Receptek

A spenótról már áradoztam itt pár hete, a mangoldról ugyanígy lehetne, mégis olyan ritkán főzök vele. Pedig a spenóttal szemben van egy előnye: a szármangold, amelynek vastag, húsos szára van, jobban bírja a hűtőszekrényben való tárolást, mint a friss spenót. A mangold levelei sokszor egészen húsosak, így a párolásuk picit tovább tart, mint a spenóté, de még így is az egyik leggyorsabb főtt vacsora ez a langyos saláta.

Először is előkészítem a mangoldot (személyenként egy darabot, amennyiben főételnek készül a saláta): ahogy a szárzellert, ezt is levelenként letöröm a torzsáról. Én V-alakban ki szoktam késsel vágni a fehér részt, és ehhez a salátához csak a zöldet használom. A fehéret visszateszem a hűtőbe, azt is meg lehet párolni és fogyasztható, de mert nem azonos a párolási idő, ezért külön használom fel. A zöld részeket megmosom és felcsíkozom.

Egy nagy serpenyőben 2 ek vajon megpirítok két gerezd feldarabolt fokhagymát és ízlés szerinti mennyiségű (személyenként 1-2 evőkanál) szalonnakockát. Pár perc múlva a serpenyőbe öntöm a mangoldot, majd lefedve párolni kezdem. Személyenként 2-3 olajban eltett aszalt paradicsomszeletet lecsöpögtetek és felcsíkozok, majd ezt is hozzákeverem a mangoldhoz. Felkockázok ízlés szerinti mennyiségű (ez nálam azt jelenti, hogy sok) fetasajtot, s amikor már a mangold megpuhult, azaz kb. 8 perc múlva, ezt is beleteszem a serpenyőbe. Még egész rövid ideig kavargatom, hogy a sajt is megmelegedjen, majd még melegen tálalom.

A sajt, szalonna és aszalt paradicsom miatt nem épp zsírszegény étel, viszont igen kiváló vacsora, ami mellé nem hiányzik már semmi, hacsak nem egy pohár rozé.

Minden évben lesem, várom, hogy megjelenjen a boltban az első nagylevelű friss spenót. Az íze össze nem hasonlítható a mélyhűtöttével, ráadásul igazán felgyorsul a vacsorakészítés vele.
A kuszkusz mennyiségét általában nem tudom kiszámítani, úgyhogy szinte mindig van a hűtőben pár adag a hét első felében, mert megmaradt hétvégéről. Most így dobtam föl:
két maroknyi gombát és három gerezd fokhagymát felszeleteltem, egy tésztaszűrőnyi spenótlevelet megtisztítottam a vastag szárától és megmostam. Wokban vajat olvasztottam, benne a fokhagyát és a gombát kevergetve pirítottam kb 1 percig, aztán hozzáöntöttem még a spenótot is, ami kicsit vizes volt még. Megsóztam, lefedtem és hagytam kicsit fonnyadni. Pár perccel később beleöntöttem a kuszkuszt, ami most épp másfél maréknyi adag volt, ráfacsartam egy citrom levét (ez fontos, kihagyhatatlan, nélküle nem is érdemes elkezdeni az egészet!), beletettem még néhány olajban eltett aszalt paradicsomot. Jól átforrósítottam az egészet, majd amikor elkészült, belekevertem kb. kétujjnyi juhfetát. Két személyre osztottuk szét, bár ha nem lett volna másik fogás, akkor inkább csak egy ember lakik jól belőle.  

A céklával való barátságom elég újsütetű, úgyhogy még szinte minden céklás étel újdonságnak számít. Februárban egy étteremben a sok tipikus bécsi fogás között volt egy könnyed céklás rizottó kecskesajttal és dióval nevezetű is, megkóstoltam, azóta pedig ha rossz napom van, ez az első vigaszétel, ami eszembe jut. Oké, a csoki után.
Ha sok ideje van az embernek, akkor persze kezdheti onnan, hogy hámozzuk meg a céklát és főzzük puhára. Én előfőzött ízesítetlen, mindenmentes céklát szoktam venni, ezzel még arra is van esély, hogy egy sima kedden céklát vacsorázzunk. Csak fel kell vágni, és a rizottófőzés egy bizonyos pontján, amikor már csak 10-15 perc van a tökéletes állag eléréséig, beletenni a fazékba.

Ahogy a rizottónál az lenni szokott, a kerekszemű rizst fele húsalaplé, fele fehérbor apránkénti hozzáadása mellett lassú tűzön krémesre főztem. A fűszerezés nálam elég purista volt: kis só, kis bors, kis reszelt szerecsendió. A főzési idő vége felé beletettem a céklát, ekkor az egész egyenletes pink színt vett fel. Amikor az egész elérte a tipikus rizottó állagot, késznek nyilvánítottam. Tálaláskor még snidlinggel és lágy juhsajttal szórtam meg – kecskesajt lenne az igazi, de azzal főzünk, ami van. Igazából egy fárasztó nap végén nem is kell más a teljes lazításhoz. 

Már nem is emlékszem, mióta keresem a nekem való túrótorta receptjét. Nekem való alatt azt értem, hogy a hozzávalók száma minél kevesebb legyen – lehessen spontán, tervezés nélkül is sütni otthon lévő alapanyagokból. Aztán még fontos, hogy ne tartalmazzon zselatint (se agaragart, mert kinek van otthon agaragar csak úgy bármikor) meg ne kelljen 12 órát hűtőben tárolni, mert én a sült túrót szeretem igazán. És persze legyen minél egyszerűbb az elkészítése.

Ha mindezek az elvárások magukban nem súrolnák a lehetetlent, akkor mostanában még hozzájött, hogy a család egy tagja úgy döntött, hogy a szénhidrát minden rossz okozója, úgyhogy a születésnapi tortához valami lisztmentes recept kellett. És nem, nem voltam hajlandó paleo tortára keresni, mert a hideg ráz ki a paleótól. Mindenkinek van agylövése, az enyém ez.

A vakszerencse műve, hogy végül mégis találtam minden kritériumnak megfelelő receptet – na jó, a szénhidrátot nem sikerült teljesen megkerülni, mert cukor azért van benne, de ezt leszámítva. A recept Sarah Wienertől származik, de sok blogger idézi: itt található németül (oké, osztrákul), itt pedig ugyanez hardcore nyelvészeknek bécsi dialektusban a kiejtés elve szerinti írásmódban (köszi, Bea, hogy felhívtad a figyelmem rá, jót szórakoztam!). Akik pedig inkább magyarul főznek-sütnek, így tegyék:

1. Szétválasztunk 4 tojást, a sárgája az egyik, a fehérje a másik keverőtálba kerül.
2. A sárgájához hozzáteszünk még 120 gramm cukrot és 120 gramm puha vajat, majd az egészet addig keverjük robotgéppel, amíg a cukor feloldódik teljesen.
3. Ekkor előmelegítjük a sütőt – az eredeti recept 200 fokot ír, én 180 légkeveréssel sütöttem.
4. A felvert vajas masszához hozzáadunk 120 gramm 20%-os túrót, 120 gramm darált mandulát vagy mogyorót (szerintem a mandula autentikusabb), egy zacskó vaníliás cukrot, valamint egy citrom reszelt héját és opcionálisan kevés rumot – ez utóbbit én kihagytam. Mindent összedolgozunk a robotgéppel.
5. Minimum 5 percig verjük a tojásfehérjét is kézimixerrel, amíg kemény, fényes habot kapunk.
6. A tojáshabot óvatosan a vajas-mandulás-túrós masszába forgatjuk.

Egy 24 cm átmérőjű kapcsos tortaformát kivajazunk. Én itt még megszórtam darált mandulával a formát, bár az eredeti recept azt írja, hogy a tortaforma aljába kapassunk be sütőpapírt. Valószínű mindkettő működik. Nekem 26 centi átmérőjű formám van csak, így nem a sima tortalapot tettem bele, hanem a lyukas közepűt, amivel koszorúformát lehet sütni, így pont stimmelt a mennyiség. Szerintem ha 26 centisre akarja az ember alkalmazni, akkor könnyű számítás alapján eggyel több tojás és a többi hozzávalóból 120 helyett 150 gramm kell, akkor megmaradnak az arányok, miközben nő a mennyiség.

A tésztát egyenletesen elosztjuk a formában, szépen lesimítjuk a tetejét, majd középső rácson sütjük 40 percig. Közben figyelni kell, mert úgy a 30. perc táján már elég barna a teteje. Ekkor le kell takarni alufóliával a formát. 40 perc után kiszedjük a sütőből, picit hűlni hagyjuk, aztán lepattintjuk a kapcsos részt. Mikor nagyjából kihűlt, leszedjük az alsó sütőlapról is  a sütit és porcukorral meghintve tálaljuk.

Eddig a recept, és most némi lábjegyzet: tegnap sütöttem először, fel voltam készülve rá, hogy az ünnepelt elnézően fog mosolyogni és hogy csak a tüzijáték-gyertya elhelyezésére tartja alkalmasnak, emberi fogyasztásra nem. Ez így is volt – egészen amíg meg nem kóstolta. Azért ma reggelire sikerült elmenteni két vékony szeletet. A sikerre való tekintettel ma újra nekifutottam, ezúttal fele mandula, fele mogyoró került a tésztába, mert a mandula elfogyott. Elszánt vagyok és holnap reggelig nem vágom fel, így majd utólag számolok csak be, hogy így milyen.

A süti előnye, hogy a recept utasításait betartva valóban az jön ki a sütőből, amit vártam. Az egyedüli, amin még lehetne javítani, hogy nekem a végére a szépen feljött massza picit összeesik. De ez még nem csúnya, csak mondjuk ötös alá. Na de az íze, az csillagos, szóval az átlag mégiscsak jeles. Köszönöm, leülhet, kedves túrótorta.

Időnként rámjön a szakácskönyv-vásárlási roham. Ez valami olyasmi lehet, mint másoknál a boltkór, hogy sok pénzt adnak ki olyan ruhákért, amelyek igazán nem is tetszenek nekik. Én olyan szakácskönyvekért adok ki sok pénzt, amelyekből aztán soha nem főzök, mert mittudomén kozu kell hozzá. Vagy egy csipet varjúhájmorzsalék, amit ha kihagyunk, akkor annyi erővel főzhettünk volna simán csak paradicsomlevest. Vagy nem kell hozzá speciális hozzávaló, de speciális képességek, amelyek belőlem teljesen hiányoznak, mint például a türelem, az aprólékosság vagy az utasítások 100%-os követése. Csak ez lehet az oka, hogy legutóbb ezzel a könyvvel tértem haza:

Az a csalóka ugye, hogy egy recept egy oldal se, így azt az illúziót kelti, hogy még én is képes vagyok rá, hogy elkészítsem. (Az most más lapra tartozik, hogy mennyire tesz jót a csokizabálás, erről nem nyitok vitát.) Ráadásul van a könyv elején egy hosszú fejezet az alapanyagokról, ami szintén azt sugallja, hogy ezt a könyvet kezdőknek találták ki, akik az első fejezet átrágása után majd lapoznak egyet és 15 perc munka, valamint 4 óra hűtési idő után ilyen kis csokicsodákat fognak feltálalni az ujjongó családnak, majd az elismerő szavak hallatán “Anya, te vagy a legjobb”, legyintve válaszolnak, hogy ugyan már, apró semmiség, szóra sem érdemes.

Természetesen 10 oldal elolvasása nem változtatja meg alapvetően a személyiséget, így például a szabálykövetési hajlandóságot sem növeli. Így bár készítettem valami édességféleséget, az nem igazán hasonlított arra, ami az eredeti receptben volt – most leszámítva, hogy mindkettőben volt csoki meg mandula.

Én így csináltam: Egy csomag (100 g) egész mandulát a rajta lévő barna héjjal együtt fém serpenyőben megpirítottam addig a pontig, amikor elkezdett barnulni a mandula. Ekkor lehúztam a főzőlapról a serpenyőt, szórtam a magvakra 4 evőkanál finom kristálycukrot, kisebbre vettem a hőfokot, visszatoltam a főzőlapra a serpenyőt és fakanállal mérsékelten kevergetve megpróbáltam elérni, hogy a cukor olvadjon is, de lehetőleg ne a serpenyő aljára, hanem a mandulákra ragadjon több. Ez csodával határos módon valahogy sikerült is. Amikor már világosbarna volt a cukor, de még nem igazi karamell, akkor beletördeltem háromnegyed tábla IKEA feketecsokit és tovább kevergettem az egészet. Amikor már nagyjából folyékony volt a csoki, igyekeztem ismét csak úgy intézni, hogy lehetőleg a mandulára ragadjon, majd egy bátor mozdulattal sütőpapírra öntöttem a serpenyő tartalmát egy kupacba. A kupacot kilapítgattam fakanállal arra figyelve, hogy egymáshoz érjenek a mandulák. Ezután megszórtam fahéjjal és egy egész éjjel békén hagytam az egészet – lehet, hogy kevesebb is elég lett volna, de én inkább aludtam, nem ellenőrizgettem. Reggelre megszilárdult annyira az egész, hogy fel lehetett tördelni kisebb darabokra. A csokis mandula inkább finom, mint szép, így a fényképezést átugorva rögtön az evést kezdtem el. Aztán folytattam. És még tovább folytattam, noha épp nem kéne annyi csokit ennem a kínai kúrám miatt. Azzal vigasztalom magam, hogy a nagyobb része mandula, ami pedig kifejezetten jót tesz.
Egyébként azt javaslom, senki ne zavartassa magát amiatt, mit írnak a szakácskönyvek. Néha a nem sikerült recept is igazán finom.

Brit tudósok szerint a lakások legkevésbé higiénikus zuga nem a WC, hanem a hűtőszekrény. Hogy ne folyamatosan legyen igazuk, azért időnként kipakol mindent az egyszeri háziasszony és ha már úgyis itt tart, az egészen kevés maradékokat nem is teszi vissza az alapos tisztítás után, hanem készít belőlük mondjuk fritattát – csak mert az sokkal előkelőbben hangzik, mint a zöldséges rántotta.

Ehhez a fajtához – 1 adaghoz – a következő maradékokat használta fel az egyszeri háziasszony:
8 db kelbimbó, 1 ek szalonnakocka, 1 gerezd fokhagyma, 1 egész tojás és 2 tojássárgája (mert ez maradt a macaronkészítésből), pár deka kecskefrissajt – bárhogy is írják helyesen -, valamint ízesítőül 1 kk mézet, sót és borsot.

Kevés olajon megpirította a szalonnát, majd megdinsztelte a zöldségeket pici vízzel fedő alatt, majd ráöntötte a felvert tojásokat. Ekkor kicsit békén hagyta, hogy a kelbimbónak legyen ideje megkaramellesedni, aztán rámorzsolta a frissajtot, rácsorgatta a kanál mézet, fűszerezte a felül még félig lágy tojást, majd egy bátor mozdulattal megpróbálta megfordítani a serpenyőben az egészet, kudarcot vallott, tovább próbálkozott, végül valahogy csak sikerült. Ekkor még ezt az oldalt is sütötte egy darabig, majd amikor a sajt is szépen elkezdett barnulni, a tányérra csúsztatta az egyszeri háziasszony a zöldséges rántottáját, és boldogan nyugtázta, hogy egy olyan ünnepnapon, amikor tiszta a hűtő, tényleg megérdemli az elegáns nevet ez az egyébként igen egyszerű fogás.

A jolly joker mascarponekrémemről már írtam egy szülinapi torta kapcsán, de mert jobban szeretem, mint amennyi szülinapot ünneplünk egy évben, más formában is igyekszem az asztalra tenni. A pohárkrém elég hálás műfaj, amikor sütni nincs kedvem, mégis édességet óhajt a család, öt perc alatt elkészíthető. A mandarinos változattal még arra is rá lehet venni a gyerekeket, hogy gyümölcsöt fogyasszanak, noha az egészséges.
Négy személyre négy mandarin (ha kevesebb van, akkor a rendelkezésre álló mennyiséget osztjuk négy részre), egy 500 grammos mascarpone, 1 dl tejszín, 10 deka porcukor vagy finom kristálycukor, egy mokkáskanál fahéj és 12 darab vajas keksz vagy hasonló mennyiségű mézeskalács szükséges.
A mandarint meghámozzuk. A kekszet apróra vágjuk vagy durvára morzsoljuk. A mascarponét a cukorral, fahéjjal és tejszínnel felverjük.
A poharakba rétegezzük az egyes hozzávalókat: először néhány gerezd mandarint, aztán némi krémet, aztán a keksz/mézessüti morzsáját, majd megint krémet, mandarint, morzsát, végül a krém maradékát. A tetejét néhány mandaringerezddel díszítjük. Jó étvágyat hozzá!