A kép kicsit csalás. Gyerekkoromban ugyanis sosem ettem tökmagot és szerintem a szezámmagról még csak nem is hallottam. Viszont a paradicsomleves már akkor is a kedvencem volt – csak a mostani ízlésemhez képest sokkal édesebben. Akkoriban betűtésztával vagy csigatésztával ettük, később, amikor már nagyobbnak éreztük magunkat, akkor reszelt sajttal. A legtökéletesebb menü természetesen a paradicsomleves és palacsinta volt: fahéjas, kakaós, túrós. Ebben nyilván nem különböztem a legtöbb korombeli gyerektől.
Abban viszont már igen, hogy egyenesen rajongtam a sóskalevesért (nem édesen, hanem savanyúan és buggyantott tojással). Érdekes, hogy felnőttként egyszer megpróbáltam megfőzni, még csak az se igaz, hogy rossz lett, mégsem ízlett annyira. Talán az a szimpla ecet hiányzott belőle, ami nem helyettesíthető citrommal? Vagy egyszerűen megváltozott az ízlésem?
Igazi kiváltság, hogy az egyik nagymamám a csigatésztakészítés nagymestere (bár mostanában szerintem már nem szokott otthon tésztázni). Az ő húsleveseit úgy ettem, hogy csak a lét meg a tésztát, sok tésztát, esetleg unszolásra répát is. A hús már akkoriban sem hozott lázba a leveshez.
Szintén nagy kedvencem volt egy időben a gombafejek rántva tartármártással. Ma már csak igen indokolt esetben rontok el egy ételt azzal, hogy kirántom – és ilyen indokolt eset évek óta nem fordult elő. A bécsi szelet hazájában persze emiatt kicsit kívülállónak érzem magam, amit azzal igyekszek ellensúlyozni, hogy a hozzá dukáló hagymás-ecetes krumplisalátából főételnyi mennyiséget is meg tudok enni.
De visszatérve a gyerekkori ízekre: ahogy azt már többször emlegettem, ipari mennyiségű pirosribizli volt a nagyszüleim kertjében – mi meg ugye egész nyáron ott voltunk kamaszkoromig. Tehát a standard nyári desszert a cukrozott ribizli volt és a ribizlis-tojáshabos szelet. Ezenkívül volt még meggyleves, meg almaleves meg piszkeleves, meg vegyes gyümölcsleves (ha szilva is volt benne, az volt a csúcs). Emlékszem első gimis korom utáni nyárra. Őrült meleg volt, úgyhogy nem is volt kedvünk mást enni hetekig , mint gyümölcslevest, plusz akkor kaptam biciklit is és sokat tekertem. A kettő együtt azt az eredményt hozta, hogy a másodikat már tiniháj nélkül kezdtem, pedig szó sem volt fogyókúráról.
Még egy meghatározó gyerekkori ételem a pirimén, ami a családba a szaratovi dédnagymamámon keresztül került be, a nagymamám kiválóan megtanulta a nagypapám kedvéért. Hozzá kell szokni, mert nagyon ecetes fogás, ráadásul aki az olaszos tásztatáskákhoz van szokva, annak túl szimplának tűnhet az ecetes-mustáros, seszínű mártással, de én szeretem. Elkészíteni nagyon melós, úgyhogy eddig mindössze egyszer veselkedtem neki.
Visszanézve: gőzöm nincs, nagymamám hogy volt képes mindennap a kis kerti házikóban szinte tábori körülmények között ilyen finom ételeket készíteni. És hogy a hosszú kerti nap után hogy volt még ereje előkészíteni otthon azt, amit készen hozott a kertbe. Vagy hogy mikor vásárolt be? És persze a kertben nemcsak főzött, hanem szüretelt is, meg kertészkedett. Ennyivel puhányabb lennék?
Nyilván sosem fogok felérni hozzá a tökélyre fejlesztett logisztikában – pedig ő is dolgozott, szóval nem otthonülő fejkendős nénit kell elképzelni – sem abban, hogy képes volt soklapos süteményeket készíteni, és nem is egyfélét, meg tizenfős ebédeket évente többször megrendezni. Azért igyekszem, ha mást nem is, de legalább magamnak valami gyorsan elkészülő, mégis finom ételt pakolni délre. Ne legyünk idealisták, ne minden napra, de azért legalább háromszor-négyszer egy héten. Ez az én új fogadalmam, amit a jövő iskolaévre tettem. (Igen, már rég nem járok iskolába, mégis elkap ilyenkor szeptember előtt a hangulat, hogy magasabb osztályba lépek és idén többet fogok tudni, mint tavaly.) Úgyhogy ha esetleg az lenne a benyomásotok, hogy ez a blog ritkábban frissül, és hiányérzetetek van, akkor nézzetek be a Lunchboxba, ahova a villámgyorsan elkészíthető, munkahelyre – vagy máshova – dobozban szállítható ételek receptjeit írogatom.
