Bécsi programok: A hamisítványok múzeuma

2 hozzászólás Bécsi programok: A hamisítványok múzeuma című bejegyzéshez

DSC_0010

Ha városi vakációt tervez a kultúramániás, akkor először is átgondolja, milyen mesterművet csodálhat meg az adott helyen eredetiben. Párizsban a Mona Lisát, Firenzében a Dávid szobrot, Madridban a Gyönyörök kertjét és így tovább. Bécsben például ki nem hagynám az egyiptomi gyűjteményt vagy a németalföldi szekciót a Kunsthistorisches Museumban. Arra már kevesebben gondolnak, hogy híres képek hamisítványait kutassák fel, pedig Bécsben még ez is lehetséges, ráadásul kifejezetten szórakoztató is.

A Hundertwasser házzal átlósan szemben található a Fälschermuseum / Museum of art fakes. A gyűjtemény nem túl nagy, szóval a Hundertwasser kiállítással remekül kombinálható szerintem anélkül, hogy túlfáradna az ember.

A falon a hamisítványok lógnak “eredetiben” és az eredetiről csak egy kisebb fotó látható az összehasonlíthatóság kedvéért. Emellett minden képhez elolvashatunk egy rövid sztorit a hamisítóról vagy a konkrét kép hamisításáról. Ha valaki azt hinné, hogy a hamisítás a tehetségtelen művészek pótcselekvése, vagy hogy kizárólag az anyagi haszon miatt hamisítottak, akkor ezekből a leírásokból kiderül, hogy nagyot téved. Megtudtam például, hogy egy hamisító annyira komolyan vette a munkáját, hogy a hamisítvány előállítására többet költött, mint amennyit a képért kaphatott. A festmény idejéből származó képet vásárolt, hogy a vászon valóban korhű legyen, lekaparta a vásárolt festményt, öregítette a festéket, mindenféle használati nyomokat készített rá utólag. Bámulatos, mi munka van egy jó másolat mögött – nem a gyors pénz esete, hanem valódi elkötelezettség szükséges hozzá.

Aztán volt olyan hamisító is, aki a festményébe időzített festékbombát rejtett – célja nem más volt, mint a vásárlóból hülyét csinálni. El tudom képzelni, hogy beírta a naptárjába, mikor robban a bomba és kéjesen röhögve ébredt aznap, hogy valaki rá fog jönni, hogy mennyire átverték.

Nemcsak konkrét képeket lehet hamisítani, hanem egy festő stílusát vagy jellemző motívumait is. Voltak hamisítók, akik kifejezetten arra utaztak, hogy a képeiknek ne legyen pontos eredetije, így esély se volt rá, hogy megtalálnak valami művet, ami leleplezi a turpisságot.

Így a sztorik végigolvasása után egyre inkább az a meggyőződésem, hogy a hamisítók tulajdonképpen játszani szerető gyerekek, akik egyszerűen élvezték ezt a speciális bújócskát. Egyébként többen közülük kifejezetten híresek lettek hamisítóként, tehát név szerint is ismerjük őket és az életüket is elég részletesen. Sajnos nem mind természetes halállal haltak meg – gondolom, voltak, akik szerették volna visszafizetni nekik valami módon az átejtést.

Megtudtam még azt is, hogy hamisítványnak csak akkor lehet nevezni egy alkotást, ha az eredeti alkotó már minimum 60 éve halott. És hogy önmagában nem gond ha valaki másolatot készít egy képről, még az sem, ha azt eladja, csak onnantól van probléma, ha úgy adja el, mintha másvalaki képe lenne. Ehhez viszont még csak nem is muszáj ráírni az illető szignóját – elegendő, ha annyiért kínálja a képet, hogy abból a gyanútlan vásárló azt hihesse, hogy egy híres művész eredetije a mű.

A kiállítás önmagában nem túlontúl gyerekbarát, azaz nincsenek színes-szagos, megfogdosható tárgyak és nem kifejezetten interaktív. Ugyanakkor van egy kanapé könyvsarokkal, ahol gyerekeknek szóló irodalom is található a hamisítás és hamisítványok témakörében. Németül tudó gyerekek előnyben, de azért nyelvtudás nélkül is kiválóan lehet szórakozni az olyan könyveken, ahol egymás mellett látható egy-egy híres festmény reprodukciója és egy hamisítvány, és az olvasónak meg kell találni a két kép közötti különbségeket. Az egész picik pedig építőjátékkal foglalatoskodhatnak, amíg a szülők a vicces bűnügyi sztorikat olvasgatják. Összességében a könnyed, kicsit más program kategóriában szerintem jól teljesít ez a kiállítás.

 

WIPszerda: vagy legyen inkább sapka

Az internet népe mandalákat horgol az utóbbi időben, na jó, nem is annyira utóbbi, legalább egy éve már. Én pedig csodálom a kész műveket, a színek és formák tökéletes harmóniáját és azt kívánom, bárcsak lenne olyan részletekig megkomponált lakásom és életem, hogy ha kiteszek egy mandalát a falra, akkor az ott érvényesülne és kereken illene a környezetébe. Sajnos nincs ilyen lakásom és életem, csak az aszimmetrikus dolgok illeszkednek az összképbe, azok is csak addig, amíg valamit rájuk nem pakolunk.

Azért egy gyenge pillanatomban elkezdtem horgolni egy mandalát, mert az szép és mert az internet népe egy ideje mandalát horgol. Ja, ezt már mondtam.

rozasapi1

Aztán végül úgy döntöttem, legyek realista, ez a mandala meg inkább sapka. Ha már egyszer úgyis van a családban olyan kislány, aki hord rózsaszínt meg olyan kislányszerű kislány. Igaz, még elég kicsi a feje a mandala, azaz sapka méretéhez képest, de majd belenő őszre. Vagy egy év múlva őszre. Reméljük, még akkor is ilyen kislányszerű kislány lesz, aki hord ilyen pasztellrózsaszínt meg bézset.

rozasapi2

Hét-főzz: Csupazöld quinoa

Benéztem a hűtőbe, és azt vettem észre, hogy szinte minden zöldség, ami otthon van, zöld színű. Nem gond, tökéletesen passzol az ebédről maradt quinoához, és mivel mindegyik fajta villámgyorsan megpuhul, 10 perc alatt kész volt a vacsora.

spárgaspenót

Felkarikáztam három újhagyma szárát (a zöld részt is), egy maréknyi zöldspárgát és megmostam, összetéptem annyi spenótlevelet, amennyi egy tésztaszűrőbe belefért.

Először megpároltam a hagymát vajon, aztán hozzáadtam a spárgát és a spenótot is. Fedő alatt 2-3 percet puhult saját levében. Akkor belekevertem a főtt quinoát és kb 8 deka juhfetát, még picit összemelegítettem, majd tökmaggal megszórva tálaltam. Az adag mérete a quinoa mennyiségétől függ, mi ketten laktunk jól belőle.

Ahogy azt Móricka elképzeli

2 hozzászólás Ahogy azt Móricka elképzeli című bejegyzéshez

sbs2

Emlékeztek erre a csodás fonalra? Néhány hete teljes magabiztossággal elkezdtem belőle a Do napközis tanárnőjének a búcsúajándékát készíteni, egy filéhorgolt aszimmetrikus sálat. Már az a sál is úgy indult, hogy eredetileg SBS akart lenni, de aztán azt mondtam magamnak, hogy na ne, mindig SBS, tiszta unalmas, legyen valami más, valami ami technikailag is kihívás. És igen, nagyjából addig érdekelt a másik minta, amíg meg nem értettem, hogyan szaporítódik a széle és úgy egyáltalán, milyen logika alapján működik az egész. Aztán ránéztem, és megállapítottam, hogy ez nagyon nem illik a leendő tulajdonoshoz, kár is tovább folytatni. Így aztán visszakanyarodtam a régi jó, minden alkalomra és szinte mindenkihez passzoló, egyszerű, mégis gyönyörű SBS-hez. Ami bevált, azt megtartjuk, ennyi. Úgyhogy most a hosszú hétvégén belehúzok, már csak öt hét van a suliból, és még két búcsúajándék. Nektek is kellemes hétvégét!

A külföldi lét újabb árnyoldala

10 hozzászólás A külföldi lét újabb árnyoldala című bejegyzéshez

Amikor a külföldre költözés még friss élmény volt, és tulajdonképpen egészen röviddel ezelőttig azt gondoltam, hogy a külföldi gyereknevelésnek a legfőbb nehézsége a tágabb családdal való kapcsolattartás, valamint az anyanyelv és kultúra ápolása. A kapcsolattartás nehézségei azért ahogy nőnek a gyerekek, egyre csökkennek. Most már nincsenek a mi igencsak korlátozott szabadságunkhoz kötve a magyarországi tartózkodások, mert a gyerekek nélkülünk is remekül eltöltik az időt a nagy- és keresztszülőkkel. Az anyanyelv és kultúra ápolásával is egész jól állunk, még ha ennek az a hátulütője is megvan, hogy lassan nem férünk be a gyerekszobába a mesekönyvektől, amiket mondjuk otthon élve egyszerűen csak a könyvtárból hoznánk ki majd ugyanoda vinnénk vissza. Természetesen még előttünk a kamaszkor, amikor a gyerek feladata, hogy minden ellen lázadjon, ami a szülőnek fontos, de egyelőre legfeljebb az ellen lázadnak, hogy elhoztuk őket Magyarországról, ahol minden olyan jó és egész nap csak nyári szünet van meg fagyizás. Egyelőre megúsztuk a magyar beszéd szabotálását is, sőt, amikor mondtam Do-nak, hogy a Harry Potter magyarra sokkal jobban van lefordítva, mint németre, akkor elkezdte magyarul olvasni, pedig az nagyobb strapa neki, mint németül. Tehát eddig minden rendben. Természetesen nem fogják a magyar kultúra teljes palettáját megismerni ahogyan egy magyar irodalom vagy történelem érettségihez kell, de valljuk be, azért ez a megismerés akkor se automatikus, ha otthon él az ember.

vasut

Egy dolog viszont komoly veszélyben van, ha nem abban az országban él az ember, amelyiknek az állampolgára – és az elmúlt hetekben ez engem személy szerint nagyon érzékenyen érintett. Hiába élek egy országban, hiába köt oda a munkám, a hétköznapjaim, hiába fizetek ott adót, az országos politikába nem fogok tudni beleszólni, amíg nincs választójogom. Választójogom pedig egész addig nincs, ameddig nem cserélek állampolgárságot. Pedig jelen esetben a hétköznapjaimat jobban befolyásolja az osztrák politika, mint a magyar, lassanként jobban is kiismerem magam benne. A gyerekeknek pedig mire nagykorúak lesznek, szinte természetes lesz, hogy ők igazából magyar származású osztrákok. Magyarország persze egy fontos ország számukra, sőt, különleges, legendás, kábé mint a magyar történelemben az Urál vidéke meg az Etelköz. Onnan jövünk, de már nem ott vagyunk. Az otthon és a normalitás számukra egy olyan ország, ami nekem – még mindig – külföldnek számít. De ők már nem emlékeznek arra az időre, amikor Magyarország volt az otthon – ez egy nagy különbség köztünk.

Viszont bármennyire fejből tudnak minimum ugyanannyi karácsonyi éneket németül, mint amennyit magyarul, hiába tudnak ugyanolyan választékosan beszélni németül, mint bármelyik ott született gyerek, hiába tanulják nagyon korán, már alsó tagozattól kezdve, hogy hogy működik a demokrácia, ebben a demokráciában nem fognak tudni részt venni, mert nincs választójoguk.

Nekem a mostani elnökválasztás kapcsán nagyon hiányzott, hogy nincs választójogom. Ha megnyerte volna az FPÖ-s jelölt a választást (ami szerencsére nem így lett, de csak egy hajszálon múlt), akkor azzal, hogy külföldi és nő vagyok, kétszeresen estem volna a nemkívánatos kategóriába. Nagyon szerettem volna szavazni én is, és úgy érzem, hogy azzal, hogy a társadalomba sok szállal beilleszkedtem, nagyon is indokolt lenne, hogy legyen választójogom. Sokkal indokoltabb, mint Magyarországon, ahonnan csak nagyon szűrten kapom a híreket, ahol nem dolgozom, nem fizetek adót és a döntések következményét csak áttételesen viselem, mondjuk mert a szüleimet érinti. Olyan érzés nem választani az országban, ahol élek, mint amikor valakinek egész életében reggel, délben, este menzakaját kell enni, akár ízlik, akár nem és kötelezően oda kell befizetni a minőségtől függetlenül. Nekem, aki életem első részét diktatúrában éltem le és még emlékszem azokra az időkre is, meg emlékszem arra az eufóriára, amikor először lehetett szabadon választani, elrettentő arra gondolni, hogy a gyerekeimnek akkor lesz csak lehetőségük beleszólni a politikába és a saját jövőjükbe, ha megváltoztatják az állampolgárságukat. Azaz vagy lemondanak arról, hogy a gyökereik a papírjaikban is benne legyenek, vagy egész életükben politikai kiskorúak lesznek és mások döntéseinek a következményét viselik. Egyik rosszabb kilátás, mint a másik. Persze ez rám is vonatkozik, mert egyszer én is meg fogom unni a frusztrációt és akkor lecseréltetem az útlevelem, bármennyire fájni fog is. De nekem akkor is megmarad az első harmincvalahány évem, amikor nem volt kérdőjel az identitásom mögött, és ez a kétkultúrájú, külföldön felnövő gyerekeknek nem adatik meg. Pillanatnyilag nem látok pozitív megoldást, hacsak nem hozzák vissza a kettős állampolgárságot, amivel az ember megtarthatná eredeti származási útlevelét, de szavazati jogát ott gyakorolhatná, ahol életvitelszerűen él.

Elnézést, ez most nem egy jó hangulatú poszt, és nincs happy end sem, de kikívánkozott.

 

Hétfőzz: Polentakása eperrel

3 hozzászólás Hétfőzz: Polentakása eperrel című bejegyzéshez

Amikor elmesélem valakinek, hogy 90%-ban meleget reggelizek, sőt, általában napi háromszor meleg ételt eszem, akkor két tipikus választ szoktam kapni. Az egyik, hogy mennyi időt töltök főzéssel a másik, hogy ez biztos rettentő hizlaló étrend. A meleg étellel sokan azt kötik össze, hogy hizlal és nehéz, pedig ez igazából csak attól függ, mit eszik az ember. Hideg salátákat meg szendvicseket is lehet úgy készíteni, hogy hizlaljon és megfeküdje a gyomrot, és főtt étel is bőven van olyan, ami könnyű és nem veszélyes kalóriaszámlálóknak sem. Az időtényező sem vészes, nyilván aki nem szeret főzni, annak minden sok, én meg szívesen vagyok a konyhában. És persze nem egyetlen étkezésre főzök egyszerre, hanem nagyobb adagokat, valamint sok maradékot újrahasznosítok másik fogáshoz. Szóval általában nem érzem úgy, hogy jelentősen nőtt a konyhában töltött időm, mióta rákaptam a meleg ételre. Azt viszont igen, hogy változatosabb dolgokat és jobb ízeket fogyasztok, ráadásul ez nem jelent plusz költséget sem, mert a szezonális alapanyagokra koncentrálok.

Na de nem unalmas az a rengeteg kása minden reggel? – ezt is szokták még kérdezni. Nem, nem unalmas, főleg, mert elég jól lehet variálni a hozzávalókat. Meg az édes kásán kívül sós ételek is szóba jönnek, azok is fincsik. A készítési idő minden esetben 10 perc alatt van.

polenta eperrel

A tavasz első számú kedvence nálam a polentakása eperrel. Egy kislábosban először szárazon pirítok 1 ek szezámmagot és 2 ek mandulalapocskát. Ezután kiöntöm egy kis tálkába a magvakat és a már forró lábosba beleteszek 3 ek kukoricadarát. Felöntöm másfél dl vízzel, beleszórok egy marék mazsolát (vagy más aszalt gyümölcsöt, aki nem szereti a mazsolát), megszórom késhegynyi fahéjjal és opcionálisan őrölt kardamommal. Elég gyorsan felszívja  a nedvességet a kása, ekkor még pótolom a vizet. Beleszórok egy marék félbevágott epret is, kicsit tovább főzöm, amíg az állagát megfelelőnek találom. Nem kell olyan szilárdnak lenni, hogy vágható legyen, inkább sűrű krémes állagú lesz. Ekkor mélytányérba töltöm és rászórom a magvakat, pici mézzel és mákolajjal vagy egyéb hidegen sajtolt olajjal ízesítem és kész! Ez a mennyiség egy fős adag.

Mindenféle polentás étellel kapcsolatban az a tapasztalatom, hogy olyan érzés a gyomorban, mintha nem lenne benne semmi, ugyanakkor éhes sem vagyok. Úgy van ott és táplál, mintha ott se volna. Ti hogy álltok a kukoricakásával?

 

Marie Kondo megmondja

13 hozzászólás Marie Kondo megmondja című bejegyzéshez

Már év elején írtam egyszer, hogy a 2016-os céljaim között van 1000 fölösleges tárgyat kiszortírozni a lakásból és minél kevesebb újat behozni. Ambíciózus terv, ez tény. A nyilvántartásomat egészen március végéig lelkiismeretesen vezettem, akkor a kimenő cuccok száma 133 volt, a bejövőké pedig 50 volt. Az április nem kedvezett semminek, ami rendszert és fegyelmet kívánt, csak túlélésre játszottam, így a kis felírós füzetemről meg a listáimról elfeledkeztem. Egy barátnőm elültette viszont a fejemben, hogy olvassam el Marie Kondo könyvét a rendrakásról és cucctalanításról. Persze, hogy hallottam már róla, a csapból is ő folyik, de mert a divathullámokat általában el szoktam kerülni (utálom a tömeget), így nem gondoltam, hogy engem ez a könyv igazán érdekelne. Na de ha egy barátnő mondja, akkor az egész más. Legutóbb kihoztam tehát a könyvtárból és nagyjából két nap alatt elolvastam. Azért tartott ilyen sokáig, mert közben rögtön kipróbáltam pár “fogást”, amit a könyv ajánlott.

marie kondo

Azt tehát azonnal elismerem, hogy nagyon inspiráló volt számomra a könyv. (Magyarul a címe Rend a lelke mindennek) Az elejét átugrottam és csak a legvégén tértem vissza ide, mert arra igazán nem volt szükségem, hogy valaki győzködjön, mennyire hasznos lenne kiszelektálni, ami fölösleges. Ez nekem evidens, évek óta csinálom is – arra viszont rém kíváncsi voltam, hogy lehet a rendet megtartani és hogyan nem tér vissza a káosz. Mert itt sajnos nem sikerült igazi áttörést elérnem az évek során. (Ezt amúgy továbbra is utópiának tartom egy többszemélyes háztartásban, de ez már egy másik bejegyzés témája.)

Ami szerintem a legjobb a módszerben, az az örömelv alapján való döntés. Nem azt a kérdést teteti fel az emberrel a szelektálás során, hogy pl. használtad-e az elmúlt egy évben vagy szükséged lesz-e rá előreláthatólag a következő fél évben. Ezek a kérdések számomra mindig is sántítottak. Mert mondjuk ott a szánkó. Nem használtuk két éve, mert nem volt egy centisnél nagyobb hó és a következő fél éveben sem fogjuk, mert remélem, addig nem is lesz. De azért nem adom fel a reményt, hogy még szükség lesz rá. Bár az is igaz, ha kiszelektálnám, garantáltan a következő télen három hónapig járnánk térdig hóban a város közepén, szóval lehet, hogy mégis érdemes lenne.

Tehát vissza az örömelvhez: kezembe veszem a szánkót, a könyvet, a ruhát, és megkérdezem, örömöt sugároz-e számomra ez a dolog? Ha igen, maradhat, ha nem, mennie kell. Nincs “talán” meg bedobozolás két hónapra próbaképpen, hanem azonnali döntés. És mivel Marie Kondo azt mondja, hogy a lomtalanítást nem apránként kell csinálni, hanem gyorsan, lehetőleg egy szuszra, de mindenképp néhány nap alatt, így nem lehet az örökkévalóságig hezitálni, hogy öröm vagy nem öröm. Mondjuk ahol már hezitálni kell, az valószínűleg úgyis a nemöröm kategória.

Nem is én lennék persze, ha a módszert hűen követném és nem alakítgatnám a magam képére. Jelenlegi életemben nem látok helyet egy komplett lakás egysóhajtásnyi idő alatti kirámolására, bármennyire is szeretnék. Mondjuk ha kapnék két hét szabadságot a melóból és ezalatt az idő alatt a család kiköltözne én pedig kizárólag pizzán élnék, amit papírtányérból fogyasztanék el, akkor esetleg. Ennek hiányában a napi házimunkára fordítható időmet bőven kitölti a napi ruházat kezelése, az ételek elkészítése és a szennyes edény menedzselése – illetve ezek rám eső része. A vasalást nem említettem, mert azt már egészen régen kikonmariztam a napirendemből – hogy ezzel az idevágó kifejezéssel éljek. Szóval szegény ember vízzel főz, én meg apránként haladok az örömelv szerint.

Eddig jelentős sikereket könyvelhettem el. Ott van például a ruhásszekrényem. Eltüntettem belőle néhány komolyabb cuccot, mert rájöttem, életem komolyabb időszakát lezártam, most már túl öreg vagyok a kosztümhöz és egyéb ilyen formális dolgokhoz. A nadrág műfajában meg amúgy is kevés példány áll jól rajtam. Kiválóan fel tudok öltözni csinosan szoknyával és ruhával, a blézerben viszont feszengek és minden olyan anyagú cuccban, ami kicsit is kemény. Hohó, hirtelen rengeteg szabad vállfám lett, pedig előtte héten már pont azon gondolkoztam, hogy szükség lenne néhány vállfára a tönkrementek helyett.

Marie még nem lenne teljesen elégedett, mert ez a szelektálási láz csak az akasztós szekrényemet érintette, a behajtogatott felsők között még lesz egy köröm, de én már így is nagyon boldog vagyok. Most minden darabot szeretek, ami a szekrényemben lóg és tulajdonképpen ez is pont elegendő mennyiség. A bónusz pedig, hogy a szerkény aljában lévő holmik között is szortíroztam, így most rengeteg “egyéb” kategóriába tartozó lom kukába került, néhány futóversenyes rajtszám és érem is, mert most már tudom, hogy a verseny fejben úgyis megmarad, amíg fontos, a tárgyi bizonyítékok mellékesek.

A másik nagy lépést a könyvespolcon követtem el. Kiváló gyűjteményem volt irattartókban különféle okos szövegekből, amiket régi dolgozatokhoz, tanulmányokhoz, cikkekhez, egyetemi kurzusokhoz gyűjtöttem és használtam. Kiábrándító volt szembesülni vele, hogy a kurzus anyagát, amit anno három évig tanítottam úgy olvastam, mintha egy ismeretlen könyv lenne. Persze, rémlett valami, de be kellett látnom, hogy ha véletlenül újra egyetemi karrierre adnám a fejem – ami nem valószínű – akkor úgyis újra kellene olvasnom minden eredeti forrást, mert majdnem mindent elfelejtettem. Ennyit arról, amivel a szüleim próbáltak etetni, hogy a tudást nem tudják elvenni tőlem. De. Sajnos 5 év GyES és 5 év teljesen más munkakörben nagyon könnyen el tudja venni a tudást. És mert ilyen sötét gondolatokat ébresztett bennem ez a felismerés, meg a rengeteg jegyzet, fénymásolat és más papír, az örömelv alapján hirtelen lett 130 centi hely a könyvespolcon.

A harmadik miniküldetésem a két gyertyás fiók volt. Mielőtt a gyerekek megszülettek, nagy gyertyás voltam. Mióta megszülettek, az ádventi koszorút leszámítva nem túl gyakran gyertyázunk. Minek is van akkor két dugig tömött komódfiók gyertyákkal tele? Hát persze hogy azért, mert azt gondoltam, hogy majd szép új gyertyákat fogok önteni a maradékokból! Persze ez nem történt meg eddig soha és valószínű nem is fog, úgyhogy feleztem a készletet, és még így is bőven ellennénk 3 napig, ha véletlenül egyszerre köszöntene be az egésznapos sötétség és a permanens áramszünet.

A gyors lomtalanítást persze lelassítja a kérdés, hogy hova a kiszelektált holmival. Amikor még csak hallottam a könyvről, rögtön az volt az első gondolatom, hogy szép dolog mindent szemeteszsákba rakni, de a szemetet csak hetente egyszer viszik el és a házban 16 lakás van, szóval azért vannak határok. Meg használható holmikat, aminek mások még örülnek esetleg, nem szívesen dobok ki. Így bevetettem életemben először a nálunk illegálisnak számító lépcsőház-módszert, és kiraktam egy dobozba néhány cuccot. Meglepetésemre több mint a fele egy napon belül gazdára talált. A ruhákat és cipőket Apahajó elcipelte a használtruhás konténerbe, a könyveket meg megpróbálom ismeretségi körben elpasszolni.

Szóval lassú muzsika az egész, de azért az éves célhoz jóval közelebb kerültem, simán átléptem a 200-at, és akkor a papírféléket kilónként számoltam, nem laponként. De már nem számolom, mert szerintem rákaptam a dologra és most egyszerűen hagyom, hogy vigyenek a hullámok.

És ti hogy álltok a mindent ellepni akaró cuccok elleni csatában?

P.s.: Egyébként kiderült, hogy kreablogger-körökből többen is konmariznak, és például Színreszín Florentine már írt is a saját tapasztalatairól ebben a bejegyzésben.

 

 

Szivárványos franciacsat régi színes ceruzákból (DIY tutorial)

2 hozzászólás Szivárványos franciacsat régi színes ceruzákból (DIY tutorial) című bejegyzéshez

Nem tudom, hogy vagytok vele, nálunk a színes ceruzák tonnaszámra fogynak. Azt megfigyeltem, hogy elég sokszor leesnek, ezért érdemesebb a rövidebb ceruzákat venni, a hosszúak második fele gyakorlatilag hegyezhetetlenné válik. Így viszont tekintélyes készlet halmozódott fel minicerkákból, amelyek már csak szépek, de rajzolni kényelmetlenek. Most, hogy félóránként változik az időjárás, hol májusi, hol novemberi és igazából kimenni a kutyának sincs kedve (voltunk, de köszönet nem volt benne, bemenekültünk a metróba az eső elől), inkább ilyen apró semmiségek készítésével töltöm az időm, mint ez a szivárványos csat.

csat

Szükséges hozzá egy franciacsat alap, néhány kicsi, de szépen meghegyezett színes ceruza világostól a sötétig sorrendbe rakva és egy ragasztópisztoly. Először a ceruzákat ragasztottam egymáshoz, az aljuk nagyjából egy vonalba esett, és pici ívet próbáltam belevinni, mert a csat is kicsit domború. Aztán a csat felső részét beragasztópisztolyoztam és óvatosan rásimítottam a ceruzákat. Rövid száradási idő után pedig már fel is lehetett avatni. Ha a ceruzákat összeszedte az ember, akkor 10 perc alatt kész.

Hajrá, keressétek elő a ceruzagyűjteményeteket, ha van ilyen, és hajrá! Szerintem nagyon jó ajándék gyerekszülinapra is kábé 3 éves kortól akármeddig, legalábbis a tízévesünk örült neki annak ellenére, hogy már nagyon megválogatja, hogy mit vesz fel és mit nem.

Jobb későn, mint soha

9 hozzászólás Jobb későn, mint soha című bejegyzéshez

Úgy terveztem, hogy amikor a blog új helyre költözik és már minden funkció működik, akkor egy posztot szánok az újdonságok bemutatására. Aztán annyi egyéb téma volt, hogy ez a kicsit technikai, nem túl izgi (vagy legalábbis úgy gondoltam, hogy nem az) posztot mindig tologattam. Most viszont kombinálom egy másik, korántsem csupán technikai hírrel, így már biztos nem lesz unalmas.

DSC_0164

Szóval sziasztok, hivatalosan is üdv a megújult anyahajóblogon! Másfél hónappal a nyitás után remélem, már megszoktátok és talán meg is szerettétek a változásokat. A legnagyobb változás kétségkívül az új domain név, ami mindig egy ugrás a sötétbe és vele jár annak a rizikója, hogy lesznek, akik nem ugornak a bloggerrel és nem olvassák az új helyen. A WordPress blogokat a sokak által használt blogspotos olvasóban sajnos nem lehet elmenteni  – vagy legalábbis én még nem találtam rá, hogy hogyan. Van viszont egy másik lehetőség, amit én szívesen használok és nektek is szívből ajánlom, ez a bloglovin.com. Regisztráció után bármilyen blogot tudsz egy kattintással követni, ezen a linken pedig közvetlen az anyahajót találod. Van lehetőség arra, hogy bizonyos rendszerességgel értesítést is kapj e-mailben a frissült kedvenc blogjaidról, mégpedig nem egyenként, hanem összefoglalva.

Az anyahajó FB-oldal természetesen szintén kínálja magát, itt általában némi időbeli késéssel ki szoktam rakni az új posztokat. Általában reggel jelennek meg a blogban az új posztok és este, munka és a gyerekek fektetése után jutok ahhoz, hogy kirakjam a linket. A FB oldal műfajából adódóan nem annyira interaktív, vagy legalábbis sokakban, bennem is van egy gát, hogy mindenki számára látható oldalakon posztoljak, ahol nem én vagyok az oldalgazda és hallottam, hogy ezzel mások is így vannak. Ezért most nyitottam egy zárt csoportot, ahova mindenkit szeretettel várok, aki szívesen cserélne ötletet, posztolna fotókat vagy egyszerűen csak csevegne anyahajóblog inspirálta témákról. Ez a csoport zárt, azaz csak a felvett tagok láthatják, mi zajlik. Gyertek, szeretettel várlak titeket itt is!

irogep

És akkor rögtön visszakanyarodom a névre is, mielőtt kavar keletkezne. (Vagy miután?) Amikor az új domainnevet kerestem, rá kellett döbbennem, hogy a blog indulásakor még annyira csupán a haditengerészethez kapcsolódó név mára elborította az anyabizniszt. Tanácsadástól klubig, gyerekgondozási hozzávalókig az égvilágon mindenféle üzlet meg alapítvány fut ilyen néven. Örülök, hogy ennyire inspiratív nevet találtam, annak nem örülök, hogy megkérdezésem nélkül elkezdték tömegesen használni mások is, mert ugye ez mindenki számára keveredést okozhat. Mindegy, ha már így van, akkor mondom, hogy a blogomhoz semmiféle üzleti tevékenység egyelőre nem kapcsolódik a többi hasonló nevű oldalhoz nincs közöm. Zárójelben persze meg kell jegyeznem, hogy a pszicho-vonal nem áll tőlem távol és néhány hónapon belül remélhetőleg elindul az első pszichodrámacsoportom, de azt nem anyahajó néven fogom reklámozni meg vezetni.

No, ha ezt tisztáztuk, akkor most végre bemutatom a kedvenc új funkciómat! Kis túlzással ez volt a fő ok, ami miatt az egész megújulásba belevágtam. Ha egy képre rávisszük az egeret, akkor megjelenik a Pin it! gomb és mindenféle komplikált programok telepítése nélkül azonnal tudjátok menteni a képet és vele együtt a posztot a saját Pinterest boardotokra. Én ezt a funkciót más blogoknál és mindenféle internetes oldalon nagyon szeretem és sokat használom, ennél látványosabb és egyszerűbb módot a könyvjelzőzésre még nem találtam. A sima könyvjelzőfunkcióban egy idő után csak egy betűhalmazt látok, itt pedig képeket. Remélem, ti is szeretni fogjátok ezt a funkciót és kicsit könnyebbé teszi az életeteket.

A másik újdonság, amit szeretek, a felső sávban található tematikus oldalak. Itt a költözés során néha akadt kavar, azaz még mindig előfordul, hogy a receptek között felbukkan egy más témájú poszt, de ezen lassacskán és folyamatosan dolgozom. Néhány ilyen kivételtől eltekintve elég praktikus és segít keresni, ha csak úgy nagyjából tudjátok, hogy mit szeretnétek megtalálni. A konkrét kereséshez a fent jobbra található keresőmező a jó választás, ez a blogon belül keres tartalmakat.

A blog alsó sávjában megtaláljátok a FB-oldal és az Instagrammom kis képét is mindig az aktuális bejegyzésekkel, szóval mindenki olyan csatornán nézi az aktualitásokat, ahol a legkényelmesebb.

Végül pedig a rendszerességről annyit, hogy magamban azt a célt tűztem ki, hogy heti három poszt mindenképp legyen a blogon. Ha minden jól megy, ez általában hétfő, szerda és pénteki napokon van, néha a péntek szombat lesz, azt is előfordul, hogy négyszer jelentkezem, ha annyira elborítanak az ötletek és még időm is van. Ha meg mondjuk legyűri egy kéthetes betegséghullám a családot, akkor lehet, hogy ritkábban. Az anyahajó továbbra is hobbiblog, szóval legnagyobb odaadásom ellenére is előfordul, hogy kicsit hátrébb kerül a prioritási listán egy adott héten, akkor igyekszem a következő héten picit aktívabb lenni. Ilyen a dolgozó anyák élete.

Apropó, nembiznisz. Sosem írom külön, de egyszer nem árt megemlíteni: amikor ajánlok könyveket, programokat vagy bármit, legtöbbször néven nevezem, mert amikor olvasó vagyok, frászt kapok az olyan körülírásoktól, hogy a svéd bútorbolt meg a piroslogós étterem. Fejtsen kódot, akinek két anyja van, én biztos nem. Szóval kiírom a nevet, mert így gondolom informatívnak, de természetesen nem kapok jutalékot, tiszteletpéldányt, ingyen belépőt (ha mégis így lenne, azt külön jelzem, de a blog 8 éves történetében ez egyszer fordult elő.). Ha valamit ajánlok, akkor azt úgy teszem, ahogy az ember baráti körben ajánl valamit, tetszik, ezért elmesélem.

dream

Na és akkor a legvégére maradt a legizgalmasabb bejelentés. Feltűnhetett nektek, hogy mostanában kevesebb a kész horgolt dolgokról szóló poszt. Pedig rengeteget horgolok, tényleg rengeteget. Egy horgolós könyvet írok, így a készülő holmikat sajnos nem mutathatom meg, bármennyire szeretném. Sokáig teljesen titokban akartam tartani, de rájöttem, hogy ha egy horgolós blogban hirtelen mindenféle posztok vannak, csak horgolt dolgokról szólók nem, az legalábbis fura, arról szót kell ejteni. Hát ejtek. A könyvről egyelőre nem tudok részleteket mesélni, mert bár a számítógépemen már elég sok kész van belőle, de a kiadóval a jogi része még teljesen nyitott. Viszont ha már ennyi munkát és ötletet beletettem, biztos vagyok benne, hogy ebből könyv lesz, ha a kutya kutyát eszik, akkor is. Na jó, az egészség meg a fejre eső virágcserép mindig közbeszólhat, de ezektől tekintsünk el.

Szóval a blog tartalma a következő hónapokban lehet, hogy kicsit gasztrós irányba tolódik el, hogy többet írok majd könyvekről vagy minimalizmus-témáról. És akkor majd tudni fogjátok, hogy nem fordítottam hátat a fonalaknak, sőt, és majd egyszerre jön az összes újdonság, ha összeállt a nagy mű.

Hát akkor nagyon köszönöm, ha van bárki is, aki eddig kitartott az olvasásban és úgy általában köszönöm, hogy itt vagytok!

Hét-főzz: Kókuszos epres lepény

4 hozzászólás Hét-főzz: Kókuszos epres lepény című bejegyzéshez

Éppen azon dolgozom, hogy a Marie-Kondo-módszer alapján tizedeljem meg az otthon található tárgyakat, azaz mindennel kapcsolatban megkérdezem magam, hogy örömet okoz-e az adott tárgy birtoklása. Még az elején tartok és nem is vagyok annyira szisztematikus, mint a nagykönyvben meg van írva, de azért már így is vannak eredmények. Egy pozitívum például, hogy megtaláltam a nagymamám receptes füzetét. Nem volt elveszve, csak éppen a rengeteg szakácskönyv között olyan szerényen lapult meg, hogy egyszerűen soha nem vettem kézbe. Pedig igazán boldog voltam, amikor megkaptam, még akkor is, ha sajnos pont azokat a recepteket, amiket felfedezni reméltem benne, végül nem találtam. Egy ilyen régi receptfüzet végül is történelmi dokumentum. Megőrzi egy már nem élő személy kézírását, emléket állít kapcsolatainak (“Szabó Béláné Erzsike receptje Ózd”. Meg “Orthopédián D. Györgyné Tarcal, Zrinyi utca receptje”), szó szerint magán viseli régi idők nyomait, úgyis is mint mixelés közben kifröccsent tésztanyomok, kávé- és zsírfoltok.

eprestorta3

És ha már előkerült a nagyi füzete, rögtön ki is próbáltam egy receptet belőle. Eredetileg nem akartam változtatni rajta – annak ellenére, hogy a meggyes lepényhez szükséges cukormennyiség elborzasztott -, végül a szükség mégis rákényszerített, mert a hétvégi vendégeink dióallergiásak. A receptben lévő darált diót így kókuszreszelékkel helyettesítettem. Az évszakból adódóan pedig a meggyet eperrel, de ahogy nagymamámat ismerem, ő is rugalmasan cseréltem a gyümölcsöket az alaptésztán a szezontól függően.

Így készül tehát a Joli-féle meggyes lepény, ami most kókuszos-epres:

eprestorta2

2 egész tojást kikeverünk 10 deka vajjal. Hozzáadunk 25 deka cukrot, 9 deka kókuszreszeléket (nyilván 10 is lehetett volna, de csak 9 volt otthon), 20 deka lisztet, 1 csomag sütőport, majd fokozatosan hozzákeverünk még 2 dl tejet.

A masszát kivajazott-lisztezett vagy sütőpapírral bélelt csatos tortaformába öntjük, elsimítjuk, tetejére félbevágott epreket rakunk jó sűrűn, és kb 50 percig 160 fokon légkeveréssel kisütjük a sütit. Persze légkeverés a nagyi idejében még egész biztos nem volt, de ha már adott a technika, miért ne használjuk.

eprestorta1

A “Joli-féle” kitétel egyébként valószínű arra utal, hogy a másik nagymamámtól származik a recept. Szinte magam előtt látom, ahogyan egy családi szülinapon összejön mindenki nálunk a nappaliban, mindkét nagyi hozza a sütiket, kóstolgatják egymásét és búcsúzás előtt még valami cetlire lefirkantják egymásnak a recepteket. Amikor én még kislány voltam!

Older PostsNewer Posts