Receptek

Blogkóstoló: gombás fasírt baconbe göngyölve

6 hozzászólás Blogkóstoló: gombás fasírt baconbe göngyölve című bejegyzéshez

Életemben először veszek részt blogkóstolóban, de nem utoljára. A Sherpa konyhája blogot sorsolta ki nekem ennek a fordulónak a házigazdája, a Serpenyővirtuóz.
Amikor először benéztem a Sherpa konyhájába, némileg pánikba estem. A bemutatott ételek, különösen a sütemények amolyan igazi békebeli receptek, amilyeneknek az elkészítéséhez még sosem mertem hozzálátni. Sütemények kétféle krémmel, egyáltalán: olyan sütik, amik jóval a kevert gyümölcsös bonyolultsági szintje fölött vannak, márpedig nekem még azok sem sikerülnek mindig. Húsételeket meg nálunk főleg Apahajó készít, a család legőszintébb tagjai, a gyerekek ugyanis megmondták, én hagyatkozzam csak azokra a fogásokra, amikben zöldségek vannak, húsban apa jobb. Néha azért főzök bonyolultabbat is, de akkor csak utólag árulom el, miután már mondták, hogy ízlik nekik. Ilyenkor a maximum, ami tőlük telik, az olyasmi, mint “egész jó ahhoz képest, hogy nem apa csinálta.”. Na, kösz.

Azért sikerült olyan receptet találnom, aminek neki mertem volna ugrani, nem is egyet,  és ezek közül végül a baconbe csavart gombás fasírtot választottam. Az eredeti receptet kicsit módosítottam a ház szokásaihoz és csak két személyre főztem: 15 deka gombát és egy kisebb fej hagymát feldaraboltam kis kockákra, majd serpenyőben először fedő nélkül pirítottam, aztán lefedve pároltam. A pároláskor sót, borsot és szárított kakukkfüvet adtam hozzá, valamint negyed citrom levét csavartam még bele.
Amikor már puha volt a hagyma, tettem még hozzá egy kiskanál dijoni mustárt, mustár nélkül nálunk nincs gombás étel, ez az én vesszőparipám. Ekkor fedő nélkül kevergettem addig, amíg már nem volt leve a gombának.
Ekkor felvertem néhány tojást egy tálban – a múltkori sütésből volt még a hűtőben egy kis tojásos keverék, egy balesetes tojás megmenthető egyik fele, két tojássárgája, s ehhez még ütöttem egy teljes tojást. A felvert tojásba beleöntöttem a gombás ragut, majd evőkanalanként hozzáadtam összesen hat ek zsemlemorzsát. Az eredeti recept vízbe áztatott kenyérszeleteket ír, amitől valószínű lágyabb lesz a kész fasírt, nálunk viszont általában nincs otthon fehérkenyér, így a zsemlemorzsát szoktam e célra bevetni. Az adott mennyiséghez a 6 ek pont jó lett, picit még ragacsos volt a massza, de sütés után még vállalhatóan puha maradt a kész fasírt.
Maroknyi mennyiséget vettem egy fasírthoz, mindegyiket külön belecsavartam egy szelet baconszalonnába, majd sütőben 200 fokon, alsó-felső üzemmódban sütöttem addig, amíg a bacon már szépen barnult, de még nem égett oda. Zöldsalátával és párolt rizzsel ettük és bár eleinte kétkedve fogadta Apahajó, végül az ízek meggyőzték.

A legjobban az tetszett ebben a Blogkóstoló játékban, hogy kényszerített kilépni a komfortzónámból. Ritkán főzök bármit, ami nem villámgyors, serpenyős fogás, párat kavarok, picit lefedem, magától készül szinte. Idejét se tudom, mikor formáztam utoljára fasírtot, vagy készítettem olyan ebédet, amihez a főzőlapot és a sütőt is kellett használni. Biztos van ilyen, de tényleg nem gyakran, mert legtöbbször elálmodozom az időt 12-ig és akkor valami hihetetlenül gyorsat kell összehozni egy majdnem üres hűtőből, mert ugye a bevásárlás nálunk általában szombat délutáni program. A félig üres hűtő persze nem annyira tragikus, ha belegondolok, hogy a család összes nemszeretem hozzávalóját ki kell hagyni, és akkor nem olyan sok marad a közös halmazban. Mondanom sem kell, hogy nem a felnőttek faksznisak.
Sherpánál azért láttam pár olyan ételt, amelyik láttán azt mondom, talán érdemes időnként fél óránál többet is szánni a főzésre. Mert ott van például egy csodás citromkrém vagy épp ez a citromos-mákos trüffel, és akkor még csak az édességekről beszéltünk! A sárgaborsóleves elvileg nem egy egzotikus fogás, mégis milyen régen ettem utoljára! A téli szünetben biztos beiktatom egyszer, ne zárjuk ki, hogy a gyerekek is megeszik, végül is a babot szereti legalább az egyik. És a sor még sokáig folytathatnám főételekkel és még inkább desszertekkel, amikben Sherpa konyhája nagyon erős szerintem.

Az én blogomról a Teller-cake blog szerzője a bounty kekszet választotta. Az ő verziója persze gyönyörű lett, nézzetek be hozzá is!

Mákom volt

Vannak elronthatatlan receptek, a mogyorós keksz, amit már vagy 14 éve rendszeresen sütök telente, például egy ilyen elronthatatlan süti. 1 tojásfehérjéhez 6 deka őrölt mogyoró és 6 deka cukor kell, a fehérjét habbá verem, hozzáadom óvatos keveréssel a cukrot és a mogyorót, majd kiskanállal sütőpapírral bélelt tepsibe teszem kupaconként a masszát. Ha van otthon köralakú ostya, akkor arra kanalazom, de vész esetén nélküle is működik. Sütés alacsony hőfokon (kb. 100fok) sokáig, leginkább szárításnak lehet nevezni. Egyszerre két tojásból szoktam sütni. A keksz nem szép, viszont finom és főleg gyorsan megvan, tökéletes spontán vendégeknek tea mellé kínálni vagy ha épp nincs otthon édesség és kedvünk sincs leugrani a boltba. 

Persze nem is én lennék, ha az elronthatatlan receptet nem sikerülne elrontanom, mégpedig úgy, hogy miután a megkezdett darált mogyoró elfogyott, felbontottam egy másikat, csak épp abban mák volt. Hogy az is volt ráírva? Na igen, olvasni is kellett volna, mielőtt beleborítottam a mákot a mogyoró tetejére. De ha már így alakult, gondoltam, megpróbálom, hátha valakinek a torkán így is lecsúszik. Persze volt fújolás meg nemszeretemamákotsikítás, de én elszánt maradtam. Végül készen egészen finom lett. Azt hiszem, ha több mák csúszott volna bele, akkor már túl tömény lett volna az íz, de így kb. fele-fele arányban még épp jó volt.
Kellemes hétvégét Nektek!

Meleg reggelik: polenta mangószósszal

A múltkori meleg reggelis bejegyzés után valaki feltette a kérdést, hogy valóban jóllakom-e ennyivel reggelenként. Sokszor igen, de ha éhesebb vagyok, akkor gabonaféléből főzök kását. Sokkal bonyolultabban hangzik ez, mint amilyen valójában. A polenta például nagyon hálás gabona, háromszoros mennyiségű vízbe teszem, ha nagyon sietek, akkor a vízforralóval előmelegítem a vizet. Addig melegítem a főzőlapon fedő alatt, amíg már forr a víz, esetleg utána még egy percet, aztán félrehúzom a lábast, a fedő rajta marad és tíz perc múlva már meg is puhult, fel is duzzadt a polenta. Végül kevés mézzel és sok fahéjjal ízesítettem. (Két főre fél vizespohárnyi polentát/ kukoricadarát másfél vizespohárnyi vízzel készítek, de az adag persze ízlés és étvágy dolga.)

Amíg a polenta duzzad, a gyümölcsszósz is elkészül hozzá. Persze a mangószósz inkább kivételes, mint rutinszerű. Egy barátnőm hozta a mangót, hogy esti dumálás közben együk meg, de a fele megmaradt, úgyhogy a reggelihez használtam fel. Egy almát és fél mangót felvágtam kis kockákra. Az almán a héj is rajta maradt. Kis láboskában az almát vajon és kevés vízzel megpároltam, majd amikor már elég puha volt, akkor a mangót is hozzáöntöttem. Tovább melegítettem, így a gyümölcsdarabok ugyan még látszottak, de a mangó elkezdett szószállagúvá válni, úgyhogy késznek nyilvánítottam.
Egy tálkára a kásából és a szószból is szedtem, összekevertem az egészet, s máris kész az igen laktató és fejedelmi meleg reggeli. Elkészítési idő kb. 12 perc.

Háromhagymás sütőtökleves

Két szempontból is kísérlet volt az a mostani tökleves. Először is stájer tökből készült, aminek a héja sötétzöld, a belseje pedig színre-ízre- illatra-állagra is a sárgadinnyére hasonlít. Bevallom, ez eléggé elbizonytalanított. A másik újítás pedig, hogy ezúttal nem krumplival kevertem a tököt, hanem hagymafélékkel.
Egy fél focilabdányi megtisztított stájer tököt felkockáztam. Megtisztítottam és felkarikáztam egy nagyobb fej gyöngyhagymát, két kövér gerezd fokhagymát és egy zöldhagymát. Kevés olajon megpirítottam a hagymákat, majd a fazékba tettem a tököt is. Ráöntöttem fél liter húsleves alaplét és addig főztem közepes lángon, amíg a tök nagyon puha lett. Ekkor utánsóztam, borsoztam, turmixoltam, majd pirított mandulával és napraforgómaggal tálaltam. A képen a barna csík tökmagolaj, ez is jót tesz a levesnek, ha éppen van otthon.

A kísérlet eredménye, hogy a krumpli valóban kihagyható kellék a töklevesből. A stájer tök nem lesz a kedvencem, mert szerintem lényegesen édesebb fajta, mint a “butternut” és a hokkaidó, ennek megfelelően jobban kell sózni. Ezzel az erősebb fűszerezéssel viszont finom és könnyű leves lett, ideális meleg vacsora.

Szilvás sütőtökragu

1 hozzászólás a(z) Szilvás sütőtökragu bejegyzéshez

A múltkori békülős sütőtök után nem tudtam leállni és kipróbáltam egy picit rafináltabb változatot.
Először is egy életem, egy halálom, megkockáztattam, hogy a hokkaidó tökön rajtahagytam a héját. Elég hihetetlen volt, hogy az a héj, amit lehámozni meghaladja az erőm, majd kényelmesen ehető lesz, pedig tényleg.

Így a kb. 1 kg-os hokkaidó tököt csak alaposan megmostam, kiszedtem a középső szivacsos-magos részt és a maradékot felkockáztam. Mély serpenyőbe öntöttem, rá kb másfél dl zöldségalaplét öntöttem és elkezdtem párolni fedő alatt. Amikor már elég puha volt, 6 szem kimagozott szilvát is tettem hozzá, azzal együtt már fedő nélkül rotyogott tovább. Amikor a szilva is megpuhult, ráöntöttem még kb 1 dl, talán picit több zsírszegény kókusztejet, őröltem rá sok borsot és picit sóztam, valamint megszórtam provance-i fűszerkeverékkel. Ekkor már csak kb. 1-2 percig tartottam a tűzön, hogy az ízek összetalálkozzanak.
Köretként ettük rozmaringos pulykához és párolt borsóhoz, aztán pár nappal később a maradékot fetakockákkal melegítettem össze vacsorára. Mindkét változatban ismétlésért kiált, legközelebb még több szilvával.

Ősz, pisztráng, kelbimbó

Szeretem, hogy ősszel nemcsak a parkban és az erdőben van színorgia, hanem a konyhában is. Itt van például a kelbimbó és a sárgarépa, amelyek igen jó párost alkotnak. Pisztránggal meg egyenesen tökéletes a team!
Vegyél friss halat, mondtam Apahajónak, az ablakon még utánakiabáltam, hogy filéset, de mindenképpen. Ha friss halról van szó, én végül mindig a lazacnál kötök ki, szép a színe és ennyi. Amikor megláttam a pisztrángot, kicsit elbizonytalanodtam, mert én még azt sose. Végül a szerepeket úgy osztottuk el, hogy ő a pisztrángot én meg a köretet készítem el. A pisztráng receptje annyira egyszerű, hogy már-már kínosnak érzem leírni: az alufóliát meg kell kenni vajjal, megszórni liszttel, beletenni a mindkét oldalán megsózott pisztrángot, batyut csinálni a fóliából és 25 percig sütni. Annyi batyu készüljön, ahány személyt várunk ebédre. A vaj aromája átjárja a halat, a liszttől a bőre ropogós lesz, a többi puhára párolódik, egyszerűen tökéletes. Tálaláskor pár csepp citromlé még jót tesz neki. Személyenként 10 dkg friss filézett hallal szoktam számolni.

A kelbimbó-sárgarépa köret sem boszorkányság: két gerezd fokhagyma, két nagyobb sárgarépa és 6-7 kelbimbó a kétszemélyes adag – mert ugye a gyerekek nem eszik meg, túl egészséges.
A felszeletelt zöldségeket együtt kevés olajban kevergetve pirítottam serpenyőben addig, amíg a kelbimbó picit barnulni kezdett. Régebben itt meg is álltam volna, az utóbbi időben viszont kínai hatásra az alapos főzés híve lettem, úgyhogy öntöttem a serpenyőbe kb. 1 dl vizet, picit sóztam az egészet és fedő alatt pároltam addig, amíg igazán puha nem lett a répa. Most hosszú lenne leírni, hogy miért érdemes feláldozni a vitaminok egy részét az alapos puhításért cserébe, mindenesetre nekem jót tett ez a fajta változtatás, úgyhogy maradok ennél. A végeredmény egy könnyű és egészséges fogás, ráadásul valódi színorgia mindössze fél óra alatt.

Tonhalas pite iskolakezdésre

Ausztriában az elsősök első tanítási napja igazi ünnep. Az osztálytársakkal és az osztályfőnökkel csak kb. fél órát töltenek a gyerekek. A mi iskolánkban van még évnyitó istentisztelet, de ez egyházi iskolai specialitás, egyébként nem jellemző. Még évnyitóval együtt is 9.15-kor már elengedik a gyerekeket haza, és kezdődhet a családi ünneplés. A gyerekek kibontják a Schultütét, az édességet és egyéb ajándékokat rejtő csodatölcsért, a családok általában ugyanúgy összegyűlnek, mint keresztelőkor, ballagáskor, szülinapkor. Nálunk helyben lévő rokonság hiányában inkább egyszerűsített ünneplés zajlik, Do. például azt kérte három éve, hogy egy bizonyos étterembe menjünk el ebédelni és mert igazi napos nyárutó volt, sétáltunk egy nagyot a belvárosban, készült néhány emlékezetes fénykép. K-nak már nem volt ennyire szerencséje, egész nap zuhogott és hideg volt, egyetlen porcikánk sem kívánkozott ki a lakásból, ráadásul a kivett szabadság ellenére volt Apahajónak egy kirándulása a munkahelyére, úgyhogy az éttermi ebéd meghiúsult. Helyette sütöttem egy tonhalas pitét – gyenge kárpótlás a kívánt tonhalas pizzáért, de majd azt is bepótoljuk.

A pitetészta elég gyorsan megvan: összegyúrtam 20 deka lisztet 10 deka hideg vajjal és annyi vízzel, hogy egyben maradjon a tészta, de ne ragadjon (picit kevesebb, mint 1 dl, de kanalanként érdemes hozzáadni.) Ez a tésztagombóc annyi időt tölt aztán a hűtőben, amíg elkészül a töltelék.

Tonhalas töltelék: két tonhalkonzervet és kb. 250 gramm paradicsompürét (nem sűrített paradicsomot) villával összekevertem, kicsit sóztam, borsoztam, beleütöttem két tojást, ezzel együtt elkevertem. Felvágtam egy fél piros kaliforniai paprikát és előkészítettem kb. 1 dl olívabogyót. Lereszeltem a sajtot (valami fűszeresebb ízűt ajánlok).

Kivajaztam és liszttel megszórtam a piteformát, elővettem a hűtőből a tésztát és kibéleltem vele a formát. Az egyszerűbb módszert szoktam alkalmazni, nem nyújtom a tésztát egyenletes vastagságúra, mert ez a tészta eléggé nehezen kezelhető fajta, hanem a forma közepéről kézzel úgy nyomogatom, hogy végül mindenhova jusson kb egyforma vastagon és pereme is legyen. Ekkor a tésztára öntöttem a tonhalas tölteléket, tetejére tettem az olívabogyót és paprikát a család igénye szerint (csak olívabogyó, semelyik, mindkettő, olíva, de a paprikatöltelék nélkül), megszórtam egyenletesen a sajttal és kb. 50 percre betoltam a sütőbe 200 fok légkeverésre. Az ünnepelt először nem volt boldog, hogy pizza helyett pitét kap, aztán meggyőzték az ízek.

Az ősz első sapkája

5 hozzászólás Az ősz első sapkája című bejegyzéshez

Do már vagy két éve rágja a fülemet, hogy legyen neki lányos kabátja. Lányos, azaz ne dzseki, ne sportos, hanem csinos, mint amikor 3-4 éves volt. Persze a vágyat értem, de általában nem szeretek olyan dolgokat venni, amiket alig visel és ráadásul még sokba is kerül. Márpedig a bécsi időjárás nem arról híres, hogy egy nem vízhatlan kabát hordására egy éven belül olyan sokszor van alkalom. Annyi a szerencse, hogy amikor egészen más cucc keresésében voltam, megláttam egy erősen leárazott kabátot, amiről tudtam, hogy tetszene neki és nagyjából az a stílus, amire gondolt. Most hogy kerestem róla egy fotót ehhez a bejegyzéshez, eléggé elképedtem az eredeti áron és azt kell mondanom, igazán jó vásárt csináltunk.

 Adott tehát egy khaki színű vászon kabát, aminek azért van belegombolható báránybőr bélése is, szóval ha lesznek olyan szeptember-októberi napok, amikor hideg van, de nem esik az eső, akkor hasznos lehet hozzá egy sapka is. Azt most nem állítom, hogy az otthon lévő 1000 sapkából egy sem illik hozzá, mert ez nem igaz, de ha egyszer ez a pink Drops Cotton Light annyira kínálta magát, akkor miért is ne horgolnék új sapkát hozzá?

Annyira szeretem ezt a mintát, ugyanakkor nem tudtam, hogyan lehet értelmesen körben horgolás közben szaporítani. A megoldást ebben a könyvben találtam meg. Sok kritika éri a könyvet, mert a benne lévő minták állítólag mind elérhetők a neten ingyenes verzióban is, de bevallom, nekem egyszerűen jó, hogy össze van szedve, nem kell számítógépet bekapcsolni hozzá, nyomtatgatni. Ráadásul van benne a bonyolultabb mintákhoz kivehető mellékleten mintarajz is, ami manapság már ritka, mint a fehér holló. A minta 100%-osan működött, ami nálam azért elég ritka, csillagos ötös a könyvnek.

Még tűnődöm, hogy sál legyen-e hozzá és ha igen, milyen. Szóba jöhetne a Cameo is például, csak az a kérdés, nem fogom-e én azt a mintát nagyon unni nagyon hamarosan. Ígérem, beszámolok a fejleményekről.
Aki pedig olyan szemfüles, hogy észreveszi, a sapka szegélyén vannak világosabb csíkok, annak elárulom, hogy az utolsó sort gumicérnával összefogva horgoltam, hogy szépen a fejen maradjon a kalpag.

Szakácskönyvek gyerekeknek

2 hozzászólás Szakácskönyvek gyerekeknek című bejegyzéshez

Az idei év egyik legfontosabb gyereknevelési témája nálunk az önállóság. Valahogy ráébredtem, hogy a gyerekek sokkal több dolgot képesek lennének megcsinálni maguktól maguknak, csak éppen mindannyian megszoktuk, hogy készen kapnak mindent. Óriási a különbség aközött, ami az én gyerekkoromban volt normális elvárás és aközött, ami mostanában. Szerintem egyébként nemcsak nálunk, hanem az ismeretségi körömben úgy általában igaz ez, legalábbis az utóbbi hónapokban így vettem észre. Amikor én 8 éves voltam, egyedül bevillamosoztam a belvárosba, eközben többször átmentem úttesten, kisebb bevásárlásokat a kisboltban képes voltam elintézni, ehhez pénzt is kaptam és képes voltam megőrizni a visszajárót is. Nagymamámék kertjében simán le lehetett küldeni szedni egy csokor petrezselymet, és azt meg tudtam különböztetni a zellertől – és még rengeteg hasonló dolog. Most az úton való átkelés a sokkal több autó és főleg az utcákon mindkét oldalon parkoló autók miatt olyan feladatnak tűnik, amihez el kell érni a 140 centis testmagasságot, ha az ember biztosra akar menni. (És ha van, amiben biztosra akarok menni, akkor az a közlekedés.) Emiatt aztán az egyedül bevásárlás is lehetetlen, vagy legfeljebb úgy működik, hogy elmegyünk együtt a boltig, aztán Do bemegy egyedül egy-két dologért. Persze csak olyanokért, amik az alsó polcokon vannak. Nem az igazi. A kompromisszum az lett, hogy otthoni dolgokban próbálom mindkét gyereket önállóságra szoktatni. Meglepő módon kisebb az ellenállás Kristófban, ő gyorsan belenyugodott abba, hogy ha szombat hajnalban szeretne müzlit reggelizni, akkor azért nem szükséges felkeltenie a felnőtteket. Egy kisebb konyhai szekrényt átrendeztem, odakészítettem mindenféle edényből néhány darabot, hogy könnyen elérhessék a gyerekek. (Habár ha a csoki megszerzéséről van szó, akkor a magas szekrény sem akadály.) Így az olyan mondatokat, miszerint kérek vizet, már általában meg sem hallom. Persze újra és újra bepróbálkozik Do, és én is elfelejtem időnként, hogy már más időket élünk, de úgy összességében szerintem jól haladunk. Nemrég jött az ötlet, hogy főzni is jó lenne elkezdeni megtanulni – nehogy már a gyerek hamarabb tudjon varrni, mint elkészíteni egy egyszerű ételt. 🙂 Akkor már tudtam, hogy hamarosan gyerekeknek szóló szakácskönyveket fog kapni a keresztmamájától, s most végre sor is került az átadásra. Azóta Do – hozzám hasonlóan – hobbiszinten olvassa a szakácskönyveket.

Ebben a Bereznay Tamás-féle szakácskönyvben például sok és sokféle recept van. Tetszik, hogy találhatunk benne levest, pizzát, édességet és salátás-zöldséges ételt egyaránt. A receptek tényleg nagyon rövidek és áttekinthetőek, igazán gyerekbarát stílusban íródtak. Van egy pár, amit Do valami miatt nem szeret, azokat fogjuk a végére hagyni, de egy kevésbé válogatós gyereknek szerintem tényleg jól eltalált, életközeli receptválogatás.
Elvileg az lett volna az ötlet, hogy minden receptet egy kis történet vezet be – s ez nem is lett volna rossz. Valójában sajnos a történetek – meséknek semmiképp nem lehet nevezni ezeket – alulról súrolják az Annapeti színvonalát, ami azért elég súlyos. Így mondjuk a könyvre összességében három csillagot adnék az ötből, de a receptes illetve főznitanulós rész szerintem nagyon jól használható, csak a sztorik fárasztóak.

Egy másik könyvben csak burgonyás receptek találhatók, ennek ellenére abszolút nem unalmas.

Persze egy kicsit is főzni tudó anyuka simán megtanít egy krumplipürét fejből is a gyerekének, ez a szakácskönyv viszont tényleg a nulláról indul, úgyhogy bőven elég, ha anya vagy apa épp csak a lakásban van és lelki támogatást nyújt, mert a többit a gyerek teljesen egyedül meg tudja csinálni. Na jó, a krumplihámozásban lehet, hogy elkel egy kis segítség. A lapok vastagok és vízállóak, minden hozzávaló, a szükséges eszközök és a főzés lépései is le vannak rajzolva, az elkészítés menete azért betűkkel is ott áll, ha a kép nem lenne egyértelmű, bár szerintem az. Kevés hozzávalós, egyszerű ételeket készíthetnek a gyerekek ebből a füzetből: tepsis krumplit, parmezános krumplinudlit, krumplis palacsintát, ilyesmit. Szerintem nagyon jó választás ez a szakácskönyv, Do alig várta, hogy hazaérjünk a nyaralásból és megfőzhesse az első krumplis palacsintát (előreláthatóan holnap). Természetesen erről és egyéb önállóság-témájú vívmányunkról is tudósítok időnként. És nálatok hogy van ez az önállósággal? Hány éves korban milyen területeken önállósodtak?

Zsírszegény áfonyás muffin

2 hozzászólás Zsírszegény áfonyás muffin című bejegyzéshez

muffin

Muffint persze elvileg mindenki tud sütni, gyakorlatilag viszont a legtöbb recepttel nincs igazán jó tapasztalatom. Mert túl zsíros. Vagy ezer hozzávaló kell hozzá és kinek van kedve teherautóval bevásárolni egy szimpla muffin miatt. Vagy feljön, de újra összeplattyan. Ami közös ezekben a receptekben, hogy soha nem olyan jó állagú és szép magas, mint a nagykönyvben és a Starbucks-ban.

Most kipróbáltam egy sokadik receptet, pici módosítással és már majdnem elégedett vagyok. Még a cukor mennyiségét fogom növelni meg a gyümölcsét csökkenteni legközelebb, de azt már sikerült elérni, hogy nem túl zsíros, inkább kalácsszerű és szépen feljön. Így készült:

Száraz hozzávalók: 25 deka fehérliszt, 2 tk sütőpor, csipetnyi só.
Nedves hozzávalók: 10 deka barnacukor, 1 tojás, 25 deka friss áfonya, 250g zsírszegény natúr joghurt, 2 ek olaj

A cukrot a tojással habosra kevertem, fellazítottam a joghurttal és legvégén belekevertem az olajat. Egy másik tálban összekevertem a száraz hozzávalókat. A lisztes keveréket három adagban hozzákevertem a nedves hozzávalókhoz, legvégül még óvatosan aláforgattam az áfonyát.

Előmelegített sütőben 180 fokon légkeveréssel sütöttem kb 20-25 percig. A tészta feljön ezalatt az idő alatt és valamennyire meg is barnul a teteje.
Mivel a cukor szerintem kicsit kevés ebben a receptben, még megszórtam porcukorral, aztán félrenéztem kicsit, és már meg is ették a gyerekek. (Na jó, én is.)

Eredeti recept A sütés alapkönyvéből, de kicsit változtattam rajta.

Older PostsNewer Posts