hogy végre igazán kedvem van bekapcsolni a sütőt. Idő persze nincs sok a délelőtti és a délutáni programok között, a sütiket meg átmenetileg szabira küldtem az életemből, úgyhogy marad a kenyérsütés meg a mindenféle tepsis ételek. Becsszóra fogadom, hogy idén végre kipróbálom a római cseréptálat, amit még évekkel ezelőtt kértem el a szüleimtől azzal a jelszóval, hogy a 80-as években használták utoljára, de addig is, amíg ez a pillanat eljön, sütöttem egy egyszerű zöldségbatyut.
A leveles tészta bolti, tehát ezzel sok dolgom nem volt, csak belesimítottam egy négyzet alapú cseréptálba. A töltelék párolt borsó, picit megsütött szalonnakockák, és egy 3 tojásból, némi tejszínből készült, kicsitsós-nagyonborsos öntet. A tojásos öntetet összekevertem a szalonnás borsóval, ráöntöttem az egészet a tésztára. Vágtam a tetejére még néhány szelet alpesi, aromás (oké, legyen inkább büdös) sajtot. Ráhajtottam a tészta tálból kilógó végeit a töltelékre, ami ugyan nem volt elég a teljes lefedettséghez, de ez nem baj. Amikor 45 perce volt a sütőben és még mindig folyékony volt a tojás, akkor azért felhívtam a barátnőmet és fél órával elcsúsztattam a délutáni programunkat, de ekkor már tényleg nem hiányzott sok, és kész volt a tökéletes borsó-szalonnás batyu. Egyébként Bécsben ezt zöldséges rétesnek is nevezik és zöldsalátával fogyasztják, bár rétestésztát ez az étel sose látott. Attól még szeretjük és ami a legjobb, a sütő kellemesen kiegészíti a karbantartás óta hézagosan működő fűtést. Lássuk meg a dolgok pozitív oldalát, nem igaz?
Lassan vége a paradicsomszezonnak, ami többek között azért is fáj nekem, mert a nyári diétám 80%-ban a paradicsomra épült. (Csokit ennél? Egyél paradicsomot! Sütivel kínálnak? Nyúlj a paradicsomos tálba! Kávé mellé paradicsom, ropi helyett paradicsom, vacsorára meg paradicsomsaláta.) Sürgősen kellett valami pótszert találnom, valamit, ami nyersen is finom salátaként, ugyanakkor laktat is, viszont kalóriaszegény. Jelentem, egész nyáron itt volt előttem és nem vettem észre, sütöttem, pároltam, minden formában készítettem, csak a legegyszerűbbre nem gondoltam, a salátára. Két főre elég egy salátacukkini, amelyet először feldarabolunk pálcikaszerű vékony, kis darabokra. Két-három teáskanálnyi tökmagolaj és egy csavarásnyi citromlé, némi só és bors az öntet, majd megszórjuk még két evőkanál apróra vágott tökmaggal. Öt perc alatt kész, a tökmagolaj pedig határozottan ünnepivé teszi az amúgy egyszerű salátát, és még a prosztatára is előnyösen hat, kár hogy ez esetemben mindegy. (Tökmagolaj kapható egyébként drogériában is, de ha valaki kiruccan Ausztriába, szerintem ezerszer inkább hozzon magával stájer tökmagolajat (Kürbiskernöl), mint Mozart-golyót, mert éppúgy helyi specialitás, csak épp sokkal finomabb.)
A másik monosaláta felfedezését annak köszönhetem, hogy az Intersparban 3 kilós kiszerelésben árulják a póréhagymát (két darab áráért). Amikor hazahoztam, csak a póréhagymás quiche járt a fejemben, viszont 3 kiló az 3 kiló, úgyhogy más felhasználási lehetőségeken is kellett törnöm a fejem. Így jött a gondolat, hogy amit a quiche tésztára rátesz az ember, az talán magában, a tészta és a tojásos-tejszínes szósz nélkül se lehet rossz – és milyen igazam volt! Fejenként fél-egy póréhagyma fehér részét karikákra vágtam, pici vajon és kb. fél deci víz hozzáadásával fedő alatt puhára pároltam. Sóztam-borsoztam, majd amikor kész volt, még melegen összekevertem kevés reszelt parmezánnal. A parmezán fűszeres íze és a póréhagyma édessége kellemesen keveredtek. Nekem legjobban langyosan ízlik, de hidegen sem rossz. Ettem már vacsorára magában, ebédre a sülthöz köretként, de már tervezem, hogy holnap reggelire rántottát sütök és ahhoz is készítek egy adagot, holnap pedig almát is párolok mellé vacsorára. Tele vagyok ötletekkel, és akkor még a kecskesajtos verziót nem is említettem. Mivel a héten még biztos kitart a 3 kilónyi készlet, bőven lesz időm kísérletezgetni.
Az évi első sütőtöklevesen is túl vagyunk már. Kivételesen nem “butternut” fajtából főztem, hanem hokkaido-ból, aminek az a specialitása, hogy a héját is meg lehet enni, nem vastagabb, mint a fiatal cukkinié. Kicsit más lett viszont az íze, úgyhogy a család nem ette olyan lelkesen, mint azt az elkészített mennyiség kívánta volna. Így miután a levest meguntam két nap után, az az ötletem támadt, hogy főfogássá változtatom. Mivel elfoglalt dolgozó nő vagyok, és gnocchit max. évente kétszer nagyon nyugodt hétvégéken vagyok képes házilag előállítani, egyszerűen egy zacskó nem mélyhűtött bolti gnocchit vettem – igazán nincs rá panasz – és arra kanalaztam rá az egyébként nagyon sűrű krémlevest. Megszórtam még úgy egy evőkanálnyi reszelt parmezánnal és máris úgy éreztem, hogy mást vacsorázok, mint az elmúlt két napban.
Amúgy az Interspar nemcsak a póréhagymát, hanem a céklát is nagy kiszerelésben árulja most. És valamelyik nap láttam cserépben nevelhető mángoldot és két olyan gombafajtát, amit még sosem kóstoltam, hmmm. Azt hiszem, mégsem bánom, hogy egy időre el kell búcsúzni a paradicsomtól. És nektek mi a kedvenc őszi zöldségetek?
Ahhoz, hogy újabb fonalas poszttal jelentkezzem, pár utolsó simítást kell tennem: egy kész kendőt blokkolni, egy másik készt festeni, egy nyakmelegítő lógó szálvégeit eldolgozni, egy mintában néhány betűt kijavítani. De mostanában valahogy más dolgok kötnek le. Nyáron például szerintem többet foglalkoztam az étkezés témakörével, mint szerintem bármikor életemben, úgyhogy előre is elnézést, ez egy evős poszt lesz . Történt pedig, hogy amikor – rendszeres testmozgás ellenére – a kedvenc nyári nadrágom nem tudtam begombolni és boltba sem találtam passzoló nadrágot (mert miért is híznék egyenletesen, hogy a következő konfekcióméret jó legyen), akkor eldöntöttem, hogy nem kenem ezt a dolgot arra, hogy minden nadrágot elszabtak ebben a szezonban. Mondják, hogy a fogyás 80%-ban az étkezési szokásokon múlik és csak 20%-ban a testmozgáson. Ez rám teljesen igaz volt, mert az a lelki mechanizmus működött, hogy elmentem futni vagy jógázni, aztán rémesen éhes lettem és teljes nyugalommal ettem utána. Mint kiderült, jóval többet, mint amennyit a mozgás mennyisége indokolt volna, legalábbis csak ennek tudom be, hogy a sport ellenére egyre kisebbnek tűnt a már említett nadrág. Nem is akarok ezzel a témával sokáig untatni senkit, így csak annyit, hogy a józan matematika segített rajtam, a kalóriaszámolás. Néhány nap alatt kitapasztaltam, hogy mennyi a lehetséges és hogy lehet ezt betartani úgy, hogy közben éhes se legyek, finom is legyen és úgy egyáltalán ne érezzem azt, hogy most nekem rossz. Két hónap elteltével azt mondhatom, hogy éljen a matematika!
Mindezt azért írtam le, mert abban a pillanatban, ahogy kitettük otthonról a lábunkat augusztusban, rögtön rájöttem, mennyire törékeny a beállt egyensúly. A két hét szabadság alatt négy városban jártunk, rokonokkal találkoztunk vagy rokonokat látogattunk. Az év többi részében az esti “elmegyünk sétálni és eszünk valamit” csak ritkán fordul elő, ilyenkor kihasználjuk, hogy a nagyszülők szívesen leteszik aludni a gyerekeket és lelépünk. De vajon lehet-e büntetlenül naponta lelépni és bekapni valamit – anélkül, hogy az elmúlt hetek kalóriaszámolós vívmányait tönkretenném? Ez volt a kísérletem tárgya, mégpedig úgy, hogy két hétig mérleg sem állt rendelkezésemre, netet sem használtam, tehát teljesen a megérzéseimre kellett hagyatkoznom.
A 40 fok körüli hőmérsékletnek köszönhetően – és mert a bulihangulathoz szerintem nagyon nem passzol a szénsavmentes ásványvíz kizárólagos fogyasztása – megismertem Pécs és Budapest limonádé-kínálatát. Bécsben persze könnyebb lett volna, ott ezek a flancos limonádék nem jellemzőek, helyette van Soda-Zitrone, ami tényleg nem más, mint szódavíz egy fél citrom levével. Nincsenek hozzá mindenízű szirupok, gyakorlatilag kalóriamentes. Magyarországon tehát próbáltam lavírozni és általában szirup nélkül kértem a limonádét, de azért nem mindig. Ha már nem nyaralok a Bahamákon vagy mondjuk Horvátországban a tengernél, legalább igyak egzotikus limonádét, nem igaz?
A Villányban töltött pár nap pedig nem telhetett el bor nélkül, s aztán az országban itt is, ott is kóstoltunk valamennyit, viszont hőség ellen amúgy is a fröccs a legjobb, tehát ha már alkohol, akkor inkább fröccs. Rá is akadtunk Pécsen egy remek helyre, a Lompos Uszkárra, amely olvasó- és fröccsliget, minden fakszni nélküli kerthelyiség, ahol olvasni és fröccsözni lehet és nyugodtan beszélgetni. Nincs hatalmas választék, de ami van (mármint amit próbáltunk), az tökéletes, és végre nem néztek rám furán, amikor vörös fröccsöt kértem. A falusi muffin vagy valami hasonló néven futó sütit pedig ki fogom otthon is kísérletezni, annyira ízlett. Kenyértészta, szalonna és pesto – fogyókúra esetén merésznek tűnik, de ugye a kalóriaszámlálás lényege, hogy nincs tiltott étel, csak tiltott mennyiség.
A legtutibb étel persze, amiből garantáltan lehet mennyiséget fogyasztani, ugyanakkor a legjobb, az a rukkolasaláta parmezánnal. Ehhez a két említett hozzávalón kívül nem is kell különösebben más – pici olívaolaj esetleg – ennek ellenére a legtöbb helyen, ahol egyáltalán az étlapon van, nem tudják megállni és minimum koktélparadicsomot tesznek hozzá. Nem rossz, csak épp teljesen fölösleges flanc. Azért ettem egy igen jól sikerült variációt belőle az Alibiben, a Jogi Kar előtt a Kecskeméti utcán. Ez a környék egyébként is nagy felfedezés, személy szerint jobban tetszik, mint a Ráday utca. Ugyanitt, szinte szemben található a Sonkaarcok. A dizájnnal sokat nem tudok kezdeni, és volt még egy másik fura érzésem is, amit nehéz megfogalmazni, talán a pincérből áradó sznobizmus és leereszkedés bántott. A hely tehát nem kap ötöst összességében, viszont elismerem, hogy a konyha remek. A spanyol éttermekben azt szeretem a legjobban, hogy nem egy hatalmas adag ételt kap maga elé az ember, hanem tálakat, amelyekről az egész társaság csipegethet. És hogy tisztán látszik, hogy nem a mennyiségre utaznak, hanem a minőségre. Ez pedig pont egybevágott az én nyári projektemmel is.
Ha már ezen a környéken vagyunk, akkor a Táskarádiót is megemlítem. Ehhez a helyhez kissé ambivalens élmények fűznek, mégis gyakran kötünk ki itt. Oké, az egyik ok nyilvánvaló: imádom olvasgatni a falon az úttörők tizenkét pontját. Olyan fiatalnak érzem magam ilyenkor mindig. A másik az talán a remény. Nem lehet benne biztos az ember, hogy jót fog kapni, de mindig van remény. És persze abban is kell reménykedni, hogy az az étel, ami tegnapelőtt annyira ízlett itt (kacsamáj zsírjában borkorcsolyaként), az ma is jó lesz. Ami nem evidens. Mert amíg egyik nap remek volt a máj, mi több tökéletes állagú, ízű, ugyanakkor mindössze pár karika zöldséget adtak mellé, addig pár nappal később komplett főételként hozták ugyanezt rém sok és igen jó vegyes salátával, a máj minősége viszont felejthető volt. A juhtúrós sztrapacska elviselt volna határozottan nagyobb mennyiségű juhtúrót, ugyanakkor a sztrapacska pont olyan volt, mint amilyet vártam. Csak épp tehéntúróval, ami azért bosszantott. Tetszett, hogy voltak jó borok, nem tetszett, hogy a pincér rám akart tukmálni egy állítólag még jobbat, aminek már a szagától is undorodtam. De oké, még ez is előfordulhat. Hogy mit akart ezután elérni azzal, hogy kifejtette, eddig én vagyok a második vendég, akinek ez a fantasztikus bor nem jön be, azt viszont már tényleg nem tudom. Érezzem magam hülyének? Szálljak magamba? Na hát ilyenekre gondolok, amikor azt mondom, hogy ambivalens a helyhez való viszonyom. Bármikor érhetnek kellemes és kellemetlen meglepetések itt – és talán a bennem élő meglepetésszerető gyerek az, aki újra és újra beül a Táskarádióba.
Azért a Rádayban is lett egy új felfedezettünk: a Púder. A kedves, nem tolakodó, nem okoskodó, nem sznob, nem leereszkedő pincérekért már annyira hálás tudok lenni, s ha ehhez még jó fröccs és jó fröccskorcsolyák is jönnek, akkor tényleg lazán hátradőlök és csak élvezem az esti hűvös levegőt.
A nem tervszerű és nem is reprezentatív gasztrokirándulásunk egyik pozitív felfedezése, hogy végre azokra is gondolnak az éttermekben, akik este szívesen harapnának valamit, de nem vágynak hatalmas szelet húsokra hatalmas vegyesköretekkel. Sajnos bőven akadtak ellenkező tapasztalataink is, és a minőség nem mindig korrelált az árral, hogy finoman fejezzem ki magam. Villány inkább egyszerű kinézetű pizzériája és az abban kapható tonhalsaláta például egyértelműen felette van a csúcskategóriás éttermének – ahova egyébként szerintem nem ültünk volna be, ha lett volna erőnk három lépést tovább menni a 42 fokban – s ahol például egyáltalán nem volt saláta az étlapon. Még leírva is csak bámulom ezt a mondatot és nem értem, nem értem, nem értem. Azt még kevésbé, hogy ha így van, akkor a pincér miért válaszolta az első kérdésemre, miszerint Kínálnak salátát?, azt, hogy igen, tessék, nézze át az étlapot.
Villány egyébként önmagában egy szürreális élmény volt. Nem mondom, jól éreztem magam, de ez nem a külső körülményeken múlt, hanem a remek társaságon és azon, hogy jól akartam érezni magam. Azóta is eltűnődöm, hogy Magyarország egyik leghíresebb borfaluja hogyan engedheti meg magának, hogy ennyire magasról tegyen a turistákra és hogy mi lehetne belőle, ha picit is megerőltetnék magukat és nagyobb lenne a vendégcentrikusság.
Mivel az utazásunk célja a gyerekkori élményeink felidézése volt, természetesen Lillafüred és Tapolca sem maradhatott ki. Nem túlzok, ha azt mondom, hogy a két kirándulóhely büfésorán az elmúlt húsz évben nem történt komoly változás. Sem a berendezés, sem az étlap nem változott – hacsak nem számítjuk a gyros-t, ami egész biztos nem volt kapható a gyerekkoromban, de az is lehet, hogy a személyzet is ugyanaz. Lillafüreden mindenesetre végre ettem normális lángost. Ha valaki azt gondolná, hogy ez sem illik nagyon egy diétába, akkor azt megnyugtatom, hogy a lángos után tettünk egy kb. 3 órás kirándulást jó sok szintkülönbséggel, szóval még így is bőven megvolt a napi mérleg. Amilyen jó benyomást hagyott Lillafüred, annyira rosszat Tapolca, ahol egyébként az étlap teljesen ugyanaz. Ebből is látszik, hogy nem is az a lényeg, mi az étel neve, hanem hogy szívvel készítik-e. Azért rendszeres fogyasztásra nem alkalmasak ezek a turistabüfékben kapható dolgok: a rántott ezmegaz hasábburgonyával a standard, kivételt csak a halászlé, gulyás, túrós csusza képeznek.
Azt hiszem, egy pár hónapra előre teljesítettem a házon kívüli evés adagját, és kifejezetten jó lett a benyomásom. Aminek pedig nagyon örülök: lassan, de biztosan hatott a matematika – még úgy is, hogy csak hozzávetőlegesen számoltam. Számolok egyébként más irányba is, mert a gyerekek (nem)táplálkozását nap mint nap látva komolyan aggódni kezdtem. Most épp egy bombabiztosnak kikiáltott módszert tesztelek rajtuk, amely elvileg megakadályozza, hogy mindent a tányéron hagyjanak, én pedig felegyem a maradékaikat – de erről majd legközelebb.
Az úgy volt, hogy először sütni akartam a tortát, valami jó kis joghurtos-gyümölcsöset, aztán energiaszintemre való tekintettel készen venni, aztán a gyerekek nagy örömére mégis az sk mellett döntöttem, viszont könnyített műfajban. (Igazából csak azért, mert a pékhez elmenni sem volt már erőm, ahhoz meg végképp nem, hogy egyedül maradjak a gyerekekkel, amíg Apahajó tortáért megy.) Így kikevertem egy villámgyors palacsintatésztát, sütöttem hat vastagabb palacsintát, az alsó ötöt megkentem bőven Rote Grützével, ami tkp olyan, mintha erdeigyümölcsös zselés lekvár lenne, csak egyben vannak a gyümölcsök. A felső palacsintára vajjal elkevert sokszázalékos olvasztott csokit csorgattam. Aztán már csak a gyertyákat kellett beszúrogatni, szigorúan szimbolikus számút, az első és második számjegy összegének megfelelőt, lehet találgatni, hogy 18, 72 vagy 54 vagyok-e, vagy netán ezek közül egyik sem. Hétköznapi szülinapra ennyi telt tőlem: meglepetés magamnak.
Az ajándékom persze igazi meglepetés volt, és tényleg az, mert ki gondolta volna, hogy valaki, akit nem hoznak lázba a fonalak, elmegy és keresgél olyat, ami szerinte tetszene nekem. Lana Grossa Linea Pura Organico Print – ez egyilyen arisztokrata fonal, azért van ennyi neve. S ha már arisztokrata, akkor valami soselátottat kellett elkezdenem belőle, egy leejtett szemes kötött nyári sálat. Azt mondtam már, hogy eddig még sosem kötöttem leejtett szemeket? Mármint szándékosan leejtetteket. És mondhatom, halad olyan gyorsan, mint horgolás, úgyhogy még az is lehet, hogy ez lesz a kedvenc kötéstechnikám. A minta pedig itt található a Ravon Sol Degrade Dropped-Stich Infinity Scarf néven. (ha már az arisztokrata hosszúságú neveknél tartunk) Egyébként pedig szerintem mindenki tanuljon valami újat a szülinapján!
Ennek a fingerfoodnak nincs is igazából receptje, annyira egyszerű. Személyenként egy bébicikóriát leveleire szedtem, mindegyik levélbe beletettem egy kis szeletke kéksajtot (erős íze van, szóval tényleg csak keveset). Száraz serpenyőben napraforgómagot és mandulalapocskákat pirítottam, ezt szórtam a hajócskákra. Ez a mennyiség előételnyi, ha kicsit többet készít az ember, akkor könnyű vacsora is lehet. Apahajó megismerkedésünk után kevéssel ilyet készített nekem egyszer – hát csoda, hogy nem tudtam neki ellenállni?
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy hűtőszekrény. Külsőre semmi furcsa nem látszott rajta, de volt egy különleges tulajdonsága. Sosem fogyott ki belőle a cukkini. S mert így volt, a gazdája ha akarta, ha nem folyton cukkinit főzött-sütött-evett. Egyszer például így:
fejenként egy cukkinit kockára vágott. Felszabdalt továbbá – szintén fejenként értve – fél marék snidlinget, fél piros csilipaprikát és kb. 4-5 deka kéksajtot. Serpenyőben olívaolajat forrósított, arra dobta rá a paprikát és a cukkinit. Kevergette-kavargatta, amíg meg nem barnult a cukkini. Ekkor még gyorsan megsózta-borsozta, még egyet kavart rajta és egy mélyebb tálba öntötte. Rászórta a felkockázott sajtot és a felcsíkozott snidlinget, ezen is kavart egyet, aztán figyelte egy picit, milyen szépen olvad a sajt a meleg cukkinin. De nem sokáig nézte, hanem bevillázta rögtön, közben pedig arra gondolt, hogy is fogja elkészíteni legközelebb a hűtőjéből soha ki nem fogyó cukkinit. Itt a vége, fuss el véle.
Igaz, hogy Horváth Ilona még nem is álmodott rebarbaráról, de azért a meggyes lepény receptjét elég jól lehet alkalmazni más gyümölcshöz is. Ha pedig lapos négyszögletű tepsi helyett kerek tortaformába simítjuk a tésztát, rögtön tortát kapunk, mégpedig szaftosat, frissítőt, tökéletes kávékísérőt.
20 deka vajat kikeverünk 15 deka cukorral. (H.I. azt mondja, hogy csak a cukor felével, a másik felét meg a tojásfehérjével együtt felverjük, szerintem viszont sokkal jobban felverődik a tojásfehérje cukor nélkül.). Szétválasztunk négy tojást, a sárgákat hozzákeverjük a vajas masszához, majd külön felverjük a fehérjét és a habot óvatosan beleforgatjuk. Még mindig óvatosan hozzákeverünk 20 deka lisztet a tojásos, vajas, cukros masszához, és amikor már nagyjából egynemű, akkor sütőpapírral bélelt tortaformába simítjuk. Feldarabolunk kb. 40deka rebarbarát 2-3 centis darabokra, a tészta tetejére szórjuk. Soknak fog tűnni, de nem baj, kézzel lehet picit lapogatni a rebarbararéteget, hogy egy része besüppedjen a tésztába. Két-három evőkanálnyi nádcukrot hintünk még a tetejére és betoljuk a sütőbe 200 fokra. Az első kb. 30 percet légkeveréssel sütöttem, aztán átállítottam alsó-felső sütésre és lefedtem alufóliával a formát, mert már elkezdett barnulni a rebarbara. Még 30 percet sütöttem, aztán további 10 percet nyaralt a torta az elzárt, de még meleg sütőben. Végül sütőn kívül szikkadt még vagy fél órát, aztán nem bírtam tovább és megettem kábé a negyedét.
Tavaly is sütöttem egyébként rebarbarás sütit, ha esetleg valakinek az a recept szimpatikusabb. Kellemes hétvégét Nektek!
Az alábbi receptet annak köszönhetem, hogy a Vapianoban a kedves vendég végignézheti, hogyan készül az ebédje. Múltkoriban összeszedtem minden bátorságomat és teljesen vakon zsályás tésztát rendeltem. Szerintem sosem ettem korábban zsályával fűszerezett bármit, most viszont meggyőzött, úgyhogy megpróbáltam az elkészítés fogásait átültetni ehhez a cukkinisalátához. Így készül a csípős szósz: egy csokor zsályalevelet és egy csilipaprikát (azaz fél pirosat és fél sárgát) csíkokra vágtam. Felkockáztam egy zsenge cukkinit. Két evőkanál olívaolajat serpenyőben megmelegítettem, rádobtam a fűszereket és kavargattam folyamatosan.
Pár perc múlva hozzátettem a cukkinit, valamint néhány olajban eltett aszalt paradicsomot is. Sóztam, borsoztam, pici balzsamecetet cseppentettem még rá, majd kevergettem még addig, amíg a cukkini el nem érte az alsó képen látható barnás színt. Melegen tálaltam saját magamnak, az egyetlennek a családban, aki eszik zöld izéket, vágtam hozzá bagettet is, ami amúgy salátához nem szokásom, de ebben a paradicsomnak köszönhetően jócskán van tunkolnivaló olaj, így kivételt tettem. Szerintem mennyei és a csili a légutakat is fertőtleníti. Nagyon csípős, tényleg.
Múlt héten kaptam egy raklapnyi cukkinit. Na jó, csak 4 darabot, de mivel a családban csak én szeretem ezt a zöldséget, a hatás kábé az, mintha raklapnyi lenne. Mindenféléket kitalálok, csak hogy ne kelljen rántott cukkinit meg cukkinipogácsákat csinálnom. Az ötperces variáció így készül: 1 gerezd fokhagymát olajon megdínsztelek, fél cukkinit kockára vágva rádobok és kevergetem pár percig. Aztán egy felvert tojást ráöntök a zöldségre, sózom, borsozom és addig sütöm, amíg meg nem szilárdul a tojás. ezalatt lereszelek ízlés szerinti mennyiségű zamatos sajtot, ami épp most érlelt, kemény kecskesajt volt. Tányérra csusszantom a tojásos cukkinit, megszórom a sajttal, várok picit, amíg ráolvad, s már kész is. Van ennél bonyolultabb recept is, meg még két és fél cukkini a hűtőben, úgyhogy ne lepődjetek meg, ha a következő három posztot a cukkininak szentelem.
Szerencsésen túléltük az évvégi akadályverseny első állomását, az iskolai nyárünnepet. Arra is rájöttem, miért szeretik annyira errefelé a nyárünnepet: mert az időjárásból senki nem jönne rá, hogy nyár van, de ha nyárünnepnek nevezik, akkor legalább tudatosítják magukban az emberek, hogy igen, vége a télnek. És a jó hangulatot se bízták a véletlenre: meghívták Fufo-t, a bohócot.
Az előadás után mindenki kipróbálhatta a különféle zsonglőrfelszereléseket, az egykerekű biciklit, egyensúlyozhatott az órisálabdán. Do itt például a zsonglőrbotot próbálgatta.
Kristóf a célbadobáshoz állt sorba nagyjából 236-szor, minek következtében úgy kétévnyi adag gumicukrot tömött magába, ez volt a nyeremény ugyanis.
És ma kivételesen olyan kép is készült, amin rajta vagyok, ugyanakkor mások személyiségi jogai nem sérülnek a különleges fotótechnikának köszönhetően (lesből ugorva támadás) – szóval íme!
Aki pedig idáig kitartott, megérdemel egy sütireceptet. A bulira kókuszos-csokis kekszet sütöttem és nagyon fogom ezt szeretni, mert a recept kikeresése tovább tartott, mint a megsütése. Az egyik Segítsüti füzetből van, Családi tűzhely fügés-csokis kekszreceptjét alakítottam a lehetőségeinkhez, azaz ahhoz a tényhez, hogy nem volt otthon aszalt füge, volt viszont kókuszreszelék. Egy nagy keverőtálba tettem 20 deka lisztet, 8 deka barnacukrot, 1 tojást, egy csipet sót, 10 deka puha vajat. Kézzel összegyúrtam, majd még belegyúrtam két púpozott evőkanál kókuszreszeléket és 5 deka csokicseppet (apró csokidarabok is megfeleltek volna, bár a feldarabolás megnövelte volna az elkészítés időtartamát 3 perccel.). Kézzel kis korongokat formáztam és sütőpapírral bélelt sütőlapra tettem. Nem nőnek a kekszek, tehát lehet szorosabban egymás mellé pakolni. Kb. 20 darab lesz ebből az adagból, szóval nyugodtan lehet duplázni a hozzávalókat. 180 fokra előmelegített légkeveréses sütőben kb 15-18 percig sütöttem, amíg az alja picit elkezdett barnulni, majd gyorsan elpakoltam az egészet fémdobozba, hogy maradjon még a bulira is.
