Nem is tudom, hányszor szerepelt már ez a Color Affection minta alapján indult sál a WIPszerdában és azt meg végképp nem, hányszor írtam felül a terveimet. Csökkentettem a sorok számát, elhagytam a harmadik színt (elég vészes dolog háromszínű csíkos cuccot visszabontani, háromszor meggondolom ezután, hogy egyáltalán bevezetek-e három színt egy kötnivalóba), aztán mégis túl unalmasnak találtam két színnel. Ezen a ponton döntöttem úgy, hogy a sárga-lila csíkba beleteszek egy majd még egy sárga egyszínű blokkot. Izgalmas kísérletezés a rövid sorokkal, amit ezen a sálon tanultam meg. És lám, működött, nekem most jobban tetszik, mint az eredeti. Az egyedüli furaság, hogy ez tényleg sál és nem kendő: nagyon hosszúkás, ha hosszabb lenne, már unnám tekergetni a nyakam köré és a legszélesebb részen se több, mint 30 centi. Jól be is neveztem a 15/2015-ös kihívásba sál kategóriába, ahol így már a kilencedik kategóriánál tartok, ha jól számoltam. Legjobban egyébként a részletek közül az tetszik, ahogyan a színváltások kinéznek a sorok szélén:
Miután elkészült nyáron, annyira megörültem, hogy végre vége, hogy jól el is ástam a szekrény mélyébe. Most ezen a héten vettem fel először és fényképek is csak most készültek. Kicsit olyan ez, mint ahogy gyakorló nagyszülők szokták mesélni: amikor egy fárasztó hétvége után hazamennek az unokák, az első gondolat a megkönnyebbülés, hogy végre csend van, hiányozni csak később kezdenek.
Ezzel a bejegyzéssel négy és fél éve tartozom, akkor ígértem meg mintegy mellékesen, hogy bemutatom ezt a parkot. A Park der Ruhe und Kraft a Zentralfriedhofban, a bécsi központi temetőben található. Ez a temető egyébként komoly turistalátványosság is, itt van eltemetve nemcsak a bécsi közélet minden jelentősebb egykori személyisége, de zenészek, filozófusok, többek között Ligeti György is. Akit részletesen érdekel, itt találja a teljes listát linkekkel, rendesen el lehet veszni benne – én szóltam.
Egyébként a temető hatalmas és gyönyörű, csodaszép régi sírkövekkel és hatalmas síremlékekkel, szépen vallás és náció szerint tagolva, és minden csoportnak megvannak a maga jellegzetességei. Én különösebb tervszerűség nélkül minden évben legalább egyszer ősszel és egyszer tavasszal ki szoktam menni sétálni és merengeni az élet értelmén, meg efféléken. Ezenkívül tervszerűen pedig akkor, amikor valaminek vége van: egy kapcsolatnak, amikor valaki fontos meghal, amikor egy életszakasz lezárul. A gyászmunkát hivatott ugyanis segíteni a temető egyik parcelláján berendezett park, a Park der Ruhe und Kraft.
Egy ösvény vezeti végig a látogatót a bejárattól a kijáratig, s az út egyes pontjain építmények, kövek, fák segítenek a búcsúzásban. Minden állomásnál van egy kis tábla is az ott található szimbólumról és arról, hogy mit lehet ott megélni, átgondolni. A hely erőssége egyébként, hogy nem kötődik egyetlen valláshoz és világnézethez sem, hanem különféle vallások képviselői és egyéb szakemberek együtt fogalmazták meg az állomások szövegét úgy, hogy az mindenki számára elfogadható legyen, akkor is, ha valaki egyáltalán nem hívő.
A park közepén építették fel a katedrálist: középen oltár, az oltár előtti részen a padlón labirintus, amit végig is lehet járni. A katedrálisnak nincsenek falai, csak jelképesen fut végig egy sor tégla a földön, viszont az oltárt minden irányban fák veszik körül.
Az oltár – csak úgy, mint a többi állomásokon található kövek, sok ezer évesek, gleccserek vésték a rajtuk látható barázdákat. Ha valakinek nehezére is esik hinni a halál utáni életben, azt mindenképpen érezheti itt, hogy a világ történetében egy emberélet csak egy rövid pillanat, és még a nálunk sokkal keményebb követ is megdolgozza a jég és a szél, s hogy volt előttünk is valami és lesz utánunk is.
A kőkörben tizenkét kőoszlop található, ami megfelel a 12 hónapnak, a természet körforgásának. Középen egy fa áll. Aki gyászol, az saját bőrén tapasztalja azt, ami a természetben normális: az élet elkezdődik és végződik is, és a közben lévő minden pillanatnak megvan a maga szerepe, mégsem lehet elkerülni, hogy vége legyen. Ugyanakkor a körnek nincs végpontja, ahol véget ér, ott el is kezdődik megint.
A vízesés és a körülötte lévő padok a kommunikációról szólnak. Aki gyászol, annak megváltoznak a beszélgetései. Lehet, hogy többet beszél az eltávozottal gondolatban, mint a külvilággal valóságosan. Sokszor elvágva érzi magát a többi embertől, akik vidáman élnek, mintha nem történt volna épp a legnagyobb tragédia. Nem könnyű felvenni a kapcsolatot újra az élőkkel és elvágni a beszélgetés fonalát a meghalttal. A padok a folyó víz körül, ahol a csörgedezést is lehet hallani folyamatosan, ebben az átmeneti kommunikációs helyzetben hívják meg az embert, hogy elidőzzön.
Persze a beszélgetés után eljön az is, amikor elválnak az élők és a holtak útjai, elválik a régi és az új, az elvesztett és a megmaradt. A park egy pontján régen egy kétfelé ágazó fa állt, amikor először voltam itt, 2000-ben, akkor még megvolt. Ma már csak az évgyűrűk mutatják, hogy két közepe volt a fának és egy fotó emlékeztet, hogy nézett ki. Ez az utolsó előtti állomás a kapu előtt. Az utolsó egy magaslaton található pad, ahol még egyszer vissza lehet nézni a megtett útra, az állomásokra és arra az időre, amit a parkban töltött az ember.
Majd kilép a kapun, ami ugyan még mindig a temető területére vezet, de már egy másik világba:oda, ahol kis furgonok viszik a sírokra a virágokat, ahol fiakerek járnak és magyarázzák a turistáknak a sírok történetét, ahol élet van.
A Zentralfriedhofhoz a 71-es villamos visz ki, és a park a 3-as kapun keresztül közelíthető meg a legkönnyebben. Ha valaki már kipipálta Bécsben a szokásos belvárosi látnivalókat, mindenképp érdemes egy félnapos kirándulást ebbe a temetőbe is tervezni, amely minden évszakban más, de mindig nagyon szép.
Ígértem, hogy a karácsonyi vásárok szezonja előtt még összeszedek néhány érdekességet, amit Bécsben szerintem nem érdemes kihagyni, ha már itt van az ember és fél óra után megállapítja, hogy a karácsonyi vásárok mindenütt ugyanolyanok, csak a Vörösmarty téren igényesebbek a vásárfiák. Az első ilyen üzlet a Babette’s, egy szakácskönyvbolt az Am Hof nevű téren. Itt is van persze karácsonyi vásár, sőt, öt perc andalgós sétatempóval elérhető egy másik is, de nem ez a lényeg, hanem a kis, eldugott bolt a tér hátsó csücskében. Ilyen a portálja:
A kirakatban pedig a szakácskönyvek mellett felsejlik a szemközti épület, ami egyébként egy tűzoltóság, szóval ha mákja van az óvodáskorúval érkező látogatónak, akkor még tűzoltóautókat is lát.
A boltban nemcsak szakácskönyvet lehet venni, hanem napi menü is van. És hát hol is lehetne egzotikusabb ételeket kapni, mint ahol a recepteket árulják?
A fűszerezés sem akármilyen, mert a bolt saját keverésű fűszereket is árul, olyanokat is, amilyeneknek a létezéséről sem hallott még átlagos halandó. Persze a boltban ennek megfelelően izgalmasak az illatok.
Amerre az ember néz, fűszertartó állványok, pultok és könyvek. És egy nagyon kedves eladónő, aki a legspeciálisabb célcsoportnak is pontosan a megfelelő három-négy könyvet veszi le a polcról.
Nemzetközi konyhában verhetetlenek, de még az olyan látszólag semmi különös témához is, mint a reggeli, fél polcnyi könyvük van. Én gyereknek szóló szakácskönyvért mentem, természetesen ezen belül is korcsoportonként is többet tudott mutatni. Én már nem vagyok kezdő ebben a témában, Donak vannak épp ilyen könyvei, de azokból már mindent megtanult, amit szeret – értsd: nem tartalmaz hagymát vagy fokhagymát. És mert már kicsit túl akart lépni a tészta ilyenolyanszósszal és pizza akármivel típusú ételeken, valami haladóbbat kerestem neki. Találtam is, de egyelőre nem mondhatok többet, mert a gyerek az utóbbi két hétben elkezdett a számítógépen dolgozni és olyan rohamtempóban fedezi fel a dolgokat, hogy nem merem megkockáztatni, hogy a szülinapja előtt megtalálja, mi lesz az ajándéka.
Erről csak egy lábjegyzet. Biztos ismeritek azokat az eléggé patetikus szövegeket, amik itt-ott szoktak keringeni a neten “x dolog, amit a gyermekem megtanított nekem”. És akkor itt olyanok szoktak jönni, hogy “a jelen pillanat a legértékesebb” meg “nincs komolyabb dolog a játéknál” meg “a szeretet az egyetlen, ami igazán számít”. Namármost én az elmúlt két hétben egészen mást tanultam a gyerekemtől, de nem kevésbé vagyok hálás érte, mintha életbölcsességek lennének. Ezeket például: – a telefonomon a google keresőbe nemcsak beírni lehet a keresett szót, hanem fel is lehet mondani és tényleg megtalálja. – word dokumentumba egyetlen pöccintéssel lehet betenni a netről képet, nem kell hozzá külön ablakban megnyitni a képkeresőt – és hogy mit jelent a telefonom menüjében az egyik alsó kis ikonocska. Mert oké, hogy megnyomhattam volna én is, és akkor kiderül, de én még olyan régi típusú ember vagyok, aki nem nyomkod olyan gombokat, amelyeknek a hatásával nincs tisztában. Úgyhogy a gyerek nemcsak főzni tanul, hanem számítógépet kezelni is, bár ez utóbbit mintha tanulás nélkül is tudná, bámulatos. És nemrég még babablogot írtam róla.
Mennyi kendő elég egy nőnek? Nekem tulajdonképpen egy szezonra bőven elég tíz darab, ha azok megfelelő színűek. De mit tegyek, sk holmit csak nem dobok ki, sőt, ha valami baja lesz, inkább javítom, toldozgatom, minthogy kidobnám. Ez lehet egyébként a megoldás az eldobáló társadalom problémájára: csináljon mindenki mindent magának, akkor kevesebb lesz a szemét. Az elmélet ott döcög, hogy sajnos az újabb sálak és kendők előállításában az cseppet sem akadályoz, hogy már elég sok van. Mert itt van például ez a remek minta Stephen Westtől, az Exploration station. Az elején például rövid sorokkal operál, ami a gyengém. Aztán később van benne mackókötés, meg mindenféle egyéb technika, amit mind nem ismerek, és egyetlen kendő megkötésével van esély megtanulni mindet egy csapásra. Hát nem elegendő ok ez arra, hogy kössek még egy kendőt, numero 37-eset a ruhásszekrényemben? Na ugye.
Minden évben eljön az a nap, amikor a gyerekek hazahozzák az aktuális Halloween-partyra a meghívót. Ilyenkor sóhajtok egyet, visszagondolok azokra az időkre, amikor a játékboltokban elszörnyedve néztem a 104-es méretű csontvázjelmezeket, és feldobtam a kérdést az univerzumnak, hogy mégis ki az, aki a 104-es méretű gyerekét hullának öltözteti. Ma már tudom a választ: az, akinek nincs ideje valami kevésbé morbid jelmezt varrni.
Persze mondjuk egy pókjelmezt összedobni tényleg nem nagy kaland, tavaly ebben vonult K., Do pedig a spanyol táncosnő farsangi jelmezének szoknyáját hasznosította újra, egy hegyes fekete kalappal egész boszorkányszerű volt. Na de vissza a pókjelmezhez: az alap egy fekete leggings és egy fekete hosszúujjú póló. A fekete zokni persze menő lett volna, de nem volt. Így már adott a pók nyolc végtagjából négy darab, a többi négyet kell tehát megvarrni. Én nem cicóztam: szabad kézzel rajzoltam föl négy darab fekete téglalapot úgy, hogy a textil kétrét volt hajtva. Az egyik végét lekerekítettem. Aztán még kivágás előtt végigvarrtam az U-vonalat (azaz kihagytam a felső egyenes rövid oldalt) mind a négy lábon. Ekkor vágtam csak ki a négy lábacskát kb. 0,5 cm-re a varrás vonalától. Kifordítottam a csöveket, egy kötőtűvel vagy fakanálnyéllel szépen eligazítottam. A képen látható IKEA-párnában található vatelint töltöttem bele, azaz ezt a feladatot delegáltam a gyerekeknek, akik nagyon élvezték.
Amikor minden láb egyenletesen ki volt tömve, a felső nyílást belülre visszahajtottam, majd egyenletesen elosztva rágombostűztem egy fekete selyemszalagra. A szalag olyan hosszú, hogy meg is tudja kötni a gyermek a derekán.
Majd végigszaladtam a varrógéppel a nyitott lábvégeken illetve a szalag odavágó részén.
P.S.: Persze hasznos odapróbálni a gyerekre, hogy a megfelelő helyeken legyenek a lábak – nem macskafarkat akarunk végülis, meg az is fontos, hogy kényelmesen érezze magát a bulin.
És akkor már el is érkezett a happy end, a gyereknek 2 óra leforgása alatt van jelmeze, ami mégsem csontváz. Anyuka pedig átveheti a gondos szülő érdemérmet, és biztos lehet benne, hogy a buli végén a saját gyerekét viszi haza, mert ilyen jelmeze senkinek nincs. Bezzeg csontváz lesz még vagy öt a táncparketten…
Ha valaki nem tudná, mi az a szabadulószoba – ahogy egyébként én se tudtam vagy két héttel ezelőttig – annak elmondom. Egy kisebb csapat ember önként és dalolva bezáratja magát egy szobába, hogy aztán azon fáradozzon egy órán keresztül, hogy kijöjjön onnan. Első hallásra őrültség, és bevallom, én nagyon szkeptikus voltam, aztán most ott tartok, hogy Anyahajó vagyok, szabadulószoba-függő és már hat napja nem jutottam anyaghoz.
A szabadulószoba feeling már egy héttel a játék előtt elért. Ha két kiskorú gyermekekkel rendelkező házaspár közös programot akar csinálni, az maga a logisztikai csúcskihívás, a szabadulószoba előszobája. Mert először is rá kell érnie a két házaspár minden tagjának. Aztán a két bébiszitternek. Aztán kell, hogy szabad legyen a szabadulószoba. Egy hét köremailezés, sms-ek minden irányban, és már meg is találtuk azt a négyórás intervallumot, amikor mindenki ráér. És a gyerekek sem lázasodtak be az utolsó órában, ahogy azt egyébként már megszokhattuk. Ezen a ponton azt mondtam, hogy tökmindegy, sikerül-e kijönnünk a szabadulószobából, én a magam részéről a legnagyobb feladatot megoldottam, elszabadultam otthonról.
Azért a játék még ennél is komplexebb volt. Nem állítom, hogy amikor bezártak minket, tudtam, hogy mi is a feladat. Azt az instrukciót kaptuk, hogy miután kattant a zár, mindent kutassunk át és figyeljünk meg jól, valamint hogy egy tengeralattjáróban leszünk és le kell lőnünk egy ellenséges hajót. Én úgy képzeltem, hogy majd valahol találunk elrejtve egy feladatot, amit szépen egy íróasztal mellett megoldunk, aztán egy másikat, és így tovább. Természetesen nem így volt. Ehelyett keresni kellett valamit, amiről igazán azt sem tudtuk, hogy micsoda. A tanácstalanság 5-6 perce után viszont valami kapcsoló átkattant a csapatban és elkezdtük megtalálni a rejtvényeket. Innentől már vitt az áramlás: volt, hogy hamarabb találtuk meg a rejtvény megfejtését, mint a rejtvényt, és persze a csapat négy tagja együtt és külön is találgatott, ötletelt, keresett, logikázott. És elakadt. Amikor a stopperen mennek a percek és látja az ember, hogy egyre kevesebb perc van az egy órából, viszont a megfejtés még nagyon messze, akkor az ilyen 30-40 másodperces tanácstalankodás igen hosszúnak tűnik. Szerencsére ilyenkor jött a segítség a játékvezetőktől, akik kamerákon keresztül figyeltek minket és egy monitoron keresztül üzentek be, adtak tippeket. A tippek mondjuk néha egészen bosszantóak voltak, olyan müllerpéteres okosság például, hogy “néha a legegyszerűbb megoldás a helyes”, meg effélék. Számomra is hihetetlen, hogy az adott helyzetben mégis megtaláltuk a kulcsot a következő lépéshez, pedig így volt. A leghihetetlenebb viszont, hogy azt a feladatot, ami színtiszta matek volt, szintén én oldottam meg – pedig az érettségi nekem annak az ünnepe volt, hogy soha többé nem kell kockás füzetet a kezembe vennem.
A szabadulószoba persze az a műfaj, amiről nem fair úgy írni, hogy az ember elmeséli, mi is történt, milyen rejtvények voltak. De az igazán lényeges nem is ez, hanem ami az emberben ilyenkor történik. Mi ahogy kijöttünk onnan, még aznap éjjel kezdtünk kutatni a neten, hol vannak még ilyen szabadulószobák, mert ez mennyire jó és mégmégmég akarunk ilyet.
Hogy mi a jó benne? Hogy játék ugyan, de nem szabály alapján kell játszani, hanem teljesen el lehet engedni magunkat benne, nyitottá kell válni arra, ami történik, habár abszolút nem is sejthető, hogy mi lesz az. Ez az első 5-6 percben nagyon nehéz volt nekem, de aztán nagyon élveztem. Ilyen helyzetben a normál hétköznapokban igen ritkán vagyok. Működök a reggeli felkeléstől az esti lefekvésig, annak örülök, ha minél kevesebb váratlan dolog jön közbe, ami kimozdít a nap normál menetéből. Új impulzusok fényévente egyszer jönnek, vagy ha jönnek is, fényévente egyszer vagyok olyan állapotban, hogy észre is veszem, mert helyette olyan dolgokkal foglalkozom, hogy aláírtam-e az üzenőt, csak le ne égjen a tejbegríz, tiszta-e a tornacucc és hova raktam a következő utazáshoz a repjegyet. A másik dolog, amit nagyon élveztem, hogy a csoport tagjaival csevegés nélkül voltunk együtt, mégis rengeteget beszéltünk, nagyon kellett figyelnünk egymásra és a végére teljesen összehangolódtunk. 10 év házasság és rengeteg egyforma nap után én sokszor úgy vagyok, hogy nincs minden estére valami átütő beszédtémám, sokszor se kedvem, se erőm megvitatni az élet nagy dolgait, és azért ez hosszú távon nem tesz jót a házasságnak. Egy este a szabadulószobában üde színfolt a kapcsolati rutinban: lelkizés nélkül lehet közösen csinálni valamit, a közös cél érdekében oda kell figyelni a másikra, hagyni, hogy mindenki megtalálja azt, amit csak ő tud hozzátenni a feladat megoldásához. Úgyhogy ha valaha házassági krízisbe kerülünk, az első dolog lesz, hogy befizetek egy szabadulószobára, mert ez jobb, mint egy párterápia.
Ha kedvet kaptatok a játékra, nézzetek be a Hinthunt oldalára, és a következő bécsi kirándulásotokba a fonalboltok és a karácsonyi vásárok mellett ezt is tervezzétek be. S hogy Bécs mennyivel többet kínál, mint a karácsonyi vásárok, arról a következő hetekben még fogok írni egyszer-kétszer, úgyhogy ez még csak a kezdet!
A felejthetetlen gyerekkori ízek között nálam dobogós a római tálban sült körte és krumpli. Tipikus hétvégi étel volt nálunk, nem tudom, mennyire gyakran, de a tálon eléggé látszik a használat. Aztán valahogy egy idő után csak porfogónak állt a konyhában, más divatok jöttek, nem használtuk. Pár éve elkértem anyukámtól, hátha nálunk többet lenne műben, de persze ez is inkább csak nosztalgiaérzés volt, mindössze egyszer sütöttem benne. Aztán most, a Kicsi Vú ötelemes főzőtanfolyama kapcsán megint előszedtem. Hozzáteszem, sokat tudtam már korábban is az ötelemes főzésről: melyik hozzávaló hűt, melyik fűt, hogy lehet szépen kiegyensúlyozni különféle hatásokat és ízeket. Viszont az elkészítési módok hatásáról keveset tudtam, és mint kiderült, nem mindig az évszakhoz illő készítési módot választottam. Most kiderült viszont, hogy a római tálat pont nekem találták ki: mivel sütőben hosszan sül, ezért jól átmelegít, de mert eközben párol is, ezért táplálja a testnedveket, ezért például nagyon hasznos vérszegény, mindig szomjas és aszott alkatoknak, mint amilyen én vagyok.
A római tál előnye, hogy mindenféle maradék zöldséget bele lehet tenni vegyesen, azaz tökéletes szombati étel. Nálunk szombat ebéd után van általában a heti nagybevásárlás, így pont szombat ebédre már csak kis mennyiségek szoktak lenni mindenből. Ebbe a tálba most a következő alapanyagok kerültek: kb. 10 centi póréhagyma, 4 közepes krumpli, 6 kicsit sárgarépa, egy marok eléggé kiszáradt gomba és három cékla (cirmos-rózsaszín fajta, ami sütés közben halványrózsaszínre fakul, azért rejtőzködik itt). Ezeket feldaraboltam, sóval, borssal, rozmaringlevelekkel és olívaolajjal összekevertem egy tálban. A római tálat húsz percre beáztattam, az alján hagytam némi vizet, ráraktam a zöldségeket, aztán két vékonyabb szelet besózott-olajozott pulykamellet. (A gyerekek másképp elkészített húst kaptak, értelemszerűen személyenként egy szelet húst lehet számítani.) A sorrend lehet, hogy nem volt a legjobb, legközelebb alulra teszem a húst, hogy szaftosabb maradjon.
Rátettem a cseréptál tetejét és hideg sütőbe raktam, kívülről még lespricceltem vízzel a tálat, majd 180 fokra melegítettem a sütőt. Fontos, hogy a tál hideg sütőbe kerüljön és fokozatosan melegedjen fel. Ezek után elmentem futni, nyugiban megreggeliztem, tettem-vettem, és két és fél óra múlva lekapcsoltam a sütőt. Eközben nem kellett ránézni, megkavarni, aggódni, hogy odaég, szóval tényleg, mit kívánhatna még az ember?
A végeredmény pedig csodásan zaftos, puha, ízletes zöldség. Külön kiemelem a csoffadt gombát, amit csak próba-szerencse alapon raktam bele: még semmilyen más elkészítési móddal nem lett ennyire aromás a gomba konyhai pályafutásom alatt. Nézzetek be a konyhaszekrény rejtett zugaiba, hátha rejtőzködik valahol egy római tál!
A suszter cipője lyukas, a horgoló férje csoffadt, kiszöszösödött, világosszürke polársálat hord – állapítottam meg tavaly télen. Hát hogy lehet ez? Ó, hát úgy, hogy férfinak horgolni – kötni szinte lehetetlen. Minden, ami nem koromfekete, az magára vonja a gyanút, hogy nőies. Koromfeketét kötni pedig felér egy kétszeres életfogytiglanival, legalábbis nekem. Most az egy dolog, hogy elönt a depresszió tőle, de még csak nem is látom rendesen. A sálakkal is az van, hogy hosszúak. Túl hosszúak. És bármilyen izgalmas a minta, két métert horgolni belőle mindenképp unalmas. Pláne, ha bármiféle minta szintén a nőiesség veszélyét hordja magában. Így történt, hogy Apahajó 9 éves horgolós pályafutásom ellenére is olyan sálban járt eddig, amilyenben.
Tavaly tél végén aztán végigjártam a szezonvégi kiárusításokat és szent fogadalmat tettem, hogy a szürke polársálnak annyi lesz. A Lana Grossa Ragazza Loop nevű fonal lett a befutó: nagyon vastag, annyira, hogy cowlnak is megfelel, azaz nem kell belőle két méter. A szürke-fekete hosszú átmenetek pedig anélkül visznek kis színt az egészbe, hogy a nőiesség veszélyét hordoznák.
Kb. 3 gombóc, 10-es tű, nagyon egyszerű fazon, két este. Tulajdonképpen nem kellett volna erre 9 évet várni. A modellt elneveztem Incognitónak, mert jól támogatta, hogy incognitója feladása nélkül fotózhassam célszemélyt. Aki egyébként nagyon készséges volt, még azt is megkérdezte, hogy mosolyogjon-e.
Ezzel a kendővel rekordot állítottam fel szerintem: nem egész egy hónap alatt elkészült, pedig 17-18 dekányi, azaz több, mint 700 méter fonal van benne. Egy időben szépen adminisztráltam a havi fonalfelhasználásomat, és 500 méternél több igen ritkán sikerült csak. Azt hiszem, ez elegendő bizonyíték arra, hogy mennyire flowgenerátor ez a Mezzaluna – ebből a fonalból meg különösen.
Próbáltam néhány közelképet lőni – nézzétek, mennyire jók a színek, mennyire izgalmas a cérnázás!
A minta: Mezzaluna Crescent Moon (csak az eleje, a rövid sorok kezdetéig horgoltam, ahogy már egyszer bevált, ott kezdtem el a szegélyt. Így is hatalmas lett blokkolás után.) A fonal: Schoppel Zauberball Crazy, Buntmetall árnyalat.
Ahogy elnézem, évente egyszer csak nekiülök az aktuális patchwork takarómnak. Mondjuk úgy emlékeztem, hogy nem volt ez annyira régen, de ezt a bejegyzést találtam, amiben az akutális haladást ecseteltem, és ez bizony tavaly novemberből való. Lényeg a lényeg, az akkori rendetlen még rendetlenebb lett. Aminek természetesen sztorija van, mert nem is én lennék, ha nem.
Múlt héten Hannoverben volt dolgom, és úgy alakult, hogy éjszakai vonattal kellett hazajönnöm, mert ez volt a legolcsóbb verzió. Mondjuk a legeslegolcsóbb verzió az kútba esett, mert a német-osztrák határ Salzburgnál zárva volt akkor épp, és arra ment volna a vonatom. Már az is vicces, hogy hogy tudtam meg ezt az egészet. Reklamálnom kellett ugyanis, hogy miért nem lenti ágyra dobott nekem a rendszer jegyet, amikor én arra kértem. Ekkor közölte nagyon empatikus arccal az ÖBB-személyzet, hogy hát az még a kisebbik baj, hogy fentre szól a jegyem, mert igazából a vonat törölve van, se lenti, se fenti ágyon nem fogok én utazni. Szóval én azt mondom, reklamáljatok mindig bátran, mert néha igen fontos információkhoz lehet így hozzájutni, mondjuk olyanokhoz, amikhez amúgy csak akkor juthatnátok, amikor már késő.
Az első szívroham után akkor vettem egy másik jegyet egy olyan vonatra, ami remélhetőleg fog közlekedni, szintén éjszakai vonat, frankfurti átszállással. Lenti ágyat is kaptam, remek. A kabintársaim nem horkoltak – habár fiúk voltak, ami nem ideális, de oké, ez van. Azért minden nem lehet tökéletes, ugyanis kb éjjel egykor arra lettem figyelmes, hogy egy kéz nyúlik felém tapogatózva, azaz inkább a táskám felé, amit magam mellett tartottam. Az illető a “mi a fene van itt” kérdésre azt válaszolta, hogy hát ő vak és a 41-es ágyat keresi. Megnyugodtam, és tájékoztattam, hogy egy ajtóval odébb lesz. Megköszönte és kiment. Ez a jelenet aztán kábé óránként még kétszer megismétlődött. Ez már fura volt ugyan, de hát gondoltam, oké, vak, nem tehet róla. Az mondjuk fura volt, hogy miért mászkál valaki egyedül éjjel a vonat folyosóján, de hát ki tudhatja, lehet, hogy felfázott. Valamikor fél ötkor aztán újabb dörömbölés a kabinban, a vaknak mondott utastárs kétségbeesetten kér segítséget. Nem részletezem az egészet, a vége az lett, hogy beköltözött a mi kabinunkba. Mivel női hangja volt, még úgy is voltam vele, hogy hát, legalább nem vagyok egyedül nő a kabinban.
Reggel aztán, amikor világos lett, kezdődtek a meglepetések. Az illetőnek ugyanis ugyan női ruhája és hangja volt, de szakálla is – és karórája, amire rendszeresen ránézett. Nem gondolom tipikusnak, hogy ha valaki vak, nézegeti az óráját. Emellett próbálta fenntartani a vakság látszatát, tapogatott a körletben, de például nem volt nála semmiféle bot vagy ilyesmi. Nagyon bűzlött nekem ez az egész. A vonatszemélyzet reggel aztán konfliktusba került vele, majd külön megkérték, hogy ellenőrizzük az értékeinket, minden megvan-e. Senki nem mondott semmi konkrétat, de benne volt a levegőben, hogy csalóval állunk szemben, akit itt már megelőzött a híre.
Nagyjából gondolhatjátok, hogy mennyit aludtam aznap éjjel és milyen állapotban értem haza. Már a metrón elképzeltem a meleg, puha ágyat, és hogy végre kialszom magam, ha hazaérek, aztán meg esetleg varrok valamit. Ehhez képest belépek a lakásba, és a mosogatógépből ömlik a hab. A részletekbe itt se mennék bele, de ezt követően természetesen nem aludtam, viszont olyan destruktív hangulatba kerültem, hogy gyorsan elővettem a szabóollót meg ezt a zöld takarókezdeményt, és úgy szétnyiszáltam, hogy csak úgy porzott. Aztán varrtam is persze. Ez lett az eredmény:
Egy későbbi fázisban a maradék pöttyös részt még tovább aprítottam, de az még nem került be a kompozícióba. Majd ha legközelebb hozzányúlok, megmutatom. Gondolom, úgy jövő októberben.
