Bécsi programok

Ha már a lekvárnál tartunk…

2 hozzászólás Ha már a lekvárnál tartunk… című bejegyzéshez
… hadd mutassak egy kis burgenlandi csemegét!
Június végén Eisenstadtban jártam, s a konferencia szünetében kihasználtam az időt egy kis városnézésre. A szokásos látnivalók is lenyűgözőek (pici városka, óriási és szép kastélyparkkal. Semmi megcsinált stílus meg természetellenes formára vágott fű, fa, bokor, csak dombok, kis tavacska, öreg fák. Az egész piknikezésért kiált, remek röpkirándulásprogram!) De hogy visszatérjek a tulajdonképpeni témámra: a főutcán tartott biopiacot is pont kifogtam (nem tudom, hogy minden nap van-e vagy csak szerencsém volt), és egy pici standnál nem tudtam ellenállni. Két üveg különleges lekvárt, egy üveg gyümölcslikőrt és egy levendulás cukrot hoztam haza vásárfiának.
(Lábjegyzet: viszonylag sokat utazok hivatalosan, és állandóan szenvedek azzal, hogy mit vigyek a gyerekeknek meglepetésnek. Mert részben várják, részben természetes is, hogy vigyek ajándékot. Na de ilyen utazásokkor nincs túl sok szabadidő vásárolgatni, pláne ha ezt se tudom, egy idegen városban hol kezdjem. A másik kiábrándító, hogy a turistagiccs mellett ritkán lehet igazán speciális dolgot kapni, olyat, amit ne tudnék Bécsben is a sarki boltban megvenni. Most először éreztem, hogy igen, végre valami olyat viszek, aminek örülnek is, ami nem bóvli, nem egy újabb lom, hanem helyi specialitás és tényleg az volt az érzésem, hogy igen, bár nem tudtam, de pont ezt kerestem. Mindezt pedig abszolút vállalható áron. Éljenek a biogazdák!)
Az egyik lekvár különösen érdekes: csilivel és csokival készült. Még nem bontottuk fel, de nem várhatunk sokáig, nagyon kíváncsi vagyok.
Egyébként újabb adag készült a mentás citromos kajszilekvárból. Ezúttal annyit változtattam, hogy a mentából nagyobb adagot tettem bele, de nem apróra vágva, hanem egészben, s a főzés végén ki is emeltem (nehogy emiatt romoljon el idő előtt), ezenkívül némi citromhéj is került bele, biocitromból persze.
(Lábjegyzet: a biocitromot eredetileg azért vettem, hogy citromos spagettit készítsek a la Nordsee – na talán ez is eljön egyszer)
És még egy lekvárrecept, egy rövid esti próbálkozás: 10 szem szilvához 4 kajszi, ehhez még némi zselésítőcukrot tettem, ami maradt legutóbbról (a gyümölcs súlyának egyharmadát), és jó sok fahéjat. Egy kisebb üvegnyi lett, másnap azonnal ki is próbáltuk, fenséges!
Persze teljesen más így lekvárt fözni, mint gyerekkoromban. Annakidején a saját óriási kertben annyi gyümölcs nőtt, hogy hatalmas mennyiségeket kellett eltenni, gyakorlatilag azért, hogy megmentsük a rothadástól. Így a lekvárfőzés inkább kötelesség volt, mint hobbi, és óriási mennyiségekben folyt, nem volt nagy kísérletezés meg gyümölcsfajták keverése, extra ízesítgetés. Én most a piacról veszem kis mennyiségben a gyümölcsöt (kivételek persze vannak, pl a tegnap kapott két kilónyi barack, amit magam szedtem), ilyenkor már csak a cipelés miatt sem tudok nagy mennyiségekben gondolkozni. Ezért aztán a lekvárfőzés laza esti kikapcsolódás, könnyed kísérletezés. Nem csinálok nagy adagokat, és télig biztos nem tart ki. Ráadásul nem is tudom, hogy tartósítószer nélkül, hideg pince hiányában megmaradna-e addig. De nem is ez a lényeg, csak lubickolok az élményben és amit nem tudunk gyorsan megenni, azt elajándékozom. Most már csak az hiányzik, hogy üvegfedőket horgoljak – remélem, a napokban sikerül egy leírást is írnom róla. Addig is kellemes lekvárfözést!

Egy különleges projekt

6 hozzászólás Egy különleges projekt című bejegyzéshez

A “különleges” jelző nem ennek a kb. 25×25 centis freeform horgolásnak szól, hanem a nagyobb projektnek, amiben csak egy kis csavar ez a darab. De messzebbről kezdem, mondjuk Ádámnál és Évánál, azaz a WU listánál. A WU lista egy levelezőlista – eredetileg a bécsi WU-n tanuló magyar diákoknak, azóta viszont boldog-boldogtalannak, aki Bécsben él és magyar. Remek találmány – segítségével találtam 24 óra leforgása alatt bébiszittert (nem is akármilyet!), itt lehet elcsípni olcsó vonatjegyeket, telekocsit szervezni hétvégén, szert tenni megbízható mesteremberekre, megtudni, hogy milyen mobilelőfizetést érdemes venni, tájékozódni arról, hogy az Orangways éppen mikor és miért nem közlekedett.

Szerveződnek bulik és kapok tippet, hogy hol vehetek papírsárkányt, de a fölöslegessé vált gumicsizmát is el lehet passzolni. Egyszóval remek kommunikációs platform, ahogy ezt divatosan mondják. Felülír minden olyan klisét, hogy a magyarok csak veszekednek egymással és mindenki ott fúr, ahol tud. Valahogy jót tesz a kinti levegő vagy mittudomén, lényeg az, hogy a WU lista szinte minden problémára kínál megoldást pusztán azzal, hogy elég sokan vannak rajta és elég kedves emberek. Tudják, hogy milyen jó, ha segítenek rajtuk mások a gázban, ezért aztán ők is segítenek.

Ez volt a hosszú bevezetés – de talán nem bánjátok. Szóval a WU listán jött múlt héten egy fura kérés: egy konduktor lány azt írta, hogy az egyik betegének születésnapjára tapogatófalat szeretnének készíteni, ehhez kért mindenféle apróságot, kanalakat, kockákat, mindenféle kütyüt, aminek érdekes tapintása van. Rücskös szövésű anyag is volt a kívánságlistán, amitől persze egyből beindult a fantáziám.

Elővettem a bolyhos, selymes, pomponos és szőrös fonalaimat, persze a fiús színűeket, és nekiálltam. A narancssárga fonal egyébként egy gombolyagon belül is nagyon sokféle tapitású, mondjuk azt, hogy erre a projektre találták ki.

Már alig várom, hogy az elkészült falról kapjak egy fotót, mert bevallom, még nincs előttem teljesen, hogy fog kinézni. Mindenesetre örülök, hogy hasznossá tehettem magam, és megbeszéltük a szervező lánnyal, hogy ilyesmire bármikor befogható vagyok. Na de a lényeg: annyira jó látni, hogy vannak emberek, akik ilyen remek ajándékot találnak ki egy betegük számára, megszervezik, végigmennek a városon és begyűjtik a tapogatótárgyakat, aztán összeépítik. Nyoma sincs elgépiesedésnek meg kiégésnek – félek a patetikus nagy szavaktól, de erre tényleg nem tudok mást mondani, csak azt, hogy ma találkoztam egy emberrel, akiben szeretet van. És örülök, nagyon.

Vasárnapi zárvatartás

7 hozzászólás Vasárnapi zárvatartás című bejegyzéshez

A külföldre költözés egyik legnagyobb előnye, hogy amikor egy konferencián magyarokkal találkozom, akkor 1. rettentően örülök 2. megragadom a lehetőséget, hogy vadidegenekkel az anyanyelvemen beszélgessek. Furán hangozhat, de nekem ez utóbbi nagyon hiányzik. (Természetesen csak a juhtúró után)

Lényeg a lényeg, tegnap a burgenlandi pörkölt után még sokáig beszélgettünk a magyar asztaltársakkal – többek között arról is, hogy mit szeretek Bécsben. Erről a témáról persze vég nélkül tudnék ömlengeni, és szerintem írtam is eleget róla. Egy dolog viszont eddig még kimaradt, pedig visszanézve az elmúlt tíz hónapra, talán a legfontosabb összetevője a jóllétemnek. Ez pedig a vasárnapi zárvatartás.

Bécsben – illetve egész Ausztriában – vasárnap zárva vannak az üzletek. Oké, vannak kivételek: a pályaudvarokon és a kórházakban lévő élelmiszerboltok. Sőt, nemrég felfedeztük, hogy a belvárosban van egy pékség, ami kinyit – nyilván azért kapott erre engedélyt, mert kávéházat is működtet. (Már ha lehet kávéháznak nevezni, hogy egy magas asztalnál állva ihatsz egy kávét.) De egyébként szigorú a tilalom, még karácsony előtti vasárnapokon sem lehetett vasárnap ajándékok után rohangálni.

Persze, hogy furcsa volt az elején. Nem mintha otthon természetesnek vettem volna, hogy vasárnap plázázzak, de kényelmességből, feledékenységből azért előfordult, hogy valamit vasárnapra halasztottam. És persze az IKEA nagy kísértés volt. Hát itt nincs kísértés. Tervezés van, meg tudatosság. Hogy amíg a pelenkás korszak tartott, addig már legkésőbb szombat délelőtt meg kellett saccolni, elég lesz-e az otthoni tartalék hétfőig, s ha nem, akkor intézkedni. Volt, hogy szombaton délután zárás előtt sikerült még az utolsó pillanatban bejutnom a boltba – kitolva ezzel a kényszerű szobatisztává válási próbálkozást. És volt már olyan is, hogy valami okból nem vásároltunk be szombaton, és vasárnap nem épp vasárnapi ebéd volt, hanem valami olyan, amit a vészhelyzetkonzervekből össze lehetett hozni. Meg olyan is, hogy az elmaradt bevásárlás helyett valahol házon kívül ebédeltünk. Végül mindig megoldódott valahogyan a dolog, és nem bánom, hogy nem úgy, hogy vasárnap vásároltunk be.

Szeretem ugyanis ezt a bécsi ritmust. Szombaton lassan indul a nap, és ezt megtehetjük, mert a sarki bolt sem csak délig van nyitva, hanem ötig. (Vagy hatig? Nem is tudom, lényeg, hogy sokáig.) A nyugis reggeli után még mindig nyugisan folytatjuk, mehetünk játszótérre vagy múzeumba vagy sétálni csak úgy. Aztán ebéd, és délutáni szieszta. A nagybevásárlást – ami nem autós teszkózást jelent, hanem a környékbeli boltok egyikének meglátogatását – a gyerek(ek) alvásidejében intézem, tehát nincs az a hülye érzésem, hogy még hétvégén sincs idő velük foglalkozni. Mire felébred(nek), már kipipáltuk a beszerzőkörutat, van otthon másnapra ebéd és hétfőre uzsonnánakvaló is, feltankoltunk a nálunk sosem elég tejből, van mosószer és éjszakára pelenka is, úgyhogy akár indulhatunk is a délutáni programra. A vasárnap pedig teljesen a miénk. Amíg szombaton sokan vannak az utcán nagy szatyrokkal, addig vasárnapra teljesen belassul a város. Van, aki reggelivel egybekötött mozimatinéra megy, van, aki templomba, van, aki csak ebéd előtt kel ki az ágyból: nekik találták ki a vasárnapi brunch intézményét, amit több vendéglő kínál. Az emberek szép ruhában vagy lazán, sétálva vagy fülhallgatóval a fülben és kocogva élvezik a semmittevés napját. Nincsenek tömött szatyrok a kézben, nincs tülekedés, legfeljebb egy jobb fagyizó előtt. Zseniális életérzés, amit csak akkor lehet tapasztalni, ha mindenki egyszerre “nemvásárol”. (Oké, biztos van, aki elzarándokol a pályaudvari boltokba, de ők most nem érnek.)

Mióta ezt a sokat utazós és 40 órás állást megkaptam, nagyon tudom értékelni a családdal együtt töltött időt. És nagyon értem, hogy mit jelent egy olyan hétvége, amikor csak telefonálni tudunk egymással. Nem igazán kárpótol, ha cserébe egy hétköznapon szabad lehetek. Oké, lehet haladni a házimunkával, lehet kicsit lazulni, de nem látom a gyerekeket, hiszen ők olyankor nincsenek otthon. Ilyenkor úgy néz ki, hogy egyhuzamban 12 napig alig tudunk egymásról. Az a pár óra esténként, amikor hullafáradt vagyok és amúgy is csak a napirend ledolgozására van idő, nem hoz sokat sem nekem, sem a gyerekeknek. A hétvégi egybefüggő szabadidőben tudjuk bepótolni, amire hétközben nem marad energia, idő. Emiatt is nagyon örülök a bécsi vasárnapi zárvatartásnak. Oké, hogy így is vannak a buszvezetők, orvosok, ápolók, stb, akik nem tudnak a hétvégén a gyerekeikkel lenni. De a bolti személyzet legalább igen. Mert orvos nélkül nem lehet meglenni vasárnap sem, de bevásárlás nélkül igen. Sőt, lazán. Sőt, szerintem jobban is, mint vele.

Nagyjából sejtem, hogy ezzel a véleménnyel kisebbségben vagyok Magyarországon, és hogy a vita a témában nem fog arra vezetni, ami szerintem jót tenne. Nagyot rontana egyes politikusok népszerűségén, és a népszerűség nagy kincs, nem hiszem, hogy feláldoznák. Kár, mert egy egészen új életminőséget ad, ritmust, kilégzést. A zsidó hagyomány szerint akkor jön el a Messiás, ha egész Izrael egyszerre megtartja a sabbatot. Szerintem akkor, ha egy vasárnap senki nem megy bevásárolni. Na, de viccen kívül – ti mit szóltok a vasárnapi zárvatartás gondolatához? El tudnátok képzelni?

Tengerpart Bécsben

Találós kérdés: vajon hol készült ez a kép? Talán Afrikában? Vagy Olaszországban? Megfejtés a kép alatt.

“Nem, nem, nem lakunk mi olyan messze” – idézhetnék gyerekkori kedvenc mesekönyvemből. Nem, dehogy voltunk Afrikában vagy Olaszországban, sem más egzotikus tájakon. Csak kiugrottunk a Donauinselre, egész pontosan ide.

A Wasserspielplatz egyesíti a tengerpart és a kertes ház előnyeit, kiegészítve még a gazdaságosság tagadhatatlan vonzerejével. Az utazás ugyanis lakástól a helyszínig kábé 35 perc, metróval elérhető – erős idegzetűek biciklivel érkeznek. Az időjárás ugyan némileg rizikós, esetünkben délelőtt tavaszias, délután viszont augusztusi hőség, tehát ha átlagolunk, egy kellemes június végi napot kapunk. Adott a homokos part, egyes részeken a kiskavicsos meder, vannak pálmafák, a víz pedig garantáltan fulladásbiztos még bébiknek is. Éljen a szülők stresszmentes pihenése – ehhez képest mi az, hogy a beúszásokról le kell mondani.

Ha van ilyen pumpálni- vagy tekernivaló, akkor Kristóffal egy darabig biztos nincs különösebb tennivaló.

Anya pedig nyugodtan fényképezhet kavicsokat.

Ha ezen a fémizén ugrál valaki, akkor két dolog történhet. Ha elég nehéz az illető, akkor a ráugrástól víz fog feltörni. Ha meg nem, és elcsúszik a vizes fémen, akkor napokig sivít, hogy fáj a feneke.

Ez a híd is remek, igazi dzsungelfíling, s ha többen másznak rajta, akkor dübög rendesen. Két végén létra van, azon is remekül le lehet esni, teszteltük.

Aztán van még a tutaj, amit kézi erővel lehet hajtani, s bár a gyerekek erre a feladatra szívesen alkalmaznak felnőtteket, de ez igazán szükségtelen, gyerekek is meg tudják oldani a feladatot. És ha véletlen beleesnek a vízbe, az se veszélyes, itt is csak vagy térdig ér. A vicces harcsaszoborból időnként szökőkút lesz, háttérben pedig a Duna.
Aztán van még sok más játék is, például egy óriási homokozó, amelynek vízellátása is van, meg az egész piramisalakú, hogy jól lehessen mindenféle vadvízi tájat kialakítani.
Ahogy azt már Bécsben megszokhattuk, ez a program is ingyenes. Az viszont, hogy mindezt – meg még sok kulináris finomságot – félig ismeretlen bécsi magyar bloggerekkel, Nikollal, Notburgával valamint Nils Holgerssonnéval és Táltos Bandival próbáltuk ki: megfizethetetlen.

További képek Nikolnál, akinek ezúton is köszi a szervezést és a remek ötletet!

Szilánkok

Hahó, itt vagyok újra. Vagyis itt vagyok épp most. Véletlenül. Átmenetileg.
Sok volt már az utazásból az elmúlt hetekben, a bőröndök ki és becsomagolásából, az ismretlen város macskakövezett utcáin gurulósbőröndöt magam után húzásból. Ennek örömére ma egy szinte egész napos, őzikelátós piknik után (itt) nekiálltam régi tervemnek, a szilánkos technika kipróbálásának. Egyelőre itt tartok, de lesz ez még nagyobb is. Tengerészstílusban, ahogy már régen szerettem volna.

És ha már szilánkok, akkor eszembe jutott ez a kapu, amit az egyik utazás során fényképeztem Freistadtban.

Csudaszép középkori kisváros, ilyen utcácskák vannak benne.

És ilyen belső udvarok – ahol egyébként laknak is. Nem irígylem őket, átvezet rajtuk egy forgalmas hivatalos idegenvezető útvonal. (Na jó, ezt csak azért mondom, mert igazából irígylem őket. Jól el tudnám képzelni, hogy itt lakom.)

A legjobban persze az tetszett – bükki lány lévén – hogy az utca végében a hegyek látszanak.

S hogy lássátok, figyeltem az idegenvezetésen, még egy kis érdekességet is mesélek: azért van egy házon általában három vagy három többszöröse ablak, mert három ablakonként vetették ki az ablakadót. Anno – az évszámot nem jegyeztem meg.

Ezt meg csak azért, hogy látszódjon, milyen hihetetlenül jó idő volt és hogy a színek olyanok voltak, mint Olaszországban. Már csak a tenger hiányzott, meg az, hogy meló helyett szabin legyek ugyanitt. Szerencsére ez is csak hetek kérdése – s a környék annyira megtetszett, hogy hirtelen felindulásból foglaltam is pár éjszakát egy közeli faluban családi nyaralás céljából. Hiphiphurrá, nyaralunk! Majd. A távoli, munka által elhomályosított jövőben.

Na jó, persze nem panaszkodom – nagyon szép helyeken járok munka apropóján. Már csak annyi hiányzik, hogy a családot is vihessem. Ennyi távollét után már az is hiányzik, amikor tépik egymást valami játék miatt, az esti őrület, meg a reggeli, szóval csupa olyasmi, amiről nem is gondoltam, hogy hiányozni tud.

Jesuitenwiese – avagy a Prater ismeretlen oldala

4 hozzászólás Jesuitenwiese – avagy a Prater ismeretlen oldala című bejegyzéshez

Ha azt mondom Prater, a legtöbb embernek valószínűleg az óriáskerék és a “wurstli” jut eszébe. Pedig a Prater sokkal több és jobb ennél.

Egy személyes élménnyel kezdem – elsőnek a hagyományos vidámparkról. Amikor tavaly nyáron körvonalazódott, hogy szeptemberben Bécsbe költözünk, az egyik legnagyobb feladatot az jelentette, hogy a gyerekeknek, főleg Do-nak hogy adjuk be az egészet. Hiszen zsenge öt éve ellenére ez a mostani a negyedik lakás, a harmadik város és a második ország, ahol lakik. Oké, hogy neveljünk rugalmas(an) gyereket, meg hogy a gyereknek ott a legjobb, ahol a szülei vannak, de azért éreztük, hogy van egy pont, amin túl nem könnyű megindokolni, miért is kell újra elköltözni. Ráadásul egy olyan helyről, Budapestről, ahova azért költöztünk, mert mennyire szeretjük – és ezt mindig hangsúlyoztuk is.

Mentő ötletként eszünkbe jutott, hogy szervezünk egy röpnyaralást Bécsbe, megmutatjuk a város legjobb oldalait, hátha aztán maguktól fognak könyörögni, hogy dobozoljunk és jöjjünk ide. Ez a csaliprogram pedig erősen a Praterre épült, mégpedig  vidámpark részére. Kiegészítő programnak még olyat játszottunk, hogy “arra a villamosra szállunk föl, amire akarjátok és ti mondhatjátok meg, hogy mikor szálljunk le”. A történet csattanója pedig az, hogy valóban oda és vissza voltak, majd a költözés utáni napon rögtön mondták is, hogy akkor most mehetünk. Hogy hová? Hát a Praterbe, dodzsemezni meg ugrálni meg mesevonatozni. Végül is ez Bécs, nem igaz?

De sajnos, itt se fáról szüreteljük a pénzt, szóval nem tudunk korlátlan alkalommal vidámparkozni, sőt, bevallom, a beetetős vidámparkozás óta még nem jártunk a wurstliban. De a Prater másik oldala nagy kedvencünk lett. Oké, én amúgy sem vagyok az az anya, aki úgy érzi, óriási áldozatot hoz a gyerekért, ha lemegy a játszótérre, de a Jesuitenwiese tényleg az a fajta játszótér, aminek előre örülök. Pedig nincs épp közel, buszozni kell, meg még onnan is gyalogolni, most szombaton mégis délelőtt és délután is ott lógtunk. És előre irigyelem a család másik három tagját, hogy ők a jövő heti szünetben akár minden nap is mehetnek, miközben én húzom az igát.

Na de mi is ez a Jesuitenwiese pontosan? A Karlsplatzról induló 4a-s busszal a másik végállomásig kell utazni, ez úgy negyed óra-húsz perc. A buszmegálló melletti saroktól már látszik a Prater Hauptalle, amire kb. 45 fokban indul egy széles, de nem betonozott út, két oldalán füves-fás terület. Talán a Margitsziget Nagyrét és a Városliget dombos részének hangulatára emlékeztet leginkább. Óriási terület sok fával de kellő napozóréttel is, van strandröplabdapálya és itt-ott piknikasztalok, de a fő attrakció a Popoklatscherutsche és a két játszótér. A Popoklatscherutsche szabad fordításban annyi mint popsipaskolócsúszda. Óriási (tényleg, még felnőtt szemmel is!) csúszda, amiért meg kell dolgozni, mert egy domb tetejére kell fölkaptatni minden csúszáshoz. Szerintem félelmetes, de a gyerekek imádják, én meg nem nézek oda.

Ezen túl is van sok remek játék: homokozó remek várral, emelőkkel, csövekkel, ahogy kell

dél-amerikai sivatag kaktuszal, állatcsontváz és pókhátló mászókával

favár

csúszóhinta, amit még egy hároméves is biztonsággal használhat egyedül, segítség nélkül

légvár fekvőcsészékkel

fifikás autógumikból készített hintákkal (körhinta és hagyományos)

ezenkívül egy szuper felnőtthinta is van, amihez még nem sikerült hozzáférnem, mert mindig foglalt, de alig várom – és persze hagyományos gyerekhinta is, meg újrafogalmazott hármas libikóka.

Órákig, tényleg órákig ott lehet lenni úgy, hogy az ember még mindig nem próbált ki mindent, annyi a lehetőség és annyira jól el lehet merülni egy-egy tevékenységben.

Nem elhanyagolható előny, hogy az egyik játszótér mellett és a másiktól sem messze van normális WC, a játszótéren folyó víz, a rét szélén pedig büfé – bár ez utóbbi szerintem rablógazdálkodást folytat, de mondjuk végveszélyben mégis jobb, mint a semmi. 

Száz szónak is egy a vége, ha valaki gyerek- és egyben pénztárcabarát módon szeretne eltölteni egy napot vagy akár csak egy délutánt is Bécsben, plusz saját magára is ráfér egy kis relax, akkor szívből tudom ajánlani a Jesuitenwiese-t. Alig várom, hogy igazán meleg legyen és pikniktakaróval és elemózsiával kivonulhassunk egész napra!

Bécsi tömegközlekedési kisokos

3 hozzászólás Bécsi tömegközlekedési kisokos című bejegyzéshez

A húsvéti szünet alkalmából íme egy régóta tervezett poszt a bécsi tömegközlekedésről.
Véleményem szerint sehol a világon nem éri meg bliccelni buszon-villamoson – Bécsben meg még annyira se. Villámgyors, az egész városra kiterjedő busz, metró, villamos és S-bahn hálózat kényezteti az ittlakókat és turistákat, és ez a szolgáltatás gyakorlatilag kevesebbe kerül, mint a BKV-nál ugyanez a funkció rosszabb minőségben.

A legfontosabb aktualitás: gyerekek 6 éves korig illetve az iskola megkezdéséig ingyen utaznak (az életkort kell tudni igazolni, pl. útlevéllel), iskolakezdéstől 15 éves korig a félárú jegyet kell megvenniük. A hivatalos iskolai szünetekben , pl mától húsvét keddig, viszont egész 15 éves korig jegy nélkül lehet utazni.
A felnőttek is jobban járnak, mint Budapesten, ugyanis egy vonaljeggyel egy órán keresztül akárhány átszállással lehet utazni, így pl. átvillamosozni-metrózni a városon mindössze 1,80 Eur – összehasonlítva Budapesten: a Keleti pályaudvartól eljutni a Baross utcai villamosmegállóig két vonaljegy, azaz 640 Ft.

A bérletjellegű – tehát kedvezményes – jegyeket is nagyon tudom ajánlani: van bevásárlójegy, ami reggeltől este nyolcig érvényes, van 24, 48 és 72 órás jegy, de a kedvencem a Klimakarte. Ez 8 sávból álló tömbjegy, minden sáv egy személy egynapi utazására jó, mégpedig az érvényesítés napját követő hajnali egyig. Használhatjuk úgy is, hogy egy ember nyolc tetszőleges, azaz nem feltétlenül egymást követő napon, vagy úgy is, hogy mondjuk egy négyfős család (ahol már mindenki elmúlt 15, de még senki nem esik a Senior kategóriába), ha egész nap együtt maradnak, érvényesít négy sávot, s azzal aztán szabadon utazhatnak. (Letépni a sávokat nem szabad, tehát egy kupacban kell maradni a csoportnak) Ugyanez a család aztán másnap is használhatja a megmaradt négy jegysávot, s mindez 28,80 Eur-ba kerül.Idősebbek külön kedvezményt kapnak, ezzel kapcsolatban nem ismerem ki magam, de itt utánaolvashatunk.

Persze Budapestről érkezve az sem rossz megoldás, ha a MÁV turistajegyét kétnapos bécsi tömegközlekedési jeggyel kérjük – ha mondjuk szombat reggeltől vasárnap estig maradunk, akkor ez a megoldás éri meg talán a legjobban. Ha péntek este jövünk, akkor már el lehet kezdeni mérlegelni, hogy péntek éjjel ki tudjuk-e használni a napijegyet. Ha nem, akkor érdemes a vonatjegyet helyi közlekedés nélkül kérni (nem mindig ajánlják fel a pénztárnál, célszerű szólni.), pénteken sima vonaljegyet venni és szombatra-vasárnapra azt a jegyet megvenni, ami a terveinkhez legjobban illeszkedik.

Jó tudni, hogy mindenféle közlekedési eszközre érvényes a jegyünk, ami az ún. Kernzone-n belül jár, tehát z S-bahnra is. Az S-bahn állomásokon  ki lehet bogarászni vagy megkérdezni, hogy hol van a városhatár, amin belül még vonatozhatunk.

S hogy ha már felszerelkeztünk jegyekkel, bérletekkel, akkor élvezzük ki, mennyi mindent kínál a Wiener Linien, a bécsi BKV! Ott van például a Schottentortól induló 38-as villamos, ami kivisz minket Grinzingbe, a szőlőhegyek és pincék hangulatos negyedébe. Vagy például az U6, a barna metró, ami hosszú szakaszon viadukton megy, élvezhetjük belőle a kilátást a városra, s ha Spittelau állomáson szállunk ki, akkor megbizonyosodhatunk arról, hogy egy szemétégető is lehet látványosság – ha mondjuk Hundertwasser tervezi.

Másik kedvenc vonalam a 2-es villamos, ami egy ideig a belvárosban, a Ringen visz, aztán a városházánál elkanyarodik és kedvenc kerületembe, a Josephstadtba visz. Fonalmániások, vigyázzatok, lesz útközben kísértés. Ha bérlettel vagytok, akkor persze nyugodtan le lehet szállni, s később folytatni az utat. Mondjuk a Cafe Hummel-ig, ami egy kedves, hangulatos kávéház. Ahogy egyre jobb lesz az idő, ráadásul megnyit a hangulatos terasza is. Mondjuk a kávé és az Eszterházy-torta kifogástalan, úgyhogy télen is kár kihagyni.
A D jelű villamos visz a Belvedere-hez, ugyanide a 71-es is – de ha már ezen ül az ember és sok ideje van, a Zentralfriedhofig is elvillamosozhat. A sok híresség sírja mellett van még két szép látnivaló. Az egyik a zsidó temető, a másik a Park der Ruhe und Kraft, amiről még írok valamikor bővebben. A négyes metró nemcsak Schönbrunnba visz vagy a bolhapiacra, Naschmarktra, hanem a Technisches Museumba is, amiről ha még nem zengtem ódákat, akkor hamarosan megteszem, csak időm legyen blogolni.

Egy szó mint száz, ha valaki nem először van Bécsben, és az első kerületi látnivalókat már kipipálta, üljön villamosra vagy éppen metróra – ez utóbbi sem mindig föld alatt megy, szóval városnézésre is ideális lehet – és hajrá Bécs! Nem véletlen hangzik így a Wiener linien szlogenje, hogy Tiéd a város – Die Stadt gehört dir.

p.s.: Nem, nem fizetnek nekem a reklámozásért, csak egyszerűen le vagyok nyűgözve, hogy egy közlekedési vállalat ilyen flottul és felhasználóbarát módon is működhet.

Bécs fonalba csomagolva

14 hozzászólás Bécs fonalba csomagolva című bejegyzéshez

Bár az időjárás nem volt épp kedvező, múlt szombaton a nők jogaiért rendeztek demonstrációt Bécsben. És hogy láthatók is legyünk mi, nők, 100 fonalas megszállott bekötötte-horgolta a Ring 100 oszlopát-fáját, egyéb objektumát. Íme, egy kis ízelítő – nagyon vidám lett így a városkép! És nem utolsósorban inspiráló, mert sok különböző technikával dolgozott a 100 lány – volt, aki inkább a színekkel játszott, volt, aki inkább a gyors megoldások híve volt és horgolt zsinórok összefűzésével oldotta meg a feladatot. Használtak mindenfélét – nemcsak fonalat, de bármit, ami hosszú és hurkolható. Hogy tetszenek?

További képek is következnek még, csak várok picit, nehogy csömört kapjatok 🙂 S persze még én sem végeztem mind a száz objektum felderítésével. A legeslegjobbat még csak villamosból láttam, remélem, a hétvégéig még nem szerelik le és le tudom fényképezni. Figyeljétek  facebookot is, néha egyszerűbb csak oda feldobni egy-egy képet!

Gyerekbarát múzeumok Bécsben 1. – Haus der Musik

7 hozzászólás Gyerekbarát múzeumok Bécsben 1. – Haus der Musik című bejegyzéshez

Értelmiségi szülők álmának netovábbja, hogy a gyerek szombaton úgy ébredjen fel, hogy az első kérdése a kakaó után így hangzik: Mikor megyünk már megint múzeumba? És igen, az eset valóban megtörtént. Mint ahogy az is, hogy a Hova menjünk ma, játszótérre vagy múzeumba? kérdésre egy dobhártyaszaggató Múzeumba! volt a válasz.

Elsőként a Haus der Musik-ot ajánlom mindenkinek, aki bécsi kiruccanást vagy nyaralást tervez. Úgy gondolom, ez bármilyen korosztálynak izgalmas, még kamaszokkal is meg merném kockáztatni, hiszen a zene alatt nem kizárólag a komolyzenét érti a múzeum, és bőven ad lehetőséget az interaktivitásra is. Amikor először voltunk itt családdal, Kristóf alig múlt két és fél éves, és ő is élvezte (bár hamar kifáradt, de délutánra időzítve ez elkerülhető lett volna.) Persze nem volt zsákbamacska. Korábban a Múzeumok Éjszakáján kétszer is végignéztem-végigpróbálgattam, amit csak tudtam, és előre sejtettem, hogy sikere lesz a gyerekeknél is.

Az öt szinten zenetörténettől a számítógépes zenecsinálásig minden van. A legerősebb mindkét gyereknél az első terem volt, erről beszéltek még utána egy jó ideig: kevés fény mellett egy szobában olyan hangokat lehet hallani, mint amit a magzat hall az anyaméhben.
Később is gyakran kerül a kézbe egy-egy “kagyló”, lehet hallgatózni különféle zajokat: fejvakarás, köhögés, tüsszentés, csettintés hangjait, különféle városok és tájak zajait. Láthatunk jelmezeket és színpadképeket különféle operákhoz, közben belehallgathatunk a zenébe is. Miközben a felnőttek x zeneszerző kottakéziratait, képeit, egyéb tárgyait nézegetik, a gyerekek felfedezhetik, hogy a polcon ül az illető papagája. Vagy olyan erdőben, fák között sétálgathatnak, ahol az illető lakott. Dirigálhatjuk a bécsi filharmonikusokat egy digitális pálca segítségével – s ha sikerül az ismert darabokat jól megszólaltatni, akkor a végén a zenekar megdicsér minket. Ha nem, akkor kicikiznek – van olyan is, hogy egy magyar zenekari tag áll fel és pirít rá a kudarcot vallott karmesterre. (Hogy ez milyen hatással van egy ötévesre, azt inkább nem is mondom…) Mindenesetre jó móka, ha nem veszi túl komolyan az ember.

A zenetörténeti részeket gyerekeknek szóló vezetéssel is végig lehet nézni (gombnyomásos telefonos módszerrel, azaz az aktuális türelmünktől függ, hogy mennyire részletesen nézzük végig a kiállítást.) Ebben is hasznos információkat adnak, de emészthető formában és olyan témákról, amik érdeklik a gyerekeket is, pl. hogy hogyan élt a művész és milyen volt a családja. Követhetjük Beethoven hallásának gyengülését kis kagylók segítségével.

Egy külön szint a digitális zenéléssel foglalkozik, s mindenféle szerkentyűk és mozgások, pl érintőképernyőn lépegetés segítségével vagy autószimulátorhoz hasonló eszközben ülve és kormányozva a látogatók is létrehozhatnak zenét. Vannak hatalmas ütős zeneszerszámok, ezek a legviccesebbek szerintem (pl. egy műanyag sündisznószerűség, ahol a kiálló bütyköket megütve különböző hangok szólalnak meg).

Több dolog miatt is érdemes ide eljönni – és visszajönni is. Egyrészt olyan múzeumélményt ad, amihez nem az unalom kapcsolódik a fejekben, azaz szerintem ideális “első múzeum”. Másrészt mivel hatalmas anyagot rejt, és egyszerre nem nagyon pipálható ki minden, ezért tényleg az aktuális érdeklődésünk után mehetünk, s ha pár dolgot átugrunk, akkor is több órás intenzív programunk volt. (Más szóval jó az ár-érték arány) A zene világát nagyon sokrétűen mutatja be a kiállítás, a hétköznapok “zenéjét” illetve hangjait sem hagyja ki, így nem az lesz a benyomásunk, hogy a zene csak annak érdekes, aki képes puccparádéban órákat ülni egy helyben. Nem utolsósorban valószínű, hogy otthon is folytatni fogják a gyerkőcök a zenecsinálást – s ki tudja, hátha megjön a kedvük egyszer egy hangszer megtanulásához is.

Egyszóval inspiratív, remek, szórakoztatóan okosító kiállítás, ahol korosztálytól és hangulattól függően, kettő-négy órát is élvezettel el lehet tölteni. (Mondjuk mi most tartunk majd egy kis szünetet, mert az utóbbi hónapokban annyiszor voltunk, hogy az már-már túlzás.)

Folytatnom még majd a sort más gyerekbarát múzeumokkal is, s persze arra is kíváncsi vagyok, Ti hova jártok szívesen gyerekekkel.

Nils Holgerrsonné, Táltos Bandi és Anyahajó jeges álmai

5 hozzászólás Nils Holgerrsonné, Táltos Bandi és Anyahajó jeges álmai című bejegyzéshez

Az úgy van, hogy elköltözik az ember lánya egy idegen városba, amit azért elég jól ismer, de inkább csak az utcákat, nem az embereket. És akkor kiderül, hogy van olyan bloggertárs, aki szintén ugyanott őrködik. És akkor az ember lánya örül, meg izgul az első randi előtt, aztán fogynak a forró csokik, később a sajtfondü meg a lekváros fánk, s aztán jön az ötlet, hogy le kéne már mozogni ezt a sok kalóriabombát. Megy az sms, hogy mi lenne ma este egy korizással a Wiener Eistraum-on a Rathaus és a Burgtheater közötti téren, a belváros szívében.

Ez annyira giccses, bécsies, hogy már szép, de tényleg, csak azzal nem számoltunk, hogy kifogtuk a leghidegebb idei esték egyikét. De élveztük nagyon, pláne, hogy lejtett is a pálya, szóval egyik irányban sikítva siklottunk, a másik irányban meg erősítettük a futóművünket. Beszélgetésre mondjuk nem sok alkalom adódott, mert ilyen domborzati viszonyok mellett egyetlen célom volt: koriélen maradni, a sebesség és irány alakulását a természet szeszélyeire kellett bíznom.

Van ám remek képem Nils Holgerssonnéról meg Táltos Bandiról is, ott ülnek a palánkon, de 1. nem tudom, hogy ez nem tilos-e 2. nem mondták, hogy beblogolhatom őket – szóval ezt a képet megtartom magamnak, meg ha nem felejtem el, átküldöm nekik.

Wien ist anders. De tényleg.

Egyszerűen nem is hiszem el, hogy ennyire jó nekem, néha már kérdezgetem, hogy meddig tarthat ez vajon, mert nem voltam ennyire jó gyerek, hogy ezt megérdemeljem, az tuti. Amíg tart, addig mindenesetre örülök. Nemcsak Bécsnek, meg a jégnek a színházi kulisszák között, hanem annak is, hogy van a nagy messzi idegenben egy Hasonszőrű, aki kapható ilyen spontán randikra és nem pattint le azzal, hogy a következő két hétben már tuti nincs egy szabad perce sem, ami pedig a Terminkalenderek szülőhazájában nem lenne éppen csoda. És akinek el lehet sírni, ha épp frusztrált vagyok egy sikertelen horgolás miatt, amiről itt majd később lesz még szó.

A képekhez meg még annyit, hogy az első látogatásomat a Bécsi Jégálmon bevezettem a szépnapok archívumába, és hogy tárgyi emlékem is legyen, megy hogy ne fagyjak meg a hazaúton, megleptem magam egy forralt borral is a végén. Bögrével persze, bögre nélkül egy tapodtat se, pláne mert ez a karácsonyiakkal ellentétben még dizájnra is nagyon jó lett.

Older PostsNewer Posts