Ahhoz képest, hogy egy SBS még az én igen visszafogott tempómban is néhány napos projekt szokott lenni, ez a kis piroska nagyon sokáig készült. Ennek fő oka persze az, hogy a szokásos 10 dekás mennyiség nem bizonyult elégnek, valószínű a fonal vastagsága miatt. És sk fonott fonal esetében ha elfogy a készlet, akkor komoly feladat elé kerül az ember. Ugyanolyan szösz ugye nincs otthon. Meg pont Anettnek sincs, akitől az első szösz származott. Tehát a a projekt bizonytalan időre jegelve.
Szerencsére a Gyapjúnapon áprilisban valahogy beugrott, hogy nem kell nekem feltétlenül teljesen ugyanolyan szösz, elég az is, ha van ugyanolyan színű része. Így aztán beszereztem szintén Anettől egy narancsos-pirosas-bordós gyapjat, amiből ha kivettem a narancsos réseket, akkor a maradék kifejezetten összetéveszthető volt az eredeti színnel. Így aztán gyorsan megfontam, gyorsan belehorgoltam a kendőbe az így nyert néhány dekát – és ekkor kitört a nyár, így a blokkolásra valahogy nem volt motivációm. Most viszont az is elkészült, és így egész jól lehet látni, hogy mennyire légies lett a blokkolástól ahhoz képest, amilyen előtte volt. Azért még ne jöjjön az ősz, ha lehet, kibírja még egy darabig a szekrény mélyén ez az SBS is.
Ági V!K!F! játékába csatlakozom be, amelynek a témája most 1 nyár, 1 történet, 1 recept.
A cím megpillantásának pillanatában már tudtam, hogy a recept valami ribizlis lesz, mert a gyerekkorom nyarai egyértelműen a ribizliről szóltak. (Ha valakinek a sztori ismerősnek tűnik, az jól emlékszik, a ribizlit már megénekeltem valamikor a blog csecsemőkorában.)
Nagyszüleimnek óriási kertje volt. Nem kertes házban laktak -ez a fajta kert volt, amit mások teleknek neveztek és ami a szocializmusban egyfajta szabadságérzést adott a magántulajdonuktól megfosztott családoknak. A telken az ember a maga ura volt, senki nem szólt bele, hogy mit termel, lehetett szalonnát sütni, pálinkát főzni, fák alatt délutáni sziesztát tartani. Gyerekkorban persze minden nagynak tűnik, de higgyétek el, ez a kert felnőttszemmel is nagy volt. Mindenféle gyümölcsöt, zöldséget és vázába való virágot megtermeltek a nagyszüleim, olyan bőségben éltünk e tekintetben, amit csak mostanában tudok igazán értékelni, amikor boltban kell venni a zöldséget, gyümölcsöt. A nagymamáék kertjében mindig volt munka, így aztán ők is mindig ott voltak. Télen is ki kellett járni, mert méhek is voltak, rájuk kellett nézni rendszeresen. Mi, gyerekek gyakorlatilag az egész nyarat ott töltöttük. Reggel kocsival ki, este be, közben pedig mindenféle érdekes tevékenység várt ránk: famászás, saját kiskert, bújócskázás, bukfencezés dombról lefelé. Természetes volt, hogy ismertük a zöldségeket és hogy a nagymamám főzés közben leküldött zellerzöldért és petrezselyemért, és hogy legkésőbb iskoláskoromra meg tudtam különböztetni a kettőt egymástól és a sárgarépa levelétől. És úgy egyáltalán, meg tudtam állapítani levél alapján, hogy milyen zöldséget látok. Múltkoriban, amikor K-val sétáltam és mutattam neki, hogy ez a tök, ez a paradicsom, ez a krumpli, meg is kaptam tőle, hogy “Persze, te ezt azért tudod, mert még a régi időkből származol.” Én, a dinoszaurusz.
Júniusban, ahogy vége volt a sulinak, más gyerekek a Balatonhoz vagy Bulgáriába mentek vagy legalább a perecesi napközistáborba, én pedig ribizlit szedni. Én és az egész család – bácsikák és nénikék, akiket csak egy évben egyszer láttam, mind jöttek és szedtek, mert a ribizli, az a több száz bokor, ami volt, egy hónapon keresztül adott munkát reggeltől estig. Persze a gyerekektől nem vártak nagy teljesítményt, de azért rosszabb napokon is megszedtünk 2-3 bokrot, jobb napokon sokkal többet, ezzel jelentős zsebpénzre téve szert.
A szedés szüneteiben aztán ettünk. Többnyire ribizlit: sütiben, levesben, nyersen cukrozva. Hozzá pedig ribizliszörpöt ittunk. Tényleg remek volt, és ami csoda, ezek után még mindig szeretem a ribizlit. (Na jó, ettünk még mindenféle mást is, nagymamám a sparherden még palacsintát is sütött, ami azért a tábori körülmények között szerintem már művészet.)
A kedvencem, a habos tetejű ribizlis süti receptjét sajnos nem tudom, bár most, hogy ezt leírom, kedvem támadna kikísérletezni, ha nem lenne ilyen bődült meleg. A cukrozott ribizli meg kicsit snassz lenne receptnek, így most egy továbbfejlesztett változatot hoztam, amibe kevesebb cukor kell, mint anno megszoktuk:
Veszünk először annyi ribizlit, amennyihez épp gusztusunk van és leszemezzük. Aki ezt a műveletet nem szereti, egyszer a kedvemért végezze meditációs gyakorlatként: gömbölyű szemek az ujjbegyek között, gyengéden leszakítjuk és szinte hallani véljük, ahogy a tálka falán halkan puffannak a szemek. Én imádom ezt csinálni!
Öntsünk kevés folyékony tejszínt a ribizlire, szórjuk meg egyenletesen egy kiskanál nádcukorral és bőven szórjuk meg kókuszcsipsszel (esetleg kókuszreszelékkel). Folyékony tejszín helyett kókusztejszínt is használhatunk akár.
A kókusz remekül harmonizál a savanykás ribizlivel – ennyi cukor még nem teszi túl édessé, de azért már desszert hangulatot ad az egésznek. És mert kicsi levet is fog ereszteni a ribizli, a végén rózsaszín tejszínt kanalazhatunk ki a tálkából. Pazar, kóstoljátok meg!
A nyár a légkondimentes irodában maga az emberkínzás. A szegény dolgozó ül a hőségben, vedeli a vizet, nem igazán éhes, de azért valami ízre vágyna. Amikor vége a munkaidőnek, hazaút elején még erősen elhatározza, hogy otthon főz valamit, kicsit pihen, majd hasznos tevékenységeknek szenteli magát, úgy is mint elmegy futni, rendbevágja a lakást, kicsit hobbizik, kicsit olvas, a gyerekekkel is csinál valami programot. Aztán félúton a futást már húzza ki gondolatban a listáról, a hasznos tevékenységeket is, a gyerekekkel való foglalkozás egyre konkrétabb alakot ölt: fagyizás lesz, az tuti. A házimunka várhat, mire kicsit hűvösebb van (szeptemberben), olvasáshoz az agy percről percre zsugorodik, pedig állítólag melegben a tárgyak kitágulnak – fene se érti.
A főzést azért kénytelen megejteni a szegény dolgozó, ha már egész nap nem evett normálisan, kivéve, ha a csokit normálisnak tekintjük – de valami olyan kellene, ami hűsít is, mégis van benne főtt komponens, mert ugye az jót tesz.
És akkor vesz az ember személyenként két marék rukkolát és beleteszi egy mélyebb tányérba.
Serpenyőben egy zöldhagymát, két marék erdei gombát, esetünkben rókagombát és két paradicsomot feldarabolva és kevés vajon megsüt kavargatás közepette, sózza, borsozza, balzsamecettel megspricceli. Ezt az egészet szépen elteríti a rukkola tetején,
felvág 10 centi kígyóuborkát kicsire, szépen elhelyezi a gombás-paradicsomos serpenyős köré a tányéron,
feldíszíti az egészet néhány mentalevéllel,
majd az étkezés után lassanként el tudja képzelni, hogy valamikor a nap folyamán még képes lesz elvánszorogni a gyerekekkel a fagyizóig. Talán.
Amikor tavaly azt mondta az egyik táboros, hogy számára az év Nyalkától Nyalkáig tart, még azt hittem, ez azért biztos költői túlzás. Most már hajlok rá, hogy egyetértsek. Bár csak most voltam másodszor a Colette-féle kisnyalkai alkotótáborban – és mi ez ahhoz képest, hogy az idei a hetedik volt -, de már otthon éreztem magam, sőt, visszavágytam. Úgy nagyjából tavaly augusztustól folyamatosan. Az alkotótábor mint műfaj eleve luxus számomra. Egy hétig semmi másra nincs gondom, csak horgolhatok, rajzolgathatok, hímezhetek vagy ami épp eszembe jut. Az idő kitágul – és ez kihatott az egész évemre. Az a tapasztalat, hogy mennyire jót tesz a belassulás, a hobbizásba való belefeledkezés, segített abban, hogy az év közben is nyugodtabb lelkiismerettel toljam a takarítást a prioritási listám sokadik helyére és előrevegyem az alkotást, tárgykészítést, fonalak fölötti merengést. Szóval örömmel készültem Nyalkára megint – bár sokkal kevésbé tudatosan, mint tavaly. Szigorúan véve a felkészülést teljesen elbénáztam.
Tavaly listát írtam hetekig, miket szeretnék kipróbálni, elkészíteni. Három hétig állt nyitva a bőrönd, hogy mindig belepakoljam, ami épp eszembe jut. Semmit nem bíztam a véletlenre. Idén másképp alakult. Annyit tudtam, hogy a nyalkai hét döntő lesz a könyvem szempontjából, sokat szerettem volna haladni vele, és mindenképp szerettem volna ennek sikerétől függővé tenni, hogy valóban vállalni tudom-e a megírását. Mert ha Nyalkán sem, akkor mikor fér bele az életembe egy ilyen hatalmas projekt? Ugyanakkor az előző hetek nagyon kaotikusak voltak, az utolsó pedig az időjárási frontoknak köszönhetően mintha nem is lett volna. A tervezett fonalboltos kiruccanásomat ki kellett hagynom, amikor szombaton zárás előtt fél órával mégis eljutottam egy helyre, már annyira zizi voltam, hogy nem tudtam, mit akartam venni. Így aztán nem csoda, hogy Nyalkán megjelentem két mérőszalaggal, két strandpapuccsal, ellenben a megfelelőszínű gyapjúfilceket és a kedvenc szoknyámat otthon hagytam.
A tábor első két napján annyira jól haladtam, hogy kedd délután elfogott a pánik: túl kevés fonalam van! Elkészültem ugyanis egy nyakmelegítővel és egy nyaklánccal. Az elsőről azt gondoltam, hogy jóval tovább fog tartani a mérete miatt, a másodikról meg azt, hogy sokszor vissza kell bontani, mire rájövök, hogy hogy is kell csinálni. Egy több évvel ezelőtt horgolt nyakláncot akartam ugyanis újra elkészíteni. Ehhez képest villámsebességgel elkészültem, és ott álltam ezután fonal nélkül. Na jó, ez túlzás, mert volt nálam még sok Catania meg mindenféle maradékok freeformhoz, de semmi bontatlan gombóc fonal. És még hátravolt öt nap! A kedvenc fonalaimtól, amelyek feldolgozására amúgy év közben annyira kevés idő marad, 150 km választott el. Rémes!
A sokadik hiba, amit a felkészüléskor elkövettem, a nemgondolkodós projekt hiánya volt. Nem vittem magammal semmi olyat, amit csevegés közben, szinte vakon lehet horgolni. Persze a freeform is lehetett volna ilyen, ha nem lett volna célom, hogy lépésről lépésre leírjam a készítését. Szerdán aztán, teljes kétségbeesésemben a telefonomra letöltve megtaláltam a Marina kendő leírását, ami pont ilyen beszélgetős, nagyon egyszerű kendő, és meghorgoltam a freeform maradékaiból.
Majd elkezdtem egy másik maradékból, egy Drops Alpaka Silkből is, bár ebből csak kevés volt, majd még szereznem kell utánpótlást. Ez a kendő végül lenyugtatott, és csütörtökön már neki tudtam állni az újabb freeform holmiknak, amiket aztán szépen, fegyelmezetten le is írtam a könyvhöz. Persze a környezet hangulatához alkalmazkodva kézzel, füzetbe, mert a laptopot kinyitni valahogy nagyon nem illett oda. Azért utolsó este mégis megtettem: le akartam ellenőrizni, hogy hány leütésnél tartok nagyjából, van-e remény, hogy összehozok egy könyvnyit vagy nem. Szerencsére van 🙂
Hogy milyen hatása lesz az idei Nyalkának? Még nem tudhatom, de sejtem. Colette, a Zöld Múzsa bloggere olyan finom és szép tortákat sütött nekünk, hogy szerintem ezt a mumust is kinyúvasztom és következő táborig sütök néhány tortát.
Majd nyugodtan kérjétek számon rajtam jövő nyár eleje felé, hogy sikerült-e!
Befejeztem továbbá egy freeform sálat, amit már tavaly óta folyamatosan növesztgetek. Ez a projekt megérdemel egy külön bejegyzést, úgyhogy amint normális fotókat sikerül készítenem róla, azonnal mutatom. Remélem, Nektek is több időtök van nyáron a hobbizásra és nálatok is sok szépség készül!
Az úgy volt, hogy becéloztam magamnak az Exploration Station kendőt, hogy majd azon jól megtanulok különféle technikákat. Az első szakasszal szerencsésen elboldogultam, a brioche stich kifogott rajtam, és ez eléggé leblokkolt. Hónapok óta ott feküdt a kanapén szerencsétlen kötés, már vizuálisan untam, hogy nem változik rajta semmi. Aztán jött a nyaralás, vele pedig az érzés, hogy tulajdonképpen bármit csinálhatok, nem ül mellettem Mipistink tőrrel a kezében, hogy belém mártsa, ha eltérek a mintától.
És akkor elkezdtem először egy egyszínű szürke csíkot kötni, aztán a Color affection logikájával bordóval kombinálni, aztán amikor elfogyott a szürke, teljesen bordóra váltottam. Most még nem tudom, hogy egyszerűen egy pikós leláncolással fogom befejezni vagy a sötétszürkével megkötöm az eredeti kendő csipkéjét vagy horgolt szegélye lesz. Amihez épp kedvem lesz – ez már úgyis hibrid kendő, akárhogyan is döntök.
Persze most, amikor ezt olvassátok, pont nem ezen a kendőn dolgozom. Kisnyalkán vagyok, ami az éves tobzódásom a fonalakban és mindenféle izgalmas technikákban. Sima kötéssel készülő cuccot nem vittem magammal, azt meghagyom fáradt estékre munka után, amikor máshoz nincs agyam. Alig várom, hogy a tábor után megmutassam, mi minden készült ott!
Vannak azok a napok, amikor hazajövök a munkából és már az úton érzem, hogy a szokásos köret plusz valami zöldség nem elegendő energiapótlás ahhoz, hogy kompenzálja a napot. Ilyenkor valami töményre vágyom, valamire, amiben minden hozzávalónak intenzív íze van és szaftos is az egész. Na egy ilyen nap estéjén készült ez a tömör saláta, amely egyébként csak három fő hozzávalóból áll: avokádó, erdei gomba és póréhagyma.
Az erdei gombát vajon bőséges citromlével, kis sóval, borssal, dijoni mustárral megpároltam. Mivel sok levet eresztett, ez a jóízű szaft volt tulajdonképpen a salátaöntet.
Az avokádót felkockáztam, a pórét felszeleteltem. A gombát összekevertem a nyers hozzávalókkal, majd megszórtam pirított feketeszezámmal és már kész is volt a nagyon kellemesen laktató saláta. Egy-két szelet pirítóssal az igazi, amit ha az ember szeretne, akkor kockára vágva a salátába is keverhet.
Azért is remek ez a recept, mert az ötelemes konyha alapelvének is megfelel, miszerint nyáron is érdemes legalább részben főtt hozzávalókból készíteni az ételeinket, hogy ezzel is erősítsük magunkat az őszre. Ugyanakkor a nyers hozzávalók miatt kellemesen hűsít és frissít. A feketeszezám meg amúgy is az örök élet titka – ha esetleg nem tudtátok ezt, akkor nézzétek meg Kicsi Vú videóját!
Ahogy a múltkor már említettem, az alpesi nyaralásunk harmadik napjára meg kellett állapítanom, hogy nincs olyan, hogy túl sok menta. Rögtön a második napon világos lett, hogy minek köszönhetjük a rengeteg mentát gyakorlatilag minden ételben. Egy mocsárvidéken kirándultunk (igen, a mocsárban nem szükségszerűen süllyed el az ember, sőt, az út még babakocsival is járható.) és az út mentén kis csokrokban menta nőtt. Azt hiszem, ha a nemlétező kertem végében a dudva között mintegy mellékesen menta, kakukkfű meg minden egyéb nőne, én is sokkal többet használnám a friss zöldfűszereket, mint most, amikor műanyag dobozba csomagolva kell megvenni a hűtőpultból. De mert annyira oda és vissza voltunk a nagyonmentás salátáktól meg desszertektől, természetesen otthon is meg kellett próbálni valahogy reprodukálni az ízvilágot.
Az osztrák paraszti konyha szabálya egyébként, hogy azt esszük, amit találunk. Hogy a radicchio ennek a kritériumnak megfelel-e, azt nem tudom, mindenesetre most nekem ez a fajta levelessaláta volt az alap. Ha alpesi kertem lenne, akkor rukkolával és lovaknak való háromlevelű lóherével is kiegészítettem volna. De tényleg, ettünk lóherét is.
A többi hozzávaló:
egy újhagyma karikázva
két ág menta szárastól, levelestől – ez kábé 8-10 mentalevelet jelent és a szárától se féljetek, isteni
egy marék dió
négy nagy fürt pirosribizli
pár csepp citromlé
egy löttyintés hidegen sajtol mákolaj.
Persze mákolaj helyett más olaj is megteszi, szőlőmagolaj, dióolaj, akár még olíva is, de ha már az osztrák konyhánál vagyunk, akkor legyen eredeti waldvierteli mákolaj. Ha nem grillsajtot ettünk volna hozzá, akkor egy kis sót is elbírt volna, csak hogy minden íz megtalálható legyen benne. A radicchio keserű, a hagyma és a menta csípős és a menta pluszba még édeskés is, a ribizli és a citromlé savanyú, a dió édeskés, szóval egyszerűen tökéletes az összjáték. Próbáljátok ki egyszer grillpartyra vagy akár csak egy hétvégi húsos ebéd mellé!
Nemrég beszélgettem egy blogos barátnőmmel, és megemlítettem neki, hogy mennyire tetszik nekem ez az 50 könyves kihívás. Na de hogyhogy nem írsz róla akkor a blogban? – kérdezett vissza, és milyen igaza volt. Mivel sokan vannak, akik főleg nyári szabi alatt tudnak olvasni a legtöbbet, ez a tökéletes pillanat mesélni az idei évben felfedezett könyveimről.
A kihívás egyébként 2015-ben volt népszerű, én ezt is, mint sok mást, csak fáziskéséssel fedeztem fel magamnak. Az a lényege, hogy egy év alatt meghatározott szempontok alapján 50 könyvet kellene elolvasni. Azzal első pillanattól tisztában vagyok, hogy 50 könyv számomra nem reális, pláne, hogy egy trilógiának is benne kell lenni. De szerencsére már nem vagyok az iskolapadban, hogy bárki leejnyebejnyézne, ha csak negyvenig jutok. Ha egyáltalán, mert félidőben az állás mindössze 18 könyv. A kihívás listáját itt találjátok egyébként.
Azt a stratégiát választottam, hogy azt olvasom, amit amúgy is szeretnék, és amikor kész vagyok, megpróbálom a lehető legelőnyösebb kategóriába helyezni, azaz abba, amibe nehezebb passzolót találni. Így például Bánk Zsuzsa első könyvét, az Úszót nem a “Női szerző” kategóriához rendeltem hozzá, hanem a “Népszerű szerző első műve” kategóriához.
És akkor már rögtön bele is vágok a közepébe: Hogy mennyire népszerű szerző Bánk Zsuzsa? Bevallom, én nem ismertem egész addig, amíg egy német anyanyelvű, Hollandiában élő barátnőm rám nem írt egy rejtélyes mondatot: Olvastál valamit Bank Szuszától? (Nincs könnyű dolguk a külföldieknek a magyar nevekkel) Aztán amikor visszaírtam, hogy nem, akkor pár hét múlva, pontosan a szülinapomon befutott egy kis csomagocska, benne az Úszó című regény – természetesen németül, ami egyébként a könyv eredeti nyelve. Tehát német nyelvterületen ismerik, a Frankfurti Könyvvásáron díjat is kapott, ez azért többet mond, mint hogy én pont nem ismertem. Biztos, hogy ezek után a többi könyvét is el fogom olvasni.
Ezt a regényt vittem magammal a nyaralásra, habár tudtam, hogy nem épp vidám olvasmány. Az elbeszélő egy nő, aki kislányként teljesen váratlanul apjával és testvérével magára marad, amikor anyja búcsú nélkül disszidál. A család ekkor elindul otthonról és hol egyik, hol másik rokonnál húzzák meg magukat. Van ahol csak rövid ideig maradnak, máshol évekig. Minden bizonytalan, a gyerekek teljesen gyökeret vesztve élnek, eközben próbálnak megbirkózni azzal a ténnyel, hogy az anyjuk képes volt elhagyni őket, az apjuk pedig – hogy emiatt-e vagy amúgy is – depresszióban és teljes apátiában éli a napokat egymás után, cél nélkül. Nem lövöm le a poént, olvassátok el, nagyon szép könyv, még ha tényleg szomorú is és hűen visszaadja a kommunista Magyarország, ezen belül is a vidék hangulatát anélkül, hogy nagyon sok történelmi konkrétumot említene.
Az „egy könyv, amit egy barátom ajánlott” kategóriában Irvin D. Yalom A Schopenhauer-terápia című könyvét indítottam. Évekkel ezelőtti ajánlás volt egyébként, valószínűleg csak azért most érett be, mert a pszichodráma képzésben, amit már évek óta csinálok, januárban léptem egy szinttel feljebb, azaz előtte kellett hoznom egy döntést, hogy igen, ezt akkor tényleg komolyan gondolom és ezzel szeretnék foglalkozni.
A könyv egyébként remek választás akkor is, ha nem terápiával nem foglalkozik valaki, csak épp az élet végessége, halál témáról szeretne elgondolkodni. A könyv főszereplője, egy csoportterapeuta megtudja, hogy rákja van és már csak egy éve van hátra, amit nagyjából panaszmentesen tölthet. Ennek hatására elgondolkozik, mit is szeretne ebben az évben csinálni. Itt jött egy szerintem nagyon izgalmas gondolat: akkor él jól az ember, ha az utolsó évében is pont azt szeretné folytatni, amit addig is tett. Ha valami gyökeresen másra vágyik, akkor felmerül a kérdés, hogy vajon miért nem úgy élt korábban is. Elég húzós, igaz? Rájöttem, hogy ha én egy ilyen diagnózist kapnék, azonnal elkezdenék utazgatni a nagyvilágban és marhára nem érdekelne, hogy az elkezdett íróasztali projektjeimnek a végére érjek, nem vonz, hogy plusz egy könyvnek a borítóján legyen rajta a nevem. (Ha, akkor legfeljebb a horgolásaim egy részét próbálnám befejezni.) Ez a felismerés annyira meglepett, hogy gyorsan el is kezdtem a vágyott úticéljaimat gondolatban összegereblyézni és már az idei nyarat is úgy terveztük, hogy legyen benne a listáról valami. Sajnos az utazás mint fő elfoglaltság a gyakorlatban nem kivitelezhető, bármennyire szeretném is. 🙂 A könyvben egyébként ez a gondolat nem túl központi, igazából csak a kiindulópontja a többi eseménynek. A terapeuta tehát tovább vezeti a csoportját, ahova elhívja egy régi kliensét, akivel annak idején nem sikerült igazán haladást elérni. És az év során mindketten, valamint a többi csoporttag is kölcsönhatásban fejlődnek és persze mindez nem független attól a ténytől, hogy a vezetőnek fogy az ideje. Mivel egyes fejezetek hosszasan fejtegetik Schopenhauer gondolatait a halálról, így kell egy adag filozófiai érdeklődés ahhoz, hogy elolvassa az ember a könyvet, de szerintem még azon a határon belül van, ami nyelvileg érthető és nem túlontúl megerőltető. Ha nem is tengerparti olvasmány, de hosszú téli estékhez kifejezetten passzol.
Azért strandra való könnyed sztorit is ajánlok, amit egyébként mi esti mesének olvastunk nemrég, de felnőttnek is élvezetes: a könyv, amiből film is készült kategóriához a Doktor Proktor pukiporát. A könyvet egyébként egy régi lakótársam fordította, ezért különösen közel áll a szívemhez, de nemcsak ezért. Végre egy gyerekkönyv, ami a gyerekek világát idealizálás nélkül mutatja meg. A szórakozáson túl arra is ad apropót, hogy a mobbingról vagy a bosszúállásról is beszélgessünk a gyerekekkel.
Szerintem már így is szétfeszítettem az átlag blogbejegyzés terjedelmi korlátait, úgyhogy most befejezem. Ha érdekel titeket, mit olvastam még, írjátok meg kommentben. És ha van tippetek, hogy az „idén jelent meg” és a „több, mint 500 oldal” kategóriában mit olvassak el, akkor annak is nagyon örülnék.
Gyerekkoromban szinte egész nyáron volt aludttej különböző készültségi stádiumokban a konyhapulton, most már csak készen véve jutok hozzá, mert a bolti tejből sajnos nem lesz jó. Múlt héten egy egész különleges italt kóstolhattam meg, így újra eszembe jutott ez a nyári csemege: egy kecsketej alapú narancsos aludtteljes koktélt tettek elém. Bár ez a mai csak hasonlít hozzá, és természetesen tehéntejes verzió, azért a maga nemében ez is remekül hűsít és a savanykás íze pont illik a kinti 35 fokhoz.
Egy pohárt 2/3-ig megtöltöttem aludttejjel, majd még öntöttem bele picivel több, mint egy kiskanál hígítatlan málnaszörpöt, óvatosan összekevertem.
A tetejét mentalevéllel, málna és ribizliszemekkel díszítettem. A mentalevéllel múlt héten, amikor a hegyekben nyaraltunk, mély barátságot kötöttem. Most azt gondolom, hogy nincs olyan étel, amibe ne kerülhetne menta és nincs olyan, hogy túl sok menta. Ez nyilván túlzás, de azért majd egy későbbi hét-főzz keretében mutatok még izgalmas bizonyítékot erre a tézisre.
Csak a rend kedvéért lekönyvelem ezt is: újabb South Bay Shawlette készült ballagós ajándékba Do napközis tanárnőjének, ezúttal Lang Yarns fonalból. Csodálatos árnyalatok, és a legjobb, hogy végre ilyen rózsaszíneset-lilásat is horgolhattam, mert ezt készíteni nagyon szeretem, viszont nem hordom. Ez utóbbit még persze felülvizsgálom, végülis ahogy az ember öregszik, egyre többet enged meg magának. Mint például egy közelebbről meg nem nevezett családtag, aki focizás előtt megkérdezte, fel lehet-e venni egy adott szalmakalapot focizáshoz. Mire egy másik közelebbről meg nem nevezett családtag – és nem én! – azt válaszolta: “Ha nem zavar, hogy hogy nézel ki, igen.” Korához képest igen bölcs és frappáns válasz szerintem, tényleg büszke vagyok rá.
Na de lássuk ezeket a fantasztikus színeket!
Ezzel a tanári ajándékok témát egy időre lezárom, mert ugyan lesz még egy Staccato Shawl, de ahhoz még csak most találtam meg a megfelelő fonalat, úgyhogy még egy-két hétig biztos elszöszölök vele. Élvezzétek a nyári szünidőt, egy hét múlva nálunk is vége a sulinak és mi is csatlakozunk a boldog vakációzókhoz.
