Mandulás csoki kezdőknek

Időnként rámjön a szakácskönyv-vásárlási roham. Ez valami olyasmi lehet, mint másoknál a boltkór, hogy sok pénzt adnak ki olyan ruhákért, amelyek igazán nem is tetszenek nekik. Én olyan szakácskönyvekért adok ki sok pénzt, amelyekből aztán soha nem főzök, mert mittudomén kozu kell hozzá. Vagy egy csipet varjúhájmorzsalék, amit ha kihagyunk, akkor annyi erővel főzhettünk volna simán csak paradicsomlevest. Vagy nem kell hozzá speciális hozzávaló, de speciális képességek, amelyek belőlem teljesen hiányoznak, mint például a türelem, az aprólékosság vagy az utasítások 100%-os követése. Csak ez lehet az oka, hogy legutóbb ezzel a könyvvel tértem haza:

Az a csalóka ugye, hogy egy recept egy oldal se, így azt az illúziót kelti, hogy még én is képes vagyok rá, hogy elkészítsem. (Az most más lapra tartozik, hogy mennyire tesz jót a csokizabálás, erről nem nyitok vitát.) Ráadásul van a könyv elején egy hosszú fejezet az alapanyagokról, ami szintén azt sugallja, hogy ezt a könyvet kezdőknek találták ki, akik az első fejezet átrágása után majd lapoznak egyet és 15 perc munka, valamint 4 óra hűtési idő után ilyen kis csokicsodákat fognak feltálalni az ujjongó családnak, majd az elismerő szavak hallatán “Anya, te vagy a legjobb”, legyintve válaszolnak, hogy ugyan már, apró semmiség, szóra sem érdemes.

Természetesen 10 oldal elolvasása nem változtatja meg alapvetően a személyiséget, így például a szabálykövetési hajlandóságot sem növeli. Így bár készítettem valami édességféleséget, az nem igazán hasonlított arra, ami az eredeti receptben volt – most leszámítva, hogy mindkettőben volt csoki meg mandula.

Én így csináltam: Egy csomag (100 g) egész mandulát a rajta lévő barna héjjal együtt fém serpenyőben megpirítottam addig a pontig, amikor elkezdett barnulni a mandula. Ekkor lehúztam a főzőlapról a serpenyőt, szórtam a magvakra 4 evőkanál finom kristálycukrot, kisebbre vettem a hőfokot, visszatoltam a főzőlapra a serpenyőt és fakanállal mérsékelten kevergetve megpróbáltam elérni, hogy a cukor olvadjon is, de lehetőleg ne a serpenyő aljára, hanem a mandulákra ragadjon több. Ez csodával határos módon valahogy sikerült is. Amikor már világosbarna volt a cukor, de még nem igazi karamell, akkor beletördeltem háromnegyed tábla IKEA feketecsokit és tovább kevergettem az egészet. Amikor már nagyjából folyékony volt a csoki, igyekeztem ismét csak úgy intézni, hogy lehetőleg a mandulára ragadjon, majd egy bátor mozdulattal sütőpapírra öntöttem a serpenyő tartalmát egy kupacba. A kupacot kilapítgattam fakanállal arra figyelve, hogy egymáshoz érjenek a mandulák. Ezután megszórtam fahéjjal és egy egész éjjel békén hagytam az egészet – lehet, hogy kevesebb is elég lett volna, de én inkább aludtam, nem ellenőrizgettem. Reggelre megszilárdult annyira az egész, hogy fel lehetett tördelni kisebb darabokra. A csokis mandula inkább finom, mint szép, így a fényképezést átugorva rögtön az evést kezdtem el. Aztán folytattam. És még tovább folytattam, noha épp nem kéne annyi csokit ennem a kínai kúrám miatt. Azzal vigasztalom magam, hogy a nagyobb része mandula, ami pedig kifejezetten jót tesz.
Egyébként azt javaslom, senki ne zavartassa magát amiatt, mit írnak a szakácskönyvek. Néha a nem sikerült recept is igazán finom.

Tetszett a bejegyzés?