Még évekkel ezelőtt volt Ágiéknál egy gasztrobloggertalálkozó, ahova többek között ennek a karalábésalátának az elődjét vittem. Bár nem volt egy feltűnő jelenség, azért sikert aratott, és erre nem kicsit voltam büszke, mert olyan bloggertársak is voltak ott, mint például Anna a Vegasztromániától. Azóta kicsit továbbfejlesztettem a receptet, hogy ne csak finom, hanem szép is legyen ez a könnyű tavaszi saláta. Így készül:
Attól függően, hogy főétel vagy kísérő, személyenként fél-egy közepes karalábét számítunk. Falatnyi darabokra vágjuk a meghámozott karalábét.
Száraz serpenyőben 5 evőkanál mandulalapocskát
és két evőkanál feketeszezámot
addig pirítunk, amíg a mandula világosbarna lesz és az egész szépen illatozik.
Ekkor kiöntjük egy tálkába a magokat, a serpenyőben pedig felolvasztunk 2-3 evőkanál fűszervajat (vagy sima vajat).
Mivel a serpenyő ekkor már forró, így gyorsan beletesszük a feldarabolt karalábét
és kevergetjük rövid ideig,
majd felöntjük egy dl vízzel
megsózzuk
és fedő alatt pároljuk tovább a karalábét.
Ízlés szerinti mennyiségben petrezselymet aprítunk.
Amikor a karalábé megpuhult, leszedjük a fedőt és röviden tovább sütjük, hogy a lé elpárologjon.
Tálra szedjük a karalábésalátát, összekeverjük a magvakkal és a petrezselyemzölddel
és még melegen tálaljuk magában vagy köretként sültekhez, grillezett halhoz.
A múltkoriban egy kínai étteremből hoztam ebédet, és bár zöldségköretet kértünk, rizst is kaptunk hozzá. Az adott étkezéshez elég volt a zöldség és a hús, a rizsnek pedig másnap keretem egy új missziót. A párolt rizsnek különösebben íze nem volt, így azon tűnődtem, mivel lehetne kihozni a maximumot belőle. Szerencsére eszembe jutott, hogy van otthon szárított shiitake, amit amúgy is vízbe kell áztatni használat előtt, és az áztatóvíz kifejezetten aromás, azaz jót tehet a rizsnek is.
Így készült a hamis rizottó (hamis, mert már eleve kész párolt rizst használtam.)
Két marék (vagy amennyi van) szárított shiitake gombát felöntöttem egy bögre vízzel és állni hagytam 5 percet.
Egy nagy öblös serpenyőben vajat olvasztottam, majd erre rádobtam
egy gerezd aprított fokhagymát
és egy pici felaprított lilahagymát,
fél csomag feldarabolt zöldspárgát
és beleöntöttem az áztatott gombát is az áztatóvízzel együtt.
Röviden kevergettem, majd lefedtem, hogy a spárga puhuljon.
Eközben kis darabokra vágtam 8 szelet olajban eltett aszalt paradicsomot.
A fedőt levettem a serpenyőről, megsóztam, fehér borssal megszórtam a spárgás gombát,
beletettem a rizst a serpenyőbe,
valamint a feldarabolt paradicsomot is.
Öntöttem az egészre kb. egy dl paradicsomszószt
és két evőkanál olivabogyót.
Az egészet összeforgattam, hogy a rizs is átmelegedjen.
Kóstolás után még megszavaztam néhány spriccelésnyi balzsamecetet is az egésznek.
Tálaláskor néhány friss bazsalikomlevelet is tettem a rizottóra.
A május egyébként nálunk egyet jelent azzal, hogy szinte minden nap spárgát eszünk valamilyen formában. Legtöbbször minden fakszni nélkül kevés vajon megpárolva, kis parmezánnal megszórva néhány szálat, de itt is van egy másik kedvenc spárgareceptem, ha kifogytatok az ötletekből, de a rizottó túl időigényesnek tűnik, akkor próbáljátok ki. Kellemes hetet kívánok!
Idén a húsvéti kalácsot annyira az utolsó pillanatban készítettem, hogy már a gondolat, hogy egyáltalán kalácsot sütök is később jött, mint ahogy gasztrobloggerek sokasága a kész terméket kihúzta a sütőből. De nem gond, a húsvét hétfőn is kell reggelizni, akkor pedig már ott volt az asztalon ez a tökéletes mákos kalács. Na jó, ízre tökéletes, nem küllemre, de majd gyakorlom.
A recept egyébként a Servus magazin 2011/4-es számából van, de változtattam pár dolgot tekintettel arra, hogy az ünnep miatt bevásárolni sem tudtam hozzá, és pl. nem volt otthon fél kiló fehérliszt. Íme a módosított recept:
250 g teljes kiőrlésű búzalisztet
250 g sima búzalisztet
70 g cukrot
1 tasak élesztőt
1 csipet sót
egy keverőtálban összekevertem.
Fazékban összeolvasztottam 2,5 dl tejet és
110 g vajat,
majd hozzáöntöttem a lisztes keverékhez,
hozzáadtam még két tojássárgáját
és jól megdagasztottam és egy óráig pihentettem paplan alatt.
Közben elkészítettem a tölteléket:
A recept szerint 200 g darált mák, 100 g olvasztott vaj, 80 g cukor, 1 tasak vaníliáscukor, 125 ml meleg tej és némi reszelt citromhéj kell hozzá – most azt mondom, hogy a fele bőven elég lett volna. Persze a töltelék finom magában is, csak hát nem diétás.
A pihenőidő után a tésztát újra átgyúrtam és kb. 16 egyforma méretű téglalapot nyújtottam belőle. Inkább hosszúkásak legyenek a téglalapok, de azért szélessége is legyen rendesen. A közepére megy a töltelék egy csíkban, majd ügyesen össze kell hengeríteni, hogy a máktöltelék lehetőleg tésztán belül maradjon. Ez nem könnyű, de nem baj, mert legalább meg lehet enni a kinyomódó mákot.
A mákkal töltött kígyókat kettesével összecsavartam, megkentem felvert tojással és kb. 180 fokon kisütöttem.
Szerintem nem kifejezetten húsvéti recept, karácsonykor is simán megállja a helyét, de olyan családban, ahol a mákot mákkal eszik egyes családtagok (azaz nálunk), az év más napjain is elfogy. Ami pedig kifejezetten tetszett benne: napokig puha maradt, gondolom a rettentő magas zsírtartalomnak köszönhetően.
Élénken előttem van az a pillanat, amikor 1999-ben zöldfülű ösztöndíjasként megérkeztem Bécsbe azzal a meggyőződéssel, hogy kiválóan tudok németül. Ami egyébként igaz is volt, csak azt nem tudtam még akkor, hogy a németeket és az osztrákokat a közös nyelv különbözteti meg. Mert az osztrák és a német nemcsak kiejtésében tér el egymástól, hanem szókincsben is, és szerintem az ételek elnevezése pont nagyon érzékeny terület. Szóval friss bécsi lakosként ott álltam az élelmiszerboltban és próbáltam felfogni, miért hívják Topfenstrudelnak azt a bizonyos sütit. Hogy esetleg Topf-ban, azaz fazékban készült volna? A kollégiumi konyhában aztán a bennszülöttek jót röhögtek rajtam és közölték, hogy a túró, amit én eddig Quark-nak hittem, osztrákul Topfen. Szóval a Topfenstrudel egyszerűen túrós rétes és nem, nem fazékban készül. Mondjuk olyan is van, főtt rétes, ráadásul túrós, csak hogy teljesen összezavarodjunk.
Hasonló rácsodálkozásom volt még néhány, és bizonyára lesz is még. Eddigi legjobb tudásom alapján szeretnék kicsit segíteni azoknak, akik Bécsbe utaznak (most mondhatnám, hogy Ausztriába, de még tartományonként is eltérhet az ételek neve időnként) és vendéglőben szeretnének enni. Csak hogy tudják, mi minek a fedőneve.
Ott vannak például a köretek és zöldségek. Aki a krumplit Kartoffelnek ismerte, az most álljon át arra, hogy Bécsben Erdäpfelt fog enni. A Karotte (répa) helyett pedig gelbe Rübe vagy Möhre fog az étlapon állni. De vigyázat, a rote Rübe már nem répa, hanem cékla.
Pilze (gomba) legfeljebb a lábon található Bécsben, ha étlapon van, akkor az Schwammerl. Ami logikus is, mert olyan szivacsos (Schwamm) a lelkem. A karfiol esetében könnyítést kaptunk mi, magyarok, mert ellentétben a német megjelöléssel (Blumenkohl) itt nyelvtudás nélkül is boldogulunk (Karfiol). A ribizli is a Monarchia idejére emlékeztet: Ribisel a sokkal bonyolultabb német Johannisbeer helyett. A brokkolit (Broccoli) és a cukkinit (Zucchini) is fel fogjuk ismerni az étlapon, de már a padlizsánnál megint el lehet felejteni az iskolai németórát, az ugyanis nem Aubergine Bécsben, hanem Melanzani. Gondolom, a közös olasz-osztrák történelem maradványa, ahogy a ribizli és a Risibisi is.
A Kren, ami a Tafelspitzhez mindenképp jár, tormát jelent – ez is más mint a német elnevezés, bár azt már töröltem a memóriámból helyhiány miatt.
Térjünk rá a húsokra! Azokat lehet sülve vagy rántva kapni. Ne tévesszen meg bennünket, hogy iskolai németül a backen ige a sütőben sütést jelenti és a süteményekkel összefüggésben használják. Aki gebacken kér bármit, az rántott dologra számítson. Rántott csirke, rántott hal, rántott sajt. Nem a mi klasszikus rántott húsunk, mert az Wiener Schnitzel vagy egyszerűen csak Schnitzel. A Wiener egyébként mindig minimum marha, de inkább borjú (vom Kalb), a sima Schnitzel pedig lehet pulyka (Puten) vagy sertés (vom Schwein). Ha nem lenne pontosan kiírva, akkor az árban is látszik a különbség: a marha/ borjú sokkal drágább. Sok helyen azt kell extra mondani, ha valaki nem borjúból kéri. De még térjünk vissza kicsit a szárnyasokra. Ha németórán a suliban megtanultuk, hogy a csirke a Hähnchen, akkor Bécsben szokjunk át a Henderl szóra. Az igen finom rántott csirkedarabokkal tálalt zöldsaláta, amelyet előszeretettel öntenek nyakon tökmagolajjal így tehát “Backhenderlsalat mit Kernöl” néven fut az étlapokon. Ebben egyébként szokott lenni Vogerlsalat, amin a valódi németek mindig nagyon csodálkoznak, pedig csak a német Feldsalat-ra kell gondolni. Ez egy semleges ízű, kis kerek levelű saláta, fogalmam sincs, magyarul micsoda. Aki viszont sült húst kér, az a “gebraten” vagy “gegrillt” jelzőket keresse az étlapon, esetleg a “Brat-” vagy “Grill-” előtagot.
A főfogás után jól csúszik egy kis kávé. Senki ne ijedjen meg, ha az a kávé “mit Schlag” szerepel az étlapon. Senki nem fog megütni senkit, itt egyszerűen a tejszínhabra gondolnak. Amit végül is magyarul is felverünk, tehát egész logikus a név.
És ez még csak a kezdet – ha érdekel benneteket a bécsi étlapok titkos nyelve, csak szóljatok, és folytatom a fordítást!
Tipikus hétvégi étel nálunk a hosszanfőtt marharagu. Rengeteg változata van, ez a mostani annak köszönheti megszületését, hogy szerdától szombatig nem voltam otthon és vasárnap sürgősen fel kellett használni az előző heti maradék zöldségeket.
Volt otthon egy marék zöldbab, négy répa, kb 15 cm póréhagyma és ugyanannyi rebarbara, valamint 3 gerezd fokhagyma. Ezeket feldaraboltam: a répát, pórét, rebarbarát karikákra, a zöldbabot pedig megharmadoltam. Aki esetleg a rebarbarától megijedne: nem érződik konkrétan az íze, csak kicsit savanykássá teszi, ami ennyi édes zöldségnél kifejezetten jót tesz.
3 evőkanál vajat megolvasztottam egy lábasban, rádobtam a pórét és 30 deka felkockázott pörköltnek való marhahúst. Ezt kevergettem amíg a hús minden oldala megpirult. Ekkor felöntöttem egy deci vörösborral, hozzáadtam a többi zöldséget és még annyi vizet öntöttem hozzá, hogy az egészet ellepje.
Beletettem még egy evőkanálnyi borókabogyót is.
Ekkor egészen sokáig nincs több teendő, a hús puhul, a víz párolog, időnként lehet pótolni a vizet, mintha pörköltöt készítene az ember. Kb. másfél óra főzés után még beletehetünk két marék szárított gombát, pl shiitake-t, ez ad neki egy plusz ízt. Ilyenkor már lehet sózni, borsozni, ízlés szerint 2 ek szárított kakukkfűvel is meg lehet szórni. 2-2,5 óra főzés után van kész, ekkorra a hús teljesen puha. Megkóstoljuk, és beállítjuk az ízeket. Nekem elég édes lett, így a legvégén még egy fél citrom levét is belefacsartam, így lett tökéletes, picit savanykás, de továbbra is érezhető volt a zöldségek természetes édes íze.
Köretként quinoát ettünk hozzá, ami az új kedvenc, de köleskásával, rizzsel, kuszkusszal is nagyon finom.
Laktózérzékeny vendéget vártunk, és az oké, hogy egy jóféle pörkölt nokedlival megkerüli a problémát, de a sütinél ki kellett lépnem a komfortzónámból. A megoldást a könyvtár szakácskönyvrészlege hozta, ahol a vegán témájú könyvek között kutattam és találtam egy tutibiztos, elronthatatlan marcipános kekszet.
Kicsit módosítottam ugyan rajta, de alapvetően követtem az előírásokat és a dupla adagból is csak néhány maradt, azaz szerintem ízlett. Így működik:
200 gramm darált mandulát egy tálban összekeverünk
100 gramm porcukorral (én nádcukrot használtam aprítógépben megőrölve) és
1 kiskanál nátronnal.
Belemorzsolunk 100 gramm nyers marcipánmasszát.
Feldarabolunk 30 gramm 99%-os csokoládét és hozzáadjuk az eddigi hozzávalókhoz.
Egy citrom héját belereszeljük a tálba, majd hozzáöntünk apránként összesen kb. 0,7 dl gabonatejet.
Érdemes evőkanállal adagolni, mert a receptben 75 ml volt és én egyszerre öntöttem hozzá, de szerintem ennél kevesebb ideálisabb lett volna. A tészta így kézzel könnyen gyúrható massza lesz, de ha túl ragacsos, akkor túl sok volt a tej. Ezt lehet ellensúlyozni kevés liszttel vagy darált mandulával. Gyorsan, néhány mozdulattal összegyúrjuk az egészet.
A masszából evőkanálnyi adagokat szaggatunk és kézzel lapos kerek kekszeket formázunk. Kicsit megnő sütés közben, így egy normál sütőlapra szerintem négy sor és öt oszlop fér ki kényelmesen, összenövés nélkül. 180 fokon, előmelegített sütőben 15-17 percig sül készre a keksz, a színe karamellbarna lesz, de azért nem túl sötét.
A 99%-os csokit a laktózérzékeny vendég miatt választottam, de mint utóbb kiderült, tényleg ez a legjobb választás, mert a massza amúgy nagyon édes, és a csoki volt a tökéletes ellenpont: krémes és keserű. Ha valaki kevésbé fekete csokit használ, akkor szerintem a cukor mennyiségét érdemes csökkenteni a tésztában. Természetesen ha valakit nem zavar a laktóz, akkor normál tejjel is tökéletesen működne a dolog.
Nagyon szeretem a csicseriborsót minden formában. Ebben a már nem tél, de még nem teljesen tavasz időszakban tökéletes ez az elkészítési mód: meleg is, ugyanakkor van mellette valami zöld is, az aszalt paradicsom pedig megidézi a nyarat.
A csicseriborsó egyébként az egyetlen alapanyag, amit szinte mindig konzervként veszek, a 24 órás áztatás utáni két órás főzés valahogy elriaszt. A konzerv verzióval viszont 20 perc alatt kerül meleg vacsora az asztalra.
Serpenyőben kevés vajon megpirítottam
két gerezd fokhagymát és
kevés köménymagot.
Beleöntöttem a serpenyőbe a csicseriborsót – személyenként 6-7 púpozott evőkanálnyit számítottam, de persze ez étvágy és ízlés dolga.
Átmelegítettem kicsit, rákanalaztam még a főzőléből/ konzerv levéből néhány evőkanálnyit
valamint személyenként három kiskanálnyi szezámvajat.
Ráfacsartam egy fél citrom levét és
picit megsóztam az egészet.
A serpenyőben folyamatosan kavargattam, mert a szezámvaj hajlamos besűrűsödni és odakapni.
A mélytányérba középre szedtem a csicserisalátát,
körberaktam friss, tépett rukkolával,
középre szórtam kevés feldarabolt aszalt paradicsomot
és az egészet megszórtam parmezánforgáccsal.
A quinoa élet, erő, egészség, és ami a legfontosabb, 25 perc főzés elegendő neki, ami alatt pedig elkészíthető a hozzá tökéletesen passzoló mediterrán wokos csirke. A kettő együtt fényűző szombati, sőt, vasárnapi ebéd, mégsem kell az egész napot a konyhában tölteni miattuk.
Így készül két személyre:
A quinoát a használati utasításnak megfelelően sós vízben megfőztem.
Wokban (lehet öblös serpenyő is) fokhagymás-gyömbéres olajat melegítettem, beletettem először a csirkekockákat, azok mindkét oldalát fehérre sütöttem.
Ekkor beleszórtam az összes zöldséget, megsóztam, borsoztam, megszórtam 1 tk oregánóval és három csipetnyi köménymaggal. Egyenletesen elosztottam rajta 1 ek balzsamecetet.
Adtam hozzá három ek kimagozott olívabogyót.
Folyamatosan kevergettem a húst és a zöldségeket, amíg a zöldségek megpuhultak, a hús pedig enyhén pirosas-barnás lett.
Az év első tavaszi napjainak egyikén pont jól esett egy kis Olaszország illatú serpenyős-wokos fogás.
p.s.: Hét-főzz! ez az új rovatom címe, minden hétfőn – na jó, majdnem minden hétfőn – lesz egy recept. Remélem, tetszik majd nektek és kipróbáltok egyet-kettőt közülük. Nem titkolt szándékom, hogy a régi Lunchbox blog legjobb receptjeit is újrafőzöm, újrafotózom és átköltöztetem ide lassanként.
Reggelire már egy jó ideje igyekszem meleget enni. Hogy ez miért jó, arról olvashattok például Kicsi Vú ötelemes konyháról szóló blogjában. Nekem a legjobb tapasztalatom ezzel kapcsolatban az, hogy ellentétben a szendvicses vagy pékséges reggelikkel, a zabkásával kibírom ebédidőig is köztes étkezés nélkül. De a legjobb, hogy a kezdeti unalmi szakasz után felfedeztem, hogy rengeteg különféle ízesítés lehetséges, így sokkal változatosabbak a reggelik, mint amikor mindig ugyanazt a két lekvárospirítóst váltogattam.
A mákra való rácsodálkozásomról már írtam itt és itt, most pedig egy mákos zabkása receptet hoztam.
4 evőkanál zabpelyhet 2 evőkanál mákot 1 evőkanál szezámmagot szárazon lábosban megpirítok. Hozzáadok 2 evőkanál mazsolát, 1 kiskanál (csapott) fahéjat és vízet, hogy ellepje és még egy decit. Lassú tűzön főzöm addig, amíg a kívánt állagú lesz – én például inkább szárazabban szeretem, hogy szinte az összes vizet szívja magába a zabpehely.
Ha kész, már a müzlistálban csöppentek rá pár csepp citromlevet, egy kevés dióolajat (opcionális), kevés mézet, majd hogy fotogénebb legyen, meg amúgy is, teszek rá egy kevés mandulaforgácsot.
Időnként elbizonytalanodom, hogy helyes-e ennyire környezettudatosan nevelni a gyerekeket, amennyire teszem. Legutóbb például akkor sokkolt le Do, amikor az évben először szaloncukor került a kezébe. Háttérinfó: Ausztriában ismeretlen a szaloncukor. Itt csokiesernyőket akasztanak a karácsonyfára meg egyéb csokiból készült fényes papírba csomagolt díszeket szaloncukor helyett. Így aztán az elmúlt öt karácsonyból talán ha kétszer volt szaloncukrunk, akkor se sok. Szóval ez a műfaj a gyerekeknek idegen, nagyon tárgyilagos szemmel tudják nézni. Ennek a tárgyilagos nézőpontnak köszönhető a következő felháborodott mondat is: Anya, de hiszen ez Mogelpackung! A Mogelpackung azt jelenti, hogy a termék méretéhez képest aránytalanul sok csomagolóanyagot használtak fel. És hát igen, mert három réteg papír, hosszan túllógva a csokin, plusz még egy fém fólia – tulajdonképpen sokkal kevesebb csomagolással is meg lehetne oldani.
A másik kemény témánk a Nutella. Nem az van, mint amit várna az ember, hogy anya tiltja, a gyerekek meg követelik. Nem. A nyári Zoo-tábor óta tudják, hogy a gorillák többek között azért fenyegetett faj, mert az élőhelyüket a pálmaolaj kedvéért pusztítja az ember. A tábor óta tehát nálunk tabu a pálmaolaj. Vásárláskor minden címkét elolvasnak és ha pálmaolaj van a hozzávalók között, akkor sajnos az ott marad a boltban. Igen, a Nutella is. Do szervezett az iskolában is egy pálmaolajszabotázs klubot, ahol a tagok szintén megfogadják, hogy nem fogyasztanak Nutellát – egyedül akkor, ha valahova meg vannak hívva, és ott mondjuk van az asztalon. Szerintem ez amúgy nagyon jó, kifejezetten örülök, hogy a Nutellát száműztük a lakásból, túl nagy kísértés számomra, ha van. Na de ott van az a remek kókuszkrém, amiről viszont nagyon nehezen mondok le, a gyerekek szintúgy. És amikor elsóhajtják magukat a karácsonyi szünetben, hogy úgy, de úgy ennék egy kis kókuszkrémes pirítóst, csak hát a pálmaolaj… akkor nincs más hátra, ki kell találni, hogy lehetne pálmaolaj nélkül előállítani ezt a csemegét.
Szerencsére volt otthon kókuszzsír, a reggeli adaghoz felolvasztottam 2 evőkanálnyit, belekevertem annyi megdarált kókuszreszeléket, amennyi a kívánt konzisztenciához kellett (kb 4 evőkanálnyi), mézzel édesítettem, mindent összekevertem és máris lehetett kenni a pirítósra. Csak remélem, hogy a kókuszzsír nem veszélyezteti a gorillákat, mert ezt szerintem nagyobb adagban is le fogjuk gyártani.
