A mai bejegyzés némileg formabontó, a blog csak a startvonal, igazából minden lényeges itt található, az új, csak bécsi élményeinknek fenntartott flickr albumomban. Úgy neveztem el, hogy We in Vienna, a flickr ezt szépen egybeírta weinvienna, akinek van szeme, lássa a net humorát.
A képeknél egyébként érdemes követni a számozást, azaz az utolsó képtől indulni.
Nem, nem ezen a hétvégén voltunk kirándulni. Ez a szép hó még január elejéről származik, igaz, ma reggelre arra ébredtem, hogy kábé ugyanekkora mennyiség szakadt le, nem volt véletlen a tegnapi metsző, jeges szél és a nem kevésbé metsző éjszakai fejfájás.
A konfliktuskutatási intézet ajtaján a firkafelirat: szeretet.
A felállványozott Akakikonál pedig azt írták ki: Zavartalanul üzemel. Felvetődött valamelyik szombaton, hogy esetleg ott ebédeljünk négyesben, aztán ahogy megláttuk a feliratot, Apahajóval egyszerre röhögtünk fel és fordultunk sarkon. Ha mi bemegyünk oda gyerekkel, szedhetik le a molinót – ezt azért igazán nem kívánhatjuk az Akakikotól, bármilyen jó is szusiban.
tegnap vásárolt nekem egy pár korcsolyát. A tudattalanom nagyon okos. Sokkal okosabb, mint a tudatos részem, amely a meglévőnél egy számmal nagyobb nadrágot szeretett volna vásárolni nekem beltéri mozgásformák gyakorlásához. Szerencsére a tudattalanomnak több segítőtársa is volt: egy akciós korcsolya, amelyet vétek lett volna otthagyni annyiért, ha jó lett volna a méret/modell (nem lett jó), aztán meg egy kompetens sportnagyáruházi eladó (igen, ez a faj létezik, nemcsak embertani könyvekben, hanem a valóságban is!). Na jó, az a tény sem elhanyagolható, hogy otthontól 7 perc sétára van egy korcsolyapálya, ez az info is belóghatott valahogy a tudattalan zavaros vizeibe. Meg persze az emlékeim, hogy a gyerek- és kamaszkorom teleit kis megszakítással koripályán töltöttem.
Most akkor az van, hogy a tudatos részem kénytelen volt behódolni, és hasizmozás helyett jégen siklással cserélni fel az év eleji fogadalmat. Év eleji fogadalmat márpedig teszünk, mert a tavalyit is teljesítettük, minek következtében 1. meglepődtünk önnön következetességünkön 2. életminőségünk jelentősen javult.
Egyébként fogadalmakon túl is javult az életminőségünk, sőt, mi több, bár céljaink nem mind teljesültek, álmaink közül viszont jóval elváráson felül. Írhatnék erről persze, és talán fogok is még, hátha bárkinek ez megerősítést jelent, hogy igenis, álmodni muszáj és ha már, akkor nagyot.
Na de ha már a fogadalmaknál tartunk, akkor itt kell elmesélnem, hogy családi fogadalmat is tettünk, idén részleteiben és az apróbb családtagok teherbírásához igazítva magunkévá tesszük Bécset. Vannak itt különféle Stadtwanderweg-ek, kiránduló útvonalak a városban és környékén, zöldben és nemzöldben egyaránt, minden szépen kiépítve, lehet pecsétet gyűjteni, aztán meg lehet az embernek kitűzője, ha minden pecsétet összegyűjtött, erre gyúrunk. Nem a kitűző miatt, hanem mert szeretnénk új lakhelyünket úgy ismerni, ahogy csak az ismerheti, aki veszi a fáradságot. Meg ha épp nem túracipőt húzunk, akkor egyéb közlekedési eszközökkel szeretnénk megismerni ideiglenes avagy választott hazánkat – már ha ez a fogalom létezik egyáltalán. Ahogy gyerekkorunkban hétvégenként magyar városokat nézegettünk és magyarországi nyaralásra mentünk, most ugyanígy szeretnénk az itteni környéket és szépségeket megismerni – bőven van, nem kell messze keresni a szépet és a pihentetőt. És ahogy gimis koromban Miskolc történetébe ástam magam bele jó mélyen, úgy most Bécs története lesz az új kihívás. (Az olvasás rutinját végülis tavalyi fogadalmammal már visszahoztam a mindennapjaimba). Azt hiszem, célnak nem is kevés, pláne ha hozzávesszük, hogy ezek mind a szabadidő hasznos eltöltéséről szólnak, és ugye dolgozni is kell, nem is keveset.
Nem feltétlenül azért, mert több a pénzük, vagy mert ők velünk ellentétben számíthatnak a nyugdíjukra (bár lehet, hogy mi is és lehet, hogy ők se). Vagy mondjuk mégis ezért, de csak áttételekkel. És persze ki vagyok én, hogy meg tudjam nevezni Az Okot. De ha már egyszer úgy alakult, hogy 2010-11 fordulóját, a régóta vágyva vágyott és programokkal meg pihenéssel meg családozással teletervezett szabadságomat betegen töltöm, legalább megismerkedhettem az osztrák egészségügy egy szeletével.
Az osztrák egészségügy a felhasználói oldalról nézve bonyolult. Nincsenek olyan szamárvezetők, mint a háziorvosi és védőnői rendszer Magyarországon. Odajöttél lakni, akkor szervezd meg magadnak, hogy legyen orvosod. Ebben nagy segítségedre lehet a telefonkönyv. Figyelj közben arra, hogy ha már kemény százeurókat vonnak havonta tőled egészségügyi járulékra, akkor legalább olyan orvoshoz menj, akit a biztosításod, a fapados, fedez. Mert nem mindenkit és nem mindenféle ellátást. Na, én ezt eddig elmulasztottam – nem vagyok nagy orvosjáró. Debrecenben voltam épp, de hát a terhesgondozás az más, és az bevonz sok egyéb dolgot is, meg ott még időm is volt efféle léhaságokra. Meg persze mint sok magyar, az igazán fontos problémákkal, mondjuk fogorvos, nőgyógyász, magánorvoshoz mentem. Pesten szült barátnőim elbeszéléseit hallgatva egyben relatíve biztos voltam-vagyok: Budapesten nem akarok szülni, nincs nekem annyi időm meg pénzem. Mondjuk éppen máshol sem szülnék mostanság, de ha már, akkor máshol.
Most se szülés okán kerestem fel az ügyeletet, hanem mert éjjel erős légszomj vett erőt rajtam, ami a torokban dagadhat, az nálam dagadt, nem volt vicces. Az ügyelet még egyszerűbb dolog, mint az orvosválasztás, az kerületi rendszerben van felosztva, szóval adott volt, hova kell mennem, a legközelebbi kórházba. Mák, hogy tényleg közel van. Tapasztalatlan szűzleányként próbáltam eltalálni a megfelelő bejárathoz, osztályhoz, betegfelvételi ablakhoz, eközben párszor hosszasan el kellett magyaráznom, hogy mi a bajom – miközben minden kimondott szó fáj – végül besoroltak: Erkältung, azaz megfázás. Chirurgienotambulanz. Furán néztem, én úgy tanultam az isiben, hogy a Chirurgie az sebészet, és én egyáltalán nem vágyom szikés beavatkozásra, de azért mentem. Ott aztán újra besoroltak: Halsweh, azaz torokfájás, ekkor már kezdtem hülyén érezni magam, ki megy ünnepen torokfájással ügyeletre, az én bajom sokkal komolyabb, ezt állítom.
A két óra várakozás alatt azért nagyjából átláttam, hogy az egy nagy ajtó mögött több kis ajtó is van, szemészet, sebészet, nőgyógyászat és a HNO. Gondoltam – helyesen – hogy ez a fül-orr-gége, és kispekuláltam, hogy a N az Nase, az O meg az Ohr. A H nyilván a gége, ami nem tudom hogy van németül, így kitaláltam a Hase-Nase-Ohr elnevezést, aminek értelme nincs ugyan, de legalább rímel és jól szórakoztam közben. Na de mindez csak az előjáték ahhoz, amit igazából mesélni akartam.
A rendelőben egy fiatal doktornő alaposan kikérdezett, elég gyorsan rámsütötte a bélyeget, hogy Angina, de azért ha már ott vagyok, tovább vizsgált, először a fülemet. Hogy hát a fülemet fültisztítóval szoktam-e tisztítani. Á, dehogy, hát csak úgy puszta kézzel meg vízzel. De hogy kimosatom-e szakorvossal félévente a fülemet, mert hogy azt úgy kéne. Hát nem, mondom neki, ezt nekem eddig soha senki nem mondta, igaz, nem is volt különösebb probléma eddig a fülemmel. Erre mindenféle undok megjegyzés meg szájhúzogatás nélkül szépen elvégezte ezt az ötperces műveletet, közben tájékoztatott a víz hőmérsékletéről, hogy mit fogok érezni és hogy nem szabad fájni, és mire ezeket elmondta, már kész is voltunk. Új világ tárult fel előttem, halk zajok, ahogy a papír csúszik az asztalon vagy a toll sercegése, nahát, ezeket eddig én nem hallottam, már megérte eljönni.
Aztán kiderítette, hogy amúgy a fülemnek semmi baja, a nyirokcsomóimnak se, mert ami annyira be van dagadva, az nem is nyirokcsomó, hanem valami más – mondta a nevet, de nem értettem és elfelejtettem a szót. És hogy ezt komolyan kell venni, ha máskor is érezhető, akkor meg kell mutatni orvosnak és nincs tréfálkozás. Aztán még az orromba is belenézett, és feljegyezte latinul a kartonomra, hogy el van dugulva, és felhívta a figyelmemet, hogy az orrsövényem balra húz, de ezt műtéti úton lehet korrigálni, ha panaszom van. Hogy szoktam-e levegőt kapni bal oldalon – húha, ez nehéz kérdés, amikor nem vagyok beteg ritkán vizsgálgatom, hogy melyik orrlyukamon át kapok levegőt, amikor meg beteg vagyok, akkor egyiken át sem. Na de legalább tudom, mi a pálya, ha elkezdek éjszakánként horkolni. Az orvos egyébként úgy nézett rám a műtét lehetőségét ecsetelve, hogy szerintem ha azt mondom neki, hogy igen, legyen, akkor akár beszéljük is meg, hogy mi legyen a kórházi motyóban. De mert nemet mondtam, egyszerűen csak rákérdezett a gyógyszerallergiáimra, odaadtam azokat a magyar gyógyszereket, amiket nem szedhetek – készültem! – kibogarászta a hatóanyagot, nézegetett a táblázataiban meg a google-n, felírt egy antibiotikumot meg fájdalomcsillapítót, ami hatékonyabb, mint az egyetlen, amiről eddig úgy tudtam, hogy szedhetem, elmesélte, mit tegyek, ha javulok és mit ha nem, kedvesen mosolygott, majd elbúcsúztunk.
Kontraszttörténet: Do tavaly nyáron fülfájásra panaszkodott. D. elvitte gyerekfülészetre. Ott először vádló-rosszallóan megállapították, hogy a gyerek fülében kötött fülzsír van. Biztos fülpálcikázzuk. (Nem.) De hogy ők így nem tudják megvizsgálni, és nem is vacakolnak a tisztítással, mert a szülő is csináljon valamit, ha már nemzett/szült egy gyereket. Vegyünk a patikában olajat, öntsük a gyerek fülébe, hagyjuk hatni, aztán zuhannyal mossuk ki. Ha annyira bénák vagyunk, hogy még ezzel sem boldogulunk, akkor majd hozzuk vissza a gyereket, ők majd megcsinálják, bár nem az ő dolguk. Természetesen nem boldogultunk, mert Do nem engedte teletölteni a fülét, meg mert egy háztartási zuhany vízsugara abszolút alkalmatlan erre a célra, még ha a gyerek nem is állna ellen. (Ellenállt, naná.) Nem, nem vittük vissza a gyereket, nemcsak azért, mert nem akartuk megkapni az alkalmatlan szülő minősítést, hanem mert nem akartam olyan orvos kezébe adni a gyereket, aki ilyen antiodaadással végzi a munkáját, meg akit nem az érdekel, hogy a gyerek fülfájását meggyógyítsa, hanem hogy a szülőt megdorgálja. A fülfájás elmúlt magától, én meg felírtam a listára, hogy melyik gyermek fül-orr-gége osztályt kell nagy ívben kerülni, ha tényleg komoly baj van.
Vissza a bécsi viszonyokhoz: Az az érzésem, hogy ha egy újévi ügyeleten ilyen alapossággal foglalkoznak egy beteggel, és ha valaki az egész életét ilyen egészségügyi ellátásra támaszkodva éli, akkor nem nagy vicc tovább élni. Persze csak akkor, ha az a rejtélyes daganat a nyirokcsomók mögött nem valami daganat, de egyelőre még nem akarok ebbe belegondolni, mert év eleje van és optimizmus.
Ki tudja, mire ez az időzített bejegyzés olvasható lesz, talán már ezt a vonzó ádventi édességet is megkóstolom valamelyik karácsonyi vásárban. A neve Zuckerapfel, és vannak rokonai is. Mindenféle gyümölcsöket – epret például – csokiba, cukorszirupba mártva nyársra fűzve árulnak. Hmmm, nagyon vonzó. Legalább annyira, mint a másik kedvencem, a pirított, cukros mandula, ami friss-puha, ropogós, szóval egyszerűen tökéletes.
Fura hely ez a Bécs, itt a karácsonyi piacok már novemberben kinyitnak, úgy a közepe felé, s az ünnepi kivilágítás is üzemel már egy ideje. Ha belegondolunk, mennyi turistát hoz ez a városnak, akkor nem is lehet csodálkozni. Ma kinéztem a legismertebb piacra, a Rathausplatzra, hogy megnézzem a felhozatalt és hogy vegyek Donak egy stanicli sült gesztenyét, amiért szó nélkül elaludt délután. (Miután az oviban leszoktatták a délutáni alvásról, kénytelen vagyok nevelési elveimet feladva adok-kapok módszerrel ágyba küldeni.)
Első benyomásom a karácsonyi vásárról nagyon letaglózó. Igazából egyetlen dologért érdemes kimenni, ez pedig az evés. Igazán remek bukták, fánkok és egyéb égetett tészták vannak. Ezt onnan tudom, hogy egyet megkóstoltunk (égetett tészta rózsa formára sütve, s a szirmokra sült almát tettek valami csalafinta módszerrel. Az volt ráírva, hogy esküvői sütemény, de hogy ezt hogy csinálják házilag, arról gőzöm nincs, nagyon bonyolultnak tűnik. Az íze egyszerűen zseniális, csak ajánlani tudom.), hármat pedig hazahoztunk a jelen nem levő családtagok kedvéért. A buktával dicsértük a napot, és tényleg csak szuperlatívuszokban beszélhetek róla. A fahéjas csillag alakú fánkot – nem összetévesztendő a Zimtsterne-vel, ami szintén gyengém – és a diós akármicsodát – talán stangerl? – majd holnap reggel próbáljuk ki, remélem, nem szárad ki addigra túlságosan. Szóval a sütik tényleg nagyon ajánlhatók.
A többi tárgy inkább felejthető, vannak mindenféle kézműves jellegű holmik, viszont nagyjából a kezdő szinten kivitelezve, stílusban meg giccs és gáz kategória. Vannak aranyos gyertyák, bár igazság szerint ha nem élek tovább, mint 90 év, akkor nem kell gyertyát vennem életemben, úgyhogy itt nem nézelődtem sokáig.
A bögrére kell még kitérnem, amiben a puncsot, forralt bort adják, és ami az otthoni rendszerhez hasonlóan itt is betétdíjas. Bevallom, gyengém a karácsonyi vásáros bögre, a tavalyi Vörösmarty térit pl. annak ellenére megvetettem Apahajóval, hogy furán nézett rám – minek még egy bögre – és határozottan ellenezte, hogy hazavigyük. Amiben igaza is volt, mert így kicseppent a szatyorba a vörösbor. De ha egyszer annyira jó volt a bögrén a minta! És amikor letört a füle, még mindig használtam, és mikor totál kettétört, majdnem sírtam is, annyira kötődtem ahhoz a bögréhez. Na de ezek az idei bögrék a Rathausplatzon mindent alulmúlnak, amit eddig láttam, még azt a zsiráfos bögrét is, amit Apahajónak vittem be egyszer a kórházba, és amit a sarki ábécében vettem a kórház mellett (máig vitatkozunk, hogy zsiráf, víziló vagy kutya van rajta).
A néhány jobb stand közül az egyik ez a természetes dekorációt árusító, a másik egy főleg fajátékokat kínáló. És akkor nagyjából vége is. Nézzen inkább mindenki felfelé, mert a fákon hatalmas lampionok világítanak, ez tényleg vidám és hangulatos.
Van viszont egy jobb ötletem: ha valaki készül ádventben Bécsbe, nyugodtan hagyja ki a főpiacot. Kezdjen inkább rögtön a Hofburggal szemben, ahol azért van pár jobb stand – és a bögre is szebb, bár a forralt bor drágább. Vagy menjen kicsit messzebb, a Volkstheater közelében lévő Spittelbergre, ott van a leghangulatosabb és legszínvonalasabb piac mindig. Legközelebb, ha arra járok, igyekszem erről is fényképeket hozni, addig is szép ádventet kívánok mindenkinek!
Ez a reggel is úgy indult, ahogy a többi. Hatkor zizegett a telefonom, már-már szertartásosan kinyomtam tudva, hogy pár perc múlva úgyis érkezik Személyes Ébresztőszolgálatom Megbízható Alkalmazottja, és kéri a reggeli müzlijét. Ez minden bizonnyal így is történt, hiszen később valóban ott találtam az ágyon. De mert november vége van vagy mert péntektől hétfőig annyit dolgoztam mint máskor másfél hét alatt, és gyakorlatilag bárhol állva el tudtam volna aludni rögtön ébredés után, szóval e két okból nem vettem észre a Müzlizni Kívánó Ébresztőt, s a pár perces visszaalvás másfél órássá sikeredett. Látva a helyzet reménytelenségét – fél nyolckor indulnom kellene otthonról, nem elkezdeni a kávéfőzést – nem volt nehéz rábeszélni magunkat, hogy végre, hosszas tervezés után belülről is megnézzük a Cafe Diglast.(Kövesd a linket, innen van a bejegyzéshez tartozó fénykép is, és még több más)
Bécshez persze pont annyira hozzátartozik a kávéházi reggelizés, mint a Christkindlmarkt meg az opera – mégis, egy átlagos napon, amikor meló van és családi kötelezettségek, mindhárom egyformán elérhetetlen. Márpedig szeptember óta többségben vannak az átlagos napok, amelyeket időnként felvált egy-egy átlagosnál nehezebb nap. Operában még nem voltam, Christkindlmarkton csak azért, mert vendégeket kísértem, kávéházban pedig ma reggeliztünk először. Ha visszanézek az elmúlt két hétre, akkor azt mondom, jócskán megérdemeltem 🙂
A Wiener Frühstück általában melange, zsemle vaj, méz-lekvár és lágy tojás szokott lenni. Ez nekem nem nagy pálya, mert a lágy tojásnak még a gondolatától is rosszul vagyok, szóval a Schnelles Diglas Frühstücköt választottam. Három sütemény közül lehetett választani, s mert az Ischler Kipferlt nem ismertem, ezt kértem. A Diglas arról híres, hogy ott kaphatók a legjobb Mehlspeisek, azaz péksütik, szóval úgy éreztem, bármit kapok is, valószínű meg fogom tudni enni. Így is lett 🙂 Most már tudom, hogy az Ischler Kipferl egy dióval kívül-belül alaposan megszórt – de nem a nálunk szokásos módon megtöltött – leveles tészta. A diós búrkifli határozottan megpróbálja utánozni bécsi rokonát, de hiányzik belőle az önmérséklet. Meg a vaj, amit mint tudjuk, sütésnél soha ne próbáljunk meg margarinnal helyettesíteni, mert nem lesz jó vége.
Látszik, hogy nem vagyok már rutinos blogger, mert a fényképezőgép otthon maradt, de sebaj, így legalább lesz miért újra ott reggelizni. Csak mikor engedhetem meg legközelebb magamnak, hogy fél 11-re érjek be a melóba?
Bécs is készül a karácsonyra, csokimikulás, Stollen és Lebkuchen már hetek óta kapható, a múlt héten pedig feltették a karácsonyi díszkivilágítás kellékeit is. Elég impozáns – csak a dolog energiavonzatába ne gondoljunk bele…
Bécsben lakni azért is jó, mert időről-időre jönnek ismerősök valami apropóból, és akkor remekül lehet együtt vacsizni, s ami Bécsben még fontosabb: reggelizni.
Tegnap panyizsuzsival kószáltunk egyet a meglehetősen fogvacogtató bécsi éjszakában, s természetesen nem hagyhattuk ki a város talán legnevezetesebb kávéházát, a Havelkát. Borban nem volt épp nagy választék – egy vörös, egy fehér, ráadásul nem ám szép talaps pohárban, hanem csak sima vizesben -, viszont a szilvalekváros bukta ezt az apró szépséghibát az első pillanatban felülírta.
Hmm, megpróbálom szavakkal körülírni a csodát, bár ehhez a feladathoz legalábbis Krúdy lenne a megfelelő személy. A forró bukta tetejére vastagon olvadt rá a porcukor, a könnyű tésztát pedig nem is haraptuk, hanem szakítottuk. Aztán már csak várni kellett kicsit és fújogatni, mert még forró volt a fekete szilvalekvár a belsejében. Én nem voltam elég türelmes, minek köszönhetően ma a szájpadlásom elég hólyagos, de őszintén mondom, megérte.
Úgy terveztük, hogy a Naschmarkt melletti bolhapiac után a Tunnelban reggelizünk, persze arabisches Frühstücköt, de kicsit elszámítottuk magunkat időben, meg a nagy dumálásban túlmentünk a metróval a célállomáson, szóval autentikus bécsi reggeli helyett kozmopolita Starbucks kávé-süti lett a program. A hely levizsgázott gyerekbarátságból is, mert bár Do mindent megtett érte, senki egy szóval se szót rá – rajtam kívül – hogy ne cigánykerekezzen és dobogjon a galérián. A kávé meg sowieso mesés, főleg a tejhab. Do is elégedett volt a duplacsokis muffinjával, úgyhogy a remek napstart után még blogolni is lett kedvem, szinte hihetetlen. Ugye, nem baj, hogy emiatt a szelektív szemetes poszt késik? 😉
A korábbi és a mostani szelekív hulladékgyűjtésünk között a különbség minden szempontból elég nagy. Budapesten is szelektáltunk, de ott ez komoly meló volt. Nemcsak azért, mert a kukaszigetig kemény kaptatón kellett fölcipelni a szatyrokat, és ezt nem tettük meg minden nap, de még minden héten sem. (Miért is nem? Hiszen akkor nem kellett volna annyi és annyira nehéz szatyrokat felvinni. Na mindegy, ez már késő bánat.) Most sokkal közelebb vannak a kukák, ráadásul szintkülönbség nélkül, de ez csak az egyik könnyebbség.
Bécsben általában az az alap, hogy a házakhoz tartozik a papírszemetes és a Restmüll, tehát a minden más. Ezeket a holmikat könnyen-gyorsan kiviheti az ember, csak figyeljen, hogy a kulcsot mindig vigye magával, nehogy kizárja magát a lakásból. S aztán – és itt a lényeg! – fogja a papírjait, és egy mozdulattal beleborítja a szemetesbe. Egy mozdulattal! Nem egyenként csúsztatja be a kis teafiltereket a postaládajellegű nyíláson, hanem egyszerűen beleönti a felnyitható fedelű szemetesbe. Mert itt nem büntetik meg az embert azért, ha szelektíven kívánja gyűjteni a papír.
A többi kukafajta a házunktól 3 perc sétára van két irányban is – fő a változatosság, egyszer ide, másszor oda viszem, mert nem tudom eldönteni, melyik van közelebb. A fémet használjuk ugyan, de nem túl gyakran (joghurtok fedlapja, szökőévente konzerv- és sörösdoboz, szigorúan kimosva). A műanyagflakonos kuka alig érdekel, néha azért veszek flakonos vizet, hogy tudjak mibe vizet vinni magammal az útra. S persze van az üveges kuka, fehér és színes külön, ide leginkább kampányszerűen viszem ki a belevalót, amikor nagytakarításkor belátom, hogy úgyse főzök 50 üveg lekvárt, tárolni benne egyelőre a gyerekek miatt úgyis életveszély, tehát a meglévő készlet felét nyugodtan kidobhatom.
Van viszont valami, ami otthon nem volt: a biokuka. Almacsutka, krumplihéj és társai. Bevallom, a biokuka komoly gondokat okozott a háztartásunkban. Mert egyrészt a második héttől világos volt, hogy persze, gyűjtünk bioszemetet is. Na de mibe tegyük? A papírokat óriás táskába – melyet egyébként a bécsi hulladékkezelő cég dobott be érkezésünk másnapján a postaládánkba (nyilván véletlen az időzítés), s a táskát nem dobjuk ki. A Restmüllt a szokásos nelonzacskóba, az üvegeket, fémet pillepalackot szintén egy textilszatyorban visszük el a tetthelyre. Na de mi legyen a bioval? Egyszer véletlenül megláttam, hogy egy papírzacskóra rá volt írva, hogy bioszemétbe dobható – hurrá, akkor ez lesz a megoldás, gondoltam én. Csak arra nem gondoltam, hogy amennyit jelenleg otthon főzünk, nem keletkezik túl sok bioszemét. Na jó, gyümölcsöt eszünk, de azért hány almacsutka, szőlőszár meg szilvamag fér el egy közepes méretű papírszatyorba, ugye. De megszoktuk, hogy a szemetest akkor visszük ki, ha megtelt, és mert bioszemét csak nem telt meg még másfél hét alatt sem, komolyan megnőtt a lakásban tartózkodók száma: elleptek bennünket a muslicák. Nem fokozatosan, hanem hirtelen.
Azóta itt vannak velünk. Néha úgy tűnik, győzünk. A múltkor este megittuk egy üveg bor végét, elől hagytuk a üveget, hogy majd másnap kiöblítjük és tesszük az üvegszemetes táskába, s láss csodát, másnapra kiderült, hogy a kimosatlan borosüveg a legjobb muslicacsapda. De azért még így is maradt. Most várunk. Ki költözik el hamarabb vajon?
Mellesleg a muslica rettentő bajkeverő. Sikerült neki elérni azt, amire házasságunk eddigi 5 és majdnem fél évében nem volt példa: elkezdtünk azon gondolkozni, hogy
K i v o l t a h i b á s
hogy megjelentek a muslicák. Én, mert én akartam elkezdeni a bioszemetet gyűjteni, vagy ő, mert túl későn dobta ki.
A kukatörténet persze nem ért véget, legközelebb majd mesélek a postásról, aki egyben kukás is.
p.s. Vajon mire következtetne egy pszichológus abból, hogy költözködések után általában a szelektív kukákról írom az egyik első posztot?
A mai bejegyzés némileg formabontó, a blog csak a startvonal, igazából minden lényeges itt található, az új, csak bécsi élményeinknek fenntartott flickr albumomban. Úgy neveztem el, hogy We in Vienna, a flickr ezt szépen egybeírta weinvienna, akinek van szeme, lássa a net humorát.
