A quinoa élet, erő, egészség, és ami a legfontosabb, 25 perc főzés elegendő neki, ami alatt pedig elkészíthető a hozzá tökéletesen passzoló mediterrán wokos csirke. A kettő együtt fényűző szombati, sőt, vasárnapi ebéd, mégsem kell az egész napot a konyhában tölteni miattuk.
Így készül két személyre:
A quinoát a használati utasításnak megfelelően sós vízben megfőztem.
Wokban (lehet öblös serpenyő is) fokhagymás-gyömbéres olajat melegítettem, beletettem először a csirkekockákat, azok mindkét oldalát fehérre sütöttem.
Ekkor beleszórtam az összes zöldséget, megsóztam, borsoztam, megszórtam 1 tk oregánóval és három csipetnyi köménymaggal. Egyenletesen elosztottam rajta 1 ek balzsamecetet.
Adtam hozzá három ek kimagozott olívabogyót.
Folyamatosan kevergettem a húst és a zöldségeket, amíg a zöldségek megpuhultak, a hús pedig enyhén pirosas-barnás lett.
Az év első tavaszi napjainak egyikén pont jól esett egy kis Olaszország illatú serpenyős-wokos fogás.
p.s.: Hét-főzz! ez az új rovatom címe, minden hétfőn – na jó, majdnem minden hétfőn – lesz egy recept. Remélem, tetszik majd nektek és kipróbáltok egyet-kettőt közülük. Nem titkolt szándékom, hogy a régi Lunchbox blog legjobb receptjeit is újrafőzöm, újrafotózom és átköltöztetem ide lassanként.
Ismeritek? Szerintem akinek olyan hobbija van, aminél látszik valami kézzelfogható végeredmény, pláne ha annak a lakásban is nyoma van, az ezt a kérdést hetente hallja. Nem kell lélekbúvárnak lenni hozzá, hogy a kérdezett pontosan tudja, mire gondol a kérdező: képtelenség, hogy egyszerre legyen képes valaki a házimunkát, a gyereknevelést, a normál állását és még a hobbiját is belepasszírozni az idejébe.
Általában félmondatokkal szoktam válaszolni, mint például „amikor a gyerekek alszanak” vagy vicceskedve „miközben a férjem pakolja a cuccokat a mosogatógépbe” vagy „ó, hát erre mindig, de cserébe nincs időm porszívózni”.
Azért előfordul az is, hogy a kérdésből azt a vágyat hallom ki, hogy az illető szeretne szintén hobbizni, csak tényleg nem látja a saját napirendjében azt a szabad teret, ahova még ezt a tevékenységet is belecsempészhetné. És ilyenkor úgy érzem, válaszolhatok kicsit részletesebben is, mint egy vicces félmondat, és elmondhatom, hogyan kezdődött ez nálam. Mert hát számomra sem volt mindig természetes, hogy hobbira pedig van idő. Érdekes módon akkor sem, amikor még nem voltak gyerekek. Mert akkor meg munka volt, lelkészként eleve definiálatlan időkeretek között, ami azt jelentette, hogy mindig, amikor ébren vagyok és „teljes embert kívánó szolgálat” néven futott.
Számomra az áttörést egy olyan FB-csoport jelentette, aminek a témája a hobbi napirendbe integrálása volt. Sajnos azóta már nem tudom, mi volt a csoport neve és létezik-e még. Az ottani irányelv az volt, hogy ha valaki szeretne valamit alkotni (akár írni, akár valami kézműves dolgot), de nem kifejezetten tudja, hogy mit és mikor és nem is érzi mondjuk ügyesnek magát, az egyszerűen kezdje el, hogy napi 10 percet elkülönít és azalatt ír, rajzol, kézműveskedik. 10 perc nem sok, épp ezért megoldható nagyjából mindenkinek, legfeljebb 10 perccel kevesebbet facebookozik aznap vagy ha nagyon nem megy másképp, 10 perccel később fekszik vagy korábban kel.
A 10 perc másik előnye, hogy nincs az az elvárás, hogy tökéleteset alkosson ezalatt az ember. Ennyi idő alatt nagy valószínűséggel nem lesz kész egy festmény, egy novella. De egy keveset lehet hozzá rakni, és ha nyitva marad valami, akkor legalább űzi az embert a vágy, hogy másnap folytassa, és az értékes 10 percet nem azzal tölti, hogy gondolkozik, mit is kellene alkotni (hogy aztán semmi ne jusson eszébe).
A 10 perc persze később észrevétlenül 15 lett, aztán 20. Adott esetben ki is maradt, amikor mondjuk beteg voltam vagy ilyesmi, de a következő napon folytatódott a rendszer és észrevétlenül normalitássá vált, hogy van olyan időablak, amit teljesen szabadon osztok be és senki nem szakíthatja meg. A normalitássá válás következménye egy bizonyos idő után az lett, hogy a család többi tagja számára is normalitás lett. A gyerekek azóta – életveszély esetét leszámítva – úgy kérnek valamit, amikor kötök, hogy „miután befejezted ezt a sort, tudnál…”.
Szóval véleményem szerint a hobbizáshoz nem is időt nehéz találni, hanem az a nehéz, hogy a nő saját magát megtisztelje azzal, hogy szabadidőt ad magának. Ha ez megtörténik, általában a család is tiszteletben tartja, legalábbis nekem ez a tapasztalatom.
Ezt a bejegyzést egyébként nagyon közhelyes blogger módján, egy Starbucksban írom szombat dél körül. Az egyik gyerek innen öt percre szülinapi buliban van és volt három szabad órám. Ha hazamentem volna, majd újra érte jövök, akkor utaztam volna másfél órát és lett volna otthon másfél órám, amit gyors főzéssel és ebédeléssel töltöttem volna. Ehelyett megkértem Apahajót, hogy süsse meg a csirkemellet és főzzön hozzá rizst, ebédeljenek ketten a másik gyerekkel, aki amúgy filmet akart nézni otthon. (Miután rendet rakott a szobájában és kiporszívózta, ez volt a feltétel.) Ez persze kompromisszum, mert kimaradt a közös étkezés, nekem meg citromos muffin az ebédem, ami nem túl egészséges, cserébe viszont volt három szabad órám, ami alatt megírok néhány blogbejegyzést előre. Szóval valahogy így, kompromisszumokkal, a család többi tagjának háztartásba való bevonásával és apránként. Ez az én titkos receptem. És ti hogy csináljátok?
Egy nagyobb adag piros-pink-borvörös Drops Cotton Light vár már egy ideje a szekrényben, hogy eldöntsem, mi is lesz belőle. Eredetileg kötött kardigán akart lenni, de néhány frusztrációba fulladó kötéspróba után végül lemondtam róla. Végül győzött a pillanatnyi fellelkesülés, és egy freeform horgolt felsőbe kezdtem.
Azért a közbülső stádiuot is megemlítem, hátha valakit megihlet: A Frida topban az az izgalmas, hogy a nagyon egyszerű szabást megbolondítja hátul egy ökölnyi méretű lyuk. A felső egyébként pont Cotton Light-ra készült, szóval még az sincs kizárva, hogy egyszer megkötöm. De most türelmetlen voltam, és gondoltam, elkészítem a horgolt verzióját – lyuk helyett pedig egy rozettát horgolok, az lyuk is, meg nem is, és az én koromban, ugye, az ember már nem mutasson sok bőrt.
Aztán egy hirtelen ötlettől vezérelve, elkezdtem máshová képzelni a rozettát. Mutatom egy felsőn, hogy hogyan gondolom:
Picit bővebb lesz a top, mint az alatta lévő póló, és így akkor még a bordó rész alján lévő szaporítások miatt még látványosabb lesz az alsó szegély aszimmetriája. Az a tervem, hogy nincs tervem, ahogy épp hangulatom diktálja, változik a szín és a horgolás iránya. Remélem, azért majd merem hordani is.
A kissé elhanyagolt könyvajánló rovatomat egy véletlen egybeesés okán élesztem újra. Egyrészt volt ez az Index-cikk arról, hogy a számolás helyett mivel kéne foglalkozni matekórán. Teljesen egyetértek a cikkel egyébként, mégpedig attól a pillanattól kezdve, hogy kezembe került a nálam 8 évvel fiatalabb öcsém németországi matekkönyve, amit akkor használt, amikor 10. osztályban cserediák volt egy német gimnáziumban. Abban a matekkönyvben – ellentétben a rémes emlékű Zöld Könyvvel – olyan feladatok voltak, amelyeket elolvasva felébredt bennem a vágy, hogy megoldjam őket. Sajnos szerény matekképességeim ezt nem engedték, de az érzést azóta se felejtettem el. Teljesen új volt számomra, hogy egy matekpéldának értelme és célja lehet. Hogy nem egy egyszerű kicseszés a diákkal, aki igazából azalatt az idő alatt inkább regényeket olvasna vagy a barátnőivel megreformálná fejben az oktatási rendszert. (Két kedvenc elfoglaltságom ez volt a gimis évek alatt.) Tényleg nagyon sajnálom, hogy anno a problémamegoldás helyett a számításnál akadtunk el, miközben igenis vannak olyan problémák, amiket szívesen megoldottam volna. De sejtelmem nem volt, hogy erre a matek alkalmas eszköz lehet.
Az említett együttállás másik tényezője az, hogy sajnos máig is és igen, az osztrák iskolarendszerben is az általános iskola negyedik osztályának egyik fő tananyaga matekból az írásbeli osztás. A családunk pillanatnyilag ezen átok alatt senyved. A gyermek egyébként még nem adta fel. Magától szeretné gyakorolni. Felír magának feladatokat. Aztán folyton nyafog, hogy nem jött ki az osztás. Mert vagy a szorzótábla részében fog mellé vagy az összeadás részében. Vagy olyan is van, hogy az osztás maga sikerül, de az ellenőrzés nem, ami miatt persze úgy tűnik, mintha az osztás sem. Tényleg nagyon igyekszik, én meg tényleg nagyon együttérzek vele. Ha ezt kell tudni, akkor megtanulja és kész, ilyen fából faragták. Az előbbiekből látszik, hogy az élvezet és a matematika szó összekapcsolása nem épp automatikus nálunk mostanában – egy kivétellel. Van ugyanis egy könyv, a Mesés számok – számos mesék: ajándékba kaptuk, naná, sosem jutna eszembe ilyen könyvet venni a gyerekeknek. De tényleg minden elismerésem az anyósomnak, akinek viszont eszébe jutott, mert a gyerekek rajonganak a kis mesés feladványokért.
Az esti mese így néz ki mostanában nálunk.
– Milyen mesét kértek?
– A matekosat.
– Ne már, az nem is igazi mese. Olvassuk inkább a Pippi Langstrumpf in Takkatukkalandot!
– Jaj, ne!
– De igen, olyan kíváncsi vagyok, hogy hogy megy tovább a sztori.
– Na jó, oké.
(fél óra meseolvasás Pippi Langstrumpfból)
– Na jó, de akkor most a számos meséből is!
A mesék egyébként nem is mesék, hanem egyszerű szöveges feladatok, csak éppen minden témához van egy kis gyerekszemmel érdekes tudományos bevezetés. Például arról, hogy Kanadában mekkorára nőnek a tökök, mert nyáron nagyon magas a napsütéses órák száma. Vagy hogy mire szolgálnak a süti tésztájában a tojások. És akkor minden bevezetés után található három feladat: érdeklődő óvodás vagy első osztályos gyerek szintjén, egy olyan, ami most K-nak, aki másodikos vagy pont jó, vagy picit könnyű, és egy harmadik, ami inkább 4. osztályos tananyaghoz kapcsolódik, itt már sokszor van osztás és nagyobb számok szerepelnek a feladatban. A lap alján ott a megoldás is, bár azért egyik feladat se olyan nehéz, hogy egy általános iskolát elvégzett szülőnek problémát okozna.
Egy-egy ilyen matekozós estimesés session végére egészen belelendülünk és mi is kitalálunk feladatot. Természetesen olyanokat, amelyeknek van közük az élethez. Például. Anya talál a szőnyeg alatt 12 dinoszauruszos kártyát. Összesen 57 kártyának kellene lennie a dobozban, mennyi van most benne? Vagy: Anya minden kártyát, ami nem a dobozban van, egy laza mozdulattal a papírszemétbe rak. Az első napon három kártyát, a másodikon ötöt, a harmadikon háromszor annyit, mint az elsőn. Hány kártya végzi a kukában összesen?
Vagy mondjuk a legótematikához: Kristóf asztalán legódarabok vannak, 23 kék, 15 piros és 7 zöld. Egy pörgettyű építéséhez 12 darab legót szokott felhasználni – hány pörgettyűt tudna összeépíteni az asztalon lévő darabokból? Vagy egy kicsit nehezebb: A földön legókockák vannak: 5 darab háromgombos, 3 hatgombos és egy nyolcgombos. Ha anya mindegyikre rálép a sötétben, hány bemélyedés lesz a talpán?
És akkor jön a horror-részleg: A gyerek orra minden éjjel háromszor vérzik. Egy orrvérzéskor 4 zsebkendőt használ el. Az ágy mellé 25 zsepi volt kikészítve, mennyi marad tiszta reggelre?
Remélem, sikerült kedvet csinálnom a könyv beszerzéséhez vagy könyvtári kölcsönzéséhez – tényleg jobb, mint egy Hahota és a gyerek még matekozik is közben. Akarom mondani számol.
A 2016-os kihívás horgolástechnikai listáját ezen a linken találjátok. Ma az eddig kimaradt technikák közül négyről írok: A rácshorgolásról, a surface és overlay crochet technikákról és a hamispálcás horgolásról.
A rácshorgolással kapcsolatban volt egy kis beszélgetés a kihívás FB-csoportjában. Míg a többi technikára egész jól rá lehet keresni a google segítségével, errl a kifejezésről alig jön találat, és az is sokszor igazából filéhorgolásra mutat. Mi tehát a rácshorgolás, miben más, mint a filé és hogy került a listára egyáltalán?
A technikát egy régesrégi Anna füzetből ismerem, ott külön fejezetet szenteltek a filé- és rácshorgolásnak. A legfontosabb különbség a két technika között, hogy míg a filéhorgolásnál üres és teli négyzetek váltakozásával áll elő a minta, a rácshorgolásnál nincsenek teljesen teli négyzetek. Létezik az ún. levél motívum (Blattmotiv), ami több, egyszerre befejezett kétráhajtásos pálcával készül. Ezek a levelek viszont nem töltenek ki egy teljes négyzetet. A másik különbség, hogy a rácshorgolásnál vannak ferde rácsok is, például amikor egy hatszög alakú terítőt horgol az ember körbe, akkor a szaporításoknál nem négyzetet, hanem háromszöget horgolunk. Ezenkívül van olyan is, hogy pálcák keresztezik egymást, így kis ikszek keletkeznek. A filéhorgolásnál is vannak ún. ferde ablakok, de ott nem keresztezett pálcákat kell horgolni hozzá, hanem láncszemekkel és rövidpálcákkal alakítja ki az ember azt a formát.
Hogy mire jó a rácshorgolás? Elsősorban nosztalgikus hangulatú terítőket lehet ezzel a technikával készíteni. Ha valakinek bejön a provance-i stílus és a fehér régi fabútorok, annak ez a is valószínűleg tetszeni fog. Nekünk inkább színes, kaotikus a lakberendezési stílusunk (már ha ezt az összevisszaságot stílusnak lehet mondai), így én szerintem legfeljebb valami próbadarabig fogok jutni.
A surface és overlay crochet is rokon egymással, ugyanakkor mégis más. Mindkettőnél a normál horgolás felületére horgol az ember, tehát lesz volumene a horgolt kelmének. A surface crochet alatt a teljesen szabálytalan formákat is lehet érteni, amikor egy freeform darabon ötletszerűen rövidpálcákat vagy akár magasabb pálcákat horgol az ember. Így kialakíthatóak fodrok és vonalak is. Ezen a nyakláncon látható példa a vonalakra, itt pedig a felső képen a fordokra (a citromsárga rész). Az overlay crochet technikával általában mandalákat szoktak készíteni, amiket aztán különböző funkcióval lehet ellátni: edényalátét, párnahuzat, falikép, akármi. Itt lehet legeltetni a szemeket, tényleg gyönyörűek szerintem, mindenképp ki fogom próbálni, bármennyire nehéznek is tűnik.
A technika lényege, hogy kizárólag hamispálcákat használ, de többféle módon szúrhatja be az ember a szembe a tűt, és ezzel alakul ki a minta. Állítólag nagyon jó rugalmas kelme jön létre, ha az ember elég lazán horgol. Tulajdonképpen egy komplett új horgolást kell megtaulni, és eddig még nem éreztem elég erősnek magam hozzá, de feltett szándékom, hogy 2016 őszére legkésőbb megtanulom. Végül is új sál sosem árt! Sorban és körben is horgolható amúgy, lehet belőle kesztyűtől a sapkáig mindenféle. Nagyobb darabnak azért nem mennék neki csupa hamispálcával.
Még mindig nincs vége a sorozatnak, úgyhogy folyt.köv.!
Ha lehet hinni a mindenféle lifestyle portáloknak, akkor 2015 a felnőtt színezők éve volt. És ahogy a könyvesboltok kínálatát elnézem, 2016-ban sem várható komoly változás. Magamban szoktam mulatni, hogy emberek, akik amúgy békésen elbeszélgetnek a világ dolgairól, sőt, nagyrészt egyet is értenek, amint elhangzik a felnőtt színező hívószó, kimeresztett karmokkal egymásnak ugranak. Mert van, aki imádja és van, aki utálja. Biztos vannak semlegesek is, de őket a nagy harcban nem lehet hallani, meg ha van eszük, akkor a kimeresztett karmok láttán jó messzire mennek a harcmezőtől.
Itt most akkor coming outolok, én nem tartom a sátántól valónak a felnőtt színezőket, sőt, időnként én is szoktam színezni. Nem gyakran, de ha, akkor igazi odaadással. És igen, örömmel tölt el a tökéletes színárnyalat megtalálása és a vonalon belül maradás, még akkor is, ha ez az ellentábor szerint ciki.
Értem én a kifogást, miszerint hol van abban a kreativitás, hogy az ember előre megrajzolt fekete vonalak között előre definiált színekkel – mert hát a ceruzák színe adott – vonaltól vonalig színez. Szerintem sincs benne kreativitás, de tényleg, egy szem sem. Ugyanezen okból például kifejezetten ellenzem, hogy gyerekek kezébe túl korán kerüljön színező. Oké, igazából azt ellenzem, hogy egyáltalán színező kerüljön a kezükbe, de realista vagyok, így maradok annál, hogy ne túl korán. Pont mint a csoki: ideális lenne, ha soha, de mert ebben a világban élünk, legalább ne túl korán. Mert tartson minél tovább az a kor, amikor még nincs kőbe vésve a gyerek fejében, hogy a háztető piros, a macska meg csíkos, sem az, hogy a macska a képen legyen kisebb, mint a ház. Tartson minél tovább az a korszak, amikor a gyerek még elhiszi, hogy szépen rajzol akkor is, ha a felnőttek mást definiálnak szép rajznak. A gyerekeknek szóló színezők legnagyobb bűnének épp ezt tartom: hogy elhitetik a gyerekkel, hogy van egy etalon, amit el kellene érniük a rajzaikban.
Felnőttek esetében viszont ezt a problémát már nem tartom igazán lényegesnek: a felnőtt már alkotott egy képet arról, hogy ő tud-e rajzolni vagy nem, és ezen a felnőtt színező sem fog változtatni, ez a vonat már elment. A felnőtt már besorolta magát a kreatív vagy nemkreatív dobozba, és hogy jön ahhoz bárki, hogy ezt a besorolást felülbírálja kívülről. Egyébként szerintem az ún. kreatív hobbik közül a legtöbbnek vajmi köze sincs a kreativitáshoz, amennyiben a kreativitás alatt azt értjük, hogy valami eredetit létrehozni. Ilyen szempontból a kottából zongorázás, a mintából kötés-horgolás vagy a bármilyen tutorial alapján való barkácsolás, varrás sem kreatív tevékenység. Az ember előre megadott, részletesen leírt lépéseket követ, és a kreativitás általában a megfelelő szín és alapanyag kiválasztásában merül ki. Ha valaki kép alapján, leírás nélkül készít valamit, az egy fokkal talán kreatívabb, bár még mindig nem igazán az szerintem, hiszen az ötlet másból pattant ki.
Egyébként szerintem ez mind nem is baj. Az eredetiség, kreativitás mint elvárás eléggé devalválódott az utóbbi években, szinte már ciki nem kreatívnak lenni. Pedig az igazi kreativitás szerintem kevesek sajátja, és ez nem is gond. Véleményem szerint sokkal fontosabb az, amivel a kreativitást gyakran összekeverik: a saját kézzel valamit létrehozni érzése. Ennél teljesen sokadlagos, hogy amit létrehoz az ember, az saját ötlet-e vagy sem. Nyugodtan el lehet ismerni, hogy új dolgokat létrehozni nem mindenkinek adatik meg. Viszont (majdnem) mindenkinek van lehetősége – és szerintem szükséglete is – valamit a saját kezével létrehozni. Különösen ma, amikor szinte mindent képernyőn intéz az ember, jó érzés valójában kézbe fogni egy tárgyat, egy eszközt és azt érezni, hogy nemcsak elvont kódok képesek valamire, hanem az ujjaink is. Hogy nemcsak két dimenzióban létezhet valami, hanem konkrétan az asztalon is. És szerintem innentől kezdve teljesen mindegy, hogy kötés, horgolás, varrás, fafaragás vagy éppen felnőtt színező. A lényeg, hogy valódi szerszám, tű, ceruza, olló, papír, textil, bőr, fa, fém van az ember kezében és azon saját kézzel valami változtatást eszközöl az ember. Ez megadja annak az érzését (vagy illúzióját?), hogy hatalmam van a dolgok felett. Olyan színű lesz két vonal között a fehér papír, mint amilyennek én elképzeltem. Olyan formájú lesz az a papírkivágás, amilyennek én akarom. És a végén a kezemben marad a bizonyíték, nem tűnik el, nem mentődik el egy megfoghatatlan felhőbe, ahonnan aztán egy rossz klikkeléssel kitörlődik véletlenül.
Na meg a másik: amikor sok téren azt az illúziót próbálja kelteni a nagyvilág, hogy nincsenek határok, minden lehetséges (ha igazán akarod, van rá időd!!!), akkor kifejezetten felszabadító két vonal között maradni színezés közben, belátni, hogy vannak határok és hogy nem is minden határ rossz. Egyesek akár még szebbé is teszik az életet. És nem minden fér bele feltétlenül, amit az ember igazán akar, vagy ha igen, annak esetleg burnout az ára.
A harmadik érv a színezés mellett egyértelműen a koncentrálás és fókuszálás. A világot ma már nem váltom meg, de ezt a 10×10 centit szépen kiszínezem, ahogy nekem tetszik. Van-e ennél nagyobb luxus a munka-család-háztartás háromszögében egyensúlyozó átlagembernek? Na jó, egy málnás pavlova, de egyéb?
Ha engem kérdeztek, színezni nem rossz. Nekem. Akinek rossz, az semmiképp ne színezzen. De csak azért, mert egyesek szerint ez ciki, meg nem kreatív, nem szabad abbahagyni, ha amúgy örömet okoz. Egyébként aki haszontalan időpocsékolásnak tartja, annak azt szoktam mondani, hogy a harmincötödik horgolt sálam is hasonlóan időpocsékolás. Meg hogy a kiszínezett képeket időnként ráragasztom egy A6-os papírra és elküldöm egy barátnőmnek képeslapként. Úgy már rögtön van funkciója is. Szóval szerintem ássuk el a csatabárdot, színezők és nemszínezők, az élet túl rövid egymás cikizésre.
A “nem veszek fonalat március végéig” akció keretén belül indult ez a nagyon egyszerű mintájú horgolt kendő. A színek szeretnék elvinni a show-t, a piros, a pink és a türkiz annyira vidám együtt. Van egy ilyen színvilágú kötött ruhám, és mindig gondban vagyok, hogy milyen kendővel hordjam, valahogy a legtöbb túl komoly és hivatalos hozzá. Azt hiszem, csak idő kérdése, hogy ez megváltozzon.
A fonal egyébként nagyon vékony, szinte cérna, 100% pamut és tavaly a Guzsalyasbolttól vettem a Gyapjúnapon, igazán illendő, hogy a következő Gyapjúnapig legyen belőle valami kézzelfogható.
A játék meghirdetése óta gondolkoztam, milyen név illene a nyaklánchoz – aztán beugrott egy fura termés, aminek pont ilyen alakja van. Kis google-kutakodás után kiderült, hogy a narancseperfa terméséről van szó. Nevezzük tehát ezt a nyakláncot ezután Narancsepernek.
Tizenhét nevet dobtam a kalapba összesen. Első eresztésben a szürkét favorizálókat sorsoltam: ők 11-en voltak, másodikra pedig azt a hat nevet, akik valamilyen más színben szerették volna a Narancsepret.
A sorsolási bizottság legfiatalabb tagja határozott mozdulattal megragad egy cetlit
és kibontva látjuk, hogy Annás a szerencsés nyertes. Ő kapja a szürke nyakláncot.
A sorsolási bizottság idősebb tagja csak kevesebb cetli közül választhat,
a kihúzott papíron rudajaskolka neve szerepel, akinek a bordó a kedvenc színe.
Köszönöm szépen mindannyiótoknak, hogy velem játszottatok. A nyerteseket kérem szépen, hogy küldjenek nekem egy postacímet meg igazi nevet a david.zs.adel(et)gmail.com címre, és hamarosan postázom a nyakláncokat.
Reggelire már egy jó ideje igyekszem meleget enni. Hogy ez miért jó, arról olvashattok például Kicsi Vú ötelemes konyháról szóló blogjában. Nekem a legjobb tapasztalatom ezzel kapcsolatban az, hogy ellentétben a szendvicses vagy pékséges reggelikkel, a zabkásával kibírom ebédidőig is köztes étkezés nélkül. De a legjobb, hogy a kezdeti unalmi szakasz után felfedeztem, hogy rengeteg különféle ízesítés lehetséges, így sokkal változatosabbak a reggelik, mint amikor mindig ugyanazt a két lekvárospirítóst váltogattam.
A mákra való rácsodálkozásomról már írtam itt és itt, most pedig egy mákos zabkása receptet hoztam.
4 evőkanál zabpelyhet 2 evőkanál mákot 1 evőkanál szezámmagot szárazon lábosban megpirítok. Hozzáadok 2 evőkanál mazsolát, 1 kiskanál (csapott) fahéjat és vízet, hogy ellepje és még egy decit. Lassú tűzön főzöm addig, amíg a kívánt állagú lesz – én például inkább szárazabban szeretem, hogy szinte az összes vizet szívja magába a zabpehely.
Ha kész, már a müzlistálban csöppentek rá pár csepp citromlevet, egy kevés dióolajat (opcionális), kevés mézet, majd hogy fotogénebb legyen, meg amúgy is, teszek rá egy kevés mandulaforgácsot.
A Kiss the frog fonalak igen izgalmasak: nemcsak szép színük miatt, nemcsak azért, mert a szálakba kis göbök vannak belefonva, hanem mert igazi szépségüket csak azután mutatják meg, miután vízbe mártottuk. Ekkor kinyílik az amúgy egyenletlen sodrású, girnyós, sprőd szál, testes lesz és puha. Szóval tényleg olyan, mint egy békaherceg a csók után.
A képen látható három szín volt itthon, egy kendőnél többre elég mennyiség, de kardigánhoz kevés. Kötöttem belőle tavaly egy Ambrózia sapit, most pedig elkapott a szokásos Cameo-láz. Paulina Popiolek Cameo shawl mintáját nem tudom elégszer dicsérni: nagyon egyszerű és végtelen számú variációs lehetőséget kínál. Lehet csíkozni úgy, ahogy a mintában szerepel, de igazából akár az egész is lehetne csíkos. Vagy ha az ember akarja, akkor többféle színnel is köthető. Vagy épp egyetlen színátmenetes fonallal. A szélcsipkét lehet egyszer ismételni vagy kétszer vagy akár az egész kendő is lehetne csupa szélcsipke. Lehet pikós leláncolással készíteni, ahogy a kotta mutatja, de sima leleáncolással is szép.
Most az anyahajó facebook csoport tagjainak segítségével arra a döntésre jutottam, hogy mindhárom színt bele fogom foglalni ebbe a kendőbe. Először egyszínű okker, aztán okker-mandarin csíkos rész, aztán mandarin-bordó, és végül majd kiderül, hogy a szélcsipke mandarin vagy bordó lesz-e.
Annyira szép ez a rusztikus fonal megkötve, hogy még azt se tudom eldönteni, a színe vagy a visszája tetszik-e jobban.
