Elkezdtem bemutatni a könyves kihívás keretein belül olvasott könyveket, most folytatom. A legjobbakat nem magyarul olvastam, de azért ezeket is bemutatom, hátha valakinek angolul, németül támadna kedve olvasni.
Az év eddigi kedvence nálam az Alberto elveszett születésnapja (gyorsan fordítsa le valaki!) Nem árulhatom el, hogy melyik kategóriába soroltam, mert akkor lelőném a poént, ami amúgy csak a regény vége felé bontakozik ki szép lassan – és ez a lassú kibontakozás a könyv lényegi része. A kiindulási helyzet az, hogy Alberto, a nagypapa, nem ismeri a születésnapját. Gyerekkorában, a spanyol polgárháború idején került árvaházba, de hogy pontosan mi történt, azt nem tudja, semmi emléke nincs az árvaház előtti időkből. Amikor unokája egy családi baleset miatt rövid időre Albertohoz kerül, a kisfiú rábeszélésére elindulnak ketten megkeresni az elvesztett születésnapot. Az utazás közben lépésről lépésre kerülnek közelebb Alberto gyerekkorának történetéhez. Lassan visszatérnek az emlékek és Alberto megtudja, ki is ő, találkozik rég elfelejtett számára fontos emberekkel és még a születésnapját is megtalálja.
Az egyik legkeményebb diónak a „karácsonykor játszódó könyv” kategóriáját gondoltam. Nem volt kedvem a Karácsonyi énekhez, se semmi szirupos, megható történethez úgy általában a szeretetről. Allan és Barbara Pease Karácsonyi fegyverszünet című könyve épp kapóra jött. Ők ugye az szerzőpáros, akik a Testbeszéd könyvet is írták meg még sok kommunikációs témájút. Mondjuk nem lopták magukat a szívembe a végletekig férfiközpontú életszemléletükkel, de kíváncsi voltam, mit tudnak kihozni a karácsony témából. Az irritáció olvasás közben is végig megmaradt, és el is határoztam, hogy több esélyt nem adok nekik. Emellett a téma érdekes és egész biztos sok család van, ahol a megnevezett konfliktusok tényleg előfordulnak, különösen, ha az a szokás, hogy karácsonykor az egész nagycsalád együtt tölti az időt, akár jól érzik magukat, akár nem. Szóval egynek nem rossz, akár még gondolatindító meg családi beszélgetéstéma is lehet, csak tudni kell, hogy hol érdemes előszedni az emberben rejtőző, kritikusan olvasó feministát.
A „nem az anyanyelvemen íródott” kategóriában Daniel Kehlmann Die Vermessung der Welt (A világ fölmérése) című könyvet indítottam, ami egyébként a barátom ajánlotta kategóriára is esélyes lett volna, sőt, Apahajó bebizonyította, hogy az „egyetlen nap alatt elolvasható” kategóriára is. Nekem azért jóval tovább tartott, szép lassan fogyasztottam. Ennek egyébként az egyik oka a könyv felépítése. Két tudós élettörténete egyébként a regény, és fejezetenként változik, hogy épp kiről van szó. Zseniálisan meg van szerkesztve minden, a fejezetek mindig válaszolnak egymásra. Ugyanakkor pont a fejezetenkénti ugrálás a személyek között engem megakadályozott abban, hogy igazán belemerüljek és sodortassam magam az eseményekkel. Olyan volt, mintha mindig, amikor már épp megszoktam volna az uszodavíz hőmérsékletét, erőszakkal átvittek volna egy másik medencébe, másik hőfokkal. Gyakorlatilag egy nap egy fejezetet tudtam olvasni és kifejezetten mérges voltam, hogy megszakad a mesélés szála. Aki az efféle frusztrációt jól bírja, annak viszont szerintem remek olvasmány.
Szintén nagyon lassan haladtam az „ijesztő” kategóriájú könyvvel. Bár nem várná az ember pont ennél a témánál, de Thomas Glavinic Die Arbeit der Nacht (Az éjszaka munkája) című könyvének mindössze egyetlen szereplője van. Ez pedig Jonas, az egyetlen ember a földön. A többiek ugyanis, tényleg mindenki, sőt minden állat is, egy éjjel nyom nélkül eltűntek. Nem volt atomkatasztrófa, semmiféle fenyegető előjel, amikor az eset történt. Jonas ott marad a teljesen kiürült Bécsben és próbálja megtudni, mi is történt. Ki akarja deríteni, hogy tényleg mindenki eltűnt-e. Közben harcol a túlélésért és a megbolondulás ellen, és teljesen egyedül marad abban a döntésben is, hogy hogyan kellene ezután kitölteni a napjait, amikor munkába járni gyakorlatilag értelmét vesztette. A regény hangulata durván lenyomott, majdnem fél évig olvastam, annyira kis szeletekben bírtam csak befogadni és mindössze azért tartottam ki végig, mert izgalmas gondolatkísérlet volt ez a magányban élésről, ráadásul tényleg érdekelt a végkifejlet. Természetesen azt nem árulom el, olvassátok el, ha hozzájuttok, de szigorúan csak akkor, ha nem vagytok depresszióra hajlamosak.
