Bécsi programok

Kis bécsi fonalboltkalauz

1 hozzászólás a(z) Kis bécsi fonalboltkalauz bejegyzéshez

Rég tervezem, egy múlt heti komment után pedig már nem halogathatom tovább, hogy bemutassam a kedvenc fonalboltjaimat Bécsben. Természetesen az itt következőkön kívül még bőven vannak fonalboltok, az is lehet, hogy kifejezetten jók is, csak épp azokat nem ismerem vagy nem esnek útba.

A legrégebbi kötődésem a Wolle Pingouin (Alserstr. 21, 5-ös és 43-44-es villamos vonalán) üzlethez van. 1999-ben voltam itt először, amikor egy barátnőm a kollégiumban megadta az első lökést, hogy kötőtűt vegyek a kezembe. Akkoriban már a német ismerőseim között tarolt a kötésdivat. Emlékszem, ahogy kollégiumi gyűléseken, a közös konyhában vagy ha csak úgy összeültünk beszélgetni, mindenkinek volt a kezében kötés, legtöbbször zokni. Nekem ez akkor olyan volt, mintha UFO-t látnék, ma persze már normalitás. A barátnőm elvitt tehát ebbe a fonalboltba és kiválasztotta velem életem első zoknifonalát. El is készült az első pár zokni egyik darabja az ösztöndíjas év végére. A második felét is elkezdtem, de a befejezésre 2006-ig kellett várni. Cserébe viszont azóta is hordom időnként – igaz, csak otthon, mert az akkori fonalízlésem és a mostani köszönőviszonyban sincsenek egymással.
No de vissza Wolle Pingouinhez: Főleg Lana Grossát árulnak, szerintem annak a kollekciójából kábé minden kapható. Előnye az is, hogy minden szezonban jönnek az újak, így szezon végén nagyon szép és különleges fonalakat nagyon kedvező áron lehet megcsípni. De van még Zauberball, Noro és egy külön szekrényben kézzel festett különlegességek is. Kis helyen fantasztikus választék, nagyon szeretem ezt a boltot.

A másik kedvenc fonalboltom a belvárostól szintén egy kis kitérőre található, a Wollmeile (Taborstr. 24a). Itt a tér jó tágas, van hely kötős klubnak is, bár erre még sosem jutottam el. Sőt, itt láttam először életemben rokkán fonást és itt határoztam el, hogy ezt nekem is meg kell valamikor tanulnom.
Ebben a boltban is van Noro nagy választékban, mindenféle különleges zoknifonalak, kézzel festett fonalak, és gyapjak, alpakák nagyon sokféle színben. Egy könyvespolcon pedig válogatott kötős-horgolós irodalmat is tartanak.

A Josefstädterstr 14-ben lévő Zwei glatt zwei Verkehrt, azaz két sima, két fordított névre hallgató fonalbolt szintén a pici ékszerdoboz kategória. Ide igazán teli pénztárcával érdemes menni, mert a legtöbb fonal nagyon különleges és az ára is ennek megfelelő. A specialitásuk a Kauni, egy északi, talán dán fonal, amelynek gyönyörű átmenetei vannak. A tulajdonos ül a pult mögött és bármilyen kötős problémával, kérdéssel lehet hozzá fordulni.

A sarki fonalboltom, a Pribil, ahova a legegyszerűbb beugranom, nem a hatalmas fonalválasztékáról híres. Itt szoktam venni a Bravo fonalakat a takaróhorgoláshoz, itt van a tutibiztos Catania-forrás és vannak Boshi sapkához is fonalak nagy színválasztékban. Semmi luxus, hanem ami a napi túléléshez kell. Viszont a gombok! Egy fal tele van kis gombos fiókocskákkal, és tényleg nincs olyan gomb, ami ott ne lenne megtalálható. Minden fajta különböző méretekben, fa, műanyag, szaru, ékszergomb, miniatűr és óriási. Egy igazi gombparadicsom.

A Laniato-t szeretném még mindenképp megemlíteni, mert van egy hatalmas előnye: még szombaton is nyitva van délután 5-ig, tehát ideális, ha valaki csak szombat reggel ül fel a vonatra és dél körül érkezik meg Bécsbe. A választék itt is inkább a nemes fonalak irányába megy, kasmír, alpaka, mindenféle különleges és puha gyapjak. Azért kaphatók egyszerűbb, fapadosabb fonalak is, de nem azon van a hangsúly. A bolt közepén lévő asztalon pedig lehet kötős újságokat nézegetni és kávézni is, mert ez nemcsak fonalbolt, hanem Wollcafe, fonalas kávézó. Szívfájdalmam, hogy a bolt megnyitása után egy hónappal költöztünk el a szomszédból a város másik felébe, így viszonylag ritkán járok erre.

További boltokról találtok még egy címjegyzéket itt. Jó böngészést, remélem, találtok kedvetekre való fonalboltot, ha legközelebb Bécsben jártok.

Szép boltok bécsben: a Morawa könyvesbolt

5 hozzászólás Szép boltok bécsben: a Morawa könyvesbolt című bejegyzéshez

A Morawába nem megyek gyakran, eléggé kiesik a normál útvonalaimból, de ha valaki látogatóban van Bécsben, akkor szinte biztosan belebotlik. A Stephansdomtól csak 5 perc sétára van, és az egész utca megér egy misét, nemcsak ez a könyvesbolt. A Wollzeile egyébként fonalasok szívének különösen is kedves lehet, ugyanis nevét az egykor itt található gyapjúfeldolgozó műhelyekről kapta. Ma sajnos erre már semmi nem emlékeztet – ennyire központi helyen nehezen élne meg egy rétegigényeket kielégítő fonalbolt. Na de van itt azért sok érdekes üzlet: egy mézes-viaszos termékeket áruló pici boltocska, egy sonka-sajt specialista, egy kis konyhafelszerelési üzlet, ahol szerintem minimum 200 különféle sütiszaggató formát lehet kapni a legvadabb témákban, aztán a város legjobb reggeli sütijeit árusító Diglas kávézó, s közvetlen vele szemben a Morawa, a könyvesboltok egyik gyöngyszeme.

A Morawába menni nekem rituálé, amely általában szombat délelőtt zajlik. Persze nem minden szombaton, az sajnos nagyon veszélyes lenne a pénztárcámra. Különösen fárasztó, különösen frusztráló hetek szombatján zarándokolok el ide, vagy olyankor, amikor valami igazán nagy projektet zártam le és megszavazok magamnak egy jutalmat.

A Morawának több erőssége van. Az egyik a képregény részleg. Bevallom, én sosem voltam képregényes típus, képtelen vagyok képet olvasni, azaz annyira falom a szöveget, hogy közben nem figyelem a képet. De ahogy az ilyenkor lenni szokott, a természet megajándékozott egy képregényfaló gyerekkel, tehát kénytelen vagyok időnként elmélyedni az idevonatkozó irodalomban. A Morawánál egy egész szobányi képregény található, például Asterix mindenféle nyelven.

A másik izgalmas részleg a magazinok birodalma, ez több szobát jelent. Futás-jóga-sport témában úgy 30-40 újság, fonalas-varrós-mindenféle kézműves egy egész falnyi. Divatlapok, lakberendezés, kert, nyelvtanuló magazinok, technika – egész egyszerűen minden téma le van fedve. Azaz majdnem minden. Egyszer kerestem itt a Spin off magazint fonás témában – na erre nem tudtak mit mondani, pedig a hölgy állítólag 20 éve dolgozik ebben a boltban a magazinos részlegen. Jó, rendben, a fonás tényleg underground.

Legutóbbi felfedezésem a Made in Paper újság (ez nem az aktuális szám, viszont régebbi számokat részben meg lehet nézni itt, valamint ezen a linken találtok ingyenes a friss számból kinyomtatható karácsonyi mintás papírokat)

A harmadik kedvenc részlegem itt a papír-írószer-ajándék. Szép füzetek, szép tollak, szép mindenféle papíráruk és apró semmiségek, amikre ugyan végképp semmi szükség, de a legrosszabb napot is fel tudja dobni, ha ránéz az ember.

Ha Bécsben karácsonyi vásároztok, két forralt bor között szerintem érdemes benézni – addig is jó barkácsolást  kívánok a karácsonyi mintás papírokkal!

Szép helyek Bécsben: a szőlőhegyek és borkóstolók

Bécshez a szőlőhegyek és a pici, családi borospincék éppúgy hozzátartoznak, mint a Hofburg meg Schönbrunn – csak egynapos túrák alatt általában ezek nem férnek bele, hiszen kicsit távolabb esnek a többi nevezetességtől. Haladó bécsi turistáknak viszont kifejezetten ajánlom a bortúrát, pláne, hogy ég autó se kell hozzá, a villamos szinte a pincék bejáratáig visz. Grinzing az elsőszámú célpont, de erről sok helyen írtak már, így én most egy titkos tippet osztok meg.

A D villamos a belvárostól kivisz egészen Nussdorfig (ez a végállomás). Innen indul egy kényelmes sétaút fel a kahlenbergi kilátóig, amely végig szőlők mellett és szőlőkön át vezet, s közben útba esik egy-két borkimérés is. Maga az út nem hosszú, talán 3 kilométer, de mert mi mindig gyerekkel megyünk, rászánjuk az egész délutánt a fától fáig tartó lassú haladásra. Ősszel különösen szép út, úgyhogy nem is bánom, hogy óránként 1 km-es sebességgel haladunk csak.

Az út közepe felé, ha jól odafigyel az ember, balkéz felől egy különös kertet lát. Minden alkalommal, amikor arra járunk, kicsit más. Tibeti imazászlók lengedeznek és keleties szobrok mindenütt. Itt is el lehet bámészkodni egy darabig.

Az út utolsó része elég meredeken felfelé halad, először két sor szőlőtő között, aztán egy lépcsőkkel tarkított szakaszon – na ilyenkor szoktuk sűrűn emlegetni, hogy fenn majd milyen jól beuzsonnázunk. A beuzsonnázás történhet szendvicsesdobozból is vagy előkelő módon a kilátóteraszon – már amennyiben a szendvicsesdoboz nem ürült ki útközben. Egy ilyen komoly, háromórás séta alatt természetesen általában kiürül. Felnőtt tempóban sétálóknál nyilván ez más.
A kilátóteraszról látszik egész Bécs, ilyenkor tűnik fel, hogy a Duna mennyire a város szélén folyik tulajdonképp.
Ebben a sétaútban az a legjobb, hogy még mi is, akik elég újak vagyunk a városban és korlátozott az ismeretségi körünk, mindig találkozunk valaki ismerőssel útközben. Őshonos bécsieknek a szőlőhegyre felsétálni és útközben meginni egy fröccsöt vagy egy mustot, olyan természetes, mint máshol leugrani a szomszédos kávézóba vagy sétálni egyet a városka főutcáján. Aki pedig az insider tipp után azért megnézné a turistákra fókuszáló Grinzinget is, az Kahlenbergnél szálljon fel a 38A buszra, ami megáll Grinzing központjában is. Persze van még egy másik látványosság is ennek a busznak a vonalán, de az inkább nyáron és tavasszal szép, így majd akkor írok róla. Kellemes sétát addig is át a szőlőhegyeken!
P.S.: És ne felejtsétek a legfontosabb szavakat:
Heuriger = maga a borkimérés és így hívják az idei friss bort is
G’spritzter = fröccs
Gemischter Satz = ez egy tipikus bécsi fehérborfajta, mindenképp érdemes megkóstolni

Szép helyek Bécsben: A nyugalom és erő parkja

3 hozzászólás Szép helyek Bécsben: A nyugalom és erő parkja című bejegyzéshez

Ezzel a bejegyzéssel négy és fél éve tartozom, akkor ígértem meg mintegy mellékesen, hogy bemutatom ezt a parkot. A Park der Ruhe und Kraft a Zentralfriedhofban, a bécsi központi temetőben található. Ez a temető egyébként komoly turistalátványosság is, itt van eltemetve nemcsak a bécsi közélet minden jelentősebb egykori személyisége, de zenészek, filozófusok, többek között Ligeti György is. Akit részletesen érdekel, itt találja a teljes listát linkekkel, rendesen el lehet veszni benne – én szóltam.

Egyébként a temető hatalmas és gyönyörű, csodaszép régi sírkövekkel és hatalmas síremlékekkel, szépen vallás és náció szerint tagolva, és minden csoportnak megvannak a maga jellegzetességei. Én különösebb tervszerűség nélkül minden évben legalább egyszer ősszel és egyszer tavasszal ki szoktam menni sétálni és merengeni az élet értelmén, meg efféléken. Ezenkívül tervszerűen pedig akkor, amikor valaminek vége van: egy kapcsolatnak, amikor valaki fontos meghal, amikor egy életszakasz lezárul. A gyászmunkát hivatott ugyanis segíteni a temető egyik parcelláján berendezett park, a Park der Ruhe und Kraft.

 Egy ösvény vezeti végig a látogatót a bejárattól a kijáratig, s az út egyes pontjain építmények, kövek, fák segítenek a búcsúzásban. Minden állomásnál van egy kis tábla is az ott található szimbólumról és arról, hogy mit lehet ott megélni, átgondolni. A hely erőssége egyébként, hogy nem kötődik egyetlen valláshoz és világnézethez sem, hanem különféle vallások képviselői és egyéb szakemberek együtt fogalmazták meg az állomások szövegét úgy, hogy az mindenki számára elfogadható legyen, akkor is, ha valaki egyáltalán nem hívő.

 A park közepén építették fel a katedrálist: középen oltár, az oltár előtti részen a padlón labirintus, amit végig is lehet járni. A katedrálisnak nincsenek falai, csak jelképesen fut végig egy sor tégla a földön, viszont az oltárt minden irányban fák veszik körül.

Az oltár – csak úgy, mint a többi állomásokon található kövek, sok ezer évesek, gleccserek vésték a rajtuk látható barázdákat. Ha valakinek nehezére is esik hinni a halál utáni életben, azt mindenképpen érezheti itt, hogy a világ történetében egy emberélet csak egy rövid pillanat, és még a nálunk sokkal keményebb követ is megdolgozza a jég és a szél, s hogy volt előttünk is valami és lesz utánunk is.

A kőkörben tizenkét kőoszlop található, ami megfelel a 12 hónapnak, a természet körforgásának. Középen egy fa áll. Aki gyászol, az saját bőrén tapasztalja azt, ami a természetben normális: az élet elkezdődik és végződik is, és a közben lévő minden pillanatnak megvan a maga szerepe, mégsem lehet elkerülni, hogy vége legyen. Ugyanakkor a körnek nincs végpontja, ahol véget ér, ott el is kezdődik megint.

 A vízesés és a körülötte lévő padok a kommunikációról szólnak. Aki gyászol, annak megváltoznak a beszélgetései. Lehet, hogy többet beszél az eltávozottal gondolatban, mint a külvilággal valóságosan. Sokszor elvágva érzi magát a többi embertől, akik vidáman élnek, mintha nem történt volna épp a legnagyobb tragédia. Nem könnyű felvenni a kapcsolatot újra az élőkkel és elvágni a beszélgetés fonalát a meghalttal. A padok a folyó víz körül, ahol a csörgedezést is lehet hallani folyamatosan, ebben az átmeneti kommunikációs helyzetben hívják meg az embert, hogy elidőzzön.

 

Persze a beszélgetés után eljön az is, amikor elválnak az élők és a holtak útjai, elválik a régi és az új, az elvesztett és a megmaradt. A park egy pontján régen egy kétfelé ágazó fa állt, amikor először voltam itt, 2000-ben, akkor még megvolt. Ma már csak az évgyűrűk mutatják, hogy két közepe volt a fának és egy fotó emlékeztet, hogy nézett ki. Ez az utolsó előtti állomás a kapu előtt. Az utolsó egy magaslaton található pad, ahol még egyszer vissza lehet nézni a megtett útra, az állomásokra és arra az időre, amit a parkban töltött az ember.

Majd kilép a kapun, ami ugyan még mindig a temető területére vezet, de már egy másik világba:oda, ahol kis furgonok viszik a sírokra a virágokat, ahol fiakerek járnak és magyarázzák a turistáknak a sírok történetét, ahol élet van.

A Zentralfriedhofhoz a 71-es villamos visz ki, és a park a 3-as kapun keresztül közelíthető meg a legkönnyebben. Ha valaki már kipipálta Bécsben a szokásos belvárosi látnivalókat, mindenképp érdemes egy félnapos kirándulást ebbe a temetőbe is tervezni, amely minden évszakban más, de mindig nagyon szép.

Szép boltok Bécsben: A Babette’s

9 hozzászólás Szép boltok Bécsben: A Babette’s című bejegyzéshez

Ígértem, hogy a karácsonyi vásárok szezonja előtt még összeszedek néhány érdekességet, amit Bécsben szerintem nem érdemes kihagyni, ha már itt van az ember és fél óra után megállapítja, hogy a karácsonyi vásárok mindenütt ugyanolyanok, csak a Vörösmarty téren igényesebbek a vásárfiák. Az első ilyen üzlet a Babette’s, egy szakácskönyvbolt az Am Hof nevű téren. Itt is van persze karácsonyi vásár, sőt, öt perc andalgós sétatempóval elérhető egy másik is, de nem ez a lényeg, hanem a kis, eldugott bolt a tér hátsó csücskében. Ilyen a portálja:

 A kirakatban pedig a szakácskönyvek mellett felsejlik a szemközti épület, ami egyébként egy tűzoltóság, szóval ha mákja van az óvodáskorúval érkező látogatónak, akkor még tűzoltóautókat is lát.

 A boltban nemcsak szakácskönyvet lehet venni, hanem napi menü is van. És hát hol is lehetne egzotikusabb ételeket kapni, mint ahol a recepteket árulják?

 A fűszerezés sem akármilyen, mert a bolt saját keverésű fűszereket is árul, olyanokat is, amilyeneknek a létezéséről sem hallott még átlagos halandó. Persze a boltban ennek megfelelően izgalmasak az illatok.

 Amerre az ember néz, fűszertartó állványok, pultok és könyvek. És egy nagyon kedves eladónő, aki a legspeciálisabb célcsoportnak is pontosan a megfelelő három-négy könyvet veszi le a polcról.

 Nemzetközi konyhában verhetetlenek, de még az olyan látszólag semmi különös témához is, mint a reggeli, fél polcnyi könyvük van. Én gyereknek szóló szakácskönyvért mentem, természetesen ezen belül is korcsoportonként is többet tudott mutatni. Én már nem vagyok kezdő ebben a témában, Donak vannak épp ilyen könyvei, de azokból már mindent megtanult, amit szeret – értsd: nem tartalmaz hagymát vagy fokhagymát. És mert már kicsit túl akart lépni a tészta ilyenolyanszósszal és pizza akármivel típusú ételeken, valami haladóbbat kerestem neki. Találtam is, de egyelőre nem mondhatok többet, mert a gyerek az utóbbi két hétben elkezdett a számítógépen dolgozni és olyan rohamtempóban fedezi fel a dolgokat, hogy nem merem megkockáztatni, hogy a szülinapja előtt megtalálja, mi lesz az ajándéka.

Erről csak egy lábjegyzet. Biztos ismeritek azokat az eléggé patetikus szövegeket, amik itt-ott szoktak keringeni a neten “x dolog, amit a gyermekem megtanított nekem”. És akkor itt olyanok szoktak jönni, hogy “a jelen pillanat a legértékesebb” meg “nincs komolyabb dolog a játéknál” meg “a szeretet az egyetlen, ami igazán számít”. Namármost én az elmúlt két hétben egészen mást tanultam a gyerekemtől, de nem kevésbé vagyok hálás érte, mintha életbölcsességek lennének. Ezeket például:
– a telefonomon a google keresőbe nemcsak beírni lehet a keresett szót, hanem fel is lehet mondani és tényleg megtalálja.
– word dokumentumba egyetlen pöccintéssel lehet betenni a netről képet, nem kell hozzá külön ablakban megnyitni a képkeresőt
– és hogy mit jelent a telefonom menüjében az egyik alsó kis ikonocska. Mert oké, hogy megnyomhattam volna én is, és akkor kiderül, de én még olyan régi típusú ember vagyok, aki nem nyomkod olyan gombokat, amelyeknek a hatásával nincs tisztában.
Úgyhogy a gyerek nemcsak főzni tanul, hanem számítógépet kezelni is, bár ez utóbbit mintha tanulás nélkül is tudná, bámulatos. És nemrég még babablogot írtam róla.

Egy este a szabadulószobában

1 hozzászólás a(z) Egy este a szabadulószobában bejegyzéshez

Ha valaki nem tudná, mi az a szabadulószoba – ahogy egyébként én se tudtam vagy két héttel ezelőttig – annak elmondom. Egy kisebb csapat ember önként és dalolva bezáratja magát egy szobába, hogy aztán azon fáradozzon egy órán keresztül, hogy kijöjjön onnan. Első hallásra őrültség, és bevallom, én nagyon szkeptikus voltam, aztán most ott tartok, hogy Anyahajó vagyok, szabadulószoba-függő és már hat napja nem jutottam anyaghoz.

A szabadulószoba feeling már egy héttel a játék előtt elért. Ha két kiskorú gyermekekkel rendelkező házaspár közös programot akar csinálni, az maga a logisztikai csúcskihívás, a szabadulószoba előszobája. Mert először is rá kell érnie a két házaspár minden tagjának. Aztán a két bébiszitternek. Aztán kell, hogy szabad legyen a szabadulószoba. Egy hét köremailezés, sms-ek minden irányban, és már meg is találtuk azt a négyórás intervallumot, amikor mindenki ráér. És a gyerekek sem lázasodtak be az utolsó órában, ahogy azt egyébként már megszokhattuk. Ezen a ponton azt mondtam, hogy tökmindegy, sikerül-e kijönnünk a szabadulószobából, én a magam részéről a legnagyobb feladatot megoldottam, elszabadultam otthonról.

Azért a játék még ennél is komplexebb volt. Nem állítom, hogy amikor bezártak minket, tudtam, hogy mi is a feladat. Azt az instrukciót kaptuk, hogy miután kattant a zár, mindent kutassunk át és figyeljünk meg jól, valamint hogy egy tengeralattjáróban leszünk és le kell lőnünk egy ellenséges hajót. Én úgy képzeltem, hogy majd valahol találunk elrejtve egy feladatot, amit szépen egy íróasztal mellett megoldunk, aztán egy másikat, és így tovább. Természetesen nem így volt. Ehelyett keresni kellett valamit, amiről igazán azt sem tudtuk, hogy micsoda. A tanácstalanság 5-6 perce után viszont valami kapcsoló átkattant a csapatban és elkezdtük megtalálni a rejtvényeket. Innentől már vitt az áramlás: volt, hogy hamarabb találtuk meg a rejtvény megfejtését, mint a rejtvényt, és persze a csapat négy tagja együtt és külön is találgatott, ötletelt, keresett, logikázott. És elakadt. Amikor a stopperen mennek a percek és látja az ember, hogy egyre kevesebb perc van az egy órából, viszont a megfejtés még nagyon messze, akkor az ilyen 30-40 másodperces tanácstalankodás igen hosszúnak tűnik. Szerencsére ilyenkor jött a segítség a játékvezetőktől, akik kamerákon keresztül figyeltek minket és egy monitoron keresztül üzentek be, adtak tippeket. A tippek mondjuk néha egészen bosszantóak voltak, olyan müllerpéteres okosság például, hogy “néha a legegyszerűbb megoldás a helyes”, meg effélék. Számomra is hihetetlen, hogy az adott helyzetben mégis megtaláltuk a kulcsot a következő lépéshez, pedig így volt. A leghihetetlenebb viszont, hogy azt a feladatot, ami színtiszta matek volt, szintén én oldottam meg – pedig az érettségi nekem annak az ünnepe volt, hogy soha többé nem kell kockás füzetet a kezembe vennem.

A szabadulószoba persze az a műfaj, amiről nem fair úgy írni, hogy az ember elmeséli, mi is történt, milyen rejtvények voltak. De az igazán lényeges nem is ez, hanem ami az emberben ilyenkor történik. Mi ahogy kijöttünk onnan, még aznap éjjel kezdtünk kutatni a neten, hol vannak még ilyen szabadulószobák, mert ez mennyire jó és mégmégmég akarunk ilyet.

Hogy mi a jó benne? Hogy játék ugyan, de nem szabály alapján kell játszani, hanem teljesen el lehet engedni magunkat benne, nyitottá kell válni arra, ami történik, habár abszolút nem is sejthető, hogy mi lesz az. Ez az első 5-6 percben nagyon nehéz volt nekem, de aztán nagyon élveztem. Ilyen helyzetben a normál hétköznapokban igen ritkán vagyok. Működök a reggeli felkeléstől az esti lefekvésig, annak örülök, ha minél kevesebb váratlan dolog jön közbe, ami kimozdít a nap normál menetéből. Új impulzusok fényévente egyszer jönnek, vagy ha jönnek is, fényévente egyszer vagyok olyan állapotban, hogy észre is veszem, mert helyette olyan dolgokkal foglalkozom, hogy aláírtam-e az üzenőt, csak le ne égjen a tejbegríz, tiszta-e a tornacucc és hova raktam a következő utazáshoz a repjegyet.
A másik dolog, amit nagyon élveztem, hogy a csoport tagjaival csevegés nélkül voltunk együtt, mégis rengeteget beszéltünk, nagyon kellett figyelnünk egymásra és a végére teljesen összehangolódtunk. 10 év házasság és rengeteg egyforma nap után én sokszor úgy vagyok, hogy nincs minden estére valami átütő beszédtémám, sokszor se kedvem, se erőm megvitatni az élet nagy dolgait, és azért ez hosszú távon nem tesz jót a házasságnak. Egy este a szabadulószobában üde színfolt a kapcsolati rutinban: lelkizés nélkül lehet közösen csinálni valamit, a közös cél érdekében oda kell figyelni a másikra, hagyni, hogy mindenki megtalálja azt, amit csak ő tud hozzátenni a feladat megoldásához. Úgyhogy ha valaha házassági krízisbe kerülünk, az első dolog lesz, hogy befizetek egy szabadulószobára, mert ez jobb, mint egy párterápia.

Ha kedvet kaptatok a játékra, nézzetek be a Hinthunt oldalára, és a következő bécsi kirándulásotokba a fonalboltok és a karácsonyi vásárok mellett ezt is tervezzétek be. S hogy Bécs mennyivel többet kínál, mint a karácsonyi vásárok, arról a következő hetekben még fogok írni egyszer-kétszer, úgyhogy ez még csak a kezdet!

Gyerekekkel Salzburgban

Szerencsére nem tart örökké az az időszak, amikor a gyerekkel való nyaralás-telelés fő kérdése, hogy van-e a szállodában magasított szék az ebédlőben és biztosítanak-e bébiőrt. Egy hat- és egy nyolcévessel a programok tervezésében is lehet picit tovább menni, minthogy feltérképezzük és kipróbáljuk a város össze játszóterét. Sőt, az mostani salzburgi három nap alatt alig-alig kellett kompromisszumot kötnöm. Ha gyerek nélkül utaztunk volna, talán beiktattam volna még a Modern Művészetek Múzeumát és egy esti koncertet vagy színházat, de az első évek kulturális aszkézise után ez már üdítően kevés lemondás. A gyerekeket városnézésre motiválni persze nem lehet úgy, hogy “és akkor most mindent megnézünk, ami benne van az útikönyvben”. Ahogy múzeumlátogatásokkor is szoktam, most is böngészősdit játszottunk, csak épp 3D-ben. Ki talál több mesés lényt az utcákon? Ez a szempont szinte minden régi belvárosban bejön, a házak homlokzata tele van szárnyas oroszlánokkal, angyalokkal, egyszarvúkkal, ördögökkel és csontvázakkal.

A régi műemléki temetők is szépek tudnak lenni, és ha híres ember sírját is meg lehet nézni, akit mondjuk a gyerekek ismernek (jelen esetben Mozart feleségének sírját), akkor az külön izgalmas. Persze kikerülhetetlenül jön ilyenkor egy beszélgetés a halálról, de mikor legyen ilyenre idő, ha nem a nyaraláson-telelésen.

Időnként nemcsak mesebeli állatok, de fura emberi alakok is szembejönnek, azaz állnak, például ez a tengeri vadember.

S persze ne feledkezzünk el a modern művészetről sem, amelynek kapcsán elbeszélgethetünk arról is, vajon mi volt az alkotó célja azzal, hogy embernagyságú uborkaültetvényt helyezett a város kellős közepére.

Ahhoz azért még hideg volt, hogy az egész napot az utcán sétálva töltsük, de szerencsére gyerekbarát múzeumokban sincs hiány Salzburgban. A gyerekbarát jelen esetben nem azt jelenti, hogy a gyerek élvezi, a szülő meg unatkozik. A Haus der Natur akár egész napos program is lehetett volna, kár, hogy az elutazás napjára hagytuk. Bár a legcsalogatóbbnak a dinoszauruszos-őskövületes részt gondoltuk, igazából az akváriumrészleg vitt mindent. Csodaszép tengeri halakat, korallokat láttunk, én a magam részéről itt órákat tudtam volna tölteni. A kitömött állatok engem annyira nem hoztak lázba, annál inkább a különféle ásványok és féldrágakövek. A gyerekek azóta dél-amerikai utazásra gyűjtenek, mert a legszebb darabokat mind ott bányászták. Jutott egy részleg a mese- és mítoszbeli állatoknak is, úgymint jeti, vérfarkas, Tom és Jerry, sárkányok és társaik. Néhány szinten pedig mindenféle kísérleteket lehetett kipróbálni – mint a Csodák Palotájában. Két és fél óra után már többet nem bírtunk befogadni, meg a vonatunk is ment már, de ha máskor is eljövünk, akkor eleve úgy tervezzük, hogy a múzeumban ebédeljünk, tartsunk egy szünetet, hogy aztán a többi részleget is megnézhessük.

 Voltunk még a játékmúzeumban is, ahol szerencsére nemcsak vitrinüveg mögött mutatták be a játékokat, hanem sok dolgot ki is lehetett próbálni. Golyópályák, hatalmas társasjátékok, babaházak, árnyszínház, nagyítóval felfedezhető miniatűrjátékok, ha pedig valaki meg akart pihenni, akkor a moziban aranyos rajzfilmeket is nézhetett. Persze Salzburgba még vissza kell menni egyszer, hiszen télen fele olyan szép, mint nyáron, amikor még a gnómok kertje is nyitva van.

Egy kétnyelvű anya örömei

8 hozzászólás Egy kétnyelvű anya örömei című bejegyzéshez

Külföldön élő magyarként persze időről időre téma nálunk, hogy vajon hazamegyünk-e egyszer vagy maradunk. Egyáltalán: hol vagyunk otthon igazából? A válasz már csak azért sem egyszerű, mert nekünk a legutóbbi magyar lakhelyünk, Budapest is csak lakhely volt. Nem ott voltak a gyökereink, és nincs is olyan hely, ahol mindannyian egyformán otthon éreznénk magunkat a többiektől függetlenül. Ott vagyunk otthon, ahol együtt vagyunk. Különösebb hazafiassági érzéseim nincsenek, számomra magyarnak lenni evidencia, nem valami olyasmi, amit külön hangsúlyozni kell. Nem tudok nem magyar lenni, de azt se érzem, hogy van jelentősége annak a magyarságom szempontjából, hogy hol élek. Vagy ha igen, akkor leginkább annyiban, hogy külföldön nehezebb beszerezni magyar nyelvű könyveket folyamatosan emlékeztetnek rá, hogy magyar vagyok. Akármikor bemutatnak valakinek, a nevem után a második mondat, hogy Magyarországról jöttem, úgyhogy ha nem lenne elég erős valakinek a magyar identitása, csak távozzon külföldre pár hónapra, jót fog tenni.

Na de visszatérve az örömökre, vagy inkább az örömteli meglepetésekre: A gyerekek általában hangoztatják, hogy ők nagykorukban Magyarországon akarnak élni. Nem csoda: Ausztriához a hétköznapokat kötik, az iskolát, kemény tanulást, ovit, és azt, hogy a szülők dolgoznak, rohannak és minden második mondat az, hogy várj egy kicsit. Magyarország a nyaralás, telelés, szabad hétvége, a nagyszülői, keresztszülői kényeztetés helye, és amikor ott vagyunk, akkor még anya és apa is ráérnek. S persze a gyerekek nem olvasnak híreket, gőzük nincs például arról, hogy mekkora szerencséjük van, hogy egy viszonylag kiforrott és bevált, gyerekbarát oktatási rendszerben kezdik meg a tanulmányaikat. Meg azt sem tudják még – mint ahogy én sem látom előre – hogy mennyire lenne nehéz nekik beilleszkedni egy esetleges visszaköltözés után, s ahol valószínű ugyanúgy idegennek éreznék magukat egy ideig, mint bármilyen másik országban – egyszerűen azért, mert nyaraláskor nem lehet megismerni egyetlen helyet sem igazán, még azt sem, amelyiknek a nyelve véletlenül épp az anyanyelvünk.

Mindezzel a rengeteg fenntartással együtt azért örömteli meglepetés, ha ilyen beszélgetések hangzanak el a vacsoraasztalnál:
– Ha nagy leszek, Magyarországon szeretnék élni.
– És mit fogsz ott csinálni?
– Megházasodok egy magyar lánnyal.
(A többi meg majd kialakul…)

A lemez másik oldala talán még nagyobb örömmel tölt el. Kétnyelvűként mindig ott van a kalapban a kétség: elég jó-e a gyerekem a környezet nyelvén. K-nál különösen is, hiszen hamarosan kezdődik az iskola és ha magyarul annyi hibával beszélne, mint németül, akkor azt gondolnám, hogy nem iskolaérett még. Ausztriában viszont olyanok a kritériumok, hogy már két évvel ezelőtt is mindent teljesített a testsúlyon és testmagasságon kívül, ami az iskolához szükséges, s amúgy sem maradhatna tovább az oviban. Örültem tehát, amikor meghallottam, hogy van az oviban kifejezetten külföldi gyerekeknek iskolaelőkészítés, ahol a németjüket csiszolják. Attól meg kifejezetten elérzékenyültem, amikor kiderült, a gyerekeknek ezt nem úgy tálalják, hogy “ide azok járnak, akik nem tudnak elég jól németül”, hanem hogy “azok, akik a németen kívül egy másik nyelvet is beszélnek”. Apróság, de egy kétnyelvű anyának megfizethetetlen érzelmi muníció.

20/52 – heti gyerekportré

4 hozzászólás 20/52 – heti gyerekportré című bejegyzéshez

Vannak hetek, amikor képtelenség két képet kiválasztani. Például most, amikor a Belvedere botanikus kertjében jártunk. Egyébként ez egy olyan program, amit kevés turista ismer, pedig szerintem sokkal szebb látványosság, mint a Schönbrunn parkja. A sziklakert, a kaktuszkert, a bambuszliget, a rododendronok – bármelyiknél elbámészkodnék akár fél órát. Szóval ez a programot nagyon ajánlom, gyerekkompatibilis is és igazi oázis a város közepén. Aki pedig ezt a nagy sétát saját lábon kibírja, utána még egy fagyit is kaphat.

Edelstoff-on jártam

Vannak olyan Budapestnél kevésbé szerencsés városok, ahol nem minden héten, csak évente néhányszor rendeznek színvonalas kézműves- és dizájnvásárt. Ráadásul erről sem a városban járva-kelve plakátokról értesülhetünk, mert ilyet egyet se láttam, hanem onnan, hogy egy magyar kézműves szól, hogy ő is ott lesz. A képeket látva bizonyára kitaláltátok már: Zazáleáról beszélek, aki tavaszhozó színekkel jött Bécsbe. 

 Az Edelstoff vásárt egy gyárcsarnokban rendezték, ami csak egész kicsit volt melegebb, mint az utcán állni, ennek ellenére tömegek jöttek és a hangulat is remek volt. Bőven voltak magyar standok, néhány alkotót már ismertem a WAMP-ról, mások munkáit most láttam először.
Ami számomra furcsa volt: két – egyébként osztrák – standnál is érdeklődtem, hol lehet a termékeiket online megvásárolni és mindketten azt válaszolták, nincs webshopjuk, csak vásárokon vannak jelen és még csak kivételesen sem lehet e-mailben rendelni. Kár, mert egyébként komolyak voltak a szándékaim, csak épp az ehavi büdzsébe nem fért volna bele. Egyébként már máskor is feltűnt, hogy a Dawandán, Etsy-n alig-alig van alkotó Ausztriából, vagy legalábbis jóval kevesebb, mint amennyit egy olyan bohém és extravagáns dolgokat kedvelő városból, mint Bécs várni lehetne. Szóval úgy tűnik, a magyar kézművesek ebben a tekintetben jobban lépést tartanak a korral.

 No de nem olyan sokat nézelődtünk Nils Hogerssonnéval, hiszen ott volt Zazálea, s vele beszélgettünk – szigorúan ügyelve arra, hogy lehetőleg vonzzuk a vevőket. E célból még egy csodaszép kékszemű bébit is bevetettünk, a márka új reklámarcát, Lilit.

Wet Brush asztalát is megcsodáltuk. Ő az akvarelljeivel illetve azok nyomataival jött Bécsbe, és itt is maradt – mármint nem ő, hanem a párizsi metróról festett képe, amely ezentúl frankofón családtagomat emlékezteti a régi szép időkre álmaira.

Older PostsNewer Posts