A spárgában azt szeretem, hogy attól a gondolattól, hogy éhes vagyok a tálalás pillanatáig nem telik el több, mint 10 perc. A zöldspárga fás végét levágtam, a többit feldaraboltam, néhány paradicsomot szintén cikkekre vágtam. Serpenyőben vajat olvasztottam, a spárgát és pár perc múlva a paradicsomot is rátettem, kicsit kavargattam és puhulni hagytam. Sóztam, borsoztam. Feldaraboltam ízlés szerinti mennyiségű juhsajtot, az utolsó pillanatban ezt is hozzáadtam a zöldségekhez, hogy egész kicsit megolvadjon. Így melegen, tálaltam, és mondhatom, mennyei volt. A képen egyébként kis kolbászdarabok is láthatók – próbáltam vele és nélküle is és a nélküle változat egyértelműen jobb volt. A spárgához igazából kár bármi más nagyon markáns ízű hozzávalót adni.
Minden évben új kihívás számomra a húsvéti sonka elfogyasztása. Ez egyébként tökéletesen szimbolizálja azt, ahogyan lassanként elvesztem a kapcsolatot a régi, megszokott ünnepi szokásokkal. Nagyon szeretek enni, sőt, finomakat enni – nemcsak ünnepen. És szeretek annyit enni, hogy jóllakjak, de annál nem többet. És az a benyomásom, hogy régebben az ünnep jellemzője az volt, hogy az asztalon a hétköznapinál jóval különlegesebb ételek voltak, s ezekből ráadásul annyi, amennyit nagy rákészüléssel se lehetett elfogyasztani. Értem a mögötte lévő szimbolikát is, a bőségvarázslást: ha az ünnepen kevés van, máskor is szűkölködik a család, ha az ünnepen bőség van, máskor is az lesz. De mindez nagyon messze van a mostani életünktől. Szerencsére a hétköznapokon is tudunk változatosan és finoman táplálkozni, és nagyobb extrákra ünnepen sem vágyom, sőt, egyre inkább tudom értékelni a fakszni nélküli ételeket, a természeteshez közeli ízeket. Ami pedig a mennyiséget illeti, nem tudok, nem is akarok ünnepen sem többet enni, mint máskor, nincs igényem háromféle sültből választani, egyáltalán, sokkal kevesebb hússal, sőt hús nélkül is ünnep az ünnep. (Viszont érdekes módon az évnek pont a böjtre eső télvégi szakaszában kívánom inkább a zsírosabb-kiadós ételeket, míg nyáron hetekig eszembe sem jutna a hús, ha a többiek kedvéért nem vennék néha.) Karácsonykor már évek óta drasztikusan egyszerűsítek és semmiféle tradícionális ételt nem főzök, nem görcsölök a beiglin és nem úsztatok élő pontyot a fürdőkádban. Azért ettől függetlenül nem éhezünk, viszont nem is töltöm az ünnepeket nonstop a konyhában. Így alakult. Eleinte szükségből, mert a lelkész pont ünnepkor ér rá legkevésbé a konyhában szöszölni, de tulajdonképpen mostanára úgy érzem, pont ez a jó nekem. A család meg egyelőre nem protestál hangosan. Nem tudom, így fog-e maradni, könnyen lehet, hogy idővel visszaváltozik minden a régibe, például ha a gyerekek húszabáló kamaszkorba lépnek.
A húsvét kicsit más, ott még tradicionálisabb maradtam. A sonka-tojás-kalács reggeli valahogy hozzátartozik az ünnephez, ugyanakkor annyira idegen a hétköznapi étkezési szokásaimtól, hogy a húsvét vasárnapon kívül eszembe nem jutna ilyesmit enni. Így esik, hogy a húsvéti sonka eltüntetése (még ha picit készítünk is) minden évben kihívás.
Átlényegült már kiadós ebéddé spenóttal leveles tésztába töltve, lett belőle esti saláta. Most is a könnyű vacsora műfajban próbálkoztam: személyenként egy mélytányért teleraktam vegyes zöldsalátával, egy kb 1 centi vastag szelet sonkát felkockáztam, serpenyőben gyorsan átmelegítettem és a saláta tetejére szórtam. Hozzákanalaztam még 3 evőkanál magozott olívabogyót, megöntöztem kevés olívaolajjal és balzsamecettel, majd mindezt összekevertem pár gyors mozdulattal. Ötperces vacsora, egy kellemesen fárasztó jógaóra után nincs is szükség ennél többre.
A húsvéti kalács sütésének még most sem késő nekiállni – írtam is már jóféle kalácsrecepteket itt és itt, igaz karácsony apropóján, de mindkettő évszaktól függetlenül igen finom. Idén egyébként kihagyom az sk kalácsot, mert az elmúlt hetekben már egész évi cukrászkodás adagomat teljesítettem, így kifogyott a szufla. Készült például egy remek névnapi banános süti, amely annyira egyszerű, hogy még egy (Ausztriában) munkanapra eső névnapon este is összedobható. Az ellenség megtévesztése kedvéért felfújtas tálban található, de a tűzijáték nyomra vezet.
Majdnem úgy készül, mint egy muffin, de mégsem teljesen. Az egyik tálban összekeverünk 125 gramm lisztet, 3 csapott kanál sütőport és 125 gramm sütőcukrot. A másik tálban összenyomkodunk villával egy nagyon érett banánt, majd hozzáteszünk még egy felvert tojást, egy csomag vaníliás cukrot valamint 85 gramm olvasztott vajat, és ezeket alaposan összekeverjük. Most összeöntjük a két tál tartalmát és – a muffinnal ellentétben – addig keverjük a kézimixerrel a hozzávalókat, amíg teljesen egyneművé válik a tészta. Ekkor egy 1,25 literes felfújtformába / jénai tálba öntjük a tésztát és előmelegítjük a sütőt 180 fokra.
A tészta tetején egy karamellizált folyékony öntet van, amelyet így készítünk: 100 gramm barna cukrot, 2 ek juharszirupot és 150 ml forró vizet egy kislábosban forrásig melegítjük, majd amikor elkészült, kiskanállal a tészta tetejére kanalazzuk. Megpróbáltam önteni is, de erről lebeszélnék mindenkit, az öntés ugyanis teljesen szétrombolja a tésztát.
Most be lehet tolni a sütőbe a formát és 30-40 percig sütögetni, amíg a közepe is nagyjából megszilárdult. (Azért még így is folyni fog kicsit a tetején lévő szósz, nem véletlenül jénaiban sül. A kiszedéshez is egy nagyobb tálalókanál praktikusabb, mint mondjuk a tortalapát.) Lehet tejszínnel tálalni, de minek, amikor anélkül is igen finom.
A recept forrása már-már hagyományosan a Baking Heaven 2012/3. száma, s ezúttal nem is kellett rajta komolyabban módosítani.
Vannak receptek, amelyek abból indulnak ki, hogy az embernek egy torta – igazából süti – elkészítésére egy teljes napja van.
Ez a recept is ilyen, még szerencse, hogy csak a hozzávalók listáját olvastam el, mielőtt belekezdtem – egyéb esetben bizonyára eltántorítottak volna az olyan mondatok, miszerint “tegye a tésztát fóliába csomagolva 4 órára a hűtőbe”. Meg az olyanok, hogy “a sütőformába simított tésztát tegye újabb két órára a hűtőbe.” Úgy gondoltam a képre nézve, hogy egy kicsit különlegesebb töltelékű linzertorával állok szembe, és annál bonyolultabb és sokkal hosszadalmasabb műveletekre nem voltam hajlandó. Azért persze a közbülső hűtési időket is jól kihasználtam és home office-t jelentettem a cégnél, végül is munkahelyi célokra sütöttem a tortát.
Voltak a receptben egyéb figyelemre méltó részletek is, például az, hogy miután begyúratott 671 grammnyi tésztát, azután azt mondja, hogy csípjünk le 200 grammnyit, a többit pedig tegyük vissza a hűtőbe későbbi feldolgozásra, ugyanakkor későbbi feldolgozásról nincs szó a receptben. Most az egy dolog, hogy az én sütőformám kibéleléséhez 200 gramm tészta nem lett volna elég, de amúgy is fura volt ez az egész nekem. Az meg a másik, hogy 100 gramm dió gyakorlatilag meg sem látszott a tortán – lehet, hogy a cukrász mérlege sztrájkolt, amikor a receptet írta. Na de mindezek ne rettentsenek el senkit, az itt következő torta a lehető legjobb diós süti kategóriában, s mindez annak ellenére, hogy az eredeti recept nem épp 100%-os pontosságú. Persze én már a szükséges módosításokkal írom:
Először a tésztát készítjük, ami nagyon hasonlít a linzer receptjére, csak épp nem hideg, hanem meleg, puha vajat használunk hozzá. 150 gramm finom kristálycukrot és 160 gramm vajat krémesre keverünk alacsony fokozaton. Miközben tovább verjük, hozzáadunk két tojást és addig keverjük, amíg teljesen egynemű lesz a massza. Ekkor lassanként hozzáadunk 320 gramm lisztet (még mindig alacsony fokozaton keverve). A meglehetősen lágy tésztából gombócot formázunk és folpackba csomagolva hűtőbe tesszük 4 órára fél-egy órára. Ezalatt nem keményedik meg, de mert nem ez az egyetlen programunk a napra, inkább megkötjük azt a kompromisszumot, hogy két-három evőkanálnyi lisztet gyúrunk még a tésztához, majd belelapogatjuk a tésztát egy vajazott-lisztezett tarteformába (piteformának is hívják). Ha jót akarunk magunkanak és gyakran sütünk ilyen jellegű sütit vagy quiche-t, akkor szert teszünk egy olyan formára, aminek az alsó lapja mozog, mert azzal gond nélkül szépen ki lehet emelni majd a kész sütit a formából. Ami a tészta mennyiségét illeti, hogy az egész adagra szükség van-e vagy nem, az erősen függ a forma méretétől. Ha túl sok lenne a tészta, akkor lehet a legvégén még pár aprósütit kiszaggatni belőle, vagy rácsokat tenni a torta tetejére. Nekem kábé egy maroknyi maradt ebből a mennyiségből. Ekkor a formát a tésztával még egyszer hűtőbe tesszük 2 órára annyi időre, amíg a tölteléket elkészítjük. Közben a sütőt is előmelegítjük 200 fokra.
A töltelékhez egy lábasba 360 gramm barna cukrot és 250 ml folyékony tejszínt öntünk, valamint 50 gramm vajat (lehet kemény is) és 2 ek lisztet. Ezt az egyveleget kevergetés közben forrásig melegítjük. Az elején még úszkálnak a lisztcsomók, ami elég ijesztő, de kellő kavargatással és az idő előrehaladtával ezek eltűnnek és egy inkább folyós karamellszószt kapunk. Amikor elkezd forrni, levesszük a tűzhelyről és kicsit hűlni hagyjuk. Kb. 10 perc múlva (nyitott ablaknál kevesebb) belekeverünk még két egész tojást és egy tojássárgáját, amit előzőleg kicsit fölvertünk.
Most már egész közel a boldog végkifejlet: elővesszük a formát, amit előzőleg kibéleltünk tésztával, beleöntjük a karamelles-tojásos masszát és egyenletesen elosztva megszórjuk aprított dióval vagy dió-mandula keverékével. Én kb. 5 deka mandulát és 15 deka diót használtam és szerintem ez a mennyiség ideális. Vigyázva, hogy ki ne folyjon a töltelék, betoljuk a sütőbe és először 10 percig sütjük, majd a hőfokot csökkentjük 175 fokra és további kb. 30 percig sütjük, amíg a süti közepe is megszilárdul.
Végül a formában hagyjuk teljesen kihűlni, és csinálunk párszáz felülést, hogy előre ellensúlyozzuk a torta elfogyasztásával bevitt kalóriákat. A recept szerint tejszínhabbal tálaljuk, véleményem szerint azért mindennek van határa, az élvezeteknek is. Nekem a vajkaramellába süllyedt dió és mandula már önmagában a földre szállt mennyország.
A téli reggeleknek is megvan a maguk bája. Reggel kinéznek a gyerekek az ablakon, felkiáltanak, hogy esik a hó! Aztán gyorsan átszaladnak a lakás másik végébe, ahol az utcára néznek az ablakok, és leellenőrzik, hogy ott is esik-e.
Persze ha ez március közepén történik, akkor a a báj mellett ott van a sóhajtás is, hogy miért és nem igaz, hogy megint. Mert olyan jó volt már múlt héten balerinában menni dolgozni és olyan jó volt újra joghurtot reggelizni. Hidegben egész egyszerűen nem csúszik a joghurt, rögtön fájni kezd utána a torkom.
Ezért aztán át kellett fogalmaznom a reggelimet, legyen meleg is és joghurt is egyszerre. Egy almát egy kiskanál vajon és kevés vízzel, valamint fél kiskanál fahéjjal félpuhára pároltam. Müzlistálkába tettem, rákanalaztam egy deci natúr joghurtot és locsoltam rá egy kiskanálnyi juharszirupot (nem életszükséglet, de olyan jó karamellás ízt ad), s máris túljártam a tél eszén.
Amíg nem volt potenciális joghurtos időjárás, többnyire meleg gabonakását reggeliztem. Így készül: Előző este egy kislábosba kanalazok 3-4 evőkanál zabpelyhet vagy vegyes gabonapelyhet. (Nem cornflakes-re gondolok, hanem olyanra, amit bioboltban vagy a Spar bioosztályain lehet kapni). Rászórok és/vagy alapon aszalt gyümölcsöket, ahogy épp kedvem és hozzávalóm van: mazsolát, darabolt barackot, vörösáfonyát, szilvát. Úgy tapasztaltam, hogy ha mazsola van benne, akkor minden más édesítő, a méz is felesleges, de ha az nincs benne, akkor mézet vagy juharszirupot azért kíván a kása. Most következik a folyadék: semmiképp sem tej, hanem vagy víz, vagy almalé és víz fele-fele arányban. Fedje el a folyadék a kása többi hozzávalóját, sőt, picit lehet még több, ugyanis meg fog az egész duzzadni. A lábast lefedem éjszakára. Reggel aztán gyorsan felmelegítem a kását. (Ha van kedvem, még egy fél felkockázott almát is hozzáteszek és egy-két percig párolom.) Főzni nem kell, az alapanyagok már megpuhultak éjszaka, de nekem jót tesz valami meleg édes télen reggelente. Megszórom fahéjjal, s máris kész. Nem bonyolultabb, mint megkenni egy vajaslekváros kenyeret, viszont az az előnye, hogy ez az adag kása egészen ebédig jóllakat, míg a lekvároskenyérről ugyanez nem mondható el. Próbáljátok ki, amennyire rosszul meg középkoriasan hangzik a kása szó, annyira finom.
Milyen íze van a tavasznak? Szerintem torma. A húsvéti reggeli: frissen sült kalács egy szelet sonkával és tormával – nekem ez az íz jut eszembe először a tavaszról. Idén kicsit megsiettettem az időt – bár ennek az oka inkább prózai, hűtőtakarítás közben találtam ugyanis egy megkezdett üveg reszelt tormát.
Két kápiapaprikát csíkokra vágtam és kb 40 centi póréhagymát felkarikáztam. Kevés vajon serpenyőben fedő alatt megpuhítottam a zöldségeket. Sóztam, borsoztam, rákanalaztam kb 4 kiskanál reszelt tormát (ha friss torma lett volna otthon, abból kevesebb is elég lett volna) és 3 evőkanál tejszínt. Még egy-két percig kevergettem a tűzön az egészet együtt, aztán félretettem. Száraz serpenyőben szalonnakockákat pirítottam, közben egy illatos alpesi sajtból is reszeltem egy keveset. A kész ragut főtt spiráltésztával kevertem össze, megszórtam a sajttal és a zsalonnakockákkal. Friss tavaszi ízek és most, hogy jobban megnézem még a színek is nagyon hazafias-márciusiak.
Mielőtt még a lényegre, azaz a receptekre térnék, megosztom a múlt hét egyik cukiságát. Azzal, hogy a gyerekek evangélikus oviba illetve iskolába járnak, kikerült a kontroll a kezemből a vallási nevelést illetően. Ugyanakkor szinte minden reggel élvezhetjük a vallási témájú eszmefuttatásokat és teológiai vitákat.
Legutóbb például egy ilyesfélét: Do: Úgy várom már, hogy húsvét legyen és jöjjön a húsvéti nyúl! Kristóf: De most még nincs húsvét, hanem Fastenzeit van. Anyahajó: Magyarul böjtnek hívják. A böjt az, amikor nem eszünk vagy kevesebbet eszünk. K: De lehet enni, csak kevesebb Süssigkeit-ot. A: Kevesebb édességet. Tényleg? Ezt honnan tudod? K: Lisa mondta. (az óvónő) De vitaminokat lehet enni, ugye?
Bizony, bizony, vitaminokat lehet, csak kevesebb édességet. Úgyhogy ma egy répalevest (vitamin!) és egy aligédes áfonyás sütit (kevesebb Süssigkeit!) hoztam.
Az áfonyás süti receptje a Backing heaven – ha már a vallási nevelésnél tartunk – 2012 későnyári számából való. Teljesen működőképes recept, csak azért kellett változtatnom rajta, mert épp nem jutottam bionarancshoz. Úgy indul, hogy 180 fokra előmelegítjük a sütőt és ezt tényleg rögtön a kezdésnél, mert nagyon gyorsan összeáll a tészta, valódi villámsütemény. 30 deka lisztet, 3 kiskanál sütőport, egy csipet sót és 30 deka finom porcukrot egy tálban összekeverünk. Felolvasztunk 13 deka vajat és picit hűlni hagyjuk. A lisztes tálba teszünk még 2 felvert tojást, 190 ml tejet, az olvasztott vajat és egy biocitrom reszelt héját valamint egy narancs levét. A mixer keverőfejével addig keverjük, amíg minden jól összeállt: szokásos kevert tészta állagot kapunk így. A tésztát kivajazott-kilisztezett piteformába vagy tortaformába öntjük, megszórjuk 10 deka áfonyával (a mélyhűtött áfonyát nem kell felolvasztani előtte.) és 20 percig sütjük. Ekkor még 10 deka áfonyát szórunk a tetejére (az első adag áfonya nagyobb része mostanra elsüllyedt a tésztába) és tovább sütjük még 10-20 percig, de mondjuk inkább tűpróbáig. A süti annyira kevéssé édes, hogy kivételesen kész voltam porcukorral megszórni fogyasztás előtt, pedig ilyet igen ritkán teszek.
A forró sárgarépaleves sok baj gyógyítója, ráadásul annyira szép narancssárga. Negyed kiló sárgarépát kb fél liter zöldség alaplében puhára főztem, picit sóztam, majd a répa egy részét félretettem, a többit pedig pürésítettem. Ekkor még 3 ek tejszínt kevertem a levesbe, újraforraltam, visszatettem az egész répákat. Serpenyőben pirított mandulával és tökmaggal valamint egy löttyintésnyi tökmagolajjal tálaltam. Mi kell még a boldogsághoz?
Időnként megkockáztatok egy-egy olyan fogást, amiről 99%-os biztonsággal előre tudom, hogy a gyerekek le fogják fújolni. Ilyenkor aztán én vagyok a legjobban meglepve, ha mégis esznek belőle – ráadásul láthatóan élvezettel. Pedig az egész úgy indult, hogy volt egy nagyobb adag rizs a hűtőben múlt vasárnap óta – ami szombaton már erős cselekvéskényszert jelent, meg pár cukkini, amiből eredetileg sütit akartam sütni.
Két cukkinit hosszában felnegyedeltem, aztán kb. egy centisre daraboltam. Egy csomag füstölt tofut felkockáztam. A füstölt tofu egyébként a spontán, más néven előre nem tervező háziasszony megmentője, ugyanis pácolás nélkül sincs mosogatószivacs íze. Mármint a tofunak. Mivel nem számítottam rá, hogy a gyerekek is enni fognak belőle, nyugodt szívvel egy óriás gerezd fokhagymát is apróra vágtam. Az én személyes konyhai luxusom, hogy használok izgalmasabb olajakat is, mint a napraforgó. Sőt, ez az a fajta, ami egyáltalán nincs készleten és mert hirtelen nem jut eszembe étel, amihez több, mint két evőkanál olajat használok per négy fő, nem is hiányzik, hogy legyen. Szóval ehhez a fogáshoz kb. két kiskanál dióolajjal kentem ki a wokot és ennek tényleg volt hatása az ízre. Először a fokhagymát dobtam rá, aztán a cukkinit és néhány percig kevergetve pirítottam. Aztán hozzátettem még a tofut, meglocsoltam az egészet 4 evőkanál szójaszósszal és fél citrom levével, pici borsot tekertem rá, majd hozzáöntöttem a poszt elején említett végnapjait élő főtt rizst. Amikor az egész egyenletesen átmelegedett, azonnal fényképeztem tálaltam. A dióolajon kívül más rafinált fűszerezés nem volt, de a roppanós cukkininek nem is hiányzott. Tökéletes ételválasztás volt egy lustálkodós szombat délelőtt után. Mivel a rizst nem kellett most külön párolni, nem egész 20 perc alatt készült el.
Nemrég megnéztük a Zimt und Koriander című filmet, ami egyrészt remek esti szórakozás volt, másrészt rettentő nagy kedvet ébresztett, minden létező ételbe fahéjat tenni csak úgy próbaképp. Mert a fahéj csodaszer, azt mondják. Így készült ez a tésztaszósz is: 1 sárga pritaminpaprikát egy tálca (25-30 deka) laskagombával, fél nagy fej vöröshagymával és pár szem felszeletelt olívabogyóval olívaolajon kevergetve roppanósra puhítottam. Hámozottparadicsom pürét öntöttem rá, majd sóval, borssal és főleg fahéjjal (úgy fél kávéskanálnyival) fűszereztem. Hogy csoda történt-e? Nem tudom, mindenesetre a végeredmény ízletes és ismétlésért kiált.
Tisztában vagyok vele, hogy a paprika sosem lesz tipikus téli étel, de ha már megveszem januárban, mert színes zöldségre vágyom, akkor legalább legyen meleg. Így két-három színes pritaminpaprikát feldarabolok (Sosem a zöldet, mert a zöld még nincs megérve! Az inkább áll még otthon két-három napot a konyhapulton, amíg eldönti, milyen színű igazából.), és kis olajon, serpenyőben fonnyadni hagyom. Most volt otthon laskagomba, így azt is tettem hozzá, ha nincs, kihagyható. Megsózom picit és meglocsolom balzsamecettel (2 ek, vagy ízlés szerint), majd lefedem, hogy puhuljon. Eközben feldarabolok kb 10-12 deka fetasajtot – ha csak 8 van otthon, akkor annyit, nem kell túlkomplikálni a dolgokat. Amikor a paprika megpuhult-megsült, leveszem a fedőt, a serpenyőbe öntöm a fetát és kicsit kavargatom, amíg olvadni kezd a sajt. Két ek darabolt friss snidlinggel az igazi, de mert most csak szárított volt otthon, azzal is beértem. Ez az adag két személyre elegendő köret hús mellé, főételként egyszemélyes adag.
