Lilul a fonalas környezetem, lila gyapjú fonódik a rokkán
és lilákat meg olivazöldeket válogattam össze egy hexagonos projekthez
A fonásról annyit, hogy rém kíváncsi leszek a végeredményre, ugyanis ha minden jól megy, akkor sikerül egy második szálat is ilyen világostól a sötétig terjedőre fonni és akkor a cérnázásban is megmarad az átmenet. Ha pedig nem, akkor fogalmam sincs, pont ezért vagyok kíváncsi, mert valahogy az a papírforma nálam, hogy a dolgok nem terv szerint alakulnak.
A hexagonos projekt még tényleg nagyon kezdeti szakaszban van, valószínű csak a karácsonyi szabi alatt fogok benne érdemlegesen haladni. Erről jut eszembe, hogy a hexagonos terítős videó nem felejtődött el, csak az első videó hibáiból tanulva szeretnék egy jobb minőségűt csinálni és hát itt akadt meg a fogaskerék. Dolgozunk rajta, maradjunk annyiban.
Jó munkát nektek is, bármin is dolgoztok – és ha szeretnétek megosztani, akkor ebben a zárt csoportban megtehetitek. Elég jó és inspiratív a hangulat, csak mondom.
Hála a német rokonoknak, nekem már akkoriban volt ádventi kalendáriumom, amikor az ádvent szót Magyarországon szűk egyházi körökön kívül senki nem ismerte. Ez általában egy A4-es, néha A3-as méretű kép volt, amelyen minden nap kinyitottunk egy ablakocskát. Nem csoki volt benne, se mütyürök, netán komplett legókészlet darabjai, hanem kis képecskék: labda, korcsolya, maci, és a 24. ablak mögött általában duplaméretű képen a Kisjézus vagy ilyesmi. A képes ádventi naptár pont azt tudta, amire kitalálták: segített lerövidíteni a várakozás idejét, strukturálta az időt. Nem ajándéközönnel öntötte el a gyerekeket, hogy még a szenteste előtt 24 tárggyal legyen többjük, mint egy hónappal azelőtt volt. Süti vagy édesség meg amúgy is volt minden nap, viszont csak egyszer, tehát hiába lett volna a naptár, a benne lévőket keményen begyűjtötte volna a Gonosz Édességszéf, más néven a fogaink egészségéért aggódó szülők.
Felnőttként néhány kivételes személynek néhány különleges alkalommal készítettem ádventi naptárt apró ajándékokkal, idézetekkel, zenével. Ihlet kellett hozzá, nem ment gombnyomásra és hetekig készült mindegyik.
Meg voltam győződve, hogy a gyerekeimnek majd minden évben zseniális ádventi naptárakat készítek, de aztán a realitás lehúzott, és hirtelen nem is tudom, hogy olyan igazi 24 zsebes, minden ajándék előre kész naptáruk volt-e valamikor. Azért nem kell sajnálni őket, valami minden évben csurran-cseppen, de továbbra is borzaszt a 24 nap alatt 24 ajándék és akkor még csak ezután jön a karácsonyi csomagbontás! Idén megegyeztünk, hogy megint visszatérünk a “kis ablakok mögött képeket nézegetünk” típusú ádventi naptárhoz.
Miközben ezen a témán morfondíroztam, eszembe jutott, hogy idén nagyszülői ádventi naptárt is készítek, mégpedig nekik is az egy nap – egy kép logikával. Kinyomtatok 24 fotót az elmúlt évből (remélem, találok ennyi jót a sokszáz képből…), beleteszem a fotókat egy 24 képes lapozós fotóalbumba. Színes papírból kivágok 24 darab fotóméretű fedőlapot, megszámozom a lapokat egytől huszonnégyig, minden fotóra rárakok egy fedlapot, ha kicsit nehezíteni akarom a dolgukat, akkor nem sorrendben, hogy még keresni is kelljen. És akkor nincs is más dolguk, csak naponta a megfelelő fotóról leszedni a fedőlapot és gyönyörködni az unokákban.
Apropó fotók! K nagy fájdalmára róla nem készült kép a szülőszobán magzatmázasan. Vagy ha készült is, nem találjuk. Apahajó szerint azért nem, mert ő harcias apazon módjára azért küzdött minden erejével, hogy rakják már az anyjára azt a szerencsétlen gyereket, aki állítólag lila volt és 38 hétre született, emiatt a neonatológus szerint a legjobb, ami történhet vele, az az orvosi megfigyelés volt. Én tényleg nagyon egyszerű szülő nő voltam, nem reklamáltam a vízbenszülésért meg a gyertyafényért, meg úgy általában úgy voltam vele, hogy megbíztam az orvosomban, hogy csak annyit avatkozik be, amennyit nagyon muszáj. Hogy a neonatológussal lesz konfliktus, azt álmomban sem gondoltam volna. De hát így lett, és szegény K most itt áll fotó nélkül, identitásának egy fontos darabját már sosem fogjuk tudni megadni neki (hacsak meg nem találjuk valahol a körülmények ellenére készült képet). Úgyhogy még az is lehet, hogy annyira megesik rajta a szívem, hogy idén ő is kap egy fotóalbumot babakorából ádventre. Ha már nem szülőszobásat, de legalább valami bizonyítékot, hogy már azelőtt is létezett, hogy emlékezni tud saját magára.
És ti készítetek ádventi naptárat valakinek? Milyet és mit rejtetek el benne?
Egyszemű létét egy szörnyes kártyajátéknak köszönheti, valamint annak, hogy a hagyományos amigurumik horgolásában eddig valahogy nem értem el igazán átütő eredményeket. Szíven ütőket mondjuk igen, mondjuk amikor a a horgolt lény két keze nem azonos vastagságú lett (mert az egyik horgolásakor laza hangulatban voltam a másik horgolásakor viszont feszült, és ez a horgoláson egy az egyben meglátszott). Akkor gondoltam, hogy ha már úgyis szörnyen néz ki az amigurumim, miért is nem horgolok szörnyamigurumikat? Azoknak nem kell szimmetrikusnak lenni, sőt, kifejezetten előny, ha nem szabályosak. Nem kell például négy végtag sem – a végtagok horgolása tiszta unalmas ugyanis. És akkor valahogy előkerültek a nevezett kártyák, és tényleg, ahány szörny, annyiféle, a fej-törzs-végtagok felosztást is csak mérsékelten követték, a szemek száma tetszőleges volt. Ó, hát ilyet még talán én is tudnék, gondoltam, és lőn, K. kapott egy új alvóállatot az alvóállatezredbe, és boldog vele. Már bűvészvideót is forgattak együtt, úgyhogy Egyszemű még komoly karriert futhat be mint youtube-sztár.
Már ezer éve elkészült, nem véletlenül van ennyire kibolyhosodva szegény – vagy az is lehet, hogy megtépték az alvóállatok, ott ugyanis komoly harc megy az élettérért, K. rendszeresen alulmarad benne és a matrac mellett alszik. Meg hát látszik rajta, hogy szeretve van, állandóan ölelgetik és hordozzák, horgolódó kötődő nevelés folyik nálunk kérem.
Nem tudom, ti hogy vagytok vele, nálam az elmúlt hetekben kevés megmutatnivaló készült. Sőt, bár szokásomhoz híven több projektem is el van kezdve, igazán egyikkel sem haladtam látványosan. A kék-piros babatakaró tipikus neverending story, eldolgoztam néhány szálvéget régóta majdnemkész projekteken és még hátravan még minimum húsz. Szóval a WIPszerda tartalom nélkül maradna, ha nem lenne az Urban Eve kreatív kalendárium tanfolyam. Igen, hosszú bizonytalankodás után végül beneveztem erre, részben mert tanulni mindig jó, részben meg mert a scrapbook mindig is érdekelt, ugyanakkor mindig is azt gondoltam, hogy ez valami olyan, amit csak mások tudnak szépen csinálni. Most harmadik hete megy a tanfolyam, és e héten a sok naptárazós infó után végre eljutottunk a dekorációhoz, ami engem a legjobban érdekelt.
Hála Szent Leopoldnak, aki igen jó ember volt, mert még iskolai szünetet is intézett a gyerekeknek, tegnap szinte egész nap a Filofax Clipbookom elválasztólapjainak barkácsolásán szöszölhettem. Ilyenek lettek:
A műfaj egyébként bedarált – miután leküzdöttem a törekvésemet, hogy minden tökéletes legyen elsőre, már igazán élvezem. Még vagy nyolc elválasztólapra lesz szükség, hogy minden témát lefedjek, ami a jegyzetfüzetemben van, szóval ha nem is horgolok semmi publikusat a közeljövőben – ami karácsony előtt igencsak esélyes -, a WIPszerda mégsem fog teljesen kihalni.
Biodobozból főzni télen talán még nagyobb kihívás, mint más évszakokban. A tartalom nagyjából a különféle gyökérzöldségekre, almára, hagymára és káposztára korlátozódik. A gyökérzöldségekkel tavaly már elkezdtem az összebarátkozást, de a fehérrépa-pasztinák vonalon azért még tudok fejlődni. A gyerekkori fehérrépás emlékek eléggé traumatizáltak ahhoz, hogy magamtól sose jusson eszembe ilyesmit vásárolni, pláne betervezni a menübe. Most viszont ott álltam egy rakás pasztinákkal és kétféle színű sárgarépával, vettem egy nagy levegőt és főztem egy gyökérfőzeléket.
Öt pasztinákot,
három sötét és négy világos sárgarépát
egy nagy fej hagymát
15 centi jégcsapretket
két krumplit
egy fej zellerből egy kb 2 centi vastag szeletet és
egy pici almát héjával együtt
megtisztítottam és feldaraboltam.
Egy levelesfazékban kevés olajon picit sülni hagytam az egészet, közben megkavartam párszor,
aztán felöntöttem annyi vízzel, hogy ellepje plusz két centi
és addig főztem, amíg az egész meg nem puhult.
Ekkor botmixerrel pürésítettem,
belecsavartam fél citrom levét
sóztam, borsoztam és pici kurkumát adtam hozzá a színe miatt.
Első étkezéskor főzelékként ettük egy szelet sült, marhából készült hamburgerhússal, második étkezéskor levesnek tituláltam és parmezánnal megszórva, egy kiskanál tejföllel ízesítve ettük. Meglepően édeskés, cseppet sem fás, mint a régi emlékeimben éltek a hasonló ételek, szóval azt hiszem, újra legyőztem egy régi rossz emléket.
… kívánhat az édesszájú ember, belefér egy átlagos méretű római tálba. Úgy is mint alma, körte, dió, mandula, kókuszcsipsz, marcipán és fahéj.
Persze nem kell elsietni, ez egy komótos édesség. Ezért is mutatom most a receptet és nem hétfőn – ki tudná kivárni a következő nyugis hétvégét, amíg lesz ideje kipróbálni? Tehát először is be kell áztatni vízbe a tálat úgy fél órára, aztán elsőre csak az almát, körtét, fahéjat, kókuszcsipszet és nyers marcipánkockákat kell beletenni a tálba, hozzá egy pohár vizet és három kis vajforgácsot. Ezt akkor fedővel a tetején úgy 40 percig sütjük, vagy addig, amíg a körtébe is belecsúszik a beleszúrt villa. Ekkor a fedőt leszedjük, megszórjuk mandularudacskákkal és dióval a sült gyümölcsöket és további 5-10 percig sütjük, hogy színt kapjon a mandula is. Ekkor aztán puristák és fogyókúrázók magában, luxuskedvelők pedig tejszínhabbal vagy vaníliaszósszal leöntve tálalják, de csak óvatosan, mert pont olyan forró, amilyennek egy novemberi délutánon a desszertnek lennie kell.
Ezen a hétvégén nyitnak a bécsi karácsonyi vásárok, szóval várhatóan ismét tízszeresére fog nőni az egy négyzetméterre eső magyarok száma. Mivel pedig nem utazik az ember másik országba csak azért, hogy megigyon egy forralt bort, elkezdtem tavaly egy sorozatot szép bécsi boltokról és helyekről. Eddig a boltok közül elsősorban pici üzleteket mutattam be, kerültem a nagy láncokat, most mégis kivételt teszek és a Thaliát fogom ajánlani. A Thalia ugyanis, bár elsősorban könyvesbolt, emellett valódi kreaparadicsom.
Ha mondjuk ti is szerettek mindenfélét dekorálni, képeslapokat otthon készíteni, scrapbookozni és ismerős a szó, hogy planneraddict, akkor a Mariahilferstrassei Thalia alagsora kihagyhatatlan hely számotokra is. Mindenféle kreatív technikához tartanak könyveket, alapanyagokat, tollakat, ceruzákat, festékeket, papírokat, filofaxot és társait. Számomra a fő kísértés itt érdekes módon nem a fonalas polc, hanem a dekortapaszok és nyomdák. Legutóbbi látogatásomkor egy szülinapi és egy teázós tematikus készletnek nem bírtam ellenállni, és majd figyelni fogok rá, hogy gyakran használjam a naptáram dekorációjához – azaz sok teázást meg bulit fogok szervezni. Khm, remélem. Majd igyekszem. Ezt a hetet mindenesetre már ennek a jegyében dekoráltam ki – ha valaki hisz a szemének, azt gondolhatja, hogy egész héten csak bulizok, pedig kábé ez lesz az év legnehezebbje. Legalább ebből is látszik, hogy a blog az életnek csak egy icipici szeletét mutatja meg.
Szeretem a rizottót, ez nem újdonság, mindenféle verziót hoztam már ide, és még több van, amit egyszerűen csak megfőztem dokumentálás nélkül. Ami sok embernek a rántott hús, az nekem a rizottó. Vannak lelkiállapotok és főleg időjárási körülmények, amikor a rizottó az első dolog, ami eszembe jut és a második is. Régebben ezzel is úgy voltam, mint a kelt tésztával, túlmisztifikáltam, pedig nem annyira bonyolult az egész. Jó rizs kell hozzá, és úgy általában jó hozzávalók, és kész.
A jó hozzávalók közül az egyik, hogy jó fehérbor kell a felöntéshez – na de mit tegyen az ember, ha épp abszolút nem rizottókompatibilis az otthoni borkészlet, mert csak rozé és vörös van otthon?
Hosszas mérlegelés után úgy döntöttem, hogy a fehérborért való leszaladás a boltba túlontúl kitolná a vacsora idejét, így kompromisszumos megoldásként a rozéhoz nyúltam, és amikor kiderült, hogy még az is túl kevés volt, akkor még egy citrom levét is belefacsartam. És akkor most el is jutottunk a kulcsmozzanathoz, mert szerintem ez a kis citromlé emelte ki ez a rizottót a többi közül. Na meg a szárított gomba.
Kétféle szárított gomba volt itthon, bolti, zacskós shiitake és saját szárítású rókagomba. Ami egyébként már megint a gondatlan háziasszony címke alá kerülhet, mert csak azért szárítottam meg, mert az adott héten, amikor vettem, képtelen voltam frissen felhasználni. De a gomba megbocsájtó, szépen kiszáradt úgy másfél hét alatt egy tányéron, utána bezacskóztam, most meg a leves, bor és citromlé hatására visszatért bele minden korábbi zamata.
Egy bögre rizottórizst és kb 50 gramm szárított gombát wokformájú fémserpenyőbe tettem, először felöntöttem kb. 2 dl rozéval, aztán még erőlevessel, hogy nagyjából minden gomba víz alatt legyen. Lassú tűzön (villanyon) főtt magának a rizottó, időnként újratöltöttem a levest rá, valamikor félidőben eszembe jutott, hogy belerakjak egy ág rozmaringot, néhány olajban eltett aszalt paradicsomszeletkét meg egy marék vöröslencsét (mert egy kis hüvelyes sose árt és ráadásul pont annyi hiányzott még a rizs megpuhulásához, mint a vöröslencse főzési ideje). A lencse egyébként alig látszott ebben a mennyiségben és az íze sem volt igazán markáns, viszont jó fehérjeforrás, akkor meg miért ne. A levessel locsolgatás közben időnként kóstolgattam is, és a gomba nagyon aromás ízéhez még kívánkozott egy kis citromlé, ahogy már mondtam is. És nagyjából ennyi volt a fűszerezés, most se sót, se borsot nem kívánt a rizottó – a shiitake meg a rókagomba mindent vitt. Tálaláskor még kevés parmezánt reszeltem rá, és megállapítottam ismét, hogy a legjobb ételek akkor születnek, amikor valami fontos hozzávaló hiányzik a receptből. Éljenek az előre nem látó és hiányos kamrájú háziasszonyok!
Az elmúlt két hónap felgyülemlett stresszhelyzetei után kábé az utolsó pillanatban eldöntve leléptünk egy kis hétvégi csobbanásra. Csoda-e, hogy horgolni Balaton-kék Tó fonalat vittem és mintának a Marina kendőt választottam? Szentül meg voltam győződve egyébként, hogy majd ott a nagy semmittevésben írok pár blogposztot meg elintézem ezt is meg azt is – ehhez képest a számítógép bekapcsolásához sem volt kedvem. A gyerekek hasonlóan voltak. Mindketten teljes elszántsággal vitték magukkal a biológiát illetve a környezetismeretet, hogy majd a következő tesztre tanulnak minden nap. Szerencsére alig jutott eszükbe a tanulás, helyette szinte egész nap úszkáltak.
Vicces módon épp most futottam bele egy internetes vitába, amely arról szólt, szükség van-e olyan wellness hotelekre, ahonnan a gyerekek ki vannak tiltva. Egy hozzászóló szerint teljesen érthetetlen, hogy miért visz az ember wellnessezni gyereket, mert az felnőtteknek való. Hát nem tudom, én ebben az évben azt vettem észre a gyerekeken, hogy semmivel nem kisebb a stressz, amiben élnek, mint a felnőtteké. Nyilván nem élet-halál kérdése, hogy hányas lesz a matekdolgozat, nem lenne balhé itthon, ha rosszabbul sikerülne, mégis, ők olyan magasra teszik maguknak a mércét vagy annyira beijesztik őket az iskolában, hogy ezzel kelnek, ezzel fekszenek az egyébként eddig jelesnél rosszabbat soha nem kapott gyerekeim. Úgyhogy szerintem éppúgy szükségük van a lazulásra, pihenésre, mint bármelyik felnőttnek. Egy alapos környezetváltozás nélkül a szünetben is ugyanúgy a szokásos jajmileszamatekdogával témán agyalnának, mint a suli idején.
A gimibe való váltás egyébként eléggé kivágta a biztosítékot nálunk. A kuckós-barátságos osztrák általános iskola negyedik osztályában nagyjából az volt az örökké hangzó refrén, hogy bezzeg majd a gimi sokkal nehezebb lesz. Persze nehezebb, ez igaz, de nem megugorhatatlan. Viszont ezzel az ijesztgetéssel meg az új környezetből adódó átmenettel együtt nálunk a szeptember a sírás hónapja volt. Egy olyan gyereknél, akinek tényleg semmi gondja nem volt eddig az iskolával és a tanulással, rémesen ijesztő ezt látni. Sajnos az a fajta biztatás, hogy nekem is volt rossz jegyem, amikor ötödikes voltam, nem ért célt, csak annyit értem el vele, hogy a gyerek két dologért bőgött: 1. mi lesz, ha nem sikerül a dolgozat 2. anya azt mondta, hogy ne vegyem olyan komolyan a sulit, de én nem tudom nem komolyan venni.
Ezen a ponton és amikor a dolgozat reggelén síró gyereket kísértem a suliba, ahova amúgy egyedül szokott menni, de aznap kérte, hogy kísérjem el, elhatároztam, hogy más stratégiát kell választanom. Most az van, hogy minden héten egy reggel korán indulunk el otthonról és a gimi közelében lévő pékségben reggelizünk, igazi bécsi szertartásos kávéházi reggelit. Legyen valami pozitív asszociáció az iskolához legalább egy héten egyszer. Hogy bejön-e a taktika, azt majd karácsony táján fogom kiértékelni, addig is reménykedem.
És amikor már megnyugodtam volna, hogy mennyire kreatívan megoldottam ezt az új nevelési helyzetet, kiderült, hogy K. féltékeny, hogy ővele nem reggelizek kávéházban. Hát ezen ne múljon még akkor sem, ha az ő sulijához nem esik útba a nevezett pékség, nincs nekem szőrös szívem, még korábban is kelek emiatt, ha kell. De még ez sem derítette jobb kedvre, sőt, magán kívül kiabált, hogy hiába szeretné, neki erre reggelente nincs ideje. A nincs időm felkiáltás egyébként lényegesen többször hagyja el a száját, mint azt szerintem harmadikos élethelyzete indokolná, pláne, hogy az iskolába vezető útja 3 perc csigatempóban. Hosszas lélekbányászat után kiderült, hogy az írásórán túl lassan ír, és gondolom, ezt mondják is neki néhányszor. Úgyhogy egészen magáévá tette a nincs időm életérzést és kiterjesztette úgy általában mindenre. Hát ilyenekkel küszködünk mostanában és ezért is volt életmentő ez a mostani medencézős hosszú hétvége Tó fonallal és Marina kendővel meg olyan hotellal, ami ugyan nem kifejezetten gyerekekre van specializálódva, de nem néznek leprásként a gyerekekre. És csodák csodája, a gyerekek – nemcsak a mieink – tudtak viselkedni és hagyták pihenni a felnőtteket, miközben ők is kicsit elfelejthették a matekjegyet meg a túl lassú írástempót és az összes ilyen dolgot, ami egy nyolc- és tízéves szívét nyomja. Én meg elfelejtettem, hogy ápolnom kéne a blogomat, úgyhogy ez a hét se lesz olyan posztokban gazdag, mint szeretném, de talán elnézitek ezt most.
Az Anyahajóblog FB-csoportjában ma 95 napja kezdődött el egy játék, a #100kreanap. A cél az volt, hogy száz napon keresztül minden nap szánjunk időt valamelyik kreatív hobbinkra: horgolásra, kötésre, fonásra, rajzolásra, főzésre és posztoljunk erről képet is. Nem voltam túl szigorú, az is játszhatott, aki csak később kapcsolódott be és ha nem sikerült minden nap posztolni a fotót, az sem volt ok a diszkvalifikációra. Remek csapat jött össze, és a hobbik sora kibővült a hímzéssel és szövéssel is. Voltak, akik hihetetlen nagy projekteket is elkészítettek ezalatt az idő alatt, míg mondjuk én tényleg annak is örültem, ha minden nap sikerült valamicske hobbizás. Bevallom, volt azért néhány nap, ami kimaradt, viszont szerencsére nem annyi, mint amennyit előre jósoltam magamnak ismerve zaklatott és utazásokkal tarkított életemet.
A játék végére ígértem a résztvevőknek ajándéksorsolást is, és viszonylag hamar ki is találtam, hogy egy ilyen csapat számára a legjobb az sk fonású fonal lesz. A gyapjat Anett festette, és a színe pont megfelelő egy téli projekthez, olyan, mint a kandallótűz. Ha én nyerném, szerintem Cameot kötnék belőle, az alapszín sötétszürke lenne, és ezzel a naranccsal csíkoznám.
Mutatom azt is, milyen volt a single szál: ez se rossz, de a cérnázás valahogy elsimítja a kontrasztokat és egyenletesebbé teszi az egészet. Nagyon kíváncsi leszek, hogy fog kinézni megkötve.
A csoportban egyébként új játékot is kezdtünk most közkívánatra, mert rájöttünk, hogy majdnem mindenkinek van otthon pár tucat befejezésre váró projektje. Így ha szeretnétek csatlakozni a befejezősbulihoz, akkor szeretettel látunk titeket ebbe a nagyon barátságos és családias csoportban.
