Bécsi programok

Kétnyelvű gyerekkor

15 hozzászólás Kétnyelvű gyerekkor című bejegyzéshez

Gyermek áll a tükör előtt, próbálja a most kapott pólót, felkiált: Ó, de schön! – Majd kijavítja magát: Wie szép! majd megrázza a fejét és látszik, hogy küzd a fejében lévő káosszal: Nagyon tetszik, mindig is ilyen pólóra vágytam!

A jelenet nem egyedi és még véletlenül sem “csinált”.

Amikor másfél éve Bécsbe költöztünk, egyik gyerek sem tudott németül egy szót sem. Na jó, talán egy szót. Költözés előtti hetekben elkezdtem nekik képeskönyvet nézegetve állatneveket tanítani. Nem mintha nem lehetne élni álltanevek nélkül, de gondoltam, nem árt egy kis sikerélmény meg az, hogy legalábbis felkészítsem őket arra, hogy mit is jelent, hogy nem mindenki egy nyelvet beszél. Persze elvileg tudták ezt, mert hallották a családot különböző nyelveken telefonálni (tolmácsapukával nem kunszt) meg tudták, hogy apa oroszra megy, de persze ez még nem vérre ment. Meg az első ovis nap előtt azt is megtanítottuk nekik, hogy mit kell mondani, ha WC-re akarnak menni – nehogy már nekik is az legyen a felejthetetlen élmény, hogy állnak valahol külföldön és nem tudnak kikéredzkedni. Na de ezzel együtt: nem tudtak németül.

Mindenki jött a szokásos szöveggel, miszerint a gyerekek könnyen tanulnak – ezen már akkor is mosolyogtam, mert olyan nincsen, hogy “a gyerekek”. Meg mi az, hogy “könnyen” – ha valaki mondjuk nagyon gyorsan tanul és már három hónap alatt eljut egy alap kommunikációs szintre, az még akkor is kilencvenszer úgy kel fel reggel, hogy “ma sem fogok semmit érteni és ma sem fogok senkivel beszélgetni tudni az oviban”. Na jó, hétvégén nem, de ez még akkor is brutálisan sok még egy felnőttnek is, gyereknek meg főleg. Szóval már az elején is tudtam, hogy kemény feladat elé állítjuk a gyerekeket, pedig akkor még nem is láttam a dolgok részleteit.

És tényleg, az csak egy városi legenda, hogy a gyerekek könnyen tanulnak nyelveket. Inkább azt mondanám: a gyerekek a felnőttekhez hasonlóan nagyon különbözőképp tanulnak nyelveket. És leginkább akkor, ha van motivációjuk. Mert ott van pl. Do, aki mindenhova becsöppenve 5 perc alatt középpontba kerül és folyton van mondanivalója. Természetesen így kellett lennie ennek az új oviban is, ahol németül beszélnek, így nem volt mese, beszélni kellett. Hogy az első napokban a kommunikáció kimerült abban, hogy minden játékban azt kiabálta, hogy Stop? Hát igen, ez egy közös szó volt, beszélni pedig kell, tehát stoppolt. Fél év múlva aztán, amikor egy német barátnőm jött vendégségbe és képeskönyvet hozott nekik ajándékba, döbbenten hallgattuk, hogy a képek alapján elmeséli németül a hét kecskegida meséjét és lazán cseveg a barátnőmmel. (Azért döbbentünk meg, mert otthon nyilván magyarul beszélünk és nem derül ki, hogy mennyire tudnak németül.)

És aztán ott a másik véglet, K., aki köszöni, remekül eljátszik magában, a többiek inkább csak akadályozzák (oké, mostanra ez változott, de két és fél évesen még tényleg nem volt egy nagy csapatmunkás, ráadásul magyarul se nagyon akart beszélni, azt is rémesen selypítve.) – nem meglepő, hogy hónapokig nem jutott túl a túléléshez feltétlenül szükséges szavak megtanulásán. És mert a túlélést más módon is el lehet érni, mint beszéddel, ezért még a felfokozott agresszió problematikájával is meg kellett küzdenünk. Mondtam is az óvónőnek, hogy ne gondolja, hogy a gyermek ennyire durva, agresszív és ilyen csúnyán beszél. Magyarul szelíd, kenyérre lehet kenni, csak épp németül az oviban tanul, ott meg ez a stílus a gyerekek között. Úgy egy év és néhány hónap után már az ő némettudása is egész sokat fejlődött, bár korántsem olyan jó, mint Do-é.

Van viszont egy probléma, amivel nem számoltunk előre, ez pedig a magyartudás. Mert nem úgy van, hogy a kétnyelvű gyerekek a fő nyelvhez megtanulnak egy másodikat, hanem sajnos a második nyelv az első rovására is fejlődik. Egyszerűen azért, mert a nap nagyobb részében nem hallják a magyart, és véges azoknak a témáknak a száma, amelyek egy normál esti rutinban előkerülnek. Az meg csak hab a tortán, hogy nekünk is több germanizmus csúszik ki a szánkon, mint otthon – pedig próbálunk odafigyelni.

A téma kimeríthetetlen, úgyhogy ígérem, folyt. köv.!

Havi rendes brunch

11 hozzászólás Havi rendes brunch című bejegyzéshez

Külföldön barátokat szerezni nem egyszerű.
S ha nem egyértelmű, hogy egy brunchről szóló bejegyzést miért ezzel a mondattal kezdek, akkor rögtön magyarázom is. Majdnem másfél éve költöztünk Bécsbe. Másfél év elég volt arra, hogy megszokjunk bizonyos dolgokat, hogy átállítsuk az agyunkat a forintról az euróra vagy hogy spontán németül kérjünk elnézést, ha valakit meglökünk a metrón – még Budapesten is (aki már élt külföldön, az tudja, hogy ennek semmi köze a nagyzoláshoz). Másfél év elég volt, hogy a gyerekek is kommunikációképessé váljanak mindenféle előtanulmány nélkül, sőt, arra is, hogy megismerjünk vagy 10-15 potenciális baráti családot. De a potenciális baráti család még nem barát. A barátkozáshoz idő kell és még valami, ami nehezen körülírható. Közös élmények, közös idő, közös sztorik. Másfél év pont elég volt ahhoz, hogy kiderüljön, ezek nem keletkeznek csak úgy, maguktól. Többször előfordult, hogy a kezdeményezést átvette a másik fél, de még ez sem elég – folytatni is kell a közös történetet.

Az elmúlt majdnem másfél évben nagyon sokat dolgoztam és nagyon sokat utaztam. Legtöbbször az “örülök, hogy élek” életérzés volt jellemző rám, s ha emelett még volt tiszta ruha, akkor megveregettem a saját vállamat. Meg az Apahajóét, mert ebben neki is volt része bőven. A december és a november már más volt: pusztán azzal, hogy közelebb költöztünk a munkahelyünkhöz és az óvoda 5 perc sétára van, napi két órát nyertünk. Két óra már elég arra, hogy időnként haszontalan dolgokat is csináljunk (alvás, játék, meseolvasás, csevegés, effélék), s arra is, hogy feltűnjön: hiányoznak a barátok. Helyesebben – hiányzik, hogy legyenek helyben barátaink. És ne csak egy és főleg ne csak kéthavonta egyszer találkozzunk. És akkor járni kezdett az agyam, hogy is kezdjek hozzá. A téli hónapokban nem működik a piknik a Duna-szigeten – pedig remek volt júniusban! – ezen kívül nálunk semmiféle meghívás nem működik, amihez asztalhoz kell ülni. Egyrészt mert az asztalunk rém kicsi, másrészt mert szék is csak öt személynek van, mi meg négyen vagyunk. Mondjuk az igaz, hogy több, mint hat év házasság után nemrég vettem egy hat főre való tányérkészletet, szóval legalább ez a tényező pipálva lenne.

Az ebédet és a vacsorát kilőve végül a reggeli maradt, illetve annak hétvégi, kényelmes változata, a brunch. A brunch elég laza műfaj ahhoz, hogy a mi infrastruktúránkkal is vállalható legyen. A brunch nem kér túl nagy felhajtást a háziasszonytól sem. Persze klassz, ha van saját készítésű kalács vagy egy muffin, de ha nincs, az sem tragédia, a péktől származó péksüti is finom. A saját készítésú lekvár nálunk mindenképp biztosított – mégpedig egész különlegesek is. Kedvencem az újév napján főzött vérnarancs-kókusz, de a decemberi kivi-mandarin miatt is zsebeltem már be dicséretet.

A brunch előnye, hogy nincs túl sok előírás vele kapcsolatban. Nem kell törni a fejet, hogy előétel-főétel-desszert sort hangoljunk egymásra. A brunchben helye van sós és édes ételeknek, azaz lekvárnak, méznek, vajnak, tojáskrémnek, gyümölcsnek és joghurtnak, a későig maradók kedvéért pedig kár egy levesnek is – de semmi nem kötelező – s mivel minden büféasztalszerűen van kirakva, mindenki maga állíta össze a saját ételsorát. Az ital is egyszerű feladat: kávé, tea, tej, tehát amit amúgy is inna az ember reggelire, hozzá esetleg gyümölcslé, vagy ha nagyon ünnepélyes akar lenni valaki, akkor például egy habzóbor-narancslé koktél. A lehetőségek óriásiak, s hogy ebből mennyit valósít meg az ember, az teljesen szabadon választható a meghívottak és az előkészítésre szánható idő és pénz függvényében. Voltam már pazar reggelin és nagyon egyszerűn – mindkettő remek volt, mert a hangsúly a beszélgetésen van. Meg azon a fura hangulaton, hogy egy társaság együtt kezdi a napot. Nem akarják az egészet együtt tölteni, nem addig maradnak, amíg már félig alszanak. A brunch egy közös napkezdés, ezért van benne valami intimitás. Szeretem ezt a műfajt.

S mert egész sok ember jutott eszünkbe, akiket szívesen meghívnánk, egyből két szombatot is kineveztünk brunch-napnak. Ki tudja, talán még hagyomány is lesz belőle. Meg néhány közös történet.

DaWanda Designmarkt Bécsben

10 hozzászólás DaWanda Designmarkt Bécsben című bejegyzéshez

Statisztikákat nem tudok, de valószínűleg a december a legerősebb hónap Bécsben turizmus szempontjából. A karácsonyi piacokra óriási tömegek zarándokolnak el – főleg Magyarországról. Pedig a legtöbb piac nem jobb színvonalú, mint a Vörösmarty téri, sok pedig kifejezetten rosszabb. A tömegnyomor meg néha akkora, hogy határozottan összeszűkül a gyomrom.
Jövő hétvégén, november 20-án viszont igazán színvonalas program ígérkezik: 100 alkotó a DaWanda-ról egy bécsi hotelben vásározik, a standok a szálloda szobáiban lesznek, tehát a különleges hangulat garantált.

Én azon a hétvégén hazautazom, tehát sajnos nem fogok tudni kiruccanni, viszont szívesen terjesztem a hírt. Részletek a plakáton!

November

5 hozzászólás November című bejegyzéshez

Amilyen látványos ez a sál, annyira gyorsan elkészült, lényegében fél nap alatt – pedig kötött. Azóta már kalap is van hozzá: karimás, mint a nagyoknak. Na jó, lefényképezhetsz, de csak ha grimaszolhatok című képünket látjátok, kedves olvasók.

Tipikus novemberi programjaim vannak mostanában – leszámítva az új oviba való beszoktatást – a legtöbb időt temetői sétákkal és különböző európai országok temetkezési kultúrájának tanulmányozásával töltöttem. Láttam sírfeliratokat, amelyekben egy egész sort megtöltött az illető halott életben elért címeinek és rangjainak felsorolása (rövidítésekkel!), idézetet a kis hercegből, de azt is, hogy “Venedig, ich komme” (Velence, jövök), láttam Brecht sírját és a Hitler elleni sikertelen merénylet miatt kivégzettek síremlékét, akkora mauzóleumokat, hogy ha csak az árának a felét költhetném a saját házamra, alig találnám meg benne a többieket (na de azt nem szeretném), meg anoním sírokat is, ahol az utódok nem látták fontosnak feltüntetni – vagy az elhunyt nem kívánta? – hogy kié is a nyughely.

A sok fura, túlzó, időnként embertelen sírkő mellett azért voltak nagyon szépek is: a zsidó temetőket mindig olyan emberségesnek találom a sok növény és az egyszerű kövek miatt, s ugyanígy egyszerű, mégis kedves a festett kövekből kirakott szív. 

Tudom, nem túl vidám téma, meg sok köze nincs a horgoláshoz sem, de legalább egy életjel részemről addig is, amíg vissza nem rázódom a normál kerékvágásba.

(Pékek és) vasutasok – a sztori folytatódik!

11 hozzászólás (Pékek és) vasutasok – a sztori folytatódik! című bejegyzéshez

És akkor a pékek után jöjjenek a vasutasok!

Amennyire Magyarországon az identitásom része volt, hogy melyik mobilszolgáltatónál vagyok, annyira érzem most magam ÖBB-snek. Mert az ÖBB figyel rám. Segít. Időt szán a problémámra.(És mert lassan több időt töltök vonaton, mint a családommal, de ez más tészta.)

20 éves voltam, amikor besétáltam a miskolci MÁV Jegyirodába, hogy vonatjegyet vegyek Rosenheimba – nyári szakmai gyakorlatra készültem ugyanis. A következő párbeszédet azóta se tudom elfelejteni:

én: Szeretnék egy jegyet x hó y. napjára Németországba, Rosenheimba és x hó z. napjára vissza. 
MÁV alkalmazott: Magának arra úgyse lesz pénze.

Oké, hogy 20 évesen még javában a hippi-korszakomat éltem, és menő volt turkálókból meg dédi padlásáról szedett cuccokban járni, és az is oké, hogy az év többi részében mindössze a Miskolc-Buapest viszonylaton utaztam havonta egyszer-kétszer, de azért…

Ezzel szemben mi történik a Westbahnhof jegypénztárában? (Ami amúgy nem is jegypénztár, hanem Reisezentrum vagy valami efféle.)
Az ember szépen beáll egy sorba, igen, egy sorba, ahol az egy nem határozatlan névelő, hanem számnév. Egyetlen sor van ugyanis sok nyitvatartó ablakhoz, azaz nincs az a kockázat, hogy beáll az ember a leglassabban haladó sorba és ott szív(ja a fogát) két órán át.
Mikor sorra kerülök, előveszem a netről előre kinyomtatott menetrendemet és odaadom a pénztárosnak és szólok, hogy van Vorteilskarte-m, amivel Ausztriában 50% kedvezményt kapok és talán 25-öt Németországban. Perszer megnevezhetném az úticélt is, de mert általában pontos időpontra megyek és több átszállással, inkább előre ki szoktam sakkozni, melyik vonat a legmegfelelőbb és ki is nyomtatom. Akkor a vasutas belemélyed a számítógépes táblázataiba, én pedig tiszteletteljesen és kíváncsian várok. Egy idő után a gép kidobja a lehetséges jegyvariációkat, a vasutas pedig felsorolja nekem, hogy mi mennyibe kerül és milyen feltételekkel. Mert néha szerecséje van az embernek és van Sparschiene, ezzel sokszor csak felébe kerül a jegy, mint a normális félárú, cserébe viszont csak arra a vonatra érvényes. Ha flexi akar maradni az ember, akkor többet fizet, viszont nincs időhöz kötve. Lehet szépen mérlegelni az előnyöket, hátrányokat, majd dönteni és fizetni. Döntés után a vasutas kinyomtatja a jegyeket – kérés esetén természetesen helyfoglallással. A helyfoglalás szükségességéről is ki lehet kérdezni, mennyire szokott tömött lenni az adott vonat az adott napon és napszakban: ő tudja és meg is mondja. Azt is, ha szerinte nem szükséges. De ha mindenre foglal az ember, akkor is csak az első kettő foglalás kerül pénzbe egy utazáskor, a többi a cég ajándéka. MÁV-on szocializálódott ember csak tátja a száját ennek hallatán.

A kinyomtatott jegyet nem csak úgy a vevő elé dobja, hanem szépen egyenként kihúzófilccel megjelöli az indulási időpontot, a kocsi és ülés számát, a vonat számát, és hangosan felolvassa olyan tempóban, hogy az ember követni és ellenőrizni tudja, hogy minden stimmel. Majd szépen beleteszi az egészet egy borítékba a vevő fizetési bizonylatával együtt, belehajtogatja a menetrendet, mosolyogva átadja és jó utat kíván. És egyáltalán, végig mosolyog, még csak nem is kényszeredetten. Annyira meggyőzően, hogy a Gute Reise-ra spontán azt mondom, hogy Ihnen auch, azaz Önnek is – ami végülis hülyeség, de mit tegyek, eddigre már félextázisban vagyok pusztán attól, ahogy itt kedvesen és tisztelettel bánnak velem, pedig csak vonatjegyet akartam venni, nem luxusautót.

Majd következik a vonatút. Állítom, egy négycsillagos wellness hotelben sem ugrálják jobban körül az embert. A kalauz nem odavakkantja, hogy “újfelszáll”, hanem – megintcsak mosolyogva – azt mondja: “Grüss Gott, jemand noch zugestiegen in X , bitte?” És amikor ellenőrzi a jegyet, akkor rögtön mondja is, hogy amikor átszállok, akkor melyik vágányhoz kell majd mennem. Valami csoda folytán egyébként szinte mindig a szemközti vágányhoz, mintha a DB és az ÖBB kizárólag az én utazásaimhoz igazította volna a menetrendjét.

És egyébként is, az átszállások között általában pár perc van, szinte sosem több, mint 10-15. Az első ilyen menetrendet látva (4 perces átszállás is volt rajta) kicsit szkeptikus voltam. Mert hogy fogok én eljutni Hildesheimba, ha már Nürnbergben lekésem a csatalakozást. És hogy 4 perc alatt nem fogok tudni átszállni, abban biztos voltam. Hányszor fordult elő a Miskolc-Budapest viszonylaton, hogy 4 percnél kevesebb volt a késés? Még IC-n se sokszor emlékeim szerint. És igen, itt minden zökkenőmentesen ment, általában késés nélkül, de ha késtünk, a csatlakozás akkor is bevárt minket. A vasutasok ugyanis kommunikálnak egymással út közben. Hihetetlen!

Persze olyan is volt, hogy késtünk. Műszaki hiba jött közbe ugyanis. Vagy legutóbb Brandanschlag – hogy nevezik magyarul ezeket a gyújtóbombás támadásokat? Ilyenkor a kalauz együtt gondolkozik az utassal. Tudja, hogy ha leáll egy ICE a semmi közepén, akkor az utas egy idő után aggódni kezd. És akkor megosztja a problémát a hangosbemondón keresztül. Hogy felmerült egy műszaki hiba, ezért kellett leállnunk. Öt perc múlva, hogy már jó úton vannak a hiba elhárításban. Aztán ha kész vannak, akkor még egyszer mond két kedves mondatot, meg hogy igyekszik behozni a késést. És összeköttetésben áll a vonatokkal, amelyekre az utasok át akarnak szállni. Ha mégsem tudják bevárni, akkor szépen lepecsételi a jegyet, hogy a Sparschiene érvényes legyen a következő lehetséges vonatra. Elnézést kér a kellemetlenségért – még akkor is, ha nem sok befolyása volt arra, hogy valami őrült gyújtóbombákat helyezett el Berlinben a sínek mellé. 

Ilyenkor aztán ránézek a jegyemre, hogy tévedésből nem első osztályra fizettem-e be, de nem. Ez a standard. Bámulatos.

Pékek (és vasutasok)

8 hozzászólás Pékek (és vasutasok) című bejegyzéshez

Ha arról kérdez valaki, mi a legnagyobb kontraszt a magyarországi és az ausztriai életem között, akkor mindig a pékekkel és a vasutasokkal jövök.
Otthon az úgy volt, hogy bemenni egy pékségbe a napi rutin része volt, még félálomban is képes voltam abszolválni és mindig azt kaptam, amit akartam. Na jó, néha előfordult, hogy penészes mazsolát találtam a mazsolás kiflimben vagy hogy tegnapi volt a kenyér, de a meglepetések ennyiben ki is merültek.
Mióta Bécsben élünk, igyekszem a pékségeket nagy ívben kerülni, még ha ez nem is mindig sikerül. Ugyanis minden pékséglátogatás egy remekbeszabott rúgás amúgy is gyenge lábakon álló önbizalmamba. Oké, az is igaz, hogy mondjuk konferenciákon vagy egyéb munkával kapcsolatos szituációkban mindig azt kapom vissza, hogy mennyire remekül tudok németül és hogy akkor most mi is az anyanyelvem igaziból – a pékek viszont gondoskodnak arról, hogy még véletlenül se szálljak el és folyton az orrom alá dörgölik, hogy idegen vagyok és reménytelen eset.
Az első sztori az volt, hogy kiflit akartam venni. Iskolai németórán azt mondták, hogy a kifli németül “Kipferl”. A pék persze kioktatott, hogy nem ám, amit én akarok, az Stangerl, Kipferlnek ugyanis csak az olyan kifli minősül, amelyik meg van hajlítva – s abból a fajtából akkor épp csak dióval töltött volt. Annak viszont Nussbeugel a neve – csak az egyszerűség kedvéért.
Na jó, ha már a kifli ilyen bonyolult eset, akkor vegyünk inkább zsemlét. Iskolai emlékeim szerint a zsemle “das Brötchen”. A pékné persze ezúttal is hülyén nézett rám, majd közölte, hogy Brötchen, az nincs. Mondom neki, dehogynem, ott, abban a kosárban, abból adjon nekem négyet. Az pedig nem Brötchen, hanem Semmel, tudjam meg. Ó, nahát, hiszen én úgy tanultam, hogy a kettő rokonértelmű, tetszőlegesen felcserélhető egymással – segítve ezzel is, hogy az ember elkerülje a szóismétlést. Nem sokkal később kezembe került egy “Wienerisch” szószedet, ebből aztán megtudtam, hogy bár majdnem az egész német nyelvterületen ugyanazt értik Brötchen alatt, mint amit én értettem, Ausztria mégis kivétel. Itt a Brötchen a szendvics értelemben használatos (németül belegtes Brot), a csupasz zsemle ellenben Semmel.

De egyébként is, a pékség Bécsben valódi Eldorádó. A péksütemények széles választéka áll a vitrinekben szép kis táblácskákkal megjelölve. A gond csak az, hogy a táblácskák és a süteményfajták száma ritkán egyezik meg, és ha igen, akkor se abban a sorrendben vannak a táblák, mint a sütik. Minek nevezzelek – tűnődöm pékséglátogatásaim alkalmával rendszeresen, míg végül általában úgy döntök, hogy nem vacakolok, inkább nyelvújítok. Rájöttem ugyanis, hogy van egy szó, ami bármelyik péksüteményre illik: das da. Az ott. Majdnem tökéletes némettudásommal úgy döntöttem, a pékségben nem akarok imponálni. Inkább használom a mutatóujjamat és az univerzális szót. Das da. Így legalább nem kapok kioktatást már a reggeli előtt.

És hogy mi van a vasutasokkal? Legközelebb azt is elmesélem.

FAQ – avagy hol együnk jót elérhető áron, gyerekbarát helyen Bécsben

1 hozzászólás a(z) FAQ – avagy hol együnk jót elérhető áron, gyerekbarát helyen Bécsben bejegyzéshez

Meséltem már a blog rejtett életéről, azaz az emilben feltett kérdésekről. Régebben a leggyakrabban azt szerettétek volna tudni, hogy hol lehet jó fonalakat kapni. Az utóbbi időben a “hol lehet Bécsben jót enni elviselhető áron – lehetőleg bécsi szeletet” kérdés áll az első helyen.

Ilyen tippeket persze tudok adni – amennyi időm tavaly főzésre volt, kénytelen voltam kitapasztalni az éttermeket. De a bécsi szeletes kérdés mindig zavarba hozott. Mert bevallom, én nem szeretem a bécsi szeletet. Úgy általában a rántott dolgokért nem vagyok oda. Ezért aztán általában azt válaszoltam, hogy leginkább arra érdemes figyelni a rendelésnél, hogy a bécsi autentikus bécsi szelet sosem rizzsel vagy krumplipürével kerül asztalra, hanem ecetes krumplisalátával. Ha így található az étlapon, akkor lehet reménye az embernek, hogy valami igazán jót fog enni. (Akármilyen lesz a hús, a saláta mindenért kárpótol.)

Azért a nyaralás alatt “párszor” volt szerencsém a rántott húshoz. A legtöbb étterem gyerekmenüje sült kolbász vagy bécsi szelet hasábburgonyával, és még a gyerekadag is akkora, hogy egy idő után egyszerűen négyünknek rendeltünk két adagot, és alig bírtuk megenni.

Az egyik hely, amit így már tapasztalatból tudok ajánlani, a Lainzer Tiergartenben van. Ez egyébként nem igazi állatkert, hanem a bécsi erdő fallal körülkerített része (belépő nélkül látogatható, a kerítés inkább az állatokat védi.) Ha valaki unja a szokásos turistáskodást Bécsben, azaz már kipipálta a Schönbrunn, Stephansdom, Naschmarkt szentháromságát, és szeretne közelről, kerítés nélkül látni őzeket meg csinos kis vaddisznócsaládot, annak szívből ajánlom a Lainzer Tiergarten meglátogatását.

(igen, az a kis piszok ott valóban egy vaddisznó. De jóval közelebbről is láttunk, csak akkor annyira paráztam, hogy csak a gyerekek kezét bírtam szorongatni.)

Ha inkább a városban maradnátok, és gyerekbarát étkezési vagy szórakozási lehetőséget kerestek, akkor két helyet tudok ajánlani. És az egyiken még bécsi szelet is van 🙂

A Sand in the City a belvárosban, a Stadtpark metrómegállótól három perc sétára található ideiglenes szórakozóhely. Csak nyáron van nyitva, így hasznosítják ugyanis a korcsolyapálya területét. Körben mindenütt kis házikókban kínálják az ételt, italt, középen pedig kényelmes nyugszékek, sörpadok, asztalok, hintaágyak találhatók. Az egész terület vastagon fel van töltve homokkal, tehát ha a gyerekek magukkal viszik a homokozójátékokat, akkor a szülők valóban nyugodtan szopogathatják a fröccsöt, és mindenki boldog lesz.

Ez a hely egyébként amellett, hogy gyerekbarát, még árak szempontjából is oké, valamivel a normál éttermi/ kávézós árak alatt lehet enni, inni, miközben a minőség teljesen rendben van. Na jó, bort inkább ne itt igyanak a hozzáértők, de pl az Aperolspritzer pont jó.

A másik vendéglő, ami gyerekbarátságban minden mást üt, a Praterben található Kolarik. A Würstlpratertől, azaz a vidámparktól nem messze, a Schweitzerhausnál található. Az ételek sem rosszak, de a lényeg, hogy rengeteg ugrálóvár van egy kupacban. Ellentétben a balatonparti horrorisztikus árakkal, itt az ugrálóvárazás nem luxus. Nem ötpercenként fejik meg a kedves szülőket 500 forinttal, hanem a belépő karszalag egész napra érvényes a környező három étterem összes ugrálóvárjába és felfújható óriáscsúszdájába, mindez 3,50 EUR-ért. Mi kell egyéb egy óvodásnak?

És hogy az ételekről is mondjak valamit: annyira megkívántam az ecetes krumplisalátát, hogy még a hozzátartozó rántott csirkemellet is bevállaltam – és meglepően jó volt. Semmi olajíz, friss, ropogós. A krumplisalátán pedig még ruccola is volt és némi pirított tökmag és tökmagolaj. Egyszerűen tökéletesen záródott a nyár.

Linzi programok

1 hozzászólás a(z) Linzi programok bejegyzéshez

Az időjárásnak köszönhetően kicsit több városi programot csináltunk végül a nyaraláson, mint ahogy eredetileg terveztük. Szerencsére Linz nagyon közel volt a szállásunkhoz, így közel három napot töltöttünk ott. Kellemes meglepetés, hogy bőven volt mit megnézni, egy percig se unatkoztunk, és még mindig van miért visszamenni. Például egy finom linzer tortáért, amit napsütéses időben egy főtéri kávézó teraszán fogyaszthattunk volna el – abban az esetben, ha az esőfelhők más tartózkodási helyet találtak volna maguknak. De így se panaszkodunk, Linz remek város! Ott van például a Höhenrausch nevű program. Csak annyit tudtam róla, hogy van egy fából készült folyosórendszer néhány belvárosi épület, öztük egy templom tetőzetén, és onnan fentről lehet látni a várost. Ehhez képest kiderült, hogy egy tematikus kiállítás is: a vörös fonal a víz, ezen belül mindenféle kortárs művészet alkotás található. (Na jó, festmények a legkevésbé, de van például vízzel elárasztott parkettás szoba, ahol a tükröződést kell nézni, meg videok, meg szökőkút, meg ilyesmi.)

Valamint a tempolom tetőszerkezetén belül egy fénycsövekből készített mozgó szobor, ami olyan, mintha hullámzó víztükör volna. Mellesleg nagy élmény felülről lépkedni egy kupolán.

Szappanbuborékfújó automatával is lehet játszadozni.

Nem rossz a kilátás, ugye? Persze a keskeny hidakon két viselkedni nem akaró gyerekkel voltak kemény pillanatok, amikor kérdeztem magamtól, hogy komolyan gondoltuk-e, hogy x méter magasságban sétálgatunk (rohangálunk utánuk), de amikor épen landoltunk, akkor már úgy éreztem, akár még egyszer is felmennék, annyira nagy élmény volt.

Itt is a templom tetejénél vagyunk, a spirált meg lehet fogni és hú, de hideg!

És két kép a változó szökőkútról. Random változik, hogy melyik vonalon jön a víz, ezáltal olyan, mintha elvarázsolt kastélyban lenne az ember, mindig más tér látszik.

Itt kezdtük a linzi városnézést, és nekem ez a program tetszett leginkább. Az ár-érték arány is remek szerintem, gyerekekkel pedig családi jegyet lehet venni

Az útikönyvek szerint kihagyhatatlan a Pöstlingbergi hegyi vasút, amivel a Grottenbahnhoz (mesevasút) lehet feljutni a városból. Na, ez az a pont, ahol vitatkozom az útikönyvekkel. A hegyi vasút kész stressz, ugyanis minden kisgyerekes turista, meg még nyilván csomó helyi erő is ezen akar utazni. Fél óránként jár, el lehet képzelni a rajta lévő tumultust. Kábé azért harcol az ember, hogy levegőt kapjon, a kilátást élvezni szóba se jön. Ehhez képest viszont nem olcsó, négyen 18 euro körül fizettünk az oda-vissza jegyért, na ezt szerintem inkább költsétek linzer tortára, ha Linzben jártok. Fel is lehet sétálni ugyanis a hegyre, ami nyilván sokkal nagyobb élmény.

A Grottenbahn célcsoportja nagyjából a 2-4 éves korosztály. Kristófot alig lehetett elvonszolni onnan, és akart menni még egy kört, Do viszont a maga 5 és fél évével már egyértelműen az Ars Electronica Centert értékelte jobban. A program két részből áll: az elején egy normál barlangvasútat kell elképzelni, a vonatsínek mentén mindkét oldalon mesefigurák illetve jelenetek mesékből láthatók. Három kört megy a vasút, tehát mindent van idő megnézni. Bámulatos, mennyire más a német nylevterület mesekincs, mint a magyaré, legalábbis én alig ismertem a kiállított mesék közül párat. (Vagy csak más címen? Mindenesetre nem jöttem rá soknál, melyik mese lehet.) A második részben egy kis mesevárost építettek fel.

Linz belvárosából egy kicsinyített másolat – a gyerekek élvezték, hogy minden ilyen kicsi, a felnőttek meg hamar átláthatják, hogy az egész egy reklámfelület. (Bocsánat, a kép nagyon sötét, de legalább elképzelhetők a méretarányok.) Itt is vannak nagyobb felépített mesejelenetek. Az itteni meséket már inkább ismertem, mint a fentieket, meg itt olvasható is egy rövid leírás minden meséről. Mindez nem feledteti a tipikus pince- és porszagot. Mondjuk úgy, hogy 2-4 éves gyerekkel valószínű jó választás, de idősebbekkel már simán kihagyható. Helyette viszont ajánlom az Ars Electronica Centert, ami egy remek természettudományos interaktív kiállítás. Vannak benne robotok, lehet 3D-ben rajzolni, van csillagászati témájú 3D mozi, meg úgy általában a 3D animációkról is mesélnek – miközben persze mutatják is a filmeket. Gyerekek építhetnek hatalmas legoszerű kockákból várost, mialatt a felnőttek megismerkedhetnek Linz digitális térképével. Az infotrainerek (az ántivilágban megszokott teremőrök modern változatai) magyaráznak, bemutatnak, segítnek kipróbálni, ami kipróbálható, mindezt gyerekeknek gyerekszerűen, felnőtteknek meg felnőttszerűen. Több órát töltöttünk itt, és még nem láttunk mindent. Kipihent gyerekekkel reggel érdemes kezdeni és egy egész napot rászánni, vagy korai ebéd után egész délutánt ott tölteni. 

p.s.: néha az az érzésem, hogy a blog kezd elmenni ausztriai turizmus irányba. És még van vagy öt bejegyzéstervem ebben az irányban. Érdekel ez titeket? Vagy nyissak erre külön blogot, ne terheljem az anyahajót? Előre is köszi a visszajelzéseket!

p.s.2: A képekért köszi Apahajónak!

Családos program Grazban – A nyugalom kertje

 Ideális esetben az ember nyaralás előtt két napig otthon fekszik és pihen, mélázik, álmodozik, hogy ne az utazás első pár napját töltse félkómás állapotban. Ez az ideális helyzet nekem nem adatott meg, így aztán el tudjátok képzelni, mennyire örültem, amikor kirándulásunk első délelőttjén véletlenül felfedeztem a nyugalom kertjét a Néprajzi Múzeum udvarán. Kis kirándulás az időtlenségbe: a belépés ingyenes, az élmény megfizethetetlen. Ráadásul épp sütött a nap is – némi kis esőcsöpögéssel tarkítva, de ezt megbocsátjuk.

 Három függőágy várja a ringatózni vagy aludni vágyókat.

 Egy fallal körülvett ágyban minden mást kizárhatunk a külvilágból, és nézhetjük az eget. Na jó, és hallgatózhatunk tenger zúgását a hatalmas kagylókat a fülünkre téve.

 Ilyen a keleti kényelem – akinek van otthon kertje, annak ez talán semmi különös, nekem maga a Paradicsom.

 Az illatboxban ülve levendulát és egyéb illatos növényeket szagolgathatunk.

 Íme a művészettörténet egyik legértékesebb alkotása – a függőágyban fekve szemlélhetjük.

 És még társasozni is lehet az asztaloknál.

Az itt töltött másfél óra volt az egyik olyan program a három közül, amit Do is láthatóan szeretett. (A fiúk sajna lemaradtak róla, mivel ezt a felfedezést a fiúk fiúkkal, lányok lányokkal című programpontunk alatt tettük.)

P.s.: Ha van a hétvége folyamán két szabadon felhasználható órám, akkor megnéztem volna még a múzeum állandó kiállítását, a Mindennapok kincseit is.

Graz ha esik, ha fúj

Minden évben elhatározom, hogy jövőre most már tutira a tengerre utazunk
1. mert ott tuti jó az idő
2. mert ott amíg békésen olvasgatok a parton, a gyerekek békésen homokoznak és vizeznek.
Aztán valahogy mindig győz a józan ész, azaz hogy ne akarjunk légkondi nélküli pici autóban hat-nyolc órát utazni két olyan gyerekkel, akiknek még egy kétórás kocsikázás is kiveri a biztosítékot. Pedig még hőség sem volt. (És akkor még finoman fogalmaztam.)

S mivel nem a tengerre utaztunk, hanem csak ide, a szomszédba (Apahajó gyakorlatilag haza) az útra való felkészülésünk kimerült a strapabíró esődzseki vásárlásában. Mint utóbb kiderült, megérte a befektetés. Azért mi nem hagytuk magunkat, egyszer van nyaralás (na jó, idén kétszer, de csak mert nagyon jó gyerekek voltunk), akkor is érezzük jól magunkat, ha esik és hideg van. Kinn laktunk a zöldben, ilyen szépeket láttunk séta közben.

Hogy miket csináltunk még, arról pedig még írok, miután átnéztem a néhányszáz fényképet. 😉

Older PostsNewer Posts