Egy lyuk a pólón, amit a gyermek a kertben való ökörködés közben szerzett meg, természetesen nem nagy tragédia és évente többször előfordul. Na miért mindig a kedvenc pólóval? – teszi fel természetesen sírva a kérdést.
Legutóbb, amikor Berlinben jártam, hoztam Donak egy Ampelmannos pólót. (Ezek a figurák vannak a zebráknál a lámpán, van fiú és lány verziója.) Mivel 134-es méret nem volt, előrelátóan 140-est választottam. Nagyon örült, de csak néhányszor volt volt még rajta a póló, amikor a kis baleset megtörtént. És ebben a pillanatban nagyon örültem, hogy volt az a pár centi játéktér, ami a 134-es és a 140-es méret között van.
Levágtam a lyukkal egy vonalban a póló alsó 5 centijét, és egyszerű cikkcakköltéssel körbevarrtam háromszor a szegélyt. Teljesen magától fodrozódott meg ilyenre, mivel a jersey erősen nyúlik. Csak arra kellett figyelni közben, hogy egyenletesen továbbítódjon az anyag. Így a kedvenc pólót megmentettük, és ha jövőre nem is lesz már jó, de legalább idén hordhatja.
Ki tud ilyen hőségben – na jó, ma éppen nem, de eddig – kötött-horgolt holmikra gondolni is akár? Én legalábbis az utóbbi hetekben alig nyúltam fonalhoz, és valahogy arra se éreztem nagy motivációt, hogy a már a hőséghullám előtt elkészült dolgokat megosszam – mert hát kit is érdekelhet?
Azért a mai lehűlés után talán egy fele pamut-fele gyapjú projekt talán belefér a tűrőképességetekbe.
Do részére készült a Roselette top mintájának kis átalakításával ez a tunika:
A fonal már elég rég várt a megfelelő projektre. Eleinte Cameot akartam magamnak kötni, aztán rájöttem, hogy ahhoz túl vastag lenne a Drops Cotton Merino. Mivel csak 3 gombóc volt mindkét színből, így kizárólag gyerekholmi jött szóba. Ami egyébként azért nem volt optimális, mert Do nagyon ritkán hord lányos színeket, inkább a kéket szereti mindenféle árnyalatban. Azért előmelegítettem a terepet, amikor az unokatesójának is ilyen rózsaszínes-pirosas Roselettet horgoltam. Az ugyanis tetszett neki, sőt, szokás szerint irigyelte, így még örült is, hogy hasonló színekből kapja ő is a saját verzióját.
Ilyen a gombmegoldás hátul: nem rossz, bár majd a gomblyukakat kicsit be kell szűkítenem, mert néha magától kigombolódik. A legközelebbi Roselettre pedig nem csinálok gombokat egyáltalán. A nyakrész elég széles, teljesen felesleges nehezítés, főleg ha arra gondolok, hogy a megfelelő gomb megtalálása nekem mindig hetekbe telik.
A nyakrészre most is kagylós szegélyt horgoltam.
Összességében nagyon hálás darab, csini, ugyanakkor farmerhoz is hordható. Ruhaként önmagában sajnos nem működik, pedig a hossza meglenne hozzá, de a csipkénél átlátszik, de fehér vagy egyéb passzoló színű pólót viselve alá még mindig elég szellős. Talán valamikor varrok hozzá még egy egyszerű bélést és akkor tényleg igazából ruha lesz.
Vasárnap egy hirtelen rám szakadt üres délutánon hirtelen felindulásból elkezdtem szortírozni a fonalak között. Találtam néhány neonszínű maradék Cataniát – vagy hasonló pamutfonalat, amelyekről rögtön eszembe jutottak a vadiúj kihúzófilcek, amiről rögtön eszembe jutott egy félretett üres doboz, onnantól pedig nem volt megállás.
A behorgolt konzervdobozból készült ceruzatartók nagyon tetszenek, de eddig minden próbálkozásom vérfürdőbe torkollt. Gőzöm nincs, hogy szedik ki mások az éles belső fémrészeket, nekem már a konzervdoboz elmosásakor vérezni szokott a kezem, pedig becsszó vigyázok. Viszont a kívül papír, belül alufóliával bevont levesporos doboz ebből a szempontból is tökéletes, nincsenek éles peremek, a mérete pedig arra predestinálja, hogy kihúzófilceket tároljanak benne.
A horgolt bevonat úgy készült, hogy horgoltam egy négyzetet. A kezdő láncszemkörbe 16 erh pálca, a második körben a sarkokra öt pálca, a többi szembe egy-egy. A következő körökben pedig mindig az öt sarokpálca közül a középsőbe öt pálca, a többibe pedig egy-egy. Amint a képen is látható, itt csak három körre volt szükség. Hogy a téglalap formához eljussunk, ezután a négyzet két szemközti oldalán kezdünk el csíkokat horgolni. Nálam egy csík kettő darab erhfp-ból állt 14 szem felett. Én szimmetrikusan rendeztem el a csíkokat, de természetesen ez nem kötelező. Amikor pedig elértem a szükséges hosszt, összehorgoltam a két oldalt.
A gyűrű egyik oldalát ezután – ami később a tartó aljának oldalára került, körbehorgoltam ráksorral. A ráksor kicsit összehúzza, szűkíti a horgolt kelmét, így amikor ráhúzza az ember a tartóra, akkor nem csúszik fel a horgolt rész. A felső szegélyre egy sor rövidpálcát horgoltam.
Így néz ki hátulról. Szinte sajnálom, hogy ezt a részt csak ritkán láthatom.
És szerintem igazán jól passzol a kihúzófilcekhez. És ami a legjobb: olyan gyorsan elkészült, hogy utána még tovább folytattam a fonalrendezést, és így szőrös szívvel kiszelektáltam rengeteg értelmezhetetlen mennyiségű maradékot és horgoláspróbát, valamint az iskolai kézimunkaszertár részére is összeraktam egy takaros kis csomagot, így összesen több, mint 800 grammal kevesebbet nyom az itthoni készlet. A felszabadult helyre pedig az utóbbi időben összegyűlt, eddig csak a kanapén tornyosuló könyveket raktam el szépen rendszerezve. Azt hiszem, ennél többet nem is nagyon lehet kihozni egy napból, amikor egy hirtelen jött gyerekbetegség miatt kellett otthon maradnom.
Történt egyszer nem is olyan régen, hogy megelégeltem a cetlikáoszt. Ide is, oda is szoktam jegyzetelni mindenféle ötletet, tennivalót, információt, amire hamarosan vagy majd egyszer szükségem lesz. Még abból az időből, amikor rendszeresen írtam naplót, vannak gyönyörű, megkezdett füzeteim, amiket aztán egy darabig mindig használok különféle dolgok feljegyzésére, projektnaplóként, céltervezőként. Ez mind remek lenne, ha nem vált volna egy idő után teljesen átláthatatlanná az egész, minek következtében már akkor is zavarba jöttem, ha lett volna időm csinálni valamit. Mert igen, persze, tudom, hogy volt egy remek ötletem. De mi is volt az és hova írtam fel? Na hát így.
Ebben a mindenre elszánt lelki állapotban úgy adódott, hogy Muzsi, akit a gyönyörű kötésmintáiról ismertem csak, felajánlotta nekem, hogy bevezet az általa használt tervezőrendszerbe, mégpedig szkájpon, mégpedig ha ráérek, most azonnal. Persze, hogy ráértem. Amiket elmondott, abból nagyon sok olvasható egyébként a blogján is, nézzetek be ti is! Én azóta is visszajárok egyébként, mert ezt a rendszerező gondolkodásmódot nem lehet egyik pillanatról a másikra elsajátítani.
Egyébként az a vicces, hogy amikor munkáról van szó, akkor nagyon jó vagyok a rendszerezésben meg a tervszerűségben, szépen dokumentálok minden lépést, tudom, hogy milyen információt hova mentek. A privát életem kicsit más. Ott eleve kevesebb időm van adminisztrálni, több a zavaró tényező, állandóan megszakítanak, bármit csinálok, szóval az otthon nehezített terep. De kb. két hónap után most úgy tűnik, sikerült egy egyszerű, számomra működőképes rendszert felállítanom. Lehet persze még dizájnosabbá tenni majd, de most a rendszer maga volt a lényeg.
Első lépésben eldöntöttem, hogy a zsebnaptár plusz két füzetre redukálom a cetli- és füzetkáoszt. Az egyik füzet egy keménykötésű naplószerűség, eddig is ebbe írogattam mindenféle célokat. Most annyit változtattam, hogy fejet hajtottam a realitás előtt, és beláttam, hogy egy hónapba úgysem fér bele több, mint ami egy dupla oldalra felírható. így a havi terveket külön kategóriákra szedve, de egy dupla oldalra írom fel. Mivel a munkahelyi dolgokat nem itt vezetem, ezért csak hobbival és családdal kapcsolatos kategóriák vannak: Kötés-horgolás: Milyen projekteken akarok dolgozni Utazás: Hova megyek a hónapban – ide a szolgálati utak is jönnek, mert ez a része eléggé kihat a családi életre is. Futás: hány km a havi terv, esetleg milyen futóeseményre megyek Könyvek: Miket szeretnék olvasni vagy kiolvasni Kódexprojekt, amiről majd külön írok egyszer Kiállítások: úgysem nézem meg mindet, amit tervezek, de legalább legyen miből választani, ha épp rám szakad egy délutánnyi szabadidő Találkozások/ Barátnőzés: Kivel szeretnék találkozni Gyerekekkel kapcsolatos intézendők és mérföldkövek, szülinapi meghívások illetve ebben a hónapban még a Nyaralástervezés is.
Ahogy telik a hónap, mindig vissza-vissza nézek ide, és boldogan pipálom ki, ami elmúlt, kiolvastam, megnéztem, befejeztem, megszerveztem. Csak nem vagyok annyira hozzáragadva a kanapéhoz, mint amennyire fáradtnak érzem magam esténként…
A másik füzetem a tematikus tervező. Ez a táskámban van egész nap, ide jegyzem fel a különféle ötleteket, amik eddig cetliken keringtek az íróasztalomon és a táskáimban. Szerettem volna olyan funkciójú füzetet, mint a filofax, csak éppen kevésbé költséges verziót. Hogy a különböző témákat el lehessen választani, kis füleket ragasztottam egy-egy lapra. Témától függ, hogy mennyi oldalt hagytam két fül között. A műanyag fülek kb 5 euróba kerültek, ami azért egy filofaxhoz képest egész jó. Filctollal és tollal is írható a felülete, a töltőtoll is megmarad rajta, de egy kicsit száradni kell hagyni.A papírhoz képest előnye, hogy strapabíró, nem gyűrődik a táskában sem.
A kategóriák úgy születtek, hogy egy ideig figyeltem magam, milyen ötletek záporoznak a fejemben a legalkalmatlanabb pillanatokban. Például blogbejegyzések témái, könyvek, amiket majd ki szeretnék venni a könyvtárból, a gyerekek vicces mondásai, amiket persze azonnal a legritkább esetben sikerül feljegyeznem, mindenféle kézműves dolgok, amiket ki szeretnék próbálni majd valamikor még életem során vagy egész konkrétan a hétvégén. Aztán vannak azok a szekciók, ahol valamit a dokumentálás kedvéért jegyzek fel: – múzeumokról, kiállításokról mindig egy pár mondatot, miután megnéztem – a két 2015-ös kihívásom kategóriáit: a 15 kötött-horgolt cucc és a 12 tudomány-12 könyv moly.hu-s kihívást. Melyik kategóriához mit szeretnék elolvasni/ elkészíteni illetve mi az, ami már megvan. – a happy days fül alatt pedig majdnem minden napról felírok valamit, ami jó volt, szép volt, amire szeretnék emlékezni.
A legfontosabb oldal, ami tényleg megváltoztatta az életemet a “Mit hobbizok este?” fül alatt van.
Ismeritek azt, hogy valami fontos tevékenység közben – vizsgára tanulás, munka, stb – jut eszetekbe valami, amit feltétlenül szeretnétek este megcsinálni? Természetesen nem a mosogatás, hanem valami hobbiféleség. Ez aztán annyira bele tud fészkelődni a fejbe, hogy szabotál minden egyéb tevékenységet, csökken a munka hatékonysága, minek következtében tovább kell bennmaradni az irodában, a hobbira meg végül nem marad idő és/vagy energia. Nem ideális. Most egész egyszerűen azt csinálom, hogy ha eszembe jut valami esti programra vonatkozó ötlet, gyorsan felírom, az agyam nyugtázza, hogy most már biztonságban van a zseniális ötlet, és már el is engedi. A munka mehet tovább teljes erővel, este pedig csak felcsapom a füzetet és látom, mit is lehetne csinálni, most hogy ennek van itt az ideje. A vicces az, hogy estére többször fényét veszti a napközben remeknek tűnő ötlet, vagy a háromból csak egy fér bele valójában az estébe. Duplán jó, hogy nem töltöttem több időt a gondolattal, mint amennyi a két szó feljegyzése volt.
És ti hogy csináljátok? Cetlikáosz vagy szép füzet? Papíron vagy elektronikusan? Működik a rendszer? Ha nem, tényleg nagyon ajánlom a Muzsi blogját, ahol vicces módon épp tegnap jelent meg egy poszt a saját tervező megalkotásáról. Pedig össze se beszéltünk 🙂
Zöldellnek a fák, süt a nap, én is két zöld projektbe kezdtem az elmúlt hetekben. Az élénkzöld fonás PIF ajándék lesz, egy gyönyörű Bluefaced Leicester szösz, ami nagyon kellemesen engedi magát fonni.
A minta az első sorok után nagyon jól adja magát, nem igényel különösebb gondolkodást, szóval ideális nyáresti fröccsözéshez barátokkal.
Volt még egy harmadik esetem is zöld fonallal, mégpedig az ezer éve készülő Color Affection. A linkelt képeken látható, hogy harmadik színként egy visszafogott almazöldet vezettem be. Becsszó megpróbáltam megszeretni. Gombolyagként nagyon odavalónak tűnt, de aztán ahogy csíkozódott egymás mellett a padlizsán, a mustársárga és ez a zöld, egyre kevésbé voltam vele megelégedve. Félretettem – néha segít, ha kivárok. Aztán előszedtem és még mindig úgy éreztem, hogy ez így túl sok szín. Végül internetes segítséget kértem a döntésben, mert néha a kötős lányok sokkal jobban látják, hogy mi milyen, bátorítanak szokatlan színkombinációk választásakor, és általában igazuk is van. Ez esetben viszont ők is majdnem egyhangúan azt mondták, hogy bontsak nyugodtan, jobb lesz az úgy. Így most itt állok újra a padlizsán-mustár csíkos kendővel, és gondolkodom, hogyan tovább. A Color Affection nagy álmom volt, nagyon tetszett, ahogy ez egyik csíkos rész és a másik találkozik. Meg akartam tanulni ezen a modellen a rövid sorokat. Tulajdonképpen ez sikerült is, elrontottam annyiszor, hogy mostanra nagyjából tiszta, melyik módszer a legjobb nekem. Most marad a hezitálás, hogy fejezzem be a kendőt. Három ötletem van: 1. Talán kötöm még egy darabig a sárga-lila csíkos részt, aztán csinálok egy sárga foltot a rövid soros technikával, aztán újra csíkos, végül sárga szegély. 2. Teljesen végigkötötm csíkosan, amíg a lila el nem fogy, aztán a maradék sárgából szegélyt. 3. A sárga-lila csíkos szakasz után elkezdem a rövidsoros részt ugyanezzel a két színnel, így megvan az effekt, amit akartam, de nem túl tarka. A lezárás ez esetben is sárga. Melyik legyen, melyik legyen?
És ti milyen színekkel foglalatosodtok mostanában?
A Cameo nagyjából ugyanaz lett nekem kötött kendőben, mint a South Bay Shawlette horgoltban. Minden egyes elkészült darab után megfogadom, hogy akkor ez volt az utolsó, aztán észre sem veszem, és pár hét/ hónap múlva újra ott terem egy következő a tűimen. Ahány fonal, ahány színkombináció, annyiféle kendő: lehet rusztikus, lehet bohém, vagy ahogy ez a mostani: előkelő, finom, nőies. Mondanom sem kell, hogy nem magamnak lesz, én nagyon szeretem másokon az ilyen visszafogott stílust, de valahogy hordani nem tudom.
Többektől hallottam, hogy nem jön be nekik a Cameo, valahogy túl nagy, az alakja olyan fura, egy elnyújtott aszimmetrikus háromszög, nem is sál, nem is kendő. Én úgy oldom meg ezt a kérdést, hogy nem kötöm végig a leírás szerint az összes sort, hanem jóval kevesebb egyszínű sor után elkezdem a csíkozást. A csíkos sorból is kevesebbet kötök a megadottnál és a szélcsipkéből is. Így pont akkora lesz a szárnyfesztávolsága, amekkora egy ideális kendőé, csak nem lóg le annyira hátulra. Aki hozzám hasonlóan sálként szereti hordani a kendőket, annak ezt a módszert ajánlom.
A sötétebb fonal Zazálea általá festett gyapjú (szerintem tolnai, bár nem tudom biztosan), a szürkéslila Drops Baby Alpaka Silk.
Hogy teljesen anakronisztikus május végén gyapjúsapkát posztolni? Nem nyert! A hétvégén Steiermarkban voltunk – ami külön történet lenne gyereknevelés címszó alatt, de most maradjunk a sapkánál -, ahol téli vastag sapkában, téli csizmában, polárral bélelt hosszú outdoorkabátban épp hogy nem fáztam. Nem, hó az nem volt, cserébe viszont volt erős szél és zuhogó eső a hegyekben, amikor meg épp nem zuhogott, akkor is az volt az érzésem, hogy a levegő is tele van vízmolekulákkal és vizet lélegzem be. Nem tudom, hogy a Barkás csapat is a hegyekben volt-e, mindenesetre a tavasszal tesztelt Ambrózia sapka mintáját most jelentették meg. A tesztben én is részt vettem, igazi kihívás volt, hiszen sapkát eddig egyszer kötöttem, de az olyan fazon volt, hogy nem körben kellett elkezdeni, hanem síkban, szóval az igazából nem is ér. Ráadásul azt a sapkát le is bontottam, mert nagyon idétlenül állt a fejemen.
A kötés nagyon élvezetes volt, a minta könnyen követhető, igazi kezdőbarát, nagyon részletes, minden kérdésre választ adó leírás. Azt hiszem, a sapi eléggé vállalható, ilyen lett a fő motívuma:
A formáján azért lenne mit javítani. Elvileg a passzénak szorosabbnak kellene lenni – ennek érdekében két számmal kisebb tűvel kell kötni, mint a sapkatestet. Én viszont úgy tűnik, bármilyen tűvel képes vagyok pontosan ugyanolyan szorosan, azaz inkább lazán kötni, így nekem nemhogy beszűkült volna, de még inkább ki is szélesedett egy leheletnyit a sapi. Ami amúgy nem lenne gond, mert fejrecuppanós fazonként is szép lenne – csak így a bősége nekem túl nagy.
Nem, ezt nem bontom le. Egyrészt mert annyira szép, másrészt a Kiss the Frog fonal blokkolás után már elég nehezen bontható. Családom egyéb tagjai is kisfejűek, így aztán kiszervezem a sapit. A bécsi Diakonie minden évben gyűjt hajléktalan emberek karácsonyi csomagjába sk zoknit, sapkát és sálat. Én januárban hallottam erről először, és természetesen máris jelentkeztem a 2015-ös karácsonyra a sapkaszekcióba. Remélem, valakinek pont passzol majd a fejére és örömmel viseli.
És mert decemberig még sok idő van, azalatt nálunk háromszor elkallódna egy sapi, több meg pláne, így rögtön nyitottam is egy dobozt, ebben fogom gyűjteni az elkészült sapkákat.
Egyébként mostanában épp ezzel szórakozom: dobozokat és mappákat nyitok a különböző holmiknak, ezzel párhuzamosan régi dobozokat áttúrok, kiszelektálok, a tartalmukat újracsoportosítom. Ki hinné például, hogy mennyi ceruzahegyezőm van különböző helyeken! Vagy hogy 7 csomag tűzőgépbetét volt itthon szintén itt-ott. Sok kézműves alapanyag is csak áll, mert már meguntam egy technikát vagy megváltozott az ízlésem. Így aztán próbálok minden még használhatónak új gazdát keresni, a használhatatlanokat meg a kukába könyvelem. Új tárolókat venni nem akarok, inkább az összegyűlő cipősdobozokat hasznosítom. Most nem vontam be színes papírral – szép ugyan, de most nem volt kedvem hozzá -, hanem a betűs nyomdával egyszerűen rányomtatom, hogy mit tárolok benne. Kiderült, hogy rengeteg különböző minipecsétet és színes festékpárnát gyűjtöttem össze az idők folyamán, úgyhogy lehet tobzódni!
Kellemes sapkakötést kívánok nektek is az Ambróziához, meg azt is, hogy mire elkészül, végre legyen itt a nyár és felejthessük el a sapkákat egész októberig!
Remek könyvet olvasok! A címe 88 dolog, amit ki kell próbálni a gyerekkel, mielőtt kiköltözik. Nagyon szórakoztató ötletek vannak benne, mindegyik olyan dolog, ami az életre neveléshez szükséges, vagy legalábbis nem árt. Nemcsak olyan unalmas dolgok, mint pl. kiszortírozni a ruhásszekrényt, mert ez ugye evidens, hanem csínytevések is, mint pl. cseresznyét lopni a szomszéd fájáról vagy építeni valamit, ami úszik. Ha a végére érek a könyvnek, majd írok külön bejegyzést is róla, most csak azért említettem, mert szeretném kiegészíteni egy 89. dologgal. Annyira remek az ötlet, hogy csoda, hogy hiányzik a gyűjteményből. Annyira remek, hogy csakis egy gyerek találhatta ki.
Ahogy az már több bejegyzésből is lejöhetett, elég szigorúan fogom a gyerekeket médiahasználat terén. Az érvem mindig az, hogy csak az nézhet tévét, akinek ezen kívül valami más is eszébe jutna még. Ha nincs más ötleted, akkor az egy intő jel arra, hogy nem szabad tévét nézni. Ezt nagyjából be is látják a gyerekek és igyekszenek hosszútávon egyensúlyt tartani a normális játszás, olvasás, mesenézés között. Persze azért elhangzott nemrég a sóhaj, bárcsak felnőttek lehetnénk, akkor annyit néznénk tévét (esetünkben dvd-t vagy youtube-ot), amennyit csak akarnánk! Miért is ne, gondoltam magamban, csináljunk fordított napot, mint anno a suliban. Legyenek a gyerekek a felnőttek, ők döntenek, mennyi tévét néznek, de megcsinálják hozzá mindazt, ami még a felnőttséghez hozzátartozik. A javaslat annyira tetszett nekik, hogy rögtön másnap – egy szombati napon – belevágtunk. Innentől kezdve, ha azt írom Gyerekek, az igazából minket, felnőtteket fed, ha pedig azt írom, Felnőttek, az a gyerekeket.
Mondanom sem kell, hogy a Gyerekek ezen a szombaton kialudhatták magukat a fárasztó hét után, míg a Felnőttek is akkor keltek, amikor akartak. Az a fura, hogy e héten a Felnőttek keltek hamarabb, és rögtön ébredés után össze is vesztek, ami amúgy inkább fordítva szokott lenni. De sebaj, a Gyerekek kaptak reggelit fél 10 körül szépen terített asztalnál, így jól indult a nap. A Felnőttek reggeli után közvetlenül bekapcsoltatták a Gyerekekkel a számítógépet és elkezdtek mesét nézni. Ezalatt a Gyerekek bevonultak a szobájukba és békésen olvastak. 12-kor az egyik Gyerek jelezte, hogy éhes és lassan szeretne ebédelni. Az egyik felnőtt kicsit irritáltan nézett, de aztán mondta, hogy tud tükörtojást, rántottát és virslit főzni, s mivel van a hűtőben 4 virsli és 4 tojás, ezzel az ebéd meg is van oldva. A Gyerekek kicsit kevesellték a mennyiséget, de a Felnőttek bevásárlás helyett mesét néztek, úgyhogy ezzel kellett beérni. A Gyerek még javasolta, hogy ő esetleg főzne hozzá egy kis zöldséget is, ami nagyon fontos a Gyerekek fejlődéséhez. A Felnőtt ezt ráhagyta, de előre jelezte, hogy ő nem fog enni belőle. Ebben maradtunk – a Felnőtt dönt. A Gyerek felvette a rendelést – ki rántotta, ki tükörtojás -, majd nekiállt főzni. Nagyon komplex tevékenység ez, figyelni a virsli vizét, mérni az időt, serpenyőben figyelni az olaj hőmérsékletét, feltörni a tojást, de a sárgája maradjon szépen egyben, nézni hogy az ember ne verje le a nyelénél fogva magára a forró olajat, mikor pont jó a tükörtojás sárgája, de közben jaj, ki kell venni a virslit a vízből, de hol a tányér, amire rakhatnám, és mire kész a rántotta, meleg-e még a virsli, az asztalon van-e mindenkinek a kedvenc mustárja – hát szóval tényleg nagy teljesítmény egy ilyen komplex ebéd elkészítése egy Felnőttnek. Be is ismerte, hogy nem is gondolta volna, hogy ennyi mindenre kell figyelni, ha több dolgot főz az ember egyszerre. Az ebéd ízlett, és miután a Gyerekek megették az adagjukat, rohamtempóban elhagyták az asztalt, nem szedték össze maguk után a szennyes edényt és nem mostak kezet, viszont rávetették magukat az édességes szekrényre. Később a délután folyamán is rájártak, amíg a Felnőttek nem figyeltek oda. 3 óra tájban a Gyerekek mondták, hogy unatkoznak, de a Felnőttek azt kérték, hogy szépen foglalják el magukat csendben, hiszen ők most tévéznek. A Gyerekek erre visszamentek olvasni. Kicsit később újra kimentek, hogy programot kérjenek maguknak, kávézóban sütizést vagy múzeumot, de a Felnőttek tévézni akartak. Aztán később már mutattak ugyan hajlandóságot, de sajnos nem sikerült megegyezni, hogy kávézó vagy múzeum, és mert vacsoraidő lett, végül egyiket sem csináltuk. Az egyik Felnőtt, mégpedig a Mama, eléggé szívére vette, hogy nem sikerült a Gyerekek kívánságát teljesíteni, hogy úgy mondjam, kifejezett bűntudatot érzett és megígérte, hogy ezt még majd bepótolják. A Gyerekek ebben meg is nyugodtak. Aztán a Felnőttek még megvacsoráztatták a Gyerekeket, olvastak egymásnak mesét, aztán visszacseréltük a szerepeket.
Most amellett, hogy nagyon szórakoztató volt a szerepcsere egy egész napon keresztül és hogy igazán élveztem, hogy annyit olvasok szombaton, amennyit csak akarok, készen kapom az étkezéseket és ha ledőlök ebéd után, lábujjhegyen járnak körülöttem, szerintem volt némi tanulási hatása is. A “Felnőttek” belátták, hogy azért a felnőttség nem csak arról szól, hogy azt csinálja az ember, amit akar. Ráadásul ha az ember egész nap mesét néz, délután 5-re az is unalmas lesz. Emellett büszkék voltak magukra, hogy milyen ügyesen elkészítették az étkezéseket és elpakoltak utána. Oké, a bevásárlást elfelejtették, úgyhogy azon a hétvégén kicsit szűken volt mérve az otthon lévő élelmiszer, de csak kibírtuk valahogy hétfőig. Összességében szerintem win-win szituáció, mindenki jól érezte magát, kifejezetten ajánlom, hogy próbáljátok ki, mielőtt a gyerekek kiköltöznek!
Állítólag ha valaki halat kíván minden mennyiségben, az valószínűleg erős stressz alatt él – ez eléggé egybevág azzal a tapasztalatommal, hogy szinte minden pénteken úgy jövök el a munkahelyemről, hogy most azonnal sok halat akarok enni. Ha sikerül, akkor sütök friss halat vagy elmegyek egy halbüfébe, de ha ezek közül egyik sem lehetséges, akkor a jó öreg tonhalkonzerv is megteszi. Minden elérhető tonhalkonzervet teszteltem már szerintem, és a minőség nagyon változó. Azért van egy-két fajta, ami emberi fogyasztásra is alkalmas, ilyenből mindig van otthon néhány doboz vészhelyzet esetére. A jó dobozos tonhal arról ismerszik meg például, hogy nem nyesedékek vannak a dobozban.
Csak magamnak főztem most, így egy személyre fél fej nagy karalábét használtam fel, egy doboz tonhalkonzervet (saját levében, nem olajban eltett) és két marok vegyes zöldsalátát használtam. Serpenyőben kevés vajat olvasztottam, a felkockázott karalábét rádobtam, kevergettem pár percig, majd öntöttem rá kevés vizet és fedő alatt pároltam, amíg megpuhult. Ekkor ráöntöttem a tonhalat és hozzáadtam a salátát is, lefedtem, amíg az egész át nem melegedett. ezalatt a saláta is kicsit összeesett. Kóstolás után picit sót és borsot szórtam rá, kevés citromlevet facsartam rá, s már kész is a gyors, könnyű sokhalatdemostazonnal pénteki uzsonna.
Először öt, aztán tíz, aztán huszonkettő, végül hatvanegy darab origami daru lepte el a lakásunkat. Mind beköltözött egy hatalmas cipősdobozba, majd elindultak Budapestre.
Pár éve a nappalinkat díszítette egy csapat madár – mert háziállat kell, de lehetőleg ne legyen tolla, szőre, ne kelljen etetni és sétálni vinni, valamint ne legyen szaga sem. A darvak minden kritériumnak megfeleltek, úgyhogy maradhattak. Békésen lógtak lefelé egy kiszuperált drótpáron, amin fénykorában IKEA spotlámpák ültek sorban. Az amúgy semmi különös nappali hirtelen életre kelt tőlük, akárki bejött hozzánk, rögtön a madarakat nézte, nem a kis helyen összezárt nagy rendetlenséget. Költözéskor végül lecseréltük a kis sötét nappalit nagy világos nappalira, de a madarakat meg a kiszuperált drótpárt nem hoztuk magunkkal. Azóta is sajnálom.
Rendszeresen eszembe jut, hogy kellene hajtogatni egy újabb adagot, de ahogy az lenni szokott, rögtön az is eszembe jut hozzá, hogy kinek lehetne odaajándékozni. A legutóbbi alkalom ez a PIF játék volt, és remélem, Katának legalább annyira feldobja majd a lakását, ahogy nekünk annak idején. És ki tudja, talán egyszer a saját madaraink is elkészülnek. Ne zárjuk ki. Én meg közben majd sokat okosodom – mert ekkora mennyiség hajtogatása közben már muszáj valami okosító videót nézni-hallgatni. Hála a darvaknak, már egész jó vagyok projektmenedzsmentből és irodai hatékonyságból.
