A nyár utolsó piknikjére voltunk hivatalosak tegnap, és valami olyat szerettem volna vinni, amit a társaságból a laktózérzékenyek és vegák, vegánok is fogyaszthatnak. Utólag rájöttem, hogy még lisztérzékenységgel is kompatibilis, szóval egyszerűen nagyon trendi étel. Ja és mellékesen adott volt még a szokásos időzavarom is, mert az iskolakezdésre egy elkeseredett kört kellett futnunk tolltartó és vizesflaska témában, ami két elég érzékeny pont, azaz számos elvárásnak kell megfelelni, nem öt perces beszerzési témák. És hogy a kép teljes legyen, Do-t szülinapi zsúrra is vinni-hozni kellett. Na de kihívás nélkül milyen lenne az élet!
Főztem teljesen egyszerűen, csak sóval ízesítve rizst: egy bögre basmáti rizshez két bögre vizet adtam.
Egy lilahagymát úgy felszeleteltem, hogy hosszú hagymacsíkokat kaptam. Kevés olajon először alacsony fokozaton fedő alatt megpároltam, majd fedő nélkül sütöttem tovább, hogy picit bebarnuljon. Ekkor ráöntöttem egy doboz (kb 3 dl) passzírozott paradicsomot, sóztam, borsoztam, bőven megfűszereztem szárított bazsalikommal és oregánóval a szószt. Kicsit rotyogott az egész, majd félretettem ezt a serpenyőt.
Ekkor az időtakarékos verzió szerint kinyitom a konzervbabokat és a konzerv kukoricát, a ráérős verzió szerint pedig már korábban megfőztem ezeket és most szépen hozzáöntöm egy nagy keverőtálban a rizshez. Ha konzervet használok, akkor kukoricát, fehérbabot és vörösbabot szűrőben vízzel leöblítem, lecsöpögtetem, majd hozzáöntöm a rizshez egy keverőtálban.
A paradicsomos-hagymás szószt is ráöntöm az eddigi hozzávalóhoz és az egészet összekeverem. A paradicsomszósz pirosra színezi a rizst, de megmarad a rizs konzisztenciája. Kóstolás után eldöntöm, hogy szükséges-e még hozzá valami savanykás hozzávaló, például citromlé vagy ecet. Én pici balzsamecetet használtam még, így lett ötelemes szempontból is kerek. Ha valakinek nem szempont a tejtermékek kihagyása, akkor természetesen ez a saláta is örömmel viseli a parmezánszóratot, de anélkül is finom.
A Pálmaház már akkor is kedvenc helyem volt, amikor még boldog szingli egyetemistaként éltem Bécsben. A város időjárása ősztől nyár elejéig a rémes és a szörnyű között váltakozik, hideg, szeles és nedves, így a pálmaház igazi oázis. Oké, a levegő itt is nedves-párás, de legalább nem fúj a szél és az egyik csarnokában meleg van. Télen kifejezetten terápiás céllal ücsörögtem benn annak idején, mint más a sóbarlangban.
Nem is tudom, miért alakult úgy, hogy a gyerekekkel egészen sokáig kimaradt a pálmaház. Talán annyira a nyugalom szigeteként élt a fejemben, hogy nem tudtam elképzelni, hogy gyerekekkel menjek oda? Tél végén végül mégis útba ejtettük, bár nem volt könnyű meggyőzni a gyerekeket, hogy a pálmaház egy jó program. Nagyon prózaian indult az egész: az állatkertbe és a sivatagi házba akartunk menni, de a pálmaházzal kombinált jegy kedvezményesebb volt, mint külön megvenni a belépőket. Ha meg már megvolt a kombijegy, használjuk ki!
Szerencsére a gyerekeket az ötödik percben beszippantotta a pálmaház hangulata. Na nem a hú, milyen szép növények, micsoda illatok, micsoda nyugi. Hanem a sűrű növényzet és a közöttük futó kacskaringós ösvények, a dzsungelhangulat, a vadon illúziója. Egy darabig próbáltam őket figyelni, merre vannak – amúgy nem könnyű, mert tényleg átláthatatlan az egész és három hatalmas csarnok , aztán feladtam, bíztam a józan eszükbe, leültem egy padra és elkezdtem bámulni a semmibe, élveztem a zöldet körülöttem, az illatokat, a váratlanul jött nyugit, a meleg párát. Pont mint megboldogult szingli egyetemista koromban. Záráskor utolsóként hagytuk el a terepet és a gyerekek megígértették velünk, hogy ezentúl rendszeresen jövünk, valamint fejben végigvették a ruhatárukat, hogy milyen rejtőszínű holmiban a legideálisabb pálmaházazni ezután, hogy a bújócskában a másik dolga a lehető legnehezebb legyen. Végigfutkározták és -bújócskázták az időt, ami amúgy nem jellemző rájuk; ha mondjuk kimegyünk a természetbe, inkább a piknik részét élvezik a kirándulásoknak.
Most augusztusban újra eljutottunk a pálmaházba, és ha lehet, még szebb volt. Most nyílnak a kaméliák, az illat leírhatatlan. Mikulásvirág helyett napraforgók találhatók a középső terem változó installációjában, minden virágzik, fantasztikus színek mindenütt. Ha legközelebb Bécsben jártok, ne hagyjátok ki a pálmaházat!
A 2016/17-es tanévet szülinapi szezont ezennel megnyitom. Nálunk még csak jövő hétfőtől indul a suli, de az első szülinapi meghívók már a nyáron befutottak. A Minecraft témájú bulira majd inkább vásárolt ajándékot viszünk, de a Shopping Queen tematika megihletett, és gondoltam, valami jó kis kiegészítőt horgolok a szülinapos kislánynak. Akihez egyébként különleges kapcsolat fűzi Do-t, mert az egészen kicsi iskolájukban csak öten vannak, akik legalább félig magyarok, így egymás között a titkos nyelvükön beszélnek.
Mivel már láttam a kislány szobáját, így nagyjából tudom, hogy nála a fehér-rózsaszín-pink színvilággal nagyon elrontani a dolgokat nem lehet. Egyértelmű volt, hogy a kendője alapszíne fehér Barka tó, és a csíkok benne rózsaszínek, narancsok lesznek. A Barka tó egyébként mindig is Marina akart lenni, csak eredetileg magamnak és mentazöldes meg drappos csíkozással készült volna. Mostanra viszont annyi ilyen színvilágú kendőm lett, hogy köszönöm, lemondok egy újabbról.
A Tó fonal egyébként egy álom, annyira puha, közben mégsem túl vastag, igazi nyaksimogató tapintás. A kontrasztszínek vegyesek: a narancs Muzsi festése, egy horgolt kendőből maradt. A pink szintén kézzel festett, a Dawandáról rendeltem még az ősidőkben és már két kendőt kötöttem belőle, valamint a legújabb freeform stólában (aminek a bemutatásával még mindig tartozom) is van egy adag belőle. Most a fonalrendezéskor akadtam rá egy nagyobb darab próbahorgolásra, amiből végül nem lett semmi, és ezt fejtettem fel most. A lazacszín egyszerű bolti zoknifonal, és még találtam egy Drops zoknifonalat is, amit szintén bele fogok horgolni a csíkokba. A fotóhoz képest már kicsit több látszik belőle valóságban, hamarosan mutatom a végeredményt, a buli ugyanis szombaton van, szóval szokásomtól eltérően nem fog ezer évig tartani a befejezése.
A padlizsánkrém és a padlizsánsaláta olyan receptek nálam, hogy volt eddig két bevált elkészítési mód és azt nem nagyon bolygattam. Vagy joghurttal, fokhagymásan, citromosan, vagy paradicsommal és cukkinivel, paprikával készítettem. Idén valahogy úgy alakult, hogy felfedeztem magamnak a diót sok új összefüggésben, nemcsak édes, hanem pikáns receptekben is. Miért is ne társítsam egyszer padlizsánnal?
A korábbi hagyományos receptem nem változott sokban, ugyanakkor az íz egészen izgalmas lett. Egy családi vacsorányi adaghoz
1 padlizsánt megszurkálva, alufóliába csomagolva átsütünk. Ez minimum egy óra, de másfél is lehet.
Ledarálunk vagy aprítógépben felaprítunk egy maréknyi diót.
Kockákra vágjuk a padlizsánt.
Az aprítógépbe beletesszük a padlizsánkockákat, egy deci natúr joghurtot, egy fél citrom levét, egy-két gerezd fokhagymát és pépesítjük az egészet. Ha a fokhagymát kevésbé csípősen szeretjük, akkor előtte külön meg lehet futtatni olajon és úgy hozzáadni a padlizsánhoz.
A padlizsánpépet most sózzuk ízlés szerint és hozzákeverünk még 4-5 kanál jó minőségű olivaolajat. Pirítóssal, pirított pitakenyérrel, olivabogyóval tálaljuk, de jól társítható hozzá a valódi juhfeta vagy a főtt krumpli is.
Bécs és Budapest között az egyik legnagyobb különbség, hogy amíg Budapest szívében folyik a Duna, addig Bécsnek épp csak a külsejét érinti. De mert egy valamirevaló városnak a központjában is kell valami víznek lenni, ezért építették a Dunacsatornát, a Donaukanalt. Nekem ez az egyik kedvenc helyem a városban, mert jól elérhető tömegközlekedéssel is és még ha műmedeben folyik is a Duna, azért mégis van egy vízpart-jellege. Lehet kiülni a lépcsőkre és nézni a vizet, lehet a partmenti bárokban inni egy fröccsöt, még műtengerpart is van homokkal, nyugszékekkel. És persze remek futóhely, a szombati hosszú futásaimat errefelé szoktam abszolválni. Mivel gyakran járok errefelé, a folyton változó graffitialkotásokat is frissiben meg tudom nézni. Tényleg egészen különlegesek és művésziek is vannak, a legjobb pedig az, hogy folyton változnak.
Ha valaki Bécsben jár és nincs ideje nagyobb kiállításra elmenni vagy egyszerűen csak nem akar sokat költeni, mégis élvezne egy kis kultúrát, akkor egy séta a Donaukanal mentén a legjobb választás. Bécsi hangulat, séta a zöldben és még műélvezet is.
A legjobb pedig az, hogy ha két hónappal később újra elsétál az ember errefelé, akkor teljesen más képeket lát. Szombat-vasárnap pedig általában még az alkotókkal is lehet találkozni, mert ez a felület teljesen legálisan festhető, így sok graffitis családi programként megy kis, a gyerekek is ott totyognak, hozzák-viszik a festékspray-t. Nézzétek meg, ha egyszer erre jártok! A csatorna végén pedig csak menjetek fel az utcaszintre, át a hídon a 2. kerületbe, és öt perc sétával ott is vagytok a Taborstrassén a kedvenc fonalboltomban, a Wollmeile-ban.
Szeretem az interneten nézegetni azokat a képeket, amelyek más emberek fonalkészletét ábrázolják. Mindig megnyugtat, hogy az enyém nem is olyan nagy. De azért elég nagy ahhoz, hogy néhány molycsaládnak biztosítsa az életfenntartást. Van az a bibliai bölcsesség, miszerint “Ne gyűjtsetek magatoknak kincseket a földön, ahol a moly és a rozsda megemészti.” Úgy általában szeretem, amikor a kétezer éves szöveg hirtelen friss és aktuális értelmet kap az életemben, de speciel amikor nemrég egy saját fonású fonalamban fedeztem fel molynyomokat, és eszembe jutott a fenti bibliai idézet, akkor le tudtam volna mondani erről az örömről. Gyorsan el is döntöttem, hogy nem adok több esélyt a molyoknak, rendezem a készletemet és egyszer s mindenkorra megoldom a tárolási problémáimat.
A tárolás alapvető problémája a folyton változó készlet, azaz hogy itt is, ott is a lakásban megjelennek egy fonalboltos túra után kosarak, dobozok fonalakkal, sokszor el is felejtem, hogy mi hol van, meg azt is, hogy egyáltalán létezik. A kosarak sokszor mélyek, és ami alul van, az mintha nem is lenne számomra – nem így a molyok számára, akik kifejezetten szeretik a háborítatlan evést. A mély dobozok további hátránya, hogy a megfelelő színért túrni kell meg fúrni, pedig a legjobb az lenne, ha egyszerre látnám magam előtt a választékot.
Mikor megvolt a vízió, hogy mit is szeretnék, keresni kezdtem a megfelelő berendezési tárgyat, amiben igényem szerint lehetne tárolni a fonalakat, és egyre biztosabb volt, hogy a fiók az optimális megoldás: egy rétegben pakolható, átlátható, rendes.
Az Expedit polcban eddig három dobozt foglaltak le különböző fonalas dolgaim. Az egyikben Cataniák és egyéb pamutfonalak, valamint az összes tű-mérőszalag, szemjelölő, efféle kiegészítő volt teljes káoszban. Ezenkívül meg sok Catániából készült próbahorgolás, valaminek az elkezdése, definiálhatatlan cuccok. Ezeket a holmikat nagyon megritkítottam és csak néhányat hagytam meg, amit viszont a következő hetekben szeretnék befejezni. Girlandok lesznek belőlük és egy kis terítő, amire majd csinálok egy blogjátékot.
A dobozból pedig három fiókot csináltam: alul a kütyük, a felső kettőben a fonalak.
A másik két Expeditből kiszórtam rengeteg lomot. Tényleg, őrült mennyiségű ronda, nemsikerült, mégsemtetszik holmit őrizgettem, hogy majd freeformba felhasználom vagy mittudomén mire csak jó lesz. Nem lett jó, viszont rengeteg helyet foglalt. Még a felfejtésre sem volt méltó a nagyobb része, így ezeket most végre kikukáztam.
A másik új tárolási megoldás egy eredetileg íróasztalhoz való fiókos elem öt fiókkal. Az egyikbe a Bravo fonalaim mentek, ezekből takarókat horgolok és állandó utánpótlás várható, amíg be nem fejezem a jelenleg is készülő két takarót. A másikban a zoknifonalaim egy része található, azok, amelyek eddig összevissza voltak a lakásban.
Egy fiókot kaptak a freeformhoz való effektfonalak – na itt éreztem egyedül, hogy fel kéne javítani a tartalmat, mert olyan fonnyadtak a színek, miután a szép narancsos-pirosas sálamhoz elhasználtam a legszebbeket. Egy következő fiók a sapkafonalaknak van lefoglalva, az ötödik pedig mindenféle vegyes szép fonal, amelyekből csak kevés van.
A többinek eddig is volt helye – bár nem annyira dekoratív, de legalább a molyok számára is kevésbé hozzáférhető, nem utolsósorban pedig legalább én tudom, hogy melyik dobozban mi van: általában nagyobb mennyiségek ugyanabból a fajtából.
A megmentendő régen elásott holmi kategóriában mutatok még két wip-et. Mindenki látja, hogy ez itt kérem egy zsebszörny 60%-os készültségben:
Ez pedig egy Marina kendő, csak elfogyott a fonal és még nem tudom, mivel folytatom:
Hát így zárul nálam a nyár, ösztönösen rendet rakok, mintha mindjárt kezdődne a suli. Bennetek is megvan ez a rendrakó ösztön augusztus végén? Bennem most a rendrakáson túl kialakult egy nagyon világos kép arról, hogy a jövőben szeretném, ha a fiókos részben elférne minden fonalam, és a polcok felszabadulnának. Most erre gyúrok, azaz fonalfalás megint indul ezerrel. Drukkoljatok!
Gyermektelen gyereknevelési szakértők szerint a gyerek tanul a jó példából. Ha látja, hogy a szülei változatosan táplálkoznak, akkor szép lassan ő is rá fog erre szokni. Ha a szülei esznek zöldséget-gyümölcsöt, akkor a gyerek is enni fog. Tele hűtő és terített asztal mellett gyerek éhen még nem halt – mondta a védőnő meg a gyerekorvos. Hát hadd röhögjem magam halálra!
Legutóbb orvos barátunk volt nálunk, és elismeréssel nyugtázta, hogy a nappaliban a nagy asztalon mindig van kinn nálunk egy hatalmas tál tele zöldséggel, gyümölccsel. Télen ez általában almát jelent, nyáron paradicsomot, szilvát, barackot is. A tartalom cserélődik, mert ugye esszük. Mi, felnőttek. Csóválta is a fejét a vendégünk, hogy hát, valóban papírforma ellen van, ha ennek ellenére nem ragad a példa, de ne aggódjunk, majd beérik a gyümölcs – haha -, legkésőbb felnőttkorukra rászoknak majd. Mondjuk az már nem érdekel, akkor már nem fogom felelősnek érezni magam az étkezésükért meg szétizgulni magam, hogy hozzájutnak-e a megfelelő tápanyagokhoz. Az egyik gyerek szinte kizárólag vajaskenyeret, vajas-sajtos tésztát és krumplit, a másik gyerek kenyeret vaj nélkül mézzel és sült húst fogyaszt. Már amikor hozzájutnak. Mondjuk vendéglőben ez praktikus, rendelünk egy adag húst krumplival és beosztják, hogy melyikük mit eszik.
Rátaláltam viszont egy módszerre, amelynek segítségével mégis be lehet juttatni gyümölcsöt a fejlődő szervezetükbe, ráadásul sülve, ami ugye ötelemes konyha szempontból kifejezetten előnyös, így ezt most megosztom a hozzám hasonló problémával küzdő szülőtársaimmal. A receptet köszönöm Juditnak, aki nemcsak ékszerkészítésben zseniális, hanem ezek szerint gyerektáplálásban is.
Egy piteforma alját kibéleljük félbevágott szilvával, barackkal vagy egyéb rendelkezésre álló gyümölccsel. Lehet jó vastagon, csempésszünk minél több gyümölcsöt a gyerekekbe! A piteforma egyébként azért előnyös, mert nem kell kibélelni papírral és nincs rés az alján, mint a kapcsos tortaformának. A papír ugyanis elázna a gyümölcstől, a kapcsos forma résein pedig kifolyik a gyümölcs leve és ráég a sütő aljára, mi meg pucolhatjuk órákig. Igen, mindkettőt kipróbáltam.
Egy keverőtálba teszünk 10 deka vajat, 10 deka barnacukrot 7 deka lisztet és 7 deka zabpelyhet (vagy vegyes pehelykeveréket). Ezeket összegyúrjuk, majd rámorzsoljuk a gyümölcsökre, hogy mindenhova jusson egyenletesen. A tetejére még szórhatunk mandulaforgácsot vagy diót is.
Sütőben 200 fokon kb. 30 percig sütjük, mire a mandula megbarnul – de még nem túlságosan -, addigra a gyümölcs is szaftos lesz, a morzsa pedig átsül. Tortalapát helyett valószínű valami kanálfélével fogjuk tudni tálalni, szóval nem annyira szép az állaga, viszont nagyon finom és a gyerekek így megették a gyümölcsöt eddig minden alkalommal. Igaz, megkérdezték, hogy lehetne-e a morzsát külön is sütni, de én azt hazudtam, hogy nem. A szent cél érdekében.
Még azt sem tudtam, mi a neve, amikor már tetszett és tudtam, hogy varrnom kell valamit ezzel a technikával: ez a boro hímzés. (Khm, khm, igazából csak akkor tudtam meg a technika helyes nevét, amikor már megjelent a poszt és egy varrós barinőm szólt, hogy tévesen neveztem sashikónak a technikát, mivelhogy ez boro. Nézzétek el a tévedést, sajnos csak az internetről tájékozódtam, ott meg ha egy ember rosszul nevez valamit, az villámgyorsan terjed. Köszi, Évi, a helyesbítést!)
A módszer Japánból származik, csupa fércöltéssel készül, de ezen belül izgalmasan lehet variálni és az igazi profik álomszép mintákat hoznak össze néhány fel-le öltés segítségével. Lehet ezeket az öltéseket egyszerűen bármilyen textilre készíteni, akár kész ruhadarabot is lehet vele díszíteni, de nekem igazán akkor tetszik, ha foltvarrással van kombinálva. Eredetileg persze ez sem csak úri passzió volt, hanem a sok maradék anyagot ezekkel az öltésekkel varrták bombabiztosan egymáshoz. Ma persze sokan készítenek ilyen technikával táskákat és sejtem, hogy nem kizárólag ringy-rongyokat használnak hozzá.
Az én első, de bizonyára nem utolsó boro táskám a már sokszor megénekelt PIF játékra készült. A kérés annyi volt, hogy kékekkel és szürkékkel játsszak. Hogy az alapot a békebeli vastag IKEA-textil fogja adni, azt az első pillanattól tudtam. Van ugyanis ebből egy szatyrom, ami úgy 9 éve rendszeres használatban van és igen jól bírja. Ehhez a kékhez választottam szürke és világoskék patchwork vásznakat. A “foltokat” először kétoldalt ragacsos flízzel vasaltam fel, majd gépi varrással erősítettem az alaphoz, egyes alakzatokat mini cikkcakk öltéssel, másokat többszörös egyenes öltéssel. Végül mindenféle irányban hímeztem fércöltésekkel: körbe, függőlegesen, vízszintesen, csigavonalban. Ahogy a hímzéstől megszoktam, valódi meditáció ez, lassú és pont ezért pihentető mozdulatok, az agynak vissza kell fogni magát, hogy a kéz át tudja ültetni a gyakorlatba az utasítást.
A táska belseje is hozott újdonságot: először életemben varrtam karabineres kulcskarikatartót, ami nem nagy szám, viszont az igen, hogy nem felejtettem ki ezt a lépést. Szerintem egyik táskámban sem volt még ilyen, kapóra is jött, hogy egy barátnőmnek, aki a varrás előtti héten látogatott meg, volt ilyen karabineres cucca, így legalább láttam, hogy is néz ki és arra nézve is adott tanácsot, hogy mennyire hosszú legyen a zsinór. Szóval végül elkészült a zseb, a kulcstartó, béleltem is a táskát, lett füle.
De olyan üres volt még szegény pára, kellett neki valami töltelék. És mert egészen véletlenül volt épp az a kék árnyalat a Drops Cotton Light-ból, hát gyorsan horgoltam bele egy kis mindentartót. Kapott két szép fagombot is a tartóka (Általában cippzárasra szoktam ezeket a nesziket varrni, csak hát miért ne épp a táska varrásának utolsó stádiumában kezdjen el vacakolni a varrógép? Így szorgosan imádkozva a táskát még épp csak befejeztem, de a neszi cippzárjára már gondolni sem mertem.) De végül jó is lett így, mert eszembe jutott, hogy véletlenül vannak gyönyörű rusztikus fagombjaim Észtországból, és akkor a kép teljesen összeállt: rusztikus táska, rusztikus fonal, rusztikus gombok.
A boro technika legnagyobb előnye szerintem nem is csak az, hogy ez a föl-le öltögetés nem túl bonyolult, hanem az, hogy teljesen jól illik a mai ruhatárba is, nincs kifejezetten folkos hatása, különösen, ha bevállalósabb színekkel dolgozik az ember. Ezt is felveszem a “majd magamnak is megcsinálom egyszer” végtelen hosszúságú listájára. Aztán vagy így lesz, vagy nem.
Amikor legutóbb Magyarországon jártam, egész véletlenül felfedeztem egy általam korábban nem ismert horgolós könyvet, a Meseszép horgolásokat. Szerelem volt első látásra, másodikra, harmadikra és azóta is mindegyik belenézésre pedig csak mélyül és komolyodik ez a kezdeti – még felületes – lelkesedés.
Jöjjön 5 érv, miért érzem a Mesés horgolásokat az utóbbi évek horgolós könyvei közül kiemelkedőnek!
Eleve izgalmas, hogy nem funkció (pl. sapkák) és technika (pl. tuniszi) alapján kerültek egy helyre a modellek, hanem tematikusan.
A téma ráadásul olyan, hogy automatikusan elmosolyodom tőle, jókedvre derít, visszarepít pár évet, önfeledtté tesz. A hobbinak pedig pont ez a lényege szerintem.
A modellek sokféle technikával készülnek és bőven tudok újat tanulni haladóként is. A sárkányos sál például egyszerre izgalmas többszínű struktúraminta és amigurumi horgolás. A sötét erdő kesztyű többszínű, fair isle horgolás. Emellett persze számomra kihívás az is, hogy két kesztyű egyforma méretű legyen, de ez már az én spec. gyengeségem. Egy cowl és egy sapka szép példák arra, hogy a relief pálcákkal mindenféle bonyolult mintát is létre lehet hozni. És folytathatnám, de inkább kukkantsatok bele a könyvbe egy könyvesboltban!
A mesetematika könnyen mehetne olyan irányba, hogy minden modell gyerekeknek készül, de nem, itt mesemániás, szívben gyerek felnőtteknek is vannak horgolnivalók.
A nagyobb projektek mellett kisebbek, gyorsan elkészülő ajándékok is találhatók a könyvben, például a hókirálynő hajdísz, a halpikkelyes pici táska. Az unikornis kardigán mondjuk nagyobb projekt, de ha az ember vesz egy kapucnis pulcsit vagy kardigánt és csak az egyszarvú attribútumokat horgolja meg és varrja fel, akkor rögtön gyorsabban kész az ajándék és pláne nagyobb méretet hordó gyereknek, felnőttnek is megvan a remek jelmez vagy vicces ruha.
Nézegetem a könyvet, sóhajtozom, hű meg há, jaj de jó, ezt is akarom meg ezt is. A lányom kommentárja – tipikus kamasz! – lehoz a realitásba: Anya, ne csak hűzzél meg házzál, hanem csináljad! Na igen. Csak még eldöntöm, melyikkel kezdjem.
A mai recept már megint annyira egyszerű lesz, hogy mindenképp jár hozzá egy történet is, mint múlt héten.
Ilyen-olyan okokból nagyon keveset nyaraltam külföldön. Eleinte azért, mert a szüleim elvből az Ismerd meg hazádat elvet követték, így például a Hányat láttál a húsz legszebb magyar várból? típusú FB-os posztoknál rendre 100%-os teljesítményt tudok elkönyvelni. Aztán később, amikor már mehettem volna, mindig adódott valami program a közelben, barátokkal vagy épp nyári táboroztatás, az egyetemhez szükséges gyakorlat. Egy kivételes nyár volt, amikor 25 évesen keresztül-kasul vonatoztam Európát Interraillel. A Párizsba érkezés pontos dátumára már nem emlékszem, de augusztus 20. után pár nappal történt. Akkor már fáradt voltam a végletekig, tele voltam élményekkel és benyomásokkal, és csak vonszoltam magam a Szajna partján egy sétányon. És akkor pont előttem lehullott egy levél a fáról, jött egy szél, ami nem volt ugyan erős, sem hideg, de nem is nyári szél volt, hanem egyértelműen őszi. Párizsban járt az ősz: pontosan éreztem, hogy egy ilyen napról szól ez a vers.
Azóta minden évben figyelem, és Budapesten meg Bécsben is észreveszem ezt a finom váltást a nyár és az ősz között augusztus 20. után néhány nappal. Bevallom, szeretem is, még ha azt is jelzi, hogy lassanként hideg lesz. Ilyenkor megjelenik a szilva a piacon és jöhetnek a szilvás-almás reggelik!
Egy személyre így készítem:
Egy almát és három nagyobb szilvát felkockázok.
Fém serpenyőben két ek amarántot kipattogtatok, majd félreteszem egy kis tálban. Ugyanebben a serpenyőben megpirítok szárazon egy-két evőkanál mandulalapocskát, ezt is félreteszem. (Egész nyugodtan az amaránttal összekeverve.)
A serpenyőben egy kiskanál vajat olvasztok (vigyázat, ekkor ez már pillanatok alatt megy, hiszen a serpenyő eleve forró!), rádobom a szilvát és az almát, kicsit kevergetve sütöm, aztán kevés vizet öntök rá, megszórom fahéjjal és lefedve tovább párolom kis lángon egész addig, amíg a víz elpárolog és a gyümölcsök puhák lesznek.
A gyümölcsszószt tányérra öntöm, megszórom a magokkal, ízlés szerint egy kiskanál mézzel édesítem és még egy kis fahéjat szórok a tetejére.
