennyiben főételnek készül a saláta): ahogy a szárzellert, ezt is levelenként letöröm a torzsáról. Én V-alakban ki szoktam késsel vágni a fehér részt, és ehhez a salátához csak a zöldet használom. A fehéret visszateszem a hűtőbe, azt is meg lehet párolni és fogyasztható, de mert nem azonos a párolási idő, ezért külön használom fel. A zöld részeket megmosom és felcsíkozom.
Egy nagy serpenyőben 2 ek vajon megpirítok két gerezd feldarabolt fokhagymát és ízlés szerinti mennyiségű (személyenként 1-2 evőkanál) szalonnakockát. Pár perc múlva a serpenyőbe öntöm a mangoldot, majd lefedve párolni kezdem. Személyenként 2-3 olajban eltett aszalt paradicsomszeletet lecsöpögtetek és felcsíkozok, majd ezt is hozzákeverem a mangoldhoz. Felkockázok ízlés szerinti mennyiségű (ez nálam azt jelenti, hogy sok) fetasajtot, s amikor már a mangold megpuhult, azaz kb. 8 perc múlva, ezt is beleteszem a serpenyőbe. Még egész rövid ideig kavargatom, hogy a sajt is megmelegedjen, majd még melegen tálalom.
A sajt, szalonna és aszalt paradicsom miatt nem épp zsírszegény étel, viszont igen kiváló vacsora, ami mellé nem hiányzik már semmi, hacsak nem egy pohár rozé.
A legutóbbi poszt óta eltelt két hétben alig sikerült fonal közelébe jutnom – nem is értem, hogy őriztem meg még a józan eszem. 5 napig Berlinben voltam, és nem volt könnyű kitalálni, milyen projektet vigyek magammal. Legyen horgolás, mert a kötőtűt esetleg elveszik a biztonsági ellenőrzésen – akkor a Color Affection máris kiesett. Legyen könnyű és férjen el kis helyen, mert amúgy is tele van a kézipoggyászom – ezzel elbúcsúztam a horgolt cakkos takarótól. Legyen egyszerű, mert sok a figyelemelterelő tényező a reptéren – ezzel a Doris Chan kardigán is diszkvalifikálta magát. Mi maradt tulajdonképpen? A rengeteg félkész projekt közül egy sem bizonyult megfelelőnek, úgyhogy indulás előtti este gyorsan elkezdtem egy Roselette topot. Drops Cotton Merinot választottam hozzá és 4-es tűt, meg a 10 éveseknek szóló leírást. Kicsit izgultam, hogy ez a méret megfelelő lesz-e a vékonydongájú Nagylánynak, de a mostani próba alapján minden rendben lesz.
Némi változtatás az eredeti mintához képest: jópár sorral tovább horgoltam a pálcákat és így később kezdtem a csipkét. Így ha esetleg póló nélkül hordja az ember, akkor se lesz átlátszó a kritikus helyeken. A kagylómintát is picit bonyolítottam, és majd ahogy egyre lejjebb érünk, egyre szélesebb lesz egy-egy legyező: az elején 2 erhp-lsz-2 erhp volt, aztán 2 erhp-2 lsz-2 erhp, majd később még 3 erhp – 2 lsz – 3 erhp, stb. jön. A fonalfelhasználás eddig: a piros rész majdnem két teljes gombolyagot evett meg, feltételezem, hogy kb ugyanennyi kell majd a csipkés szakaszhoz is.
Ez a poszt dupla ismétlés, mert itt már bemutattam, hogyan lehet egy női és egy gyerek felső összeházasításából gyerektunikát készíteni, ráadásul ebbe a pólóba már egyszer leheltem új életet keskeny horgolt csík hozzáadásával. Na de mit tegyünk, ha a póló még mindig tökéletes állapotban van, de a gyerek megint nőtt? Természetesen egy kiszuperált női pólót hívtam segítségül, és ez lett belőle:
Nem is volt olyan bonyolult. Először is lefejtettem a legutóbb rávarrt horgolt szegélyt, aztán a női pólónak levágtam az alsó részét kb a mell alatti vonaltól.
Kézi fércöltéssel végigvarrtam a női felső vágott szegélyét, hogy aztán egy elegáns mozdulattal be tudjam húzni a gyerektop szélességére.
Majd behúzás után összegombostűztem a két részt. Eközben ezekre kell figyelni: – mind a felső, mind az alsó részt visszájára kell fordítani – úgy kell illeszteni, hogy a színén (azaz belül) a gyerekfelső legyen felül, a női felső vágott része, ami nem annyira szép, pedig alulra (kifordított állapotban kívülre) kerüljön. – az oldalvarrások legyenek egymás folytatása a női és a gyerekfelsőnél. – könnyebb végigszántani a varrógéppel, ha a gombostűket a képen láthatóval ellentétes irányban szúrjátok, de azért így sem volt lehetetlen küldetés. (Későn gondolkoztam és lusta voltam átgombostűzni.)
Ha ezzel megvan az ember, már lehet is végigvarrni. Én rugalmas öltést választottam, ami a Bernina 92c-n a 9-es program. Mivel a visszáján varrtam, ezért az anyag színén az alsószál cérnája látszik. Na ez is jó tanulság, és csináljátok másképp, mint én, mert én a felsőszál színét szépen összhangba hoztam a textil színével, ellenben az alsószállal nem törődtem. Nem tragédia, de így persze látszik a varrásvonal, ami esetemben nem teljesen egyenes. Nem gond, játszós tunikának tökéletes lesz, de ti legyetek okosabbak 🙂 Éljen a 15 perces reruha, ami Nagylányt tökéletesen boldoggá tette, én meg szintén örülök, mert ez az indiános felső, amit imádok, még kapott így pár hét türelmi időt. Vagy ha júniusban levágom az amúgy is kurta ujját rövidre, akkor esetleg pár hónapot.
A februárban elkezdődött rokka-sztori márciusban is folytatódott, és az az érzésem, hogy hasznos lesz a tanulás szempontjából egy kis jegyzőkönyv-féleség. Az első gombóc, ahogy annak lennie kell, túl lett sodorva. Örültem, hogy egyáltalán valahogy kihúztam a szöszkupacból egy adagot, a mennyiség és a tempó nem számított. A két szál cérnázásakor nem lett rossz a sodrás sűrűsége, viszont a fonalnak sok helyen lettek farkincái, azaz az egyik szál időnként önmagával is megsodródott. A fonal tapintásra inkább kötél, mint fonal, szerintem épp a túlsodrás teszi ezt. A második eresztésnél az egyes szálak vastagsága egyenletesebb lett. Rájöttem, hogy ha a szöszt nagyon alaposan fellazítom, akkor sokkal könnyebb a megfelelő mennyiséget kihúzni a kupacból. Arra is rá kellett viszont jönnöm, hogy a cérnázáskor azért többet kell tenni, minthogy a kezemmel vezetem a két szálat. Befolyásolható az is, hogy mikor engedem behúzni a fonalat: ha gyorsan engedem, nem fog annyira összesodródni, ha tovább hagyom kinn, akkor sűrűbb a sodrás. Sajnos csak a gombolyag végére jöttem rá erre, a nagyobb része emiatt alig sodrott. Ebből a gombolyagból szerintem nem lett volna igazán szép a kötés, úgy nézett volna ki, mintha két szálat összefogva kötne az ember. Ezért úgy döntöttem, hogy egy neszit horgolok ebből a gombócból, és kipróbálom rajta a mosógépes nemezelést.
Ilyen lett a neszi: igazán szép, de szerintem még így is nagyon látszik, hogy rossz a cérnázás. A mosógépben szépen nemezelődött, de ahogy az lenni szokott, a színek összemosódtak, valahogy tompább lett az egész. Majd erről is lesz kép, miután bevarrom a cippzárt – remélhetőleg hamarosan.
A zöld-narancs és a zöldes-feketés fonal a két utolsó elkészült gombolyag ebből a szöszből. A sötétzöldnél már határozottan éreztem, hogy van némi befolyásom a fonásra és a cérnázásra. Az eredmény is szép, kiegyensúlyozott sodrású fonal lett, alig várom, hogy megkössem. A narancs-zöldre kíváncsi vagyok: a fonalvastagsággal már elégedett vagyok, még ha nem is teljesen egyenletes mindig, de legalább általában azt a vastagságot adja ki, amit a legjobban szeretek kötni, olyan DK és annál kicsit vastagabb.
A zöld alig került le az orsókról, Do azonnal jelentkezett, hogy ő is meg szeretne tanulni fonni. Vak vezet világtalant – hogyan is tanítsam, amikor még én is csak az elején vagyok? De azért nekiestünk – elsőként egy színtelen, nagyon kezdőbarát gyapjúval, amit a Waldorf-baba kitöméséhez használtam. Meglepő módon épp a tanítás közben éreztem rá, hogy mennyi mindent megtanultam és kikísérleteztem már néhány hét alatt. Azért Do is szépen gyakorolt pár napig, és szerintem még többet is fonna, ha lenne még egy orsó. Így sokszor mindent blokkolok, neki pedig nem marad hely a kibontakozásra.
A horgolt neszi után – hogy ne csak termeljem a fonalat, hanem használjam is – elkezdtem egy háromszögkendőt kötni, legközelebb ezt mutatom be a fonósnaplóban.
