Legutóbb a kanapészabály annyira pozitív fogadtatásra talált, annyian mondtátok, hogy ti is ismeritek, csak eddig nem volt néven nevezve, úgyhogy kedvem támadt további szabályoknak is nevet adni. Az SBS-ből sosem elég szabályt például biztosan sokan osztjátok (bár tudom, ez egy megosztó minta). Egy másik szabály pedig: Ha csak egy gombócod van a Zauberballból, akkor az valószínűleg SBS lesz.
Nálam ez a Zauberball-szerelem úgy van, hogy szinte mindegyik színárnyalat tetszik, de némelyik annyira, hogy tényleg nem tudom otthagyni a boltban. Persze csak egy gombócot, ne essünk túlzásokba! Innentől majdnem biztos, hogy hamarosan megint lesz egy SBS-em. Ez itt a Kleiner Fuchs nevű árnyalat, és hála egy kedves blogolvasónak, megtudtam horgolás közben, hogy nem egyszerűen egy kisrókára utal a név, hanem a rókalepkére. Tényleg van ilyen és a szárnyai tényleg olyanok, mintha ebből a fonalból készült kendőt viselne.
Sok mesélnivaló ezen kívül nincs is róla, egyszerűen csak gyönyörködjetek ezekben a színekben! Élénk ősz típusok előnyben.
Nem tudom, mennyi szerepe volt annak, hogy fonalas barátnőm épp Ázsiában járt és erről az utazásáról posztolt képeket, mindenesetre húsvét előtti budapesti látogatásunkkor szinte csak ázsiai helyeket próbáltunk ki.
Az első viszonylag gondolkodás nélkül adta magát, mert a Petőfi Irodalmi Múzeumban néztük meg a Petőfi- és a Műfordítógép kiállítást. Már jóval elmúlt ebédidő, mire végeztünk, ráadásul a Petőfi-anyagban pont belehallgattam egy olyan felolvasásba, amelyben Petőfi és Szendrey Júlia egy fogadóban rendelnek, de sajnos nehezen jutnak dűlőre a fogadósnővel, aki nem hajlandó állatot ölni senki vendég kedvéért, így csak puliszkát tud tálalni, azt viszont több különböző formában. (Tudja valaki, melyik műből van ez?) Egyszóval farkaséhes voltam már, és adta magát, hogy a múzeummal szemközti Padthai Wokbar-ban együnk.
A koncepció elég egyszerű: a vendég kiválasztja magának az alapot (különféle tészták, rizsek vagy zöldség), a feltétek közül tetszőleges számút és egy szószt. Ezzel kikerülhető az egzotikus éttermekben rajtam rendszeresen eluralkodó inkompetencia-érzés, amikor meglátok egy odavágó nyelvtudás nélkül abszolút semmitmondó ételnevet. Itt csak a szósznál legyintett meg halványan ez az érzés, de az is hamar elmúlt, mert kaptam szaktanácsot. Egyébként ezt a választósdit azért is nagyon élveztem, mert az ötelemes tanfolyamoknak köszönhetően pontosan tudom, hogy milyen állapotban milyen hozzávalók jók vagy nem jók, így pontosan azt kaptam, ami adott pillanatban a legjobban hiányzott.
Azt is megállapítottuk Apahajóval, hogy legközelebb egy alapot fogunk kettőnknek rendelni kicsit több feltéttel, mert az adagok hatalmasak voltak még úgy is, hogy a zöldségalap elvileg nem telít annyira, mint mondjuk a rizs vagy a tészta. Ha pedig valaki csak valami meleget szeretne a gyomrába, de nem annyira éhes, akkor a levesek is nagyon étvágygerjesztőek voltak, bár ezt csak az asztalszomszédunknál láttam, és nem kóstoltam. Árfekvésben nem épp olcsó, bár nyilván az összeállítástól sok függ, mert minden hozzávalónak külön ára van. Viszont friss, egészséges és ha valaki amúgy csak ritkán eszik ázsiait, akkor mindenképpen jobban jövünk ki, mint ha otthonra betárazunk mindenféle extra hozzávalót, amit csak egyszer (sem) használunk.
kép forrása: http://urbantigerbudapest.com/hu/
Egészen közel, szintén a Kecskeméti utcán található az Urban Tiger (ld. kép), ahol egy nagyon késői vacsorán voltunk. Emiatt aztán csak leveseztünk, de fenn van a to do listán a többi étel kipróbálása is, mert a Miso Ramen és a Shio Ramen bizonyítottak. Ez a hely azért is autentikus, mert lehet úgy rendelni, hogy mindent középre tesznek és az asztaltársaság együtt falatozik, sokféléből egy kicsit. Gyors és profi volt a kiszolgálás, a térben pedig vannak eldugott asztalok és nagyobb társaságnak való helyek is, szóval mindenki azt az intimitási fokozatot kapja, amire épp szüksége van.
India se maradjon ki, ha már Ázsia! A Curryhouse a Horánszky utcában már többször szembejött velünk. Nagynak tűnik, de nem volt könnyű hétvégén foglalás nélkül asztalt kapni vacsoraidőben. Én itt is a levesnél maradtam, mert az jó, ha meleg, de este már egy komplett éttermi adag főétel általában túl sok nekem. Tényleg tökéletes kókuszos csirkeleves volt, úgyhogy aztán pár nappal később otthon is megpróbáltam hasonlót főzni. Egyébként az éttermi evésekben ezt szeretem a legjobban: az otthoni főzőrutinba hoz egy csomó új ötletet, mit mivel kombináljak, hogyan fűszerezzek. És ha már jelenleg nem cikázhatok oda-vissza a világban, legalább igyekszem a népek konyháit megismerni ott, ahol amúgy is vagyok.
Az étlapon egyébként paprika piktogramm jelöli, hogy mennyire csípős az adott étel – nem lett volna rossz ezt már a rendelés előtt észrevenni. Apahajó nem egy érzékeny lélek ebből a szempontból de ami itt csípős volt, az még neki is csípősnek tűnt. Belekóstoltam az ő adagjába is, és egy villa után is dőltek a könnyeim, szóval ha legközelebb jövünk, akkor csak a nemcsípősek közül szabad választanom, ezt próbálom bevésni a fejembe.
Itt nem kínálják külön a mangó lassit zárásként, mint a kedvenc indiai helyünkön, pedig nem véletlen ez a szokás. Az ízlelőbimbóknak szükségük van egy kis lenyugtatásra a sok fűszer után. Egyébként finom volt a lassi és a hagyományos ánizsos-köményes fűszer is, amit az étkezés lezárásaként kínáltak, bár ebben a műfajban kóstoltam már még tökéletesebbet.
Nektek van kedvenc ázsiai éttermetek Budapesten? Ha igen, ajánljatok nyugodtan, szívesen látogatunk mindig új helyeket.
A tavaszi 1001fonal.hu fonalteszt kivételesen inkább volt intellektuális kihívás számomra, mint horgolástechnikai. A választékból olyan fonalat kértem, amit egyébként garantáltan nem tettem volna kosárba, annyira kívül esik a komfortzónámon: a Phil Soleil-t. Na de a tavasz kiváló időpont az új dolgok kipróbálására és az újratervezésre. Hogy értsétek, mire gondolok, megmutatom a bullet journalom idevonatkozó oldalát, még akkor is, ha a kalligráfiai próbálkozásom nem kifejezetten közönségérett.
Mivel a fémszálak a fonalakat általában keménnyé szokták tenni, ezért első gondolatom a nyári táska illetve neszi horgolása volt. Magam is meglepődtem, amikor kézbe fogtam a fonalat: a várakozásnál sokkal lágyabb volt és már ekkor sejtettem, hogy a táskából nem lesz semmi. Azért nekirugaszkodtam mégis, de csak hogy néhány sor után ténylegesen elálljak a tervemtől. Túl lágy volt a kelme esése. Éreztem, hogy vétek ebből a puha fonalból táskát készíteni. Mondjuk ezen a ponton azt a tapasztalatot is megszerezhettem, hogy igen nehezen bontható, de leginkább sehogy, szóval érdemes rögtön az elején jól dönteni vagy rátartással rendelni, hogy a kísérleteknek és a próbakötésnek is maradjon alapanyag.
Hogy el ne felejtsem: drapp és rózsaszín fonalakat kaptam. Ez is komfortzóna-elhagyás volt, de a végén azt hiszem, sikerült a legjobbat kihozni az egészből.
Szerintem nagyon kínálta volna magát a fonal a fémszálak miatt könnyű nyári felső kötésére, arra a fajtára, ami csak két harisnyakötéses négyzetből áll, esetleg elől függőlegesen futó kis csavart mintával vagy csipkével. Na de a drapp számomra ehhez nem jön szóba, drapp felsőben lenni kicsit messzebbről nézve olyan, mintha semmi nem lenne az emberen, ehhez meg én már öreg vagyok. Mindenesetre nem kizárt, hogy a türkizből még megvalósítom ezt az ötletet.
A listán a harmadik tétel egy kamaszlánynak való felső: a rózsaszín fonalból lehetett volna a két háromszög és az alsó, háton is futó egyszerű sáv mondjuk a drapp és esetleg más rózsaszín fonallal csíkozva. Ezt az ötletet végül csak azért vetettem el, mert nem találtam elég gyorsan ilyen kötésmintát, de egyébként még mindig nagyon birizgálja a fantáziám.
Ha van bevált mintátok ilyen szabással 11-12 éves méretben, ne tartsátok titokban! Köszi!
A listán a negyedik egy apróság, erről most nem is mondok semmit, mert valószínű egy újabb bejegyzés tárgya lesz. Az ötödik ötlet pedig már majdnem tényleg az igazi lett: egy ötláncszemes ívekből készülő nyári szélesebb sál, hosszúkás vállkendő. Aztán az élet ezt is keresztülhúzta.
Örök hála annak a szőke lánynak, aki április 7-én a hármas metrón utazott fekete bőrdzsekiben és fekete, hatalmas, gazdagon rojtozott granny kendőben. (Magára ismer valaki?). És elnézést utólag is, hogy feltűnően bámultam, tényleg annyira zseniálisan nézett ki az a kendő, pedig tényleg fekete egyszínű volt és semmi extrának nem nézett ki a fonal. De akkor már tudtam, hogy megtaláltam a megfelelő projektet a csillogós bézs fonalamhoz.
Technikailag semmi különös, de a csillogó fémszálak miatt igazi szemmágnes lett ez a kendő.
Amit még érdemes tudni a fonalról: pamut-műszál-viszkóz keverék, a fémszálak néhol arany, máshol ezüst színűek, de egyik sem túlontúl tolakodó. Pont ezért szerintem mind a hideg, mind a meleg színtípusok tudják hordani (ha nem is a bézs árnyalatot, de valamelyiket a színpalettáról mindenképp.) 135 méteres az 5 dekás gombóc és a kicsit több, mint három gombócból készült kendőt azért már húzza lefelé a súlya. Egyébként pont ezért is mutatna jól belőle a láncszemívekből készülő stóla is.
A rózsaszín gombolyag egyelőre még a tűn van, igyekszem azt is hamarosan mutatni, egy unokahuginak készül belőle nyári ruha varrással kombinálva.
Nagyon köszönöm ismét a tesztelési lehetőséget az 1001 fonal csapatának!
Imádom ezt a fonalat! Csodásak a színek, lágyak, sokfélék, így a cérnázáskor a színkombinációk száma szinte végtelen. Puha is, nem szúrós, a mennyisége is végre kicsit több, mint a szokásos 10 deka, ami alig 250 méter nálam. Ennyit a külcsínről.
Ami a belbecset illeti, alig vártam, hogy lekerüljön a rokkáról, annyi idegességet okozott. Pedig a fonásnak pont az lenne az értelme, hogy lenyugtasson, na de ahhoz jó minőségű alapanyagra van szükség. Ez pedig minden volt, csak nem jó minőség. Kezdjük ott, hogy rendeltem 200 grammot és kaptam 192-t. Ha szalámi lenne, nem érdekelne ekkora eltérés, de gyapjúból ez jelenthet jópár méter különbséget és ezzel eléggé meghatározza, hogy milyen projektet lehet belőle kihozni. Kivételesen szerettem volna egy nagyobb kendőt és mellé egy sapkát szettben készíteni, ami így nem biztos, hogy sikerül.
Ráadásul a szösz fonás közben durván fogott, szóval azt nem akarom elképzelni, hogy ha mondjuk ráesik az eső és hó, akkor mennyire fogja össze a kabátot meg az ember bőrét. Valószínű azzal fogom kezdeni, hogy a kész cuccot kimosom ecetben, aztán majd kiderül, marad-e valami még ezekből az álomszép színekből vagy az egész egyenszürke lesz. De az is lehet, hogy ez az a fonal, amit nem is kell akarni feldolgozni, mert így tökéletes, ahogy van.
A harmadik idegességfaktor a szösz durván filces állapota volt, legszívesebben átkártoltam volna az egészet, mert így csak szenvedés volt a fonás. Nem, kártolóm egyelőre nincs és nem is tervezek venni, bár tudom, ez nem jelent semmit. Van, aki érti, mire gondolok 🙂
Mindegy, spongyát rá, mostanra a nagyobb része kész van, egy fél orsónyi kábé még egyágú állapotban várja, hogy hasonló kvalitású lilásfehér társával (szintén ereszti a színét és szintén filces) kétágúsodjon. Bár az is lehet, hogy nagyon feltűnő lesz a különbség a színekben és akkor majd nem is lehet együtt felhasználni őket. De amennyire el van átkozva ez a fonal, most már úgy vagyok, hogy minden mindegy. Szerencsére már betárazva várja a következő adag Anett gyapjai közül, hogy kiürüljön a rokka és újra visszatérjek a relaxfonáshoz.
(A gyapjút egyébként Németországból rendeltem, és a készítőnek adott visszajelzések alapján erősen pechem volt, mert szinte mindenki nagyon elégedett volt a termékeivel – ezért inkább nem is mondom, hogy kitől van, mert valószínű tényleg egyedi eset.)
Elkezdődött a spárgaszezon, ahogyan elkezdődött az orgonaszezon is – valahogy sokkal korábban, mint korábban, és én ennek a globális hatásoktól eltekintve nagyon örülök. Van az a játék, hogy mi lennél, ha sportág / zeneszerző / művészeti irányzat lennél – hát én ha zöldség lennék, akkor zöldspárga, ehhez kétség nem fér. A zöldspárga a sietős háziasszonyok megmentője, egy kézmozdulattal levágjuk az alsó pár centit, megmossuk és gyakorlatilag már kész is a vacsora. Oké, túloztam, először még feldarabolom párcentis rudakra, aztán irány a serpenyő, pici olvasztott vajon pár perc alatt roppanósra sül, rá kis só-bors-citromlé és kész is. Tudom, vannak receptek, ahol baconbe csavarjuk, speciális edényben állítva főzzük, utána még turmixoljuk is meg minden egyéb flanc. Nálam a spárga mindig vajon párolva készül 3 perc alatt és attól lesz változatos, hogy mit készítek még hozzá. Bár tulajdonképpen nem is kell, hogy változatos legyen, annyira rövid ideig van szezonja, hogy nem sikerül megunnom.
De ha mondjuk mindenképp rafinált és mégis gyors ebédet szeretnék, akkor főzök a spárga mellé sós vízben bulgurt, pirítok száraz serpenyőben kesudiót, aztán beleforgatom a bulgurt és a vajon párolt spárgát is és már kész is.
A mennyiségek igazából tetszőlegesek és a helyzettől függőek. Négy főig szerintem elég az egy csomag (fél kiló) spárga és a bulgur mennyiségével lehet játszani, hogy mindenki jóllakjon. A kesudió remekül megbolondítja az egészet, így azt mondanám, hogy személyenként két evőkanál kívánatos, de ha kevesebb van, én személy szerint inkább döntök a kanapén horgolás mellett, mint hogy lerohanjak még kesudiót venni.
Szintén opcionális a képen látható olívabogyó – ötelemes javaslatra tavasszal-nyáron érdemes gyakran kis mennyiségű olívabogyót fogyasztani, de ha épp elfogy, akkor az előző bekezdés kanapészabálya lép életbe. További megbolondítási lehetőségek: újhagyma zöldje, petrezselyemzöld, paprikacsíkok, parmezánforgács. Minél több a megbolondító hozzávaló, annál jobban játszhatunk a bulgur-spárga aránnyal a bulgur javára, ami azért nem hátrány, ha kis büdzséből sok embert kell jóllakatni. A kanapészabály értelmében pedig természetesen bulgur hiányában rizzsel is működik az alaprecept. Egyetlen esetben élvez prioritást a bevásárlás a horgolással szemben, mégpedig ha nincs otthon citrom, mert citromlé nélkül csak egy elég unalmas, bár a színek miatt kétségkívül IG-képes ételt kapunk.
Idén átmenetileg Wittenberg, egy tipikus kétutcás német kisváros Európa, de legalábbis Németország közepe. A Luther fellépésének 500. évfordulója miatt egész nyáron érdemes lesz ellátogatni ide a protestáns világkiállításra. Van viszont egy látványosság, ami már most is nyitva van és nehezen tudom elképzelni, hogy bármi más űberelni tudja: az Asisi-féle Luther-panoráma.
Yadegar Asisi bécsi születésű művész, akinek több német városban láthatók panorámaképei különböző témákban. A kép szó nem is teljesen fedi a valóságot, mert multimédiás alkotásról van szó, ahol kép, hang és fény együtt hatnak. A Luther-panoráma egy hatalmas konzervdobozhoz hasonló épületben található, melynek hengeres falán van a tulajdonképpeni körkép, amely Wittenberget ábrázolja Luther korában. A teremben az idő múlását is szimulálják, a fények és a zörejek a napszakoknak megfelelően változnak. Reggel a madarak ébrednek először a napfelkelte fényében, aztán kivilágosodik, beindul az élet a középkorban szokásos zajokkal, konganak a harangok, zötyögnek a szekerek, állatok és emberek hangját halljuk. Aztán estére minden kicsit lecsendesedik, már csak a complet, az éjjeli imaóra gregorián dallamait halljuk. Szürkület majd teljes sötétség jön, és csak a távolból látszik, hogy valahol lövöldöznek vagy ég valami. Az egész annyira hatalmas és annyira életszerű, mintha tényleg ott állna a látogató a wittenbergi forgatagban 1517-ben.
Szerintem ezt a kiállítást receptre kéne felírni minden diáknak, aki történelemből a középkort tanulja, de mivel az egész tulajdonképpen olyan, mint egy gigantikus böngészőkönyv, már kétéves kortól élvezhető szerintem, felső korhatár pedig nincs.
A terem közepén kétemeletes állványzat áll, így a kép részleteit különböző magasságokból is meg lehet figyelni. Külön izgalmas, hogy a kép fényképszerű, és az emberek arcai valóságos ma élő emberekhez tartoznak. Ha pedig valaki a kiállítás megnézése előtt egyszer végigsétált a belvároson, akkor pontosan tudja, hogy a képen látható egyes házak hol lennének ma.
Ha valakit beszippantott a műfaj, akkor további panorámaképeket is meglátogathat: Drezdában a város történetével kapcsolatos képet, Berlinben a berlini Falról szólót, de létezik egy Titanic témájú körkép is Lipcsében.
Néha visszavonz az anyablog műfaja, habár arra már régóta nem érzek késztetést, hogy a gyerekek minden újabb fejlődési lépését megosszam. Az elmúlt fél évben viszont olyan téma foglalkoztatott, ami talán más családokat is érint, ráadásul a blog FB-csoportjában is beszélgettünk róla, szóval behozom itt is. A tehetséges gyerekről van szó.
Adott nálunk egy zeneileg tehetséges gyerek. Hogy az, azt nem a szülői elfogultság mondatja, mert pont a zene az a terület, ahol sem én, sem Apahajó nem kompetens ilyen megállapítást tenni, így aztán elhisszük a zenetanároknak, amit mondanak. Tulajdonképpen már az óvodában is megmondta egy szakmabeli szülőtárs, akkor még csak mosolyogtam, hogyan lehetne egy négyévesről tudni egy sima anyák napi ünnepség után, hogy tehetséges zenében. De mondjuk amikor egy év alatt három év anyagát vette át furulyából és gyakorlatilag ki kellett venni esténként a kezéből a hangszert, meg rászólni, hogy szombaton reggel 7-kor azért még ne csellózzon, akkor azért már mi is elhittük a diagnózist.
(Volt egy idő, mikor én is törekedtem zenei sikerekre, de rövid ideig tartott és az eredmény igen szerény volt)
Természetes volt, hogy a gyerek járjon mindenféle órára, ami zenével kapcsolatos: csellóra, furulyára és mindkét hangszer ensemble-órájára. Emellett hurcoltuk a koncertekre, amelyek természetesen egy normál felnőtt munkaidejébe estek (éljenek a családcentrikus munkaadók!), próbákra, amelyek rendszeresen keresztülhúzták a hétvégéket (a másik gyerek hétvégéjét is), kajtattunk a minden koncertre külön előírt dresscode-nak megfelelő ruhákat és cipőket beszerezni, és aztán büszkén és picit hitetlenkedve ültünk be a Musikverein aranyterébe (igen, oda, ahonnan a bécsi újévi koncertet közvetítik), mert a gyermek fellépett ott. Ha mondjuk mi is zenélnénk, akkor valószínű normálisabbnak tartottuk volna ezt, így egész idő alatt volt bennem egy fura érzés, hogy ez az egész valaki mással történik, mert a genetika ekkorát nem viccelhet.
Aztán még egy megerősítést kaptam, amikor a másik gyerek is elkezdett hangszert tanulni, és hirtelen megtudtam, miről beszél a többi szülő. Hogy szólni kell a gyereknek, hogy gyakoroljon, és még akkor sincs kedve hozzá. Máskor meg van és jól halad, mindenesetre az egész hullámzó. Szóval pont olyan mint amit egy gyerektől normálisnak tartunk.
(A tehetség biztos jele, ha a gyerek a harapóskolbászon is furulyázik)
Azt is mondták zenész-szülők, hogy a kamaszkor mindenkinél hoz egy krízist, de ne adjuk fel, a tehetséget nem szabad elherdálni. Nem nagyon tudtam elképzelni őszintén szólva, hogy a gyerek önként fog megszavazni nekünk pár perc csendet napközben, aztán ez is eljött. Egyszer csak feltűnt, hogy nem gyakorol annyit, aztán hogy már tegnap se gyakorolt meg tegnapelőtt sem. Amikor hónapok óta tartott már ez a korszak, akkor felvetettem, hogy talán el kéne dönteni, mit szeretne. Hogy a csellótanulás nem erőszak, nem kötelező zenére járni, ha máshoz van kedve. Ekkor már hetek óta balettvideókat nézett, hogy megtanulja a spárgát. Amúgy később sikerült is neki, mert éppolyan elánnal vetette bele magát a balettba, mint annak idején a zenébe.
Bevallom, meg is könnyebbültem, mert valahogy azt tartottam normálisnak, hogy egy gyerek nem fixálódik 8 évesen egy témára, hanem hogy kipróbál különböző dolgokat. Pont jött a nyári szünet is, tehát hangszeróra amúgy sem lett volna, a témát prolongáltuk szeptemberig. Szóbeli megállapodás volt persze, mégpedig hogy a két hangszerből egy marad, a cselló, furulyából pedig legfeljebb az ensemble órák és a koncertek számát lecsökkentjük mindkét hangszerből.
Szeptemberben az új iskolával minden megváltozott, elég hamar világos lett, hogy jelenleg egyetlen hangszeróra sem fér bele az órarendbe. Az egész napos iskola órarendje ugyan sok lyukasórát tartalmaz, de ezek pont nem akkor vannak, amikor lehetne a zeneiskolába menni. Ez a külső ok, de fontosabb volt a belső: a gyerek nem akar hangszert tanulni. Kategorikusan nem akar. Soha többet nem akar.
(Amikor a gyerek a Goldener Saalban lép fel és még csak nem is sejti, hogy ez mennyire cool)
Mondanom sem kell, jött a bűntudat (nem kellett volna csesztetned a gyereket, hogy gyakoroljon, nem kellett volna azt mondanod neki, hogy nem kötelező a zene, stb.) és mindenféle próbálkozások részemről (játszanál valamit legalább a karácsonyfa alatt nekünk? Nem.). A gyermek hallani sem akart róla és kiskamaszokhoz illő szabadidős elfoglaltságokat keresett magának, valamint délutánonként táncra járt az iskolában. Természetesen a testnevelő tanár szerint nagyon tehetséges.
Bennem folyton ott volt a kettősség, hogy egyrészt tényleg nem akarok versenyistállósdit játszani a családon belül, meg nem akarok ambiciózus anyuka lenni, a gyerekén keresztül valósítja meg önmagát, de azt is felelőtlenségnek gondoltam, hogy a gyerek elherdálja a tehetségét. Mert őszintén: én egyetlen területen sem vagyok ennyire kiemelkedő, mint ő a zenében és szerintem ezzel nem vagyok egyedül. S ha már valakiben egy ilyen tehetség van, akkor használja, mert egy második már szinte biztos nincs. Vajon haragudni fog rám utólag, hogy nem hajtottam? Vagy azért haragudna, ha nem hagynám szabadon dönteni? Megkérdeztem rengeteg embert a környezetemben, és nem lettem okosabb. A “bárcsak annak idején a szüleim kicsit jobban nyomtak volna egy irányba” éppúgy ott volt a válaszok között, mint “az egész gyerekkoromat az uszodában töltöttem és semmi másra nem volt időm” mondatok.
A helyzet végül – mint olyan sokszor – magától oldódott meg. A gyerek egyszer megemlítette mellékesen, hogy adott esetben később, ha majd lesz ideje, lehet, hogy talán megint csellózna. Kábé ennyire feltételes módban. Mondtuk neki, hogy persze – habár csodálkozva, mert legutóbb még arról volt szó, hogy a cselló nem az ő hangszere, inkább zongorára vagy hárfára váltana. (Mamma mia, hárfa, nem lehetne valami kisebb, ami nem foglal el egy fél szobát?) Meg azt is mondtuk, hogy oké, és hogy létezik ám magántanár is, akivel adott esetben rugalmasabb lehet az időbeosztás. Szerencsére Bécsben az óradíjak szempontjából mindegy, hogy magántanárhoz vagy zeneiskolába jár-e az ember, tehát legalább ezt nem kell megfontolni külön.
Aztán úgy egy hónap múlva azt mondja: anya, gitározni szeretnék tanulni. Tényleg, hát ez szuper! Szeptembertől? Nem, minél hamarabb.
A sztori így happy endhez érkezett, gitártanárt nem volt nehéz találni, így gyorsan leszerveztük az első órát, mielőtt még meggondolta volna magát. Helyreállt az univerzum rendje, gyerek gyakorol, élvezi és villámsebességgel suhan át az anyagon. Ha valaki megkérdezi tőlem ugyanazt a kérdést, amit én tettem fel fűnek-fának tavasszal és nyáron, akkor majd azt mondom neki: csigavér, ha a gyerekben ott a tehetség, akkor nem fogja kibírni anélkül, hogy tényleg csinálja azt a bizonyos dolgot, amiben tehetséges. Lehet, hogy csak egy kis pihenésre van szüksége.
Már karácsony előtt óta vár az intelligens pompomkészítő szerkezetem a kipróbálásra, és most végre előszedtem. Ehhez el kellett jutni abba a szellemi állapotba vagy másképp mondva a kialvatlanságnak arra a fokára, amikor már az is kreatív tevékenységnek számít, hogy kitartóan egy félkör alakú izére tekerek fonalat, esetleg közben színt váltva. De ha ilyen az eredmény, akkor azt hiszem, igazán nem bánom, aludni meg majd lehet a koporsóban is eleget.
A pompomfa persze nem a szőnyegen áll hanem az Expedit polc tetején, csak ellenfényben nem annyira célszerű fotózni, így átmenetileg leköltözött a földre.
Ha úgy adódik, lehet, hogy még készítek pár pompomot, bár jobban örülnék, ha lassan valami ennél komolyabbat is tudnék barkácsolni, főleg, mert április végéig egy következő fonaltesztelés is esedékes. Van, aki már el is készült – nézzetek be például a Szöszblogba!
Nem csoda, hogy egy ekkora darab, mint ez a takaró lassanként törzsvendégi státuszt kap a wipszerdában. Még ha nem is mutatom minden lépését készülés közben, akkor is folyton bekéredzkedik ide, s mert hónapok óta ez a fő projektem, nagyon nincs is alternatíva. Lassanként akkora lett a cucc, hogy egy este alatt egy, legfeljebb két kört tudok haladni a keretezéssel. Összhatását tekintve így már nem is igazán találó a pöttyös takaró, hanem inkább pöttyös-csíkosnak kell nevezni. Már picit unom, hogy kábé fél éve a fél kanapét elfoglalja ilyen in progress állapotban, szóval szerintem már nem olyan sok kört fogok hozzáhorgolni, mielőtt késznek nyilvánítom. Csak az a rengeteg fekete szálvég ne lenne! Apropó szálvégek: lassan vége a sálszezonnak és az exploration station, ami már szezon elején szálelvarrásra várt és amihez extra vettem egy piros szövetkabátot, még mindig ugyanebben a stádiumban van. (Sk sütit szálelvarrásra cserélek, jelentkezéseket Sziszifusz jeligére várok a kiadóba.)
Ha visszagondolok, mennyi ideig hezitáltam a rokkavásárlás előtt, hogy tényleg kell-e nekem még egy hobbi meg hozzá még egy kütyü! Pedig azóta talán ez a kedvencem az összes közül. Összegyűjtöttem öt okot, miért is jó fonni tudni – már azon túl, hogy szép fonalakkal bővül a készlet.
Végtelenül megnyugtató. Miután a technikát megérzi az ember, igazából szinte odafigyelés nélkül lehet fonni. Automatikusan mennek a mozdulatok, és az egész olyan, mint a meditáció. A külvilág megszűnik, a monotónia beszippant. Munkahelyi stressz, iskolai konfliktusok, családi összecsapások esetén életmentő a fonás. Nem szőnyeg alá söpri a problémát, és meg se tudja oldani, de 10-20 perc fonás után valahogy egész más szemmel lehet ránézni arra a dologra, amitől fonás előtt még egekbe szökött a vérnyomás.
Újra és újra meglepetés. Vegyünk két teljesen egyformára festett szöszt. Mondjuk ilyen nincs, de tételezzük fel, hogy van. Adjuk oda két embernek vagy ugyanannak az embernek két különböző napon. A kész fonal sosem lesz kétszer egyforma. Ahogy a szálak kihúzódnak a szösztömegből és összecsavarodnak, az minden alkalommal valami egész más végeredményt hoz létre. Ha van kézműves termék, ami 1000%-ra egyedi lesz, akkor az sk fonal egész biztos az.
Alkotói válság esetén a fonás a jolly joker. Szerintem minden kézműves ismeri azt az érzést, hogy kéne valamit csinálni, de vajon mit? Melyik fonalból és melyik mintát vegyük hozzá? Ilyenkor jön a kétórás Rav-bújás, csoportokban való körbekérdezgetés, újabb két óra döntésképtelen állapotban. Ilyenkor tökéletes elfoglaltság a fonás, oldja a projektkeresés feszültségét is, és még az is lehet, hogy a fonás meditatív állapotában jön majd az isteni szikra, hogy melyik kötést-horgolást kezdjük el legközelebb. Persze csak miután a fonás elkészült.
Bármilyen kis szabadidőben elő lehet venni. Az én rokkám a nappali-konyhában van, ami azt jelenti, hogy az az öt perc, amíg fő a tésztavíz, az a tíz perc, amíg a sütőben van a melegszendvics, nem egyszerűen téblábolással telik, nem is egy gyors fb-csekkolással, hanem leülök a rokkához, fonok pár percet, felugrok, kavarok egyet a pörköltön vagy ilyesmi, újra visszaülök. Halad a házimunka, de közben halad a fonás is. Mivel gondolkodni nem kell hozzá, meg keresgélni, hogy hol tartottam a mintában, így jóval rugalmasabban lehet letenni és újrakezdeni, mint a kötést és a horgolást.
Tökéletes ajándék magunkfajtáknak. Ha már pár évet eltöltött valaki a fonalas társadalomban, jó eséllyel vannak olyan barátnői, akiknek ugyan több szekrény tele van otthon fonallal, de a kézzel fontnak nem tudnak ellenállni. Nincs is nagyobb öröm, mint az sk fonalat elajándékozni és látni a másikon, ahogy csillog a szeme és kezd kerregni-kattogni az agya, mit kössön belőle. Szóval ha még nem tudsz fonni, akkor hajrá, próbáld ki a legközelebbi gyapjúnapon vagy amikor lehetőséged van. Szerintem az egyik legjobb dolog a világon!
