Fotogén-e egy lekváros kenyér? Nem. Fejből spontán raktam-e össze a lekvárt? Igen. Elfelejtem-e a receptet, ha nem blogolom be? Igen. Szóval akkor a jövőbeli üvegek kedvéért itt egy nemfotogén baracklekvár receptje.
Kétfélét főztem egy lábosban, mégpedig így:
A rendelkezésemre álló barackmennyiség 1070 gramm volt kimagozva, a csúnya részek kivágása után. Ehhez tettem rögtön a főzési folyamat elején 300 gramm zselésítőcukrot (3 az 1-hez fajtát), egy férfihüvelykujjnyi hámozott gyömbért 6 vékony szeletre vágva (de azért nagy szeletek, hogy a végén ki lehessen szedni) fél bio, ehető héjú citromot felszeletelve, egy egy másik fél citromnak csak a levét. A hozzávalókat lassú tűzön kb. egy óráig főztem. Ezalatt a félbevágott barackok egészen összefőttek, és a lekvárnak savanykás, gyömbéres mellékíze lett. Az adag egy kb. félliteres uborkásüveg és egy kisebb befőttesüveg megtöltésére lett végül elég. Először kiszedtem a gyömbér- és citromszeleteket és a nagyobb üveget töltöttem tele. Mivel nem voltam meggyőződve, hogy a gyerekek a savanykás lekvárt fogják szeretni, így a maradék lekvárba beleöntöttem spontán ötlettől vezérelve az otthon lévő összes kókuszreszeléket, ami kb. 1 dl-nyi volt. Kicsit még kevergettem a lekvárt – már kókuszostul – ugyancsak lassú tűzön, majd pár perc múlva ezt az adagot is átkanalaztam a kisebbik lekvárosüvegbe. Két napig volt dunsztban a két üveg, és akkor most lehet fogadni, hogy meglesz-e két napig a benne lévő lekvár. A gyömbéres nem meglepetés, azt már máskor is csináltam, viszont a kókuszos zseniális, egész biztos jön még folytatás! Kis lábjegyzet hozzá: a kókusz nagyon édes, szóval a normál cukormennyiséget nyugodtan lehet csökkenteni.
Ahogy ígértem, a vega kenyérsaláta után a húsimádó változatot is bemutatom. A benne lévő hús mennyiségével lehet variálni, személyenként 10 deka pulykamellfilé már elég lehet, de nekünk most pont gyorsan el kellett főzni hamarosan lejáró húst, úgyhogy 15 dekányit számítottam fejenként. (A recept összes hozzávalója felnőtt fejenként értendő, így az adag bőséges vacsorára elég.)
Forró serpenyőbe egyszerre beletettem egy marék póréhagymakarikát, a 15 deka feldarabolt húst és két evőkanál olívaolajat. Párszor megkevertem, aztán úgy fektettem a húsokat, hogy egyik oldaluk szépen sülhessen. Kevés sót, négy tekerés feketeborsot és egy evőkanálnyi szárított oregánót szórtam az egészre. Addig sütöttem így, amíg az egyik oldalon szépen megsült a hús, majd megfordítottam mindegyiket külön. Kevés balzsamecetet spricceltem a serpenyőbe, majd amikor a hús másik fele is szépen megsült már, a serpenyőbe dobtam négy szem háromba vágott koktélparadicsomot és az egészet felöntöttem 1 deci zöldségalaplével, hagytam picit rotyogni, majd két evőkanál tejszínnel és három evőkanálnyi juhfetával finomítottam. Ahogy a feta elkezdett olvadozni, azaz max. fél perccel később, leszedtem a tűzről a serpenyőt és beletördeltem – még mindig személyenként számított – 3 kis szelet kétszersültet. Átforgattam fakanállal a szószos húson a kenyérkockákat és azonnal tálaltam.
A kenyérsaláta két okból is nagyon hálás étel: egyrészt köret készítése nélkül is komplett, jóllakató étel, másrészt a kenyér felszívja a finom salátaöntetet, ami máskor csak úgy a salátástál alján maradna. Nálunk történetesen volt otthon ipari mennyiségű kétszersült betegség esetére, de mint kiderült, a betegek nem szeretik, úgyhogy kerestem nekik másik életcélt – mármint nem a betegeknek, hanem a kétszersültnek.
A vegetariánus változat így készül (a mennyiségek egy személyre értendők, amennyiben főételnek készítjük a salátát): fél salátacukkinit felkockáztam, nyolc koktélparadicsomot elfeleztem (vagy hasonló mennyiségű másféle paradicsom is tökéletesen megfelelne), két gerezd fokhagymát apróra vágtam és az egészet olívaolajon puhítottam addig, amíg a cukkini al dente lett. Ekkor borsoztam, rákockáztam 10 deka juhfetát (Spar Bio-Fetat vagy ahhoz hasonló állagú, tehát nem túl zsíros, feldarabolható fajtát), párszor még megkevertem, hogy a feta a paradicsom levével elegyedve megolvadjon, majd levettem a tűzhelyről és beletördeltem két szelet kétszersültet. Ha lett volna otthon friss metélőhagyma, azzal még lehetett volna fokozni, de anélkül is remek lett. Fontos, hogy a kenyér- illetve kétszersült kockák közvetlenül tálalás előtt kerüljenek a salátába, így lesz még ropogós, de már kellően szaftos az állaguk. A húsevők pedig legyenek résen, holnap jövök a húsos változattal.
Az ötlet, hogy szülinapomra grillszakácskönyvet kapjak, tulajdonképpen jogos, én ugyanis evés helyett is szívesen nézegetek jó ételfotókat, olvasgatom hozzájuk a leírást. Fél óra alatt így tulajdonképpen jól is lakok anélkül, hogy ténylegesen megfőznék bármit. Az mondjuk egy kicsit zavaró tényező, hogy nálunk a kertben meg van tiltva a grillezés, szóval esélyem sincs a receptek kipróbálására normál grillezővel, lázasan várva, hogy a faszén parázs pont tökéletes legyen. Azért nem hagyom magam, van a sütőmben grillfunkció, sőt, ahogy a múlt héten a használati utasítás olvasása közben rájöttem, a szerkentyű sokkal több mindenre alkalmas, mint amit valaha sütőtől elvártam volna, tehát ha már grillez is meg itt ez az új szakácskönyv, akkor ki kellett gyorsan próbálnom.
A szokásos kolbász és haloumi mellé készítettem egy újdonságot, a grillezett édesköményt. Egyszerű, viszont remek köret – így készül: A sütőt előmelegítettem 200 fokra. Két személyre egy nagy édesköményt vettem. Felnegyedeltem, kivágtam az alsó közepét ék alakban, és sós vízben egy nagy gerezd fokhagymával majdnem puhára főztem a gumót. A főzővízben szétesett kicsit a sok réteg, de ez nem baj. Alufóliából hajtogattam egy kis peremes tepsiféleséget, ebbe tettem a szűrőkanállal kihalászott édesköményt szép egyenletesen elosztva. Egy kiskanál vajat elosztottam rajta, hogy ráolvadjon mindenütt, sóztam-borsoztam, majd parmezánforgácsokat szórtam a zöldség tetejére. A többi grilleznivaló mellé tettem a grilltálcára és a sütő grillezőfunkcióján addig sütöttem, amíg ilyen szép barnás nem lett a teteje, kábé 20 percig. Ennyi az egész, nem boszorkányság, viszont kiváló a haloumihoz.
A hűtőszekrény tele volt kis mennyiségű zöldségmaradékkal, mi sem kézenfekvőbb ilyenkor, mint egy remek kis serpenyős mindenes. Egy személyre két zöldhagymát, fél sárga pritaminpaprikát, nyolc szál zöldspárgát és 6 közepes fej csiperkét használtam fel. Olívaolajat melegítettem, majd először a hagymát, paprikát és zöldspárgát pároltam fedő alatt, majd amikor már nagyjából megpuhultak, hozzátettem a gombát is, sóztam és borsoztam. Innentől fedő nélkül kevergettem addig, amíg a gomba el nem érte jellemző pirított állagát. Ráöntöttem az egészre fél citrom kifacsart levét és még forrón, parmezánforgáccsal megszórva tálaltam.
Vannak, akik vendégség esetére menüt készítenek. Több fogás van és minden mindenhez passzol, ízek és színek harmonizálnak. Én úgy készítem elő a vendégségeket, hogy kitalálok valamit, ami mindössze arra jó, hogy aztán mégse azt főzzem meg. A menü ugyanis bevásárlás közben alakul ki. Abból veszek, ami szép. Vagy amit már két hete is pont kerestem, de akkor nem volt. Aztán az is közbejöhet, hogy pont előtte rabolták le a keresett árut és ez húzza keresztül a számításaimat. Szombat reggel is hazajöttem vagy hétféle alapanyaggal és gőzöm sem volt, hogy mit fogok főzni. És mert vasárnapra se tartottam előrébb a döntésben, inkább csináltam ezt is, azt is.
A vajban párolt spárga májusban szinte kötelező, a virsli az ebéd gyerekbiztos része (az a fajta, amit Frankfurter néven árulnak Ausztriában, minimálisan se hasonlít a magyar virslihez). A prímet egyértelműen a spenótos-juhsajtos lepény vitte.
1 csomag levelestésztát kiterítettem egy tepsire, a széleket picit felgöngyölítettem. Mélytányérban felvertem egy tojást, majd villával összetörtem 200 gramm Spar Bio fetasajtot. Ez a feta morzsálódós állagú és picit más íze van, mint a többi fajtának, úgyhogy ha lehet, mindig ezzel sütök-főzök. Picit megborsoztam a sajtos-tojásos keveréket. Serpenyőben vajat olvasztottam és 250 gramm bébispenótot két gerezd fokhagymával, pici sóval megfonnyasztottam. A leveles tésztán először egyenletesen elosztottam a sajtos keveréket, aztán arra rátettem a spenótot kanalanként. Addig sütöttem, amíg szép színe lett – sőt, egy picit tovább is, ahogy a képen látszik. Azért így is remek lett.
Volt a lepénynek társbérlője is a sütőben, mégpedig a mozzarellás gomba. Egy tűzálló tálban szeletelt gombát rétegeztem, leöntöttem pici olívaolajjal. A tetejére mozzarellaszeletek kerültek, pici só, picit bors és sok oregánó. Először a lepény alatti polcon, majd amikor a lepény elkészült, még egy kicsit a felső polcon sült a sütőben. Levet engedett, azt nem ettük meg, csak a gombát a ráolvadt sajttal. A vendégek pedig tetszés színleltek, úgyhogy majd máskor is kapnak ilyesmit.
– Gyerekek, hát csak engem zavar, hogy mindenfelé a lakásban dolgok vannak szétszórva a padlón? – Sajnos attól tartok, igen. Esetleg még apát. (Jelenet egy elképzelt család életéből)
***
Pár hete volt egy kis eszmecsere FB ismerősök között arról, hogy egyeseket irritál, amikor bizonyos amerikai háziasszony-bloggerek azt a látszatot keltik, mintha náluk minden egyes nap lenne frissen sült hétrétegű torta, a gyerekek mindig színben harmonizáló stílusos ruházatban túrnák a homokot, de csak annyira koszolnák össze magukat, hogy az a maszatosgyerek-fotókhoz pont elég legyen, satöbbi, satöbbi. Mondjuk az életemben bőven van elég irritáló esemény ahhoz, hogy az ilyenek még nem érjék el az ingerküszöbömet – meg ebből a fajta blogból nem is túl sokat olvasok -, de egyébként is teljesen megértem, ha valaki a blogjába nem az egész életét teszi ki, hanem csak azt, amit vadidegenek előtt is vállalni tud. És valljuk be, még ha teljesen normális is, hogy odaég az ebéd, amíg egy nemvárt telefont intéz az ember, azért mégsem ez lesz a következő poszt témája. Persze, amikor az Anyahajó indult, még a horgolás előtti korszakban, rendszeresen írtam az anyaságnak azon élményeiről, amelyeket senki nem ver nagy dobra. Kaptam is érte hideget-meleget, többek között, hogy azért fogy a magyar, mert aki engem olvas, annak tutira nincs kedve szülni. Ezt meg nem szolgált bóknak vettem, mert közvetlen hatással lenni egy nép demográfiájára igazán nem semmi. (Mondjuk a blogger-statisztikák alapján nem valószínű, hogy alapja lett volna ennek a bóknak.)
Aztán békésebb témákat választottam, részben meguntam a támadásokat, részben hozzászoktam ahhoz, hogy napi háromszor két óra alvással is működjek, aztán meg a gyerekek mégiscsak megtanulták átaludni az éjszakát, nem estek le minden nap a játszótéren valamiről, ha két másodpercre félrenéztem és már nem vártam el egy jó naptól, hogy kellemes félórás sétával végződjön kettesben andalogva Apahajóval. Harcedzett anya lettem, úgyhogy a blogban maradt a dolgok szép oldala, fonalak, horgolások, receptek, ilyesmi. Van viszont az a helyzet, amikor mégiscsak fel kell villantani, hogy mi van a kulisszák mögött. Különben nehezen érthető, hogy a tavaly decemberben elkezdett tavaszi terítő, amelynek első 65%-a néhány nap alatt készült el, miért van még mindig WIP-állapotban, mégpedig változatlanul 65 %-os készültséggel. Hát ezért:
Nálunk mostanság dúl a hatéveskori krízis. Nem tudtam volna amúgy, hogy van ilyen, ha nem meséltem volna néhány közeli barátnak arról az őrületről, ami úgy két-három hónapja tart és ők erre nem kérdeztek volna vissza mindent értő tekintettel, hogy ugye, pont most volt hat éves a Gyermek. Úgy látszik, hat évesen mindenki megkergül átmenetileg. Unják az ovit, a szülők kezdenek totál kínossá válni, és amúgy is, miért nem lehet kizárólag édességen élni.
Hatévesünk egyik nap – még valamikor télen – a változatosság kedvéért nem úgy bőgött, mint amikor dühös, hanem mint amikor szomorú. Hát mi a gond. ÁÁÁÁ, ezt nem lehet elmondani. Ó, dehogynem, nekem bármit elmondhatsz. De haragudni fogsz. De nem. De igen. De megígérem, hogy nem. ÁÁÁÁ, nem merem elmondani. Na de tényleg és becsszó. Na jó, megmutatom, de tényleg ne haraguhudj.
És akkor a gyerek odavezetett a nappaliban a kisasztalhoz és megmutatta a horgolt terítőn a lyukat, amelyet saját kezűleg vágott bele. Aztán amikor látta, hogy betartom az ígéretem és tényleg nem haragszom rá, sőt, még vigasztalni is próbálom, akkor odavezetett az étkezőasztalhoz és azon a terítőn is megmutatta a lyukat, amit saját kezűleg vágott bele. Mondjuk ez már jobban fájt, mert azt tényleg nagyon szerettem, de hát megígértem, hogy nem haragszom, szóval nem haragudtam.
Tudod, ez bármikor előfordulhat, hogy valaki belevág a terítőbe, ezért szoktam mondani, hogy amikor barkácsoltok, vegyétek le a terítőt. De én ezt nem véletlenül csináltam, hanem szándékosan.
Na paff. Ennyit a hatévesek frusztrációjáról, amelyet azzal vezetnek le, hogy az anyjuk sk horgolt terítőit vagdossák.
Megnyugtatásotokra mondom, hogy az egyik terítőt nem annyira sajnálom, a másikat meg valamennyire sikerült megmenteni, azaz ha valaki nem tudja, hogy lyukas, akkor nem veszi észre, csak mondjuk mosógépbe már nem merem belerakni. A Gyermek teljesen meg volt hatva, hogy milyen hidegvérrel kezeltem a helyzetet és még én vigasztaltam az eset után őt. Amúgy ha valaki nyolc éve azt mondta volna nekem, hogy így fogok reagálni az esetre, nem hittem volna, szóval igenis, képes az ember a változásra, csak mondom. Viszont az akkoriban minden este öles léptekkel előrehaladó tavaszi terítőmet akkor félreraktam és azóta se nyúltam hozzá. Megvárom, amíg családilag túléljük a hatévesek krízisét.
A hétvégi szülinapi zsúr végül lezajlott, ráadásul várakozáson felül jól sikerült és ebben a remek játékokon kívül minden bizonnyal része volt a könnyű és finom tortának is. Rendelkezem annyi önkritikával, hogy kulcshelyzetben nem kísérletezem teljesen sk tortával, hiszen amennyire magabiztos vagyok főzésben, annyira bizonytalanul mozgom a sütik és torták világában. Nekem már sima kevert tésztát is sikerült elrontani. Így aztán biztosra mentem, kész tortaalaphoz csak a krémet készítettem saját kezűleg. Az adagot nem találtam el, de szerencsére többet készítettem a szükségesnél, a maradék pedig nem fog ki rajtunk. A következő recept tehát két tortára elegendő mennyiség vagy egy tortához, ha több tortalapot akar megkenni az ember.
600 gramm mascarpone-t habosra kevertem 100 gramm porcukorral, majd még tovább 200 gramm tejszínnel. Az így kapott krémet lehet színezni ételfestékkel vagy kicsit kevésbé hatékonyan, de egészségesebben meggybefőtt levével. Kb. 20-25 teáskanál befőttlé pasztellrózsaszínné színezi a krémet és picit folyósabbá is teszi. Így még szépen megáll a tortán, de több lét már nem bírt volna el szerintem. A krémmel megkentem a tortalapot kb. 1-1,5 cm vastagon, és az évszakhoz illően színes cukortojásokkal díszítettem.
A fenti krém egyébként más kontextusban is sikert aratott már. Fahéjjal párolt almát és a mascarponekrémet pohárban egymásra rétegezhetjük és megszórhatjuk reszelt csokival, s máris sokkal franciásabbnak tűnik ez az egyszerű kis krém. Mondjuk aki fogyókúrázik, az kerülje nagy ívben vagy függessze fel a diétáját – ha engem kérdeztek, inkább az utóbbit javaslom.
Ez a recept nem épp időtakarékos, cserébe viszont a céklát nem nyersen kell meghámozni, hanem amikor már meg van sütve, szóval jóval egyszerűbb a művelet.
3 kisebb céklát alufóliába csomagolva másfél óráig 200 fokon sütöttem és meghámoztam. Aprítógépbe tettem a négybe vágott zöldséget, egy pohár céklaivólét, másfél dl natúr joghurtot és 1 tk dijoni mustárt. Összeturmixoltam, majd felöntöttem annyi vízzel, hogy leves sűrűségű lett. Mivel ekkor már a folyékony hozzávalók miatt eléggé kihűlt az eredetileg forró cékla, még rövid ideig lábasban melegítettem. A legvégén beletettem két tk őrölt római köményt, kevés sót és 4-5 tekerésnyi borsot, majd petrezselyemzölddel tálaltam. Sóskiflikarikákkal tökéletes vacsora például vasárnapra. Még a közelgő hétfő gondolatát is elviselhetővé teszi.
Azt a feladatot kaptam néhány napja egy orvostól, hogy egyek naponta háromszor meleg ételt, és ha jó leszek, meg még megiszom egy csomó rosszízű főzetet, akkor nyárra újra ehetek paradicsomot. A paradicsom a kedvenc ételem, szóval tényleg mindent hajlandó vagyok megtenni, hogy újra ehessek, még ezt a napi három meleg ételt is. Mondjuk a fantáziámat eléggé igénybe veszi. Az oké, hogy reggelire meleg gabonakása vagy párolt gyümölcs. Az is oké, hogy ebédre vagy vacsorára normális meleg főtt étel. Na de a harmadik étkezés nekem mindig hideg volt eddig. Meleg és mégis könnyű, viszonylag gyorsan készüljön el és legyen szállítható is, nem kis követelmény. Itt van például ez a szardellás párolt zöldség.
4-5 sárgarépát felkarikáztam és párolóedényben puhára pároltam. Egy cukkinit feldaraboltam, serpenyőben kevés olajon kevergetve pirítottam. Amikor roppanós lett, beleöntöttem a serpenyőbe a répakarikákat is, valamint fél üveg (pici üveg) szardellát, ez kábé 7-8 halacska volt. Kevés vizet is öntöttem a serpenyőbe és kevergettem rövid ideig, amíg a szardellák a vízben elvegyültek és már csak egy drapp színű szósz volt látható a hal és a víz helyett. Ekkor fűszereztem borssal, és még jó melegen fogyasztottam.
