Egy este a szabadulószobában

Ha valaki nem tudná, mi az a szabadulószoba – ahogy egyébként én se tudtam vagy két héttel ezelőttig – annak elmondom. Egy kisebb csapat ember önként és dalolva bezáratja magát egy szobába, hogy aztán azon fáradozzon egy órán keresztül, hogy kijöjjön onnan. Első hallásra őrültség, és bevallom, én nagyon szkeptikus voltam, aztán most ott tartok, hogy Anyahajó vagyok, szabadulószoba-függő és már hat napja nem jutottam anyaghoz.

A szabadulószoba feeling már egy héttel a játék előtt elért. Ha két kiskorú gyermekekkel rendelkező házaspár közös programot akar csinálni, az maga a logisztikai csúcskihívás, a szabadulószoba előszobája. Mert először is rá kell érnie a két házaspár minden tagjának. Aztán a két bébiszitternek. Aztán kell, hogy szabad legyen a szabadulószoba. Egy hét köremailezés, sms-ek minden irányban, és már meg is találtuk azt a négyórás intervallumot, amikor mindenki ráér. És a gyerekek sem lázasodtak be az utolsó órában, ahogy azt egyébként már megszokhattuk. Ezen a ponton azt mondtam, hogy tökmindegy, sikerül-e kijönnünk a szabadulószobából, én a magam részéről a legnagyobb feladatot megoldottam, elszabadultam otthonról.

Azért a játék még ennél is komplexebb volt. Nem állítom, hogy amikor bezártak minket, tudtam, hogy mi is a feladat. Azt az instrukciót kaptuk, hogy miután kattant a zár, mindent kutassunk át és figyeljünk meg jól, valamint hogy egy tengeralattjáróban leszünk és le kell lőnünk egy ellenséges hajót. Én úgy képzeltem, hogy majd valahol találunk elrejtve egy feladatot, amit szépen egy íróasztal mellett megoldunk, aztán egy másikat, és így tovább. Természetesen nem így volt. Ehelyett keresni kellett valamit, amiről igazán azt sem tudtuk, hogy micsoda. A tanácstalanság 5-6 perce után viszont valami kapcsoló átkattant a csapatban és elkezdtük megtalálni a rejtvényeket. Innentől már vitt az áramlás: volt, hogy hamarabb találtuk meg a rejtvény megfejtését, mint a rejtvényt, és persze a csapat négy tagja együtt és külön is találgatott, ötletelt, keresett, logikázott. És elakadt. Amikor a stopperen mennek a percek és látja az ember, hogy egyre kevesebb perc van az egy órából, viszont a megfejtés még nagyon messze, akkor az ilyen 30-40 másodperces tanácstalankodás igen hosszúnak tűnik. Szerencsére ilyenkor jött a segítség a játékvezetőktől, akik kamerákon keresztül figyeltek minket és egy monitoron keresztül üzentek be, adtak tippeket. A tippek mondjuk néha egészen bosszantóak voltak, olyan müllerpéteres okosság például, hogy “néha a legegyszerűbb megoldás a helyes”, meg effélék. Számomra is hihetetlen, hogy az adott helyzetben mégis megtaláltuk a kulcsot a következő lépéshez, pedig így volt. A leghihetetlenebb viszont, hogy azt a feladatot, ami színtiszta matek volt, szintén én oldottam meg – pedig az érettségi nekem annak az ünnepe volt, hogy soha többé nem kell kockás füzetet a kezembe vennem.

A szabadulószoba persze az a műfaj, amiről nem fair úgy írni, hogy az ember elmeséli, mi is történt, milyen rejtvények voltak. De az igazán lényeges nem is ez, hanem ami az emberben ilyenkor történik. Mi ahogy kijöttünk onnan, még aznap éjjel kezdtünk kutatni a neten, hol vannak még ilyen szabadulószobák, mert ez mennyire jó és mégmégmég akarunk ilyet.

Hogy mi a jó benne? Hogy játék ugyan, de nem szabály alapján kell játszani, hanem teljesen el lehet engedni magunkat benne, nyitottá kell válni arra, ami történik, habár abszolút nem is sejthető, hogy mi lesz az. Ez az első 5-6 percben nagyon nehéz volt nekem, de aztán nagyon élveztem. Ilyen helyzetben a normál hétköznapokban igen ritkán vagyok. Működök a reggeli felkeléstől az esti lefekvésig, annak örülök, ha minél kevesebb váratlan dolog jön közbe, ami kimozdít a nap normál menetéből. Új impulzusok fényévente egyszer jönnek, vagy ha jönnek is, fényévente egyszer vagyok olyan állapotban, hogy észre is veszem, mert helyette olyan dolgokkal foglalkozom, hogy aláírtam-e az üzenőt, csak le ne égjen a tejbegríz, tiszta-e a tornacucc és hova raktam a következő utazáshoz a repjegyet.
A másik dolog, amit nagyon élveztem, hogy a csoport tagjaival csevegés nélkül voltunk együtt, mégis rengeteget beszéltünk, nagyon kellett figyelnünk egymásra és a végére teljesen összehangolódtunk. 10 év házasság és rengeteg egyforma nap után én sokszor úgy vagyok, hogy nincs minden estére valami átütő beszédtémám, sokszor se kedvem, se erőm megvitatni az élet nagy dolgait, és azért ez hosszú távon nem tesz jót a házasságnak. Egy este a szabadulószobában üde színfolt a kapcsolati rutinban: lelkizés nélkül lehet közösen csinálni valamit, a közös cél érdekében oda kell figyelni a másikra, hagyni, hogy mindenki megtalálja azt, amit csak ő tud hozzátenni a feladat megoldásához. Úgyhogy ha valaha házassági krízisbe kerülünk, az első dolog lesz, hogy befizetek egy szabadulószobára, mert ez jobb, mint egy párterápia.

Ha kedvet kaptatok a játékra, nézzetek be a Hinthunt oldalára, és a következő bécsi kirándulásotokba a fonalboltok és a karácsonyi vásárok mellett ezt is tervezzétek be. S hogy Bécs mennyivel többet kínál, mint a karácsonyi vásárok, arról a következő hetekben még fogok írni egyszer-kétszer, úgyhogy ez még csak a kezdet!

Tetszett a bejegyzés?