A hétvégi hűtőtakarítás mindig felturbózza nálam a kreativitást, pláne, ha időnként kimarad egy hétvége és két hét maradékait kell feldolgoznom – szigorúan olyan sorrendben, hogy a legrégebbi kerüljön sorra először. Így volt ez most is, mert leghátra csúszott, szinte elfelejtődött retkekből kellett kihozni a maximumot.
Felaprítottam fél vöröshagymát, négy fej retket és fél cukkinit. Kevés olajon serpenyőben kevergettem az egészet addig, amíg még roppanós volt a cukkini, de azért mégsem nyers. Sóztam és megszórtam egy random fűszerkeverékkel is (karácsonyra kaptam kis zacskókban többféle fűszerkeveréket, a fantázianevek kábé semmire nem engednek következtetni, úgyhogy próba-szerencse alapon főzök velük.). Végül még kevés pirított szezámmagot és pár kocka fetasajtot is kevertem az egészhez. Tudom, furán hangozhat, de nekem ez egy reggeli volt, kevésbé agylövötteknek vacsorára vagy húshoz köretként is ajánlom.
Tavaly nyári szünet vége felé írtam, hogy végül beadtuk a derekunkat, és megígértük Do-nak, hogy kaphat telefont. Különféle opciók voltak és egész sokáig sikerült végül húzni a választást. Első telefonként semmiképp nem akartam nagyon drágát venni neki, mert ugye ki tudja, képes-e vigyázni rá. Ő viszont nem akart nemokostelefont. Akkor eldöntöttük, hogy amikor én vehetek az előfizetésemmel új telefont decemberben, akkor majd én kapok egy újat és ő megkapja az enyémet. Bevallom, én nem járok elektronikai áruházakban alapesetben, úgyhogy fogalmam nem volt róla, hogy mióta a legutolsó telefonomat vettem, azóta egy új készülék ára több, mint amennyibe az amúgy nem rossz laptopom került. Amikor megláttam az árlistát, szívem kis híján megállt. Olvasgattam, guglizgattam hetekig mindenféle véleményeket meg teszteket és arra jutottam, hogy új telefont annyiért vehetnék csak, amennyiért nem akarok. Újratervezés. Végül egészen zseniális ötletem támadt, komolyan büszke voltam rá. A gyermek ugyanis választási lehetőséget kapott: vagy megkapja az én egyébként eléggé betegeskedő okosomat, én veszek magamnak bűndrágán újat (amit ugye nem akartam) vagy ő kap egy teljesen új nemokosat, amivel tud telefonálni és mellé veszünk egy családi tabletet, amit elsősorban a gyerekek használhatnak, viszont nem visszük iskolába és ilyen helyekre.
Rövid őrlődés után végül saját magától azt az opciót választotta Do, ami szerintem is ésszerű volt: nemokostelefon és tablet. Ez utóbbin sokkal élvezetesebb a filmnézés, jobb a fényképezőgépfunkció és a hangminőség is. És hát szülői szempontból egyértelmű az anyagi előny is, hiszen még a jobb tablet plusz nemokosteló is jelentős megtakarítás az új okostelóhoz képest.
Néhány hónapja tart ez a digitalizált gyerekkor, és nagyon örülök, hogy nem hamarabb kezdtünk bele. Még idő kell, hogy kialakuljon az ésszerű tablethasználat rendje, egyelőre csak tűzoltásjelleggel reagálunk a túlkapásokra, ami nem igazán tetszik nekem. Bízom a nyárban, amikor talán lesz időnk valami emberbarát, nem túl szigorú, de nem is agybedaráló rendet kitalálnunk a gyerekekkel együtt. Mert sajna azt már most látom, hogy az agybedarálás az alapeset, maguktól nem kapcsolják ki a gépet és az sem jut eszükbe, hogy esetleg egy szemétkupac kellős közepén ülnek a szobájukban tablettal a kézben. Na de kell ez a tapasztalat is, hogy aztán lehessen középutat találni.
És hogy a kikapcsolás könnyebben menjen, meg a tabletnak is legyen valami kis otthona, ahol kipihenheti magát, horgoltam egy tokot.
Szerencse kérdése volt, hogy a kék fonal pont a szükséges méret előtt néhány centivel fogyott el, így a pirossal tudtam neki egy kis kontrasztos szegélyt horgolni. A technika nagyon egyszerű, mélyre öltött rövidpálca volt minden harmadik szem. A következő sorban aztán kicsit korrigálni kellett, mert valahogy kitágult a munka, így ott minden harmadik és negyedik szemet egyszerre hurkoltam le és máris helyreállt az egyensúly.
A fonal Drops Cotton Light, a tű 3,5-ös, csupa rövidpálca, azaz a tökéletes filmnézős projekt.
Ha még nem jött volna át az évek során, akkor most mondom: kedvenc fonalam a Schoppel Zauberball. Odavagyok a színeiért, a finom átmenetekért, szinte bármelyik színárnyalatából el tudnék képzelni valamit magamnak. Vagy legalább másvalakinek. Imádom, hogy a fonalak nevei tökéletesen eltalálják a színek hangulatát. És ha még lehet fokozni a Zauberball-mániámat: most piacra dobták a szöszt is. Elvileg barkács- és nemezelős gyapjú, de én úgy voltam vele, hogy ami szösz, az fonható. És milyen igazam volt!
Itt látható a három fázis: szösz, egyágú, kétágú.
Az egyágú fonásában az volt a nagyszerű, hogy olyan finoman keveredtek a lehetetvékony szálak, változtak az árnyalatok. Persze a házi fonásban nem tudtam azt a hosszan átmenetes hatást elérni, ami a gyári fonal jellemzője, itt gyakrabban változtak a színek, de a keveredések itt is gyönyörűek.
A kétágú pedig olyan borbély-jellegű lett, minden centi meglepetés volt, hogy épp milyen szín milyen színnel kerül össze.
Összesen 15 dekát vettem, hogy majd készítsek belőle egy horgolt kendőt, de most arra gondolok, hogy mégis inkább kötni szeretném, valami nagyon egyszerű simakötéses mintával, hogy teljesen a színek vigyék el a show-t.
A szösz egyébként az 1001 fonalnál kapható, vásároljátok fel előlem lécci, különben kiszorítanak a lakásból a szöszök.
Mostani munkám előnye és egyben hátránya a rengeteg utazás. Előny, hogy sok olyan helyre eljutok, ahova amúgy nem utaznék el – mert ha most őszintén visszanézek, legtöbbször Magyarországra utazunk családdal vagy ha mégsem, akkor Ausztrián belül, tehát amúgy sehova se jutnék el. A hátrány persze, hogy dolgozni megyek, így legtöbbször a vonatablakból nézem a tájat és a pályaudvartól a hotelig, hoteltől a meeting helyszínéig ismerem meg a városokat. Ha repülővel utazom, akkor még az ablakból nézegetés is elmarad. De úgy fogom fel, hogy így legalább tudom, hogy hova lenne érdemes visszatérni, ha egyszer valami csoda folytán valami hosszabb és komplexebb utazásba mernénk fogni családilag, mint mondjuk a Bécs-Budapest táv railjettel. (Na jó, voltunk már Bécs-Sárvár vonalon is két átszállással, az már igazi kaland volt!)
Róma például lenyűgöző még akkor is, ha a napi zsebkendőfogyasztásom 60+ és a leginkább kedvemre való testhelyzet a vízszintes lett volna takaró alatt vastagon bebugyolálva, kézben forró teával. Szerettem volna valami olyasmit hozni ajándékba a családnak, ami visszaadja a város hangulatát, ugyanakkor mégsem egy pálmafa, mert azt szerintem nem engedték volna fel a repülőre. Rózsafüzért sem gondoltam igazán passzolónak, pedig pont 50%-os kedvezménnyel lehetett volna hozzájutni. A fiatal papok 2017-es naptárját meg legfeljebb magamnak hozhattam volna, a többieket garantáltan nem hatotta volna meg, bármilyen fessek is a fiúk. Maradt tehát a gasztrovonal, amit részben a reptéren, részben a hotel felé vezető úton egy kis békebeli csemegeüzletben szereztem be.
A Limoncello nagy kedvencem, de azért annyira nem voltam elszánt, hogy egy egész üveggel cipeljek haza belőle, így a bonbon limoncelló töltelékkel kompromisszumnál maradtam.
A kis üvegecskében lévő folyadékot fügeolajnak nevezte a boltos hölgy, bár otthon tanulmányozva a címkét kiderült, hogy igazából melaszszirup fügével. Állítólag fagyira kell csöpögtetni vagy piskótára – majd ha elmúlik a náthám, kipróbáljuk.
A két tégelyben csokikrém található – a gyerekek szabályainak megfelelően pálmaolaj nélkül készült. A fehér csokis narancsos, a normál csokis pedig csilis ízesítésű. A táblacsokinál csak az volt a szempont, hogy valami olyan fajta legyen, ami nem kapható nálunk normál üzletben, ez most épp narancsos és szerencse kérdése, hogy jót fogtam-e ki.
De persze a tészta sem maradhat el, ha már egyszer Olaszországban jár az ember.
A fekete tintahallal színezett, a barnás pedig szarvasgombás ízesítésű. Alig várom, hogy kipróbáljuk – szerintem csupán olívaolajjal és borssal, parmezánnal fűszerezve fogom elkészíteni, minden étlapon volt egy ilyen minimalista tésztaétel, úgyhogy kíváncsi lettem rá, hogy milyen lehet.
Amúgy az évek során egyre inkább a gasztroajándékok híve lettem minden alkalomra, mert ezek a dolgok garantáltan nem foglalják a helyet otthon két évtizedig, hanem elfogynak, és az ajándékozott mégis legalább kétszer örül neki: amikor megkapja és amikor elfogyasztja.
Már csak két és fél hét a nyári szünetig, a Do osztályának búcsúdélutánjáig pedig még kevesebb. A tanítónőnek tényleg örök hálával tartozunk, amiért úgy tanított, hogy a gyerekek ismerik a saját erősségeiket és ezekre büszkék is. Sosem fogom elfelejteni a bizonyítványok mellé adott kis szöveges értékeléseket, amely amúgy nem kötelező és nem is a szülőnek szólt, hanem egy kis személyes levél a gyereknek az adott félév, év történéseiről. Hálás vagyok azért, hogy a kétnyelvűség miatti elbizonytalanodásokat sosem deficitként fogta fel, hanem azt értékelte, hogy Do azonnal kérdez, ha valamit nem ért.
Bár lesz osztályajándék, de azért úgy gondoltam, egy sk kendő mindenképp illendő. A fonal Zauberball, a mint szokás szerint a klasszikus SBS.
A Pici Piacról bizonyára hallottatok már – legalábbis azt hiszem, hogy az itteni olvasótábor és Pjulcsy olvasói között nagy közös halmaz van, Julcsi pedig rendszeresen beszámol a Pici Piacról, ahova ő is jár. De ismeritek-e a MagikMe kezdeményezést? Amikor a Pici Piac és a MagikMe neve közös plakáton szerepelt, kíváncsi lettem, hogy találkozik ez a két dolog. Bencze Mariannt, a Kultpult tulajdonosát, a bécsi magyar kulturális élet egyik mozgatóját és Katona Esztert, a Pici Piac megálmodóját kérdeztem a szombati bécsi rendezvényükről.
(A bejegyzésben található képeket a Pici Piac engedélyével vettük át. Fotó: Fazekas Tamás, LuxLine Photo. Köszönjük!)
Anyahajóblog: Pici piac: mi is ez, hogy kezdődött és mi kapható itt?
Katona Eszter: A Pici Piac egy igazi baba-mama-gyerek dizájn vásár, ahol magyar tervezők kínálják kifejezetten kismamáknak, gyerekeknek, családoknak készített minőségi termékeiket (baba, gyerek és kismama ruhák, cipők, játékok, babaszoba dekoráció, baba-mama kiegészítők, ajándékok, bio és natúr termékek) vagy szolgáltatásaikat. A Pici Piac különlegessége, hogy olyan anyukáknak ad lehetőséget a személyes bemutatkozásra, akik legtöbbször egyedül vagy egy-egy társsal közösen, manufakturális keretek között, maguk készítik termékeiket a hasonlóan szépre, kreatívra, különlegesre vágyó anyuka társaik és családjaik számára. A Pici Piac célja, hogy egy olyan rendszeres vásárrá váljon, ahol a családok jól érzik magukat, szívesen jönnek vásárolni, kikapcsolódni, nézelődni és a hazai gyerek dizájn világban elérhető újdonságokat felfedezni – itthon és külföldön egyaránt.
Kik árusítanak vagy állítanak ki?
K. E.: A bécsi vásáron 25 magyar márka képviselteti magát, a kiállítók teljes listája megtekinthető itt: http://www.babyberry.hu/minimarket
Mit szeretsz legjobban a Pici Piacban? Mi a különleges benne?
K. E: Boldog vagyok, hogy a Pici Piaccal lehetőséget tudok nyújtani más vállalkozó anyukák számára, hogy bemutathassák magukat egy szélesebb közönségnek, akik nyitottak az itthon készülő jó minőségű kézműves, dizájn és sokszor hiánypótló termékekre. Sok kiállítóval a Pici Piac kapcsán ismerkedtem meg, és úgy érzem, a kezdeményezésem abba az irányba tart, hogy kialakuljon köztünk egy szoros összetartás, ahol egymást támogatjuk, erősítjük és nem konkurenciaként tekintünk egymásra. Büszke vagyok rá, hogy a kiállítók között egyre több együttműködés jött létre, limitált kollekciókat dobnak közösen piacra, barátságok fonódnak és sokan a Pici Piac révén ismerték meg egymást. Külön-külön a legtöbb márka egészen kicsike, de együtt már jóval erősebbek, láthatóbbak, érdekesebbek vagyunk – és úgy tűnik, ezt a vásárlók, az anyukák is értékelik, a Pici Piacot már várják, készülnek rá és nem csak gyönyörű termékekkel térnek haza egy-egy vásár után, hanem hazaviszik a történetét is, vagy annak az élményét, hogy személyesen az alkotóval beszélgethettek, megismerhették a tervezőt, akinek a kezei közül került ki az adott szépség. Az anyukákat jó érzéssel tölti el, hogy társaikat támogatták, itthon, sok-sok törődéssel készült termékeket vásárolhattak, különleges, egyedi kincsekre bukkantak és joggal büszkék is rá, hogy ezeket a Pici Piacon szerezték be és nem mondjuk egy olcsóbb kínai tömegterméket vettek meg. A kiállítók pedig rendkívül motiváltak, hetekig, hónapokig készülnek a Pici Piacra, különleges termékeket terveznek, alkotnak, és alig várják, hogy személyesen is találkozzanak vásárlóikkal, rajongóikkal, hiszen legtöbbjüknek ez a vásár az egyetlen alkalom, hogy megmutatkozzanak teljes valójukban és elmesélhessék, mitől különleges minden egyes darab, amit készítettek. Fantasztikus látni a lelkesedésüket, és a vásár után kapott visszajelzések és köszönő levelek adnak nekem erőt abban a 2-3 hónapban, amikor időt és energiát nem kímélve igyekszem még jobbra és jobbra megszervezni a következő Pici Piacot.
A plakáton a Pici Piac neve együtt szerepel a MagikMe kezdeményezéssel. Mit jelent ez?
Bencze Mariann: A MagikMe a KultPult meghívására és nagy örömére vezeti a Pici Piac idején a kreatív programot június 18-án a bécsi Loffice-ban. Az együttműködésünk arra irányult, hogy tavasszal e-mailekben, később, a májusi Rutkai Bori koncerten személyesen is felhívjuk az itt élők figyelmét az integrációs játékeszközök hiányára és fontosságára a játszótereken. A Loffice és a KultPult együttesen akarta a MagikMe törekvéseit támogatni, hogy Bécsben is elhelyezhessék a mozgáskorlátozott és egészséges gyerekek számára egyidejűleg használható Pillangó nevű játékukat, ezért gyűjtést hirdettünk, amit tulajdonképpen a Pici Piac idején összesítünk.
Az öt szülő által alapított egyesület a Bécsben élők pozitív visszajelzéseit beépítve ténykedik majd tovább – együttműködésünk egyik kiemelt pontjaként pedig kreatív foglalkozást tartanak az első Pici Piacon. A Rutkai-koncert után is nagyon jól érezték magukat velük a gyerekek, most is szeretettel várjuk őket!
Hol és mikor lesz Pici Piac Bécsben? Ez egy egyszeri alkalom vagy később is lesz még?
K.E.: Most szombaton, vagyis június 18-án 11-től délután 6-ig lesz az első bécsi Pici Piac, egy fantasztikus helyszínen, a Loffice Wienben. Terveink szerint, ha jól debütál az első vásár, akkor mindenképpen szeretnénk folytatást még az idei évben.
És ha valaki a bécsi lehetőséget elszalasztja, akkor hol és mikor találhat meg benneteket?
K.E: Budapesten kéthavonta rendezünk Pici Piacot, a következő alkalmak a belvárosi Central Passage-ban lesznek: július 10-én és szeptember 11-én.
Ahogy ígértem, mesélek arról a weboldalról, amit a németül iskolába járó gyerekek számára találtak ki, hogy olvasásra motiválják őket. Amikor az antolin.de oldalról először hallottam, azonnal az jutott eszembe, hogy ezt a rendszert egy az egyben át kellene venni magyarul, magyar mesekönyvekkel is, mert egyszerűen tökéletesen ki van találva és szerintem megoldást ad a kötelező olvasmány örök problematikájára is.
Az osztrák gyerekeknek egészen sokáig nincs kötelező olvasmányuk, mégis rengeteget kell olvasniuk. Abban viszont, hogy mit olvasnak, nagy szabadságuk van. Egyedül az számít, hogy értsék az olvasott szöveget. Mivel nincs az a tanár, aki egy 25 fős osztályban minden gyereknek személyre szabott tesztet készítene, ezért jó, hogy van egy központi adatbank rengeteg könyvvel és a hozzájuk kapcsolódó kérdésekkel.
Az oldal használatához regisztráció szükséges, amit kizárólag az iskola végezhet el. Így minden gyereknek egyetlen fiókja van, nem lehet manipulálni a rendszert azzal, hogy pl. az egyik felhasználónév alatt kitapasztalja a gyerek, hogy mik a helyes válaszok, a másik néven meg megírja a 100%-os teszteket. A regisztráció első év vége -második év eleje körül történik és onnantól kezdve a gyerekek az olvasott könyvekkel pontot gyűjtenek. Az adatbázisban rengeteg könyv szerepel, mondjuk úgy, hogy nehéz olyat kihozni a könyvtárból, ami nincs rajta, de sok könyvtárban eleve ellátják a könyveket Antolin-matricával, ha benne van az adatbázisban.
Ha a gyerek elolvasta a könyvet, bejelentkezik az Antolinra, kiválasztja az adott könyvhöz tartozó tesztet és megoldja. Attól függően, hogy hányadikosoknak ajánlott a könyv, változik a kérdések nehézsége és nő a helyes válaszokért kapható pontszám is. Az elsősöknek való tesztekben a kérdések is rövidek, hiszen azok elolvasása is “feladat” számukra, a későbbiekben a kérdések is egyre hosszabbak, bonyolultabbak leszek. A feleletválasztós tesztekre adott idő van, és igazából nem is túl sok, általában tényleg az egész időre szükség van a megoldáshoz. A helyes válaszokért pont jár, a helytelenekért levonás, a passzolás nulla pont – tehát hazárdírozni nem érdemes, a valódi tudást méri a teszt.
A teszt végén a kapott pontokat a rendszer elmenti és hozzáadja a korábbiakhoz. Egy tesztet csak egyszer lehet megcsinálni, kivéve, ha valaki valami miatt megszakította a kitöltést. Ekkor az iskola tudja beállítani, hogy az a teszt újra hozzáférhető legyen a gyereknek. Mi ezzel a lehetőséggel egyszer éltünk, amikor egy magyarul olvasott könyvet akart Do kitölteni, de kiderült, hogy a szereplők német nevének ismerete nélkül semmire sem jut.
A tanárok ezzel a rendszerrel folyamatosan figyelni tudják, hogy melyik gyerek mennyit olvas és mennyire értően olvas. Vannak irányelvek, hogy mikorra hány pontot illik elérni, és például a Do osztályában az 500 pont elérését oklevéllel jutalmazták. Hogy nagyjából érezzétek: egy elsős szintű könyv 10 pont szokott lenni, a másodikosoknak valók 30 és így tovább.
A gyerekek egészen különbözően viszonyulnak a dologhoz, van, akiket motivál, hogy több pontjuk legyen, mint a többieknek. K például egy időben állandóan mondta, hogy az osztályban a riválisának, akivel kb. egyforma jó tanulók voltak, épp mennyi pontja van és a hétvégéknek az volt a tartalma, hogy vajon ha ezt is meg ezt is elolvasom és kitöltöm, akkor az több lesz-e, mint a másik gyerek pontja, aki ugye a hétvégén szintén gyűjtött. Egyébként a gyerekek csak a saját pontjukat látják a honlapon, tehát nincs az, hogy a kevesebb pontot szerzőt kicsúfolják, hiszen csak az árulja el az állását, aki akarja. Aztán van a típusú gyerek, akit teljesen blokkol a pontgyűjtés. Érdekes módon a Do osztályában most az a legnagyobb könyvmoly, aki teljesen kiakadt az elején, hogy pontokat kell gyűjteni. Ugyan ő nem akart versenyezni másokkal, de a szünetben persze hallotta, hogy ki hol tart. Ő egy ideig szünetet tartott az Antolinozással – hogy végül visszatért-e, nem tudom, de az biztos, hogy olyan vastag könyveket olvas ki egyik hétről a másikra, hogy sok felnőtt megirigyelné a tempóját.
Még egy pozitívuma van az oldalnak, mégpedig hogy teljesen reklámmentes. Nem lehet semmit megvásárolni rajta, nincs üzleti érdekeltség, nem linkelnek könyvesboltot, tehát teljesen gyanún felül áll, hogy ez az egész semmi mást nem szolgál, mint oktatási célokat.
A teszteket egyébként akár szülők is készíthetik, lehet jelentkezni a közreműködésre és beküldeni könyvekhez feleletválasztós kérdéssort. Gondolom, azért van mögötte egy komoly hivatásos csapat is, mert amekkora a német gyerekkönyvek választéka, ezt nem lehetne bírni másképp.
Ha most kívánhatnék egyetlen pozitív változást a magyar iskolarendszerben, akkor azt kívánnám, hogy álljon össze egy csapat és készítsék el a magyar Antolint. Sok-sok könyvvel, sok-sok kérdéssel, hogy a gyerekek olyan tempóban és azt olvashassák, amit szeretnének. Hogy az legyen a lényeg, hogy megszeretik az olvasást és értik a szöveget, nem pedig az, hogy pontosan mi legyen az a szöveg. Hogy a tesztet otthon, nyugodt környezetben tudja kitölteni a gyerek, amikor elég fittnek és stressztűrőnek érzi magát, nem akkor, amikor épp magyaróra van és éhes, fáradt, zavarja, hogy a szomszéd beszél és effélék. Még így is hatalmas stressz a dolog, mert az idő rövid, látszik is a visszaszámlálás a képernyőn és nincs sok idő gondolkozni. Egyébként pont emiatt a szülő se tud igazán segíteni. Pláne melyik szülő vállalná azt a kockázatot, hogy ha rosszat mond, akkor a gyerek pontlevonást kap, nem igaz?
Persze egy ilyen rendszert működtetni reklám és mindenféle üzleti összefonódás nélkül elég nagy munka és sok pénz, tehát tipikusan az a dolog, ami állami feladat és adóból kellene megvalósítani. Nem hoz viszont új szavazókat és nem túl látványos, azaz kicsit messzebb kell látni hozzá, mint a következő választások. Nem is tudom, reménykedhetek-e benne, hogy van politikus, aki ilyen ügyért elkezd harcolni és végig is viszi. Én azt hiszem, annyit tehettem az ügyért, hogy bedobtam az Internet nevű gépezetbe és azt remélem, sokan megosztjátok és akkor majd eljut valakihez, akinek van ráhatása az oktatáspolitikára.
Itt a Könyvhét, ami budapesti koromban az év egyik fénypontja volt számomra. Most csak távolról gondolok rá, próbálom felidézni a Vörösmarty téri délutánokat a frissen megjelent könyvek társaságában: az izgatottságot, a megrakott hátizsákot és a villámgyorsan kiürülő pénztárcát. És ha már idén nem lehetek ott, akkor legalább ünnepeljük könyves poszttal – mégpedig az utánpótlásról, avagy Varró Dániel szavaival élve a kedves kis olvasókról.
Tulajdonképpen nem gondoltam különösebben furának, hogy K. nem lett a betűk megtanulása után egyből lelkes olvasó. A fiúk nem olvasnak, mondja az klisé, meg amúgy is, van még idő. Én például szüleim legnagyobb szomorúságára elég későn kaptam rá a könyvekre. Bezzeg Andika! – mondták mindig, és igazuk volt. A barátnőm, Andika, falta a pöttyös és csíkos könyveket, én meg azt szerettem, ha felolvasnak nekem. A harmadik osztály utáni szünetben az első kötelező olvasmány maga volt az emberkínzás. A Kicskereső Kisködmön azon példányában tollal jelöltem be, hogy mikor meddig jutottam. Nemhogy fejezet közepén, de mondat közepén is megálltam, annyira fárasztott. Azt hiszem, nem a könyvvel magával volt a gond, hanem az olvasással. Fárasztott és kész. Szóval pont ezért nem aggódtam, hogy a gyerek még első végén, második elején nem olvas magától.
Nem így Apahajó, aki korai olvasó volt és ugyanezt várta el K-tól is. Hordta haza a sok Pixie-füzetet, ami egyébként remek átmenet a semmi és a valami között: néhány oldal csupán, gyors sikerélmény, és fel lehet vinni az Antolinra. Az Antolin külön is megér egy misét, ez lesz majd a következő bejegyzés témája, most csak annyit, hogy ez a régi olvasónapló mai változata és német nyelvterületen nagyon sok iskola használja a gyerekek olvasási szokásainak ellenőrzésére. K. szorgalmasan olvasta a füzeteket és gyűjtötte a pontokat az Antolinon, de ez még nem volt egyéb, mint kötelesség.
Egyszer azonban Apahajó hazaállított egy Minion-könyvvel. Valódi vastag könyv, elég kicsi betűkkel, nagyon kevés képpel, az oldalak tele vannak írva. A Minionokról szólt. Szerencsére nem vettem észre a könyvet egész addig, amíg fel nem tűnt, hogy a gyerek reggelente a kanapén ül és olvas. Amúgy ez napokig nem tűnt föl, későn kelő vagyok, szóval nem mindig csíptem el a pillanatot. Te jó ég, a gyerek nem jön reggelizni, mert olvas. Igazi könyvet és már a közepénél tart. És ekkor láttam, hogy a Minionokról szól. Jesszus, ez komoly, hogy ilyen szennyirodalmat hoztunk a lakásba? – kérdeztem volna, de nem kérdeztem, mert a gyerek olvasott és láthatóan élvezte.
A Minion-könyvvel napok alatt végzett, és akkor elkezdődött az azóta is tartó olvasásmánia. A gyerek reggel fél 7 körül felkel, felöltözik, elhelyezkedik a kanapén és olvas. Aztán gyorsan magába tömi a reggelit és visszaül olvasni. Amikor érte megyek a napközibe, sokszor az olvasósarokban van. Aztán hazajön és olvas. Azzal lázad, hogy olyan könyveket hoz ki a könyvtárból, amiket csak a harmadikosoknak és a negyedikeseknek engednek meg. Elkapta a gépszíj, és mindezt köszönhetjük a Minionoknak meg Apahajónak, akit nem érdekelt, hogy Disney, meg kommersz, igénytelen cucc, hanem csak az, hogy a gyereket érdeklik a Minionok. Éljen a szennyirodalom!
Van nálunk a gyerekek sulijában egy remek rendezvény minden évben évvége közeledtével, a nyári kerti party. A party fénypontja a tombola. De ne azt a tombolát képzeljétek el, ahonnan a gyerekek nagyobb része üres kézzel, szomorúan tér haza, hanem valami egészen mást. Itt pontosan annyi tombolaszelvény van, amennyi ajándék, így nem az a kérdés, hogy nyer-e az ember, hanem hogy mit. Ha meg nem olyat, aminek épp örül az embergyerek, mert mondjuk fiú és hajcsatot dobott a gép, akkor még mindig lehet cserélni. Tavaly az orrom előtt zajlott egy ilyen többszörös csereügylet, és ahhoz képest, hogy a kislány csillámpónis zoknit nyert volna eredetileg (túl kis méretben), végül átmeneti gazdája volt egy papírsárkánynak, egy zseblámpának, egy szerszámkészletnek, amire a papája beszélte rá, végül egy tolltartószerűséggel távozott teljesen elégedetten.
Az ajándékokat egyébként a szülők hozzák különféle szponzorcégeken keresztül, vagy lehet leadni duplán kapott játékot, könyvet is. Az elmúlt három évben is mindig gondoltam, hogy majd készítek én is valami sk-t, aztán valahogy mindig bedarált a gépezet. Idén viszont végre összeszedtem magam és készítettem négy nyakláncot. Néhány szerelék, viaszozott szalag meg ilyen apró mütyür lógókák és már kész is.
– Sorozatgyártás? – kérdezte Apahajó, amikor látta a kupacot az asztalon.
– Hát igen, gondolj bele, ha meglátják a gyerekek, imádni fogják és kitépik egymás kezéből, úgyhogy kénytelen voltam legalább négyet csinálni. Meg persze egy halálfejeset a saját gyereknek.
És ha már homár, akkor legyen a csomagolás is szép, kis színes karton, kis pecsét. Bevallom, ezt a részét élveztem a legjobban.
Június van, ilyenkor a világ smoothie-kat iszik. Ami nem is csoda, mert a smoothie színes, illatos, gyümölcsös és szexi. Csak vannak azok a típusok, akiknek egyáltalán nem használ – ők azok, akiknek a legmelegebb napon is jéghideg a kezük és a lábuk. Sziasztok, sorstársak, nekünk való a következő smoothie:
Tegyél fel főni egy bögre vizet és egy kockacukornyi méretű friss gyömbért. Hagyd forrni néhány percig, majd vedd le a tűzhelyről és várd meg, amíg langyosra hűl.
Két sárgabarackot és négy nagy szem epret, valamint három bazsalikomlevelet pürésíts össze egy deci hideg vízzel. Csavarj bele egy negyed citromot. Öntsd a püréhez a lehűlt gyömbéres levet (a gyömbért nem muszáj, elég csak a vizet), keverd össze. Ha még édesíteni szeretnéd, akkor kevés almaszirupot vagy mézet keverj bele.
A kész italt töltsd üvegbe, ha magaddal akarod vinni vagy magas pohárba, ha otthon kortyolgatod és már kész is, a gyomorkímélő és mégis nagyon gyümölcsös smoothie.
