Hogyan lett olvasó a gyerekből?

Itt a Könyvhét, ami budapesti koromban az év egyik fénypontja volt számomra. Most csak távolról gondolok rá, próbálom felidézni a Vörösmarty téri délutánokat a frissen megjelent könyvek társaságában: az izgatottságot, a megrakott hátizsákot és a villámgyorsan kiürülő pénztárcát. És ha már idén nem lehetek ott, akkor legalább ünnepeljük könyves poszttal – mégpedig az utánpótlásról, avagy Varró Dániel szavaival élve a kedves kis olvasókról.

Tulajdonképpen nem gondoltam különösebben furának, hogy K. nem lett a betűk megtanulása után egyből lelkes olvasó. A fiúk nem olvasnak, mondja az klisé, meg amúgy is, van még idő. Én például szüleim legnagyobb szomorúságára elég későn kaptam rá a könyvekre. Bezzeg Andika! – mondták mindig, és igazuk volt. A barátnőm, Andika, falta a pöttyös és csíkos könyveket, én meg azt szerettem, ha felolvasnak nekem. A harmadik osztály utáni szünetben az első kötelező olvasmány maga volt az emberkínzás. A Kicskereső Kisködmön azon példányában tollal jelöltem be, hogy mikor meddig jutottam. Nemhogy fejezet közepén, de mondat közepén is megálltam, annyira fárasztott. Azt hiszem, nem a könyvvel magával volt a gond, hanem az olvasással. Fárasztott és kész. Szóval pont ezért nem aggódtam, hogy a gyerek még első végén, második elején nem olvas magától.

Nem így Apahajó, aki korai olvasó volt és ugyanezt várta el K-tól is. Hordta haza a sok Pixie-füzetet, ami egyébként remek átmenet a semmi és a valami között: néhány oldal csupán, gyors sikerélmény, és fel lehet vinni az Antolinra. Az Antolin külön is megér egy misét, ez lesz majd a következő bejegyzés témája, most csak annyit, hogy ez a régi olvasónapló mai változata és német nyelvterületen nagyon sok iskola használja a gyerekek olvasási szokásainak ellenőrzésére. K. szorgalmasan olvasta a füzeteket és gyűjtötte a pontokat az Antolinon, de ez még nem volt egyéb, mint kötelesség.

Egyszer azonban Apahajó hazaállított egy Minion-könyvvel. Valódi vastag könyv, elég kicsi betűkkel, nagyon kevés képpel, az oldalak tele vannak írva. A Minionokról szólt. Szerencsére nem vettem észre a könyvet egész addig, amíg fel nem tűnt, hogy a gyerek reggelente a kanapén ül és olvas. Amúgy ez napokig nem tűnt föl, későn kelő vagyok, szóval nem mindig csíptem el a pillanatot. Te jó ég, a gyerek nem jön reggelizni, mert olvas. Igazi könyvet és már a közepénél tart. És ekkor láttam, hogy a Minionokról szól. Jesszus, ez komoly, hogy ilyen szennyirodalmat hoztunk a lakásba? – kérdeztem volna, de nem kérdeztem, mert a gyerek olvasott és láthatóan élvezte.

A Minion-könyvvel napok alatt végzett, és akkor elkezdődött az azóta is tartó olvasásmánia. A gyerek reggel fél 7 körül felkel, felöltözik, elhelyezkedik a kanapén és olvas. Aztán gyorsan magába tömi a reggelit és visszaül olvasni. Amikor érte megyek a napközibe, sokszor az olvasósarokban van. Aztán hazajön és olvas. Azzal lázad, hogy olyan könyveket hoz ki a könyvtárból, amiket csak a harmadikosoknak és a negyedikeseknek engednek meg. Elkapta a gépszíj, és mindezt köszönhetjük a Minionoknak meg Apahajónak, akit nem érdekelt, hogy Disney, meg kommersz, igénytelen cucc, hanem csak az, hogy a gyereket érdeklik a Minionok. Éljen a szennyirodalom!

Tetszett a bejegyzés?