A múltkori ötvös workshop után izgalmas volt visszaidézni a 15-17 éves kori önmagam, amint fogóval, dróttal meg gyönggyel a kezemben ülök az íróasztalomnál. Ha igaz a teória, hogy 7 évenként minden sejtünk megújul, akkor valószínűleg már semmi közös nincs mostani magamban azzal a másik lánnyal – legalábbis a sok év szünet utáni újabb próbálkozás nagyon ebbe az irányba mutat. Ez a medál azért tetszik, amiért minden anyának tetszik a szétlapított fejű, kék bőrű kopasz és ráncos újszülöttje. Nem szép, nem is olyan, amilyennek szerettem volna, de azért megörökítem, hogy látszódjon a fejlődés. Vegyétek úgy, hogy ez az előtte feliratú kép. Talán egyszer majd lesz utána feliratú is.
Ennek a fonalnak története van. Egy gyapjúnapon szokásomhoz híven Vég Anettnél bevásároltam fonnivalóból, meg csináltam pár fotót is csak a hangulat megörökítése kedvéért. Otthon aztán, ahogy nézegettem a képeket, megláttam Anett standjánál egy csodás szöszt, kék-piros-fehér, valódi tengerészhangulat. Hogy nem vettem észre ezt ott helyben, amikor ez annyira az én színem? Végül megbeszéltem Anettel, hogy félreteszi nekem legközelebbi találkozásunkig, így mégis hozzám került a kicsike. (Köszi, Anett!)
A megfonás már nem ment ilyen gyorsan, volt előtte pár dolog a to do listán, végül pedig amikor sorra került volna, valahogy nagyon nem voltam fonós passzban. Az elején rettentően szenvedtem ezzel a gyapjúval, rossz volt a rokka beállítása, de nem tudtam rájönni, hogy mi a baj, valahogy nem jött össze a kívánt vastagság, hol szakadt, hol túl vastag lett a szál. Félbehagytam, aztán jött a karácsony, a rokka a fenyőfa mögé szorult, január közepéig nem fértem hozzá. Aztán még mindig kerültem, nem akartam több kudarcélményt. Végül februárban jött az áttörés, hirtelen elhatározásból nekiültem és csodák csodája, minden gond nélkül megfonódott a kezeim között ugyanaz a szösz, amivel előtte szenvedés volt dolgozni. Csakhogy ennyi idő pont elég volt arra, hogy elkeverjem, hogy melyik részét szántam a gyapjúnak az első és melyiket a második szálhoz, ebből pedig az lett, hogy az egyik spulnin sokkal hosszabb szál volt, mint a másikon. A cérnázáskor azt vettem észre, hogy még az egyik félig tele van, amikor a másik teljesen lefogyott. Szerencsére volt még otthon szintén Anettől egy szivárványos szösz, abból kioperáltam a piros és a kék-lila részeket és abból fontam másik szálat. Ez is két lépésben történt, a szemmértékem teljesen elhagyott ennél a projektnél. Mindegy, a lényeg, hogy elkészült két motring fonal, az egyik klasszikus tengerészszínű, a kisebb másik pedig pici lilát is tartalmaz. Ha akarom, együtt is fel lehet használni, de ha mégsem, akkor a lilás rész egy másik, már meglévő sk fonalhoz is megy. Szóval ebből még akármi is lehet.
Volt egy csodaszép horgolt díszpárnánk, amitől egy idő után el kellett búcsúznom, mert még anyai szemeimet is irritálta, hogy mennyire kinyúlt, kibolyhosodott. (Amiből az is a tanulság, hogy minden fonalról kétszer kéne kritikát írni, egyszer amikor meghorgolja az ember, egyszer meg egy év használat után.) Szóval kellett egy új párnahuzat, és ez úgy fél év önnyomasztás után sikerült is.
Voltak ugyanis horgolt granny négyzeteim, valamikor régen készítettem ezeket maradékokból. Mindig felülök a Pinterestes ötleteknek, hogy maradékokból mennyi mindent lehet készíteni, csak az a nagyon relatív, hogy kinek mi a maradék. Ami nekem az, abból max. egy zseb jön ki, nem valami nagyobb darab. Szóval ott volt a nyomasztó párnabelső és a nyomasztó négyzetkék, és ebből a nyomás elég nagyra növésekor az lett, hogy elszántam magam a négyzetek összehorgolására. Ugyan nem lett elég, de azért még felhajtottam némi passzoló színű maradékot és kiegészítettem. Volt egy gyakorlatilag megkezdetlen gombóc 100 grammos Kacskaringós akrilfonalam, abból horgoltam erhp-kból hátlapot a párnának. Ez így most tehát dupla hasznos, se a négyzetek nem nyomasztanak tovább, se a csupasz párnabelső. Felfedeztem viszont fotózáskor, hogy a zöld pléd elég ramaty állapotban van, sürgősen kell egy takarót is horgolnom. Úgyhogy megvan a következő nyomasztásforrás, biztos, ami biztos!
Írhattam volna persze rizottót is, ha az nem rizst feltételezne alapanyagként. Az elkészítése mindenesetre nagyon hasonló, az állaga is, mégis kicsit egzotikusabb. Meg persze ötelemes szemmel nézve is jobban illik a mínuszokhoz, mert a hajdina melegít, a rizs meg hűt. (Akinek meg ez eszetlen hókuszpókusz és babona, az most nyugodtan félrenézhet.)
A februárom fő témája az egészségesnek maradás volt. Hó közepén sikerült annyira átfáznom észrevétlenül egy rosszul fűtött teremben, hogy onnantól kezdve nagyon bújkált bennem valami. Párhuzamosan meg ott volt egy határidő hó végén, ami egyszerűen nem engedte meg, hogy betegen múlassam otthon az időt. Mondjuk egész hősiesen sikerült kitartanom melegítő ételekkel most vasárnapig, amikor is egy rosszul fűtött templomban kellett ücsörögnöm két órát, úgymond munkahelyi ártalom. (Semmilyen befolyásom nem volt a rendezvény hosszára, szerintem büntetni kéne a hideg templomban két órára nyújtott istentiszteletekért.)
Mindegy, végül főztem egy csirkelevest, ami majdnem mindenre gyógyír, meg határidő ide vagy oda, mégis megszavaztam magamnak másfél nap betegszabit, ami tényleg jót tett. Aztán másnap, amikor még jó sok volt a csirkealapléből, megfőztem ezt a hajdinakását.
Egy fej vöröshagymát apróra vágtam, wokban (de más öblös edény is megteszi) kevés vajon megpároltam. Egy dl hajdinát öntöttem hozzá, pár kavarásnyit pirítottam, majd felöntöttem 2 dl fehérborral. Ekkor eszembe jutott, hogy egy kis hüvelyes sose árt, így beletettem egy evőkanál hegyi lencsét is (főzési ideje fél óra és egybenmarad, nem mállik szét és nem színezi el a többi ételt. Kedvenc lencsém!) Picit meg is sóztam az egészet. Majd ahogy elpárolgott a bor, kezdtem adagolni a húsleves alaplevét. Persze ha nincs húsleves, simán szoktam én is biolevesporból készült lével főzni a rizottót, de azért a csirkelevest tényleg nem múlja felül semmi. Ezt tkp nem kellett tovább ízesíteni egyáltalán, csak folyamatosan adagolni a levest, amíg meg nem puhult a hajdina és a lencse.
Külön serpenyőben a levesben főtt csirkecomb tépett darabjait és kb 100-120 gramm főtt gesztenyét (készen vettem, nyilván otthon is lehet sütni, csak akkor előre kell gondolkozni) kevés vajon megpirítottam, ezt hozzákevertem a kásához. Külön pirítottam még feketeszezámot és napraforgót – de tkp bármilyen mag jó erre a célra, ami otthon van, pl dió kifejezetten passzolt volna. Tökéletes vacsora, meg reggeli meg ebéd. Ez nagyjából két felnőtt, két gyerek adagja a mi családunkban, de a két gyerek az fiktív, szóval mondhatunk három felnőttadagot is.
Jó hír mindenkinek, aki szerette a tematikus sorozatokat: itt a Kreatív kiruccanás!
2018-as titkos terveim között szerepel, hogy minden hónapban teszek egy kiruccanást a szokásos kreatevékenységeimen kívül eső területekre. Nem voltak konkrét terveim, inkább csak arra gondoltam, hogy annyi technikához van otthon könyvem, alapanyagom, jó lenne ezeket használni, kipróbálni, elmélyedni bennük. A januári kiruccanásról a brushlettering világába még nem írtam, de most a februári annyira izgalmas, hogy előretolakodott, nem tehetek róla.
A hétvégén ékszerkészítő workshopon voltam. Az ékszerek, és ezen belül a fémékszerek nem teljesen új terület nekem. 14 éves koromban drót- és gyöngyékszerek készítésével kezdtem kreapályafutásomat. És mivel akkor még se kreakönyvek, se Pinterest nem voltak, tényleg teljesen a fejemből pattantak ki az ötletek. Már nem is emlékszem arra, hogy kezdődött, csak arra, hogy az egyszerűbbtől indulva végül igen bonyolult fülbevalókig jutottam el. Most tiszta őrület belegondolni, hogy mindenféle fertőtlenítés nélkül dogtam a fülembe azokat a drótékszereket és semmi bajom nem lett tőlük. 10 évvel később már tiszta aranyat, sőt orvosi fémet se tűrt meg magában a fülcimpám. Ez volt tehát a fémes múltam, de ez annyira régen volt, hogy amikor beültem a workshopra, lámpalázam volt a szerszámhasználat miatt.
Egy madárka formájú medált készített mindenki az elején, ezen gyakoroltuk a fémfűrészelést és a reszelést, csiszolást, kalapálást. A fúrást és a forrasztást így első alkalommal még a tanárunk vállalta át, ezt majd később tanuljuk meg.
A madárka után mindenki kapott szabad felhasználásra ezüstöt. Előzőleg persze kutakodtam a Pinteresten és kiválasztottam rengeteg olyan ékszert, amit valaha egyszer szívesen megcsinálnék még. Legnagyobb kedvencem egy rózsás gyűrű volt, ezt készítettem el.
Hihetetlen érzés saját készítésű gyűrűt hordani, ez valahogy még egy fokkal több számomra, mint az sk textíliák.
A készítés igazából nem volt nehéz, inkább aprólékosnak mondanám. Reszelgetni addig, amíg már nemcsak én látom simának a felületet, hanem a szakértő szeme is, és akkor még tovább csiszolni négyféle finomságú csiszolópapírral. S közben már a másodiknál azt hittem, hogy ennél finomabb nem nagyon lehet, de aztán 30 perccel és két még finomabb csiszolópapírral később meg mégiscsak lett. A rózsa alapanyaga egy hosszú, keskeny ezüstlemez volt, amit az elején alig mertem kézbevenni, annyira éles-hegyes volt, most pedig még egy vékony harisnya is megúszná a gyűrűvel való találkozást.
Még nem tudom, hogy fog folytatódni az ötvösvilágba tett kiruccanásom. Egyelőre a kapott és még fel nem használt drótokkal fogok kísérletezni, de remélem, a forrasztós, lyukasztós, kalapálós vonalon is továbbhaladok a következő hónapokban.
Ahogy nőnek a gyerekeink, ismét vannak olyan hétvégék, amikor az első étkezés időpontja nem hajnali 7, hanem mondjuk 10-11 óra, szóval se nem reggeli, se nem ebéd. Ilyenkorra ajánlom az angol babos tojás továbbfejlesztett változatát:
A fő szabály, hogy nincs szabály, a hűtőben árválkodó maradékokból dolgoztam, alakítsátok ti is bátran a lehetőségekhez ezt az ételt. Fejenként két evőkanál felkockázott bacon, 2-3 fej gomba felszeletelve, egy maréknyi falatokra vágott karfiol és valamennyi konzerv vörösbab szükséges hozzá. A bacont kis olajon megpirítottam, majd hozzáöntöttem a karfiolt és a gombát, picit megsóztam. Pár percig ezek puhultak, közben kevergettem egyenletesen az egészet. A legvégén még rásegítettem a puhulást kevés vízzel. A babot csak annyi időre raktam bele, hogy átmelegedjen. A zöldséget kiszedtem tányérra, és sütöttem mellé egy tükörtojást.
Ősz kezdetén valamikor álmodtam meg maganak egy akkora kendőt, amibe igazán bele lehet bugyolálni magam és ami kabáton kívül is hordható. Óvakodom a fonalvásárlástól, így a készletemben néztem körül és örömmel állapítottam meg, hogy ha nem ragaszkodom az egyszínűhöz, akkor elég nagy a játékterem a bordó-piros-lila vonalon.
A legutóbbi szövésem padlizsánlilája és a borvöröse például, aztán egy méltatlanul elhanyagolt teljes gombolyag cirkás zoknifonal várta jobb sorsát. Egy ponton még egy szürke maradék zoknifonal is bekéredzkedett a csapatba. A szegély kicsit kínszenvedés volt, mert eredetileg rojtokat képzeltem el, de aztán félúton rájöttem, hogy a Drops Cotton Viskose nem rojtnak termett és lebontottam. Vagy fogalmazzunk pontosan: kikukáztam, mert a rengeteg 10 centis darabkával nagyon mást nem tudtam kezdeni. Sokféleképpen lehet fonalat falni, maradjunk ennyiben.
Most viszont boldog vagyok, pont így jó a kendő, ahogy van és örülök, hogy ismét egy klasszikus alapdarabbal lett gazdagabb a ruha- és kendőtáram.
A konyhában kevés dolgot tudok jobban értékelni, mint az egyszerűséget. Gyerekkori emlékeim szerint a főzés valami olyan dolog, ami miatt a nő az egész délelőttöt a konyhában tölti, majd még a délután első felét is, mert rendet is kell tenni utána. Nagyon hamar tudtam, hogy ezt az utat nem akarom követni, és számomra az életbe még sokkal több dolognak bele kell férni, mint a túlélés biztosításának. A kuszkusz felfedezése fontos mérföldkő volt ezen az úton. A másik fontos dolog, amit a férjemtől tanultam, aki egy olasz barátjától tanulta: a jó hozzávalókkal minél kevesebb dolgot kell csinálni, minél egyszerűbben kell feldolgozni, mert a jó hozzávaló önmagában finom. Halat így szinte kizárólag fóliában vagy serpenyőben sütve eszünk, só-bors-citrom, esetleg fokhagyma valami zöldfűszer és több nem is kell. Na jó, egy egyszerű saláta hozzá, például sárgarépával.
A répát aprítógépben felaprítom, ízlés szerint bármilyen zöldsalátával összekeverem. Az öntet olivaolaj és pár csepp balzsamecet.
Még finomabb lesz, ha naprafogró- és szezámmagot – vagy akár tökmagot- száraz serpenyőben pár perc alatt illatosra pirítok és még ezzel megszórom a salátát. Fejedelmi étel és 25 perc alatt terítéssel együtt elkészül. Csak hogy beleférjen a napba a fonalazás is, meg minden, ami széppé tesz egy hétvégi napot. Kellemes vasárnapot nektek!
A sárga Scheepjes Secret Garden fonal egy két évvel ezelőtti Gyapjúnapon ejtett rabul, azóta nézegetem, csodálom – és nem jutott eszembe, hogy mit tudnék készíteni belőle. Persze nem azért, mintha nem lenne remek a fonal, nagyon is az, sőt, túlságosan is az. Selyem és pamut keverék, a selyemből a puhaságot és a fényességet, a pamutból az alaktartóságot és stabilitást kapta, szóval tényleg tökéletes. Vastagsága alapján még pulóver is lehetne tavaszra, őszre, csak ahhoz sajnos túl keveset tároztam be magamnak. Mindegy, pont jó is, hogy várta még a sorsát, mert ikersapikhoz kerestem éppen valami különlegességet.
A finom színátmenetek miatt a két sapi pont nem teljesen egyforma, de azért mégis látszik, hogy van közük egymáshoz.
A minta egy Be beanie! könyvből van félig-meddig – kicsit változtatnom kellett rajta az eltérő fonalvastagság miatt.
Álom ezt a fonalat horgolni, annyira kellemes a tapintása, és annyira szépen jönnek egymás után a színek. A többi árnyalat is eléggé vonzó, tartok tőle, hogy nem ez az utolsó találkozásunk egymással.
Legkésőbb a második kötős év után szembesülhet a hobbifonalazó azzal a problémával, hogy sok az eszkimó és kevés a fóka. Azaz kevés a tárolóhely és sok a tárolnivaló. De vigasztaljon minket a tudat, hogy sok embernek még kötni, horgolni sem kell ahhoz, hogy annyi kendőt és sálat halmozzon fel, hogy a végén már Konmarit kelljen segítségül hívnia.
Ami az sk cuccokat illeti, nálam Konmari falakba ütközik. Oké, van egy-két sál, amitől nem dobbant meg a szívem, és azokon túl is adtam, de abban a pillanatban, hogy heteket töltök el egy kendő létrehozásával, bennem érzelmi szálak szövődnek, megszeretem a kicsikét, azaz kicsikéket, mint az ötvenet. És tényleg megszeretem, tehát nem jön szóba, hogy szelektáljak. Nekem a kendők egyébként is olyanok, mint másnak a szemfesték, megadják az utolsó simítást az outfithez, tényleg bármilyen színű ruhadarabhoz tudok passzoló sk kendőt elővarázsolni a szekrényből így, majdnem tizenkét év horgolós múlttal.
A tárolással kapcsolatban két dolog fontos szerintem, és nemcsak az esztétikum miatt. Láthatóan kell tárolni és mégis rejtve.
Láthatóan, azaz nem valahol egy eldugott fiókban vagy műanyag dobozban az ágy alatt – hiába nem hord senki ötven sálat folyamatosan. Sajnos az eldugott gyapjakat azonnal felfedezik a molyok. Ezzel együtt fontos a rejtve tárolás: azaz feltétlen szekrényben, zárt helyen, mert a por sajnos a kötött dolgokra is rátelepszik és mert ezeket a holmikat elég macera tisztítani – kivéve, ha van friss hó -, jobb, ha megóvjuk a portól.
Hogy jobban átlássam a készletet és tényleg egy pillanat alatt kihúzzam a megfelelőt reggelente a szekrényből, így a kendőkészletemet megfeleztem. A nyáriakat és azokat, amelyek színben vagy stílusban nem illenek ahhoz a két kabáthoz, amelyeket most télen hordani szoktam, külön raktam a normál ruhásszekrényembe. Persze ezeket is másfél-kéthavonta kiszedem még szezonon kívül is és áthajtogatom, mert a nyüzsgés elriasztja a molyokat.
A maradék az, ami a képen látható. Ebben a szezonban ezeket hordom általában. Egy kékeszöldes és egy pirosaslilás kupacot csináltam, ez a két középső. Az egyik szélső olyan, amiből Do-val közösen is garázdálkodhatunk, ezt akkor alakítottam ki, amikor egy pókhálóvékonyságú kötött stólám túl közel ért a túl hevesen felhúzott cippzárjához.Szerencsére még időben megmentettem. Van, amihez egyszerűen fel kell nőni, és a Drops lace kifejezetten ezek közé a dolgok közé tartozik. A negyedik kupac vegyes és spontán, bárki rakhat oda bármit. Ezzel a rendszerrel elég jól működünk, persze ezek a kupacok hamar rendetlenné válnak, így gyakrabban át kell hajtogatni, úgy 3-4 hetente minimum.
Egyébként ennek a jól látható kupacos megoldásnak van még egy érzelmi előnye. Szerintem többen, akik ezt olvasátok, felfedeztek ismerős darabokat: PIF-ajándék, csakúgy ajándék is van itt több is, szóval minden nap, amikor kinyitom a szekrényt, eszembe jut csomó kedvem ember, fonalas barátnők, akik hosszú estéket töltöttek ezekkel az ajádékokkal. Nagyon köszönöm nektek!
