Évek óta szerepel a bécsi to do listámon egy eldugott virágbolt meglátogatása. Blumenmarkt, azaz virágpiac néven emlegette az útikönyv, amiben olvastam róla, és valahogy ehhez a szóhoz én olyan nyitvatartási időket asszociáltam, amit nem feltétlen akartam beépíteni a szombatjaimba. Merthogy szombati időtöltésnek ajánlotta a könyv a virágpiac meglátogatását. Csak a véletlennek köszönhető, hogy végül mégis eljutottam ebbe a pinceszinti paradicsomba, amely ezek szerint még szobaton kávéidőben is nyitva van, sőt, most már tudom, hogy hétfőtől szombatig minden nap.
A Börse épületének pincéjében, a Römische Markthalle-ban található a bolt, meg sem tudom saccolni, hogy hány négyzetméteren, mert rengeteg. Különösen boldog kertesház-tulajdonosoknak érdemes elkerülni a helyszínt, ha nem akarnak durván sokat költeni. Stílusos kerti bútorok, mindenféle természetes anyagból fonott kosarak és tárolók, kicsit és nagy növények: a cserepes nárcisztól a pálmáig minden van. Mellesleg vágott virág is csodaszép csokrokba kötve, de nem ez a fő profiljuk. Mécsesek, gyertyatartók, szezonális dekoráció, üvegek, vázák és kerti szerszámok, mindenből válogatott és ízléses dolgok.
A bejáratot nem annyira könnyű megtalálni, az épület oldalán vezet lefele egy lépcső, amin látogatásunk idején életnagyságú kőkutyák és nagyobb növények álltak. Tulajdonképpen a kutyák csalogattak be, mert az egész annyira nonszensz volt, hogy muszáj volt megnézni közelebbről.
Költözés előtt persze értelmes ember nem vásárol semmit, ami nem ehető vagy más módon el nem fogy, és szerencsére sikerült megőriznem a józan eszemet. Ennek ellenére elgyönyörködtem egy ideig ebben az alagsori kertben. Ha Bécsben jártok, és a szokásos látnivalókat már unjátok, feltétlenül látogassatok el ide is! Már csak az illatok és a friss, tipikus virágbolti páradús levegő miatt is érdemes, na meg az ábrándozás kedvéért, hogy milyen lenne minden szombaton egy ilyen kertben inni a délutáni kávét.
Olvasom a budapesti híreket mostanában a lerobbanó metrókról, útlezárásokról, lefagyott járdákról, lebénult közlekedésről és az emiatt joggal ideges emberekről, és boldog vagyok, hogy Bécsben élek. Ja nem, vicceltem. Igazából itt is megvannak a problémák, pillanatnyilag az egyik legidegesítőbb dolog számomra a járda szórására használt kavicsok. Az alattomos kavicsok nagyon hasznosak, mert nem károsak a környezetre, mint a só, ráadásul újrahasznosíthatóak. Az utolsó hó elolvadásakor csak összesöprik a kavicsokat és berakják a majd minden utcasarkon található műanyag kavicstárolókba. Zseniális! Még emlékszem a napra, amikor megtudtam, hogy mi az a rengeteg fura láda az utcákon, és akkor azt mondtam, igen, tipikus german way of life, minden racionalizálva van és semmi sincs a véletlenre bízva. Na jó, az osztrákok persze nem németek, de azért néha vannak ilyen áthallások. Mert kavics veszendőbe nem mehet. Mondjuk legalább tudják, hogy igen, minden évben télen le fog esni a hó.
Visszatérve a kavicsokra: tönkrevágják a csizma sarkát, felhasítják a hótaposó talpát, beékelődnek a futócipő talpának hasadékaiba és rettentő erőfeszítés rajtuk menni még lapossarkúban is, de csinicipőben aztán végképp bátorságpróba. De eltűrjük, sőt, helyeseljük, mert ez jó a környezetnek. Mondjuk környezet az nagyon kevés van a városban, helyette inkább beton meg zaj, meg rengeteg ember, jóval több, mint amennyi kényelmesen befér a négypercenként közlekedő metróba.
Valamelyik nap nem akartam elhinni, amit látok. A villamosra vártam munkába menet, mert késésben voltam (amúgy ha lehet, gyalogolok). Hiba volt, gyalog csak tíz percet késtem volna, villamossal harmincöt lett. Ki volt ugyan írva, hogy mikor jön a következő villamos, de persze ha az 5 perc tíz percen keresztül olvasható, akkor nyilván nem kell a kiírást komolyan venni, csak ezt nyilván utólag könnyű mondani. Szóval vártam a villamost és enyhén esett a hó. Egyszer csak megjelenik egy nosztalgiavillamoshoz hasonlító jármű a síneken, de valahogy nagyobb, robosztusabb. Nem sokáig figyelhettem meg, mert az útviszonyok ellenére minimum 90 km/h sebességgel száguldott és mindenkire, aki a járdaszegélytől számított három méteren belül tartózkodott, azaz gyakorlatilag mindenkire a házfalakon kívül, felfröcskölte a latyakot, amit eltakarított a sínről. Merthogy egy síntakarító gépezet volt, ez kiderült.
Én úgy vagyok vele, hogy értem, hogy sietnie kellett, hiszen már így is késésben voltak a villamosok (bár akkor miért kellett további tíz percet várni a következőre?), de mondjuk nem akartam elképzelni, hogy mi van, ha valaki rosszkor lép le a járdáról reggeli félálomban. Megállni nem tudott volna olyan gyorsan a szerkentyű, mint ahogy száguldott.
Most mindezt csak azért mesélem, mert múlt hétvégén a Technisches Museumban voltunk családilag, ahol még júniusig egy a városok jövőjéről szóló kiállítás nézhető meg. Mivel ez a poszt már így is rém hosszú, ezért majd legközelebb írok róla részletesebben, most csak az engem legjobban megérintő gondolatot idézem: Zaj az a hang, amit mások adnak ki.
Valóban, a városi létben a legjobb és a legrosszabb az a rengeteg másik ember. A zaj, a tömeg, az Igen Hatékony Hótakarító Járművek és más hasonlók az ára annak, hogy nem kell fél napot utazni a következő élő emberrel való találkozásig meg annak, hogy végigmehet az ember az utcán anélkül, hogy minden szomszéd felvésné a megfigyelési naplójába, hogy kivel van és milyen rövid a szoknyája. Legyen most ennyi a kedvcsináló, aztán folyt. köv. arról, miért érdemes megnézni a kiállítást, ha legközelebb Bécsben jártok.
Ezen a hétvégén nyitnak a bécsi karácsonyi vásárok, szóval várhatóan ismét tízszeresére fog nőni az egy négyzetméterre eső magyarok száma. Mivel pedig nem utazik az ember másik országba csak azért, hogy megigyon egy forralt bort, elkezdtem tavaly egy sorozatot szép bécsi boltokról és helyekről. Eddig a boltok közül elsősorban pici üzleteket mutattam be, kerültem a nagy láncokat, most mégis kivételt teszek és a Thaliát fogom ajánlani. A Thalia ugyanis, bár elsősorban könyvesbolt, emellett valódi kreaparadicsom.
Ha mondjuk ti is szerettek mindenfélét dekorálni, képeslapokat otthon készíteni, scrapbookozni és ismerős a szó, hogy planneraddict, akkor a Mariahilferstrassei Thalia alagsora kihagyhatatlan hely számotokra is. Mindenféle kreatív technikához tartanak könyveket, alapanyagokat, tollakat, ceruzákat, festékeket, papírokat, filofaxot és társait. Számomra a fő kísértés itt érdekes módon nem a fonalas polc, hanem a dekortapaszok és nyomdák. Legutóbbi látogatásomkor egy szülinapi és egy teázós tematikus készletnek nem bírtam ellenállni, és majd figyelni fogok rá, hogy gyakran használjam a naptáram dekorációjához – azaz sok teázást meg bulit fogok szervezni. Khm, remélem. Majd igyekszem. Ezt a hetet mindenesetre már ennek a jegyében dekoráltam ki – ha valaki hisz a szemének, azt gondolhatja, hogy egész héten csak bulizok, pedig kábé ez lesz az év legnehezebbje. Legalább ebből is látszik, hogy a blog az életnek csak egy icipici szeletét mutatja meg.
Nem véletlen, hogy a mai Hétf-őzz helyett étteremajánlót írok. Általában a hétvégi főzőcskéim szoktak hétfői receptposztokká előlépni, de ezen a hétvégén nem főztem. Az első felében azért, mert konferencián voltam, a második felében meg a konferencia fáradalmait pihentem ki, így inkább a kedvenc olasz helyünkön ettünk. Na de közeleg az évnek az a szaka, amikor fél Magyarország a bécsi Rathausplatzon gyűlik össze a karácsonyi vásárban, szóval talán hasznát veszitek néhány tippnek, hol lehet nagyon finom, valódi bécsi hangulatban valódi osztrák ételeket enni.
Először is – csak hogy ne legyen meglepetés – a helyek, ahol igazán házias, autentikus ételeket lehet enni, sokszor nagyon kopottasnak néznek ki. Persze vannak újhullámos dizájnos helyek újragondolt hagyományos specialitásokkal, de én jobban szeretem a régi típusú vendéglőket. Néhány indikátor, hogy jó helyen járunk: sötétbarna, kopottas bútorok, szemtelen, beképzelt pincérek, és a fröccsöt nem talpas pohárban hozzák. Meglepő módon az ilyen, szemre nem annyira megnyerő vendéglőkben is igen jól tudnak főzni, sőt!
Az egyik kedvenc helyem a Blauensteiner a Rathaus mögött a Josefstädter Strassen. (Nem mellesleg néhány méterre tőle egy remek fonalbolt is található.) Az étlapra jellemző, hogy nem annyira szokványos húsokat is használnak, illetve belsőségekből készült ételeket is lehet találni az étlapon. A Tafelspitzet is érdemes kipróbálni itt – nemcsak a méregdrága és inkább a különleges alkalmakhoz illő Plachuttában. A Blauensteiner az a fajta vendéglő, ahova egy sima napon, egy egyszerű randin, farmerban és semmi különös felsőben is lehet enni, nem kell rákészülni – illetve csak annyiban, hogy érdemes asztalt foglalni. Bár ez az utóbbi években tulajdonképp szinte minden helyre igaz a gyorséttermeket leszámítva, ahogy azt egyszer egy pénteki kiruccanásunkon, kopogó szemekkel távozva a harmadik megcélzott helyről megállapítottuk Apahajóval.
A másik remek helyen csak egyszer voltam eddig, de maradéktalanul meggyőzött, a Gasthaus Quell. Itt Martiniganslt ettem, tehát Márton napi libasültet. Egyszerűen minden falat stimmelt, de még a lilakáposzta is, pedig annak mérsékelten vagyok barátja. Nyáron kerthelyiség is van, télen-nyáron vannak gyerekadagok és esténként szól a zongora.
A Feuerwehr Wagner a harmadik hely, amit szintén bárkinek bármikor szívből ajánlok. Ez egy hagyományos Heuriger Grinzingben, de az a fajta, ahova a bécsiek is szívesen járnak, nemcsak a turisták. Ahogy a Heurigerekben szokás, az ételt a központi épületből maga hozza az ember. Ez talán az egyetlen hátránya, mert itt sokszor kígyózó sorokat kell kiállni. Ahogy anno a szocializmusban a cukrászdákban megszokhattuk, egy üveg mögött a pultban van mindenféle étel, főleg saláták és kenyérre kenhető dolgok, valamit hideg sültek, ezeket tálcán megkapja az ember és a végén a kasszánál fizet. Azért itt is vannak meleg ételek, bécsi szelet, egyéb húsok és vegetariánus fogások is, ezek frissen készülnek és szintén sorbanállással juthat hozzájuk az ember. Érdemes egyből sokat rendelni, mert nem nagyon van kedve az embernek kétszer kiállni a sort. Ha viszont ezen a tortúrán túl vagyunk, akkor igazán remek a hangulat. A bort, fröccsöt, egyéb italokat az asztalhoz hozzák. A Heurigerben simán lehet egy kancsó vizet vagy szörpöt rendelni a gyerekeknek vagy a bort is az egész társaságnak kancsóban és mindenki annyira hígítja szódával, amennyire szereti. Az asztalok mellett nagy és tényleg remek játszótér található, ahol még a 10 évesek is jól érzik magukat.
Szívesen olvasnátok további bécsi tippeket? Írjátok meg kommentben, hogy milyen témájú helyekről írjak még!
A Pálmaház már akkor is kedvenc helyem volt, amikor még boldog szingli egyetemistaként éltem Bécsben. A város időjárása ősztől nyár elejéig a rémes és a szörnyű között váltakozik, hideg, szeles és nedves, így a pálmaház igazi oázis. Oké, a levegő itt is nedves-párás, de legalább nem fúj a szél és az egyik csarnokában meleg van. Télen kifejezetten terápiás céllal ücsörögtem benn annak idején, mint más a sóbarlangban.
Nem is tudom, miért alakult úgy, hogy a gyerekekkel egészen sokáig kimaradt a pálmaház. Talán annyira a nyugalom szigeteként élt a fejemben, hogy nem tudtam elképzelni, hogy gyerekekkel menjek oda? Tél végén végül mégis útba ejtettük, bár nem volt könnyű meggyőzni a gyerekeket, hogy a pálmaház egy jó program. Nagyon prózaian indult az egész: az állatkertbe és a sivatagi házba akartunk menni, de a pálmaházzal kombinált jegy kedvezményesebb volt, mint külön megvenni a belépőket. Ha meg már megvolt a kombijegy, használjuk ki!
Szerencsére a gyerekeket az ötödik percben beszippantotta a pálmaház hangulata. Na nem a hú, milyen szép növények, micsoda illatok, micsoda nyugi. Hanem a sűrű növényzet és a közöttük futó kacskaringós ösvények, a dzsungelhangulat, a vadon illúziója. Egy darabig próbáltam őket figyelni, merre vannak – amúgy nem könnyű, mert tényleg átláthatatlan az egész és három hatalmas csarnok , aztán feladtam, bíztam a józan eszükbe, leültem egy padra és elkezdtem bámulni a semmibe, élveztem a zöldet körülöttem, az illatokat, a váratlanul jött nyugit, a meleg párát. Pont mint megboldogult szingli egyetemista koromban. Záráskor utolsóként hagytuk el a terepet és a gyerekek megígértették velünk, hogy ezentúl rendszeresen jövünk, valamint fejben végigvették a ruhatárukat, hogy milyen rejtőszínű holmiban a legideálisabb pálmaházazni ezután, hogy a bújócskában a másik dolga a lehető legnehezebb legyen. Végigfutkározták és -bújócskázták az időt, ami amúgy nem jellemző rájuk; ha mondjuk kimegyünk a természetbe, inkább a piknik részét élvezik a kirándulásoknak.
Most augusztusban újra eljutottunk a pálmaházba, és ha lehet, még szebb volt. Most nyílnak a kaméliák, az illat leírhatatlan. Mikulásvirág helyett napraforgók találhatók a középső terem változó installációjában, minden virágzik, fantasztikus színek mindenütt. Ha legközelebb Bécsben jártok, ne hagyjátok ki a pálmaházat!
Bécs és Budapest között az egyik legnagyobb különbség, hogy amíg Budapest szívében folyik a Duna, addig Bécsnek épp csak a külsejét érinti. De mert egy valamirevaló városnak a központjában is kell valami víznek lenni, ezért építették a Dunacsatornát, a Donaukanalt. Nekem ez az egyik kedvenc helyem a városban, mert jól elérhető tömegközlekedéssel is és még ha műmedeben folyik is a Duna, azért mégis van egy vízpart-jellege. Lehet kiülni a lépcsőkre és nézni a vizet, lehet a partmenti bárokban inni egy fröccsöt, még műtengerpart is van homokkal, nyugszékekkel. És persze remek futóhely, a szombati hosszú futásaimat errefelé szoktam abszolválni. Mivel gyakran járok errefelé, a folyton változó graffitialkotásokat is frissiben meg tudom nézni. Tényleg egészen különlegesek és művésziek is vannak, a legjobb pedig az, hogy folyton változnak.
Ha valaki Bécsben jár és nincs ideje nagyobb kiállításra elmenni vagy egyszerűen csak nem akar sokat költeni, mégis élvezne egy kis kultúrát, akkor egy séta a Donaukanal mentén a legjobb választás. Bécsi hangulat, séta a zöldben és még műélvezet is.
A legjobb pedig az, hogy ha két hónappal később újra elsétál az ember errefelé, akkor teljesen más képeket lát. Szombat-vasárnap pedig általában még az alkotókkal is lehet találkozni, mert ez a felület teljesen legálisan festhető, így sok graffitis családi programként megy kis, a gyerekek is ott totyognak, hozzák-viszik a festékspray-t. Nézzétek meg, ha egyszer erre jártok! A csatorna végén pedig csak menjetek fel az utcaszintre, át a hídon a 2. kerületbe, és öt perc sétával ott is vagytok a Taborstrassén a kedvenc fonalboltomban, a Wollmeile-ban.
A Pici Piacról bizonyára hallottatok már – legalábbis azt hiszem, hogy az itteni olvasótábor és Pjulcsy olvasói között nagy közös halmaz van, Julcsi pedig rendszeresen beszámol a Pici Piacról, ahova ő is jár. De ismeritek-e a MagikMe kezdeményezést? Amikor a Pici Piac és a MagikMe neve közös plakáton szerepelt, kíváncsi lettem, hogy találkozik ez a két dolog. Bencze Mariannt, a Kultpult tulajdonosát, a bécsi magyar kulturális élet egyik mozgatóját és Katona Esztert, a Pici Piac megálmodóját kérdeztem a szombati bécsi rendezvényükről.
(A bejegyzésben található képeket a Pici Piac engedélyével vettük át. Fotó: Fazekas Tamás, LuxLine Photo. Köszönjük!)
Anyahajóblog: Pici piac: mi is ez, hogy kezdődött és mi kapható itt?
Katona Eszter: A Pici Piac egy igazi baba-mama-gyerek dizájn vásár, ahol magyar tervezők kínálják kifejezetten kismamáknak, gyerekeknek, családoknak készített minőségi termékeiket (baba, gyerek és kismama ruhák, cipők, játékok, babaszoba dekoráció, baba-mama kiegészítők, ajándékok, bio és natúr termékek) vagy szolgáltatásaikat. A Pici Piac különlegessége, hogy olyan anyukáknak ad lehetőséget a személyes bemutatkozásra, akik legtöbbször egyedül vagy egy-egy társsal közösen, manufakturális keretek között, maguk készítik termékeiket a hasonlóan szépre, kreatívra, különlegesre vágyó anyuka társaik és családjaik számára. A Pici Piac célja, hogy egy olyan rendszeres vásárrá váljon, ahol a családok jól érzik magukat, szívesen jönnek vásárolni, kikapcsolódni, nézelődni és a hazai gyerek dizájn világban elérhető újdonságokat felfedezni – itthon és külföldön egyaránt.
Kik árusítanak vagy állítanak ki?
K. E.: A bécsi vásáron 25 magyar márka képviselteti magát, a kiállítók teljes listája megtekinthető itt: http://www.babyberry.hu/minimarket
Mit szeretsz legjobban a Pici Piacban? Mi a különleges benne?
K. E: Boldog vagyok, hogy a Pici Piaccal lehetőséget tudok nyújtani más vállalkozó anyukák számára, hogy bemutathassák magukat egy szélesebb közönségnek, akik nyitottak az itthon készülő jó minőségű kézműves, dizájn és sokszor hiánypótló termékekre. Sok kiállítóval a Pici Piac kapcsán ismerkedtem meg, és úgy érzem, a kezdeményezésem abba az irányba tart, hogy kialakuljon köztünk egy szoros összetartás, ahol egymást támogatjuk, erősítjük és nem konkurenciaként tekintünk egymásra. Büszke vagyok rá, hogy a kiállítók között egyre több együttműködés jött létre, limitált kollekciókat dobnak közösen piacra, barátságok fonódnak és sokan a Pici Piac révén ismerték meg egymást. Külön-külön a legtöbb márka egészen kicsike, de együtt már jóval erősebbek, láthatóbbak, érdekesebbek vagyunk – és úgy tűnik, ezt a vásárlók, az anyukák is értékelik, a Pici Piacot már várják, készülnek rá és nem csak gyönyörű termékekkel térnek haza egy-egy vásár után, hanem hazaviszik a történetét is, vagy annak az élményét, hogy személyesen az alkotóval beszélgethettek, megismerhették a tervezőt, akinek a kezei közül került ki az adott szépség. Az anyukákat jó érzéssel tölti el, hogy társaikat támogatták, itthon, sok-sok törődéssel készült termékeket vásárolhattak, különleges, egyedi kincsekre bukkantak és joggal büszkék is rá, hogy ezeket a Pici Piacon szerezték be és nem mondjuk egy olcsóbb kínai tömegterméket vettek meg. A kiállítók pedig rendkívül motiváltak, hetekig, hónapokig készülnek a Pici Piacra, különleges termékeket terveznek, alkotnak, és alig várják, hogy személyesen is találkozzanak vásárlóikkal, rajongóikkal, hiszen legtöbbjüknek ez a vásár az egyetlen alkalom, hogy megmutatkozzanak teljes valójukban és elmesélhessék, mitől különleges minden egyes darab, amit készítettek. Fantasztikus látni a lelkesedésüket, és a vásár után kapott visszajelzések és köszönő levelek adnak nekem erőt abban a 2-3 hónapban, amikor időt és energiát nem kímélve igyekszem még jobbra és jobbra megszervezni a következő Pici Piacot.
A plakáton a Pici Piac neve együtt szerepel a MagikMe kezdeményezéssel. Mit jelent ez?
Bencze Mariann: A MagikMe a KultPult meghívására és nagy örömére vezeti a Pici Piac idején a kreatív programot június 18-án a bécsi Loffice-ban. Az együttműködésünk arra irányult, hogy tavasszal e-mailekben, később, a májusi Rutkai Bori koncerten személyesen is felhívjuk az itt élők figyelmét az integrációs játékeszközök hiányára és fontosságára a játszótereken. A Loffice és a KultPult együttesen akarta a MagikMe törekvéseit támogatni, hogy Bécsben is elhelyezhessék a mozgáskorlátozott és egészséges gyerekek számára egyidejűleg használható Pillangó nevű játékukat, ezért gyűjtést hirdettünk, amit tulajdonképpen a Pici Piac idején összesítünk.
Az öt szülő által alapított egyesület a Bécsben élők pozitív visszajelzéseit beépítve ténykedik majd tovább – együttműködésünk egyik kiemelt pontjaként pedig kreatív foglalkozást tartanak az első Pici Piacon. A Rutkai-koncert után is nagyon jól érezték magukat velük a gyerekek, most is szeretettel várjuk őket!
Hol és mikor lesz Pici Piac Bécsben? Ez egy egyszeri alkalom vagy később is lesz még?
K.E.: Most szombaton, vagyis június 18-án 11-től délután 6-ig lesz az első bécsi Pici Piac, egy fantasztikus helyszínen, a Loffice Wienben. Terveink szerint, ha jól debütál az első vásár, akkor mindenképpen szeretnénk folytatást még az idei évben.
És ha valaki a bécsi lehetőséget elszalasztja, akkor hol és mikor találhat meg benneteket?
K.E: Budapesten kéthavonta rendezünk Pici Piacot, a következő alkalmak a belvárosi Central Passage-ban lesznek: július 10-én és szeptember 11-én.
Ha városi vakációt tervez a kultúramániás, akkor először is átgondolja, milyen mesterművet csodálhat meg az adott helyen eredetiben. Párizsban a Mona Lisát, Firenzében a Dávid szobrot, Madridban a Gyönyörök kertjét és így tovább. Bécsben például ki nem hagynám az egyiptomi gyűjteményt vagy a németalföldi szekciót a Kunsthistorisches Museumban. Arra már kevesebben gondolnak, hogy híres képek hamisítványait kutassák fel, pedig Bécsben még ez is lehetséges, ráadásul kifejezetten szórakoztató is.
A Hundertwasser házzal átlósan szemben található a Fälschermuseum / Museum of art fakes. A gyűjtemény nem túl nagy, szóval a Hundertwasser kiállítással remekül kombinálható szerintem anélkül, hogy túlfáradna az ember.
A falon a hamisítványok lógnak “eredetiben” és az eredetiről csak egy kisebb fotó látható az összehasonlíthatóság kedvéért. Emellett minden képhez elolvashatunk egy rövid sztorit a hamisítóról vagy a konkrét kép hamisításáról. Ha valaki azt hinné, hogy a hamisítás a tehetségtelen művészek pótcselekvése, vagy hogy kizárólag az anyagi haszon miatt hamisítottak, akkor ezekből a leírásokból kiderül, hogy nagyot téved. Megtudtam például, hogy egy hamisító annyira komolyan vette a munkáját, hogy a hamisítvány előállítására többet költött, mint amennyit a képért kaphatott. A festmény idejéből származó képet vásárolt, hogy a vászon valóban korhű legyen, lekaparta a vásárolt festményt, öregítette a festéket, mindenféle használati nyomokat készített rá utólag. Bámulatos, mi munka van egy jó másolat mögött – nem a gyors pénz esete, hanem valódi elkötelezettség szükséges hozzá.
Aztán volt olyan hamisító is, aki a festményébe időzített festékbombát rejtett – célja nem más volt, mint a vásárlóból hülyét csinálni. El tudom képzelni, hogy beírta a naptárjába, mikor robban a bomba és kéjesen röhögve ébredt aznap, hogy valaki rá fog jönni, hogy mennyire átverték.
Nemcsak konkrét képeket lehet hamisítani, hanem egy festő stílusát vagy jellemző motívumait is. Voltak hamisítók, akik kifejezetten arra utaztak, hogy a képeiknek ne legyen pontos eredetije, így esély se volt rá, hogy megtalálnak valami művet, ami leleplezi a turpisságot.
Így a sztorik végigolvasása után egyre inkább az a meggyőződésem, hogy a hamisítók tulajdonképpen játszani szerető gyerekek, akik egyszerűen élvezték ezt a speciális bújócskát. Egyébként többen közülük kifejezetten híresek lettek hamisítóként, tehát név szerint is ismerjük őket és az életüket is elég részletesen. Sajnos nem mind természetes halállal haltak meg – gondolom, voltak, akik szerették volna visszafizetni nekik valami módon az átejtést.
Megtudtam még azt is, hogy hamisítványnak csak akkor lehet nevezni egy alkotást, ha az eredeti alkotó már minimum 60 éve halott. És hogy önmagában nem gond ha valaki másolatot készít egy képről, még az sem, ha azt eladja, csak onnantól van probléma, ha úgy adja el, mintha másvalaki képe lenne. Ehhez viszont még csak nem is muszáj ráírni az illető szignóját – elegendő, ha annyiért kínálja a képet, hogy abból a gyanútlan vásárló azt hihesse, hogy egy híres művész eredetije a mű.
A kiállítás önmagában nem túlontúl gyerekbarát, azaz nincsenek színes-szagos, megfogdosható tárgyak és nem kifejezetten interaktív. Ugyanakkor van egy kanapé könyvsarokkal, ahol gyerekeknek szóló irodalom is található a hamisítás és hamisítványok témakörében. Németül tudó gyerekek előnyben, de azért nyelvtudás nélkül is kiválóan lehet szórakozni az olyan könyveken, ahol egymás mellett látható egy-egy híres festmény reprodukciója és egy hamisítvány, és az olvasónak meg kell találni a két kép közötti különbségeket. Az egész picik pedig építőjátékkal foglalatoskodhatnak, amíg a szülők a vicces bűnügyi sztorikat olvasgatják. Összességében a könnyed, kicsit más program kategóriában szerintem jól teljesít ez a kiállítás.
Élénken előttem van az a pillanat, amikor 1999-ben zöldfülű ösztöndíjasként megérkeztem Bécsbe azzal a meggyőződéssel, hogy kiválóan tudok németül. Ami egyébként igaz is volt, csak azt nem tudtam még akkor, hogy a németeket és az osztrákokat a közös nyelv különbözteti meg. Mert az osztrák és a német nemcsak kiejtésében tér el egymástól, hanem szókincsben is, és szerintem az ételek elnevezése pont nagyon érzékeny terület. Szóval friss bécsi lakosként ott álltam az élelmiszerboltban és próbáltam felfogni, miért hívják Topfenstrudelnak azt a bizonyos sütit. Hogy esetleg Topf-ban, azaz fazékban készült volna? A kollégiumi konyhában aztán a bennszülöttek jót röhögtek rajtam és közölték, hogy a túró, amit én eddig Quark-nak hittem, osztrákul Topfen. Szóval a Topfenstrudel egyszerűen túrós rétes és nem, nem fazékban készül. Mondjuk olyan is van, főtt rétes, ráadásul túrós, csak hogy teljesen összezavarodjunk.
Hasonló rácsodálkozásom volt még néhány, és bizonyára lesz is még. Eddigi legjobb tudásom alapján szeretnék kicsit segíteni azoknak, akik Bécsbe utaznak (most mondhatnám, hogy Ausztriába, de még tartományonként is eltérhet az ételek neve időnként) és vendéglőben szeretnének enni. Csak hogy tudják, mi minek a fedőneve.
Ott vannak például a köretek és zöldségek. Aki a krumplit Kartoffelnek ismerte, az most álljon át arra, hogy Bécsben Erdäpfelt fog enni. A Karotte (répa) helyett pedig gelbe Rübe vagy Möhre fog az étlapon állni. De vigyázat, a rote Rübe már nem répa, hanem cékla.
Pilze (gomba) legfeljebb a lábon található Bécsben, ha étlapon van, akkor az Schwammerl. Ami logikus is, mert olyan szivacsos (Schwamm) a lelkem. A karfiol esetében könnyítést kaptunk mi, magyarok, mert ellentétben a német megjelöléssel (Blumenkohl) itt nyelvtudás nélkül is boldogulunk (Karfiol). A ribizli is a Monarchia idejére emlékeztet: Ribisel a sokkal bonyolultabb német Johannisbeer helyett. A brokkolit (Broccoli) és a cukkinit (Zucchini) is fel fogjuk ismerni az étlapon, de már a padlizsánnál megint el lehet felejteni az iskolai németórát, az ugyanis nem Aubergine Bécsben, hanem Melanzani. Gondolom, a közös olasz-osztrák történelem maradványa, ahogy a ribizli és a Risibisi is.
A Kren, ami a Tafelspitzhez mindenképp jár, tormát jelent – ez is más mint a német elnevezés, bár azt már töröltem a memóriámból helyhiány miatt.
Térjünk rá a húsokra! Azokat lehet sülve vagy rántva kapni. Ne tévesszen meg bennünket, hogy iskolai németül a backen ige a sütőben sütést jelenti és a süteményekkel összefüggésben használják. Aki gebacken kér bármit, az rántott dologra számítson. Rántott csirke, rántott hal, rántott sajt. Nem a mi klasszikus rántott húsunk, mert az Wiener Schnitzel vagy egyszerűen csak Schnitzel. A Wiener egyébként mindig minimum marha, de inkább borjú (vom Kalb), a sima Schnitzel pedig lehet pulyka (Puten) vagy sertés (vom Schwein). Ha nem lenne pontosan kiírva, akkor az árban is látszik a különbség: a marha/ borjú sokkal drágább. Sok helyen azt kell extra mondani, ha valaki nem borjúból kéri. De még térjünk vissza kicsit a szárnyasokra. Ha németórán a suliban megtanultuk, hogy a csirke a Hähnchen, akkor Bécsben szokjunk át a Henderl szóra. Az igen finom rántott csirkedarabokkal tálalt zöldsaláta, amelyet előszeretettel öntenek nyakon tökmagolajjal így tehát “Backhenderlsalat mit Kernöl” néven fut az étlapokon. Ebben egyébként szokott lenni Vogerlsalat, amin a valódi németek mindig nagyon csodálkoznak, pedig csak a német Feldsalat-ra kell gondolni. Ez egy semleges ízű, kis kerek levelű saláta, fogalmam sincs, magyarul micsoda. Aki viszont sült húst kér, az a “gebraten” vagy “gegrillt” jelzőket keresse az étlapon, esetleg a “Brat-” vagy “Grill-” előtagot.
A főfogás után jól csúszik egy kis kávé. Senki ne ijedjen meg, ha az a kávé “mit Schlag” szerepel az étlapon. Senki nem fog megütni senkit, itt egyszerűen a tejszínhabra gondolnak. Amit végül is magyarul is felverünk, tehát egész logikus a név.
És ez még csak a kezdet – ha érdekel benneteket a bécsi étlapok titkos nyelve, csak szóljatok, és folytatom a fordítást!
Van Bécsben egy park, jóval kevésbé ismert, mint megérdemelné, de aki ismeri, az minden évben elzarándokol ide tavasszal. A Setagaya-park a 19. kerületben található, a linken megtalálhattok minden fontos tudnivalót, a térképet, megközelítési lehetőségeket és majd áprilistól a nyitvatartási időt is. Télen be van zárva, de tavasszal, valamikor áprilisban kinyitják, és akkor lehet kezdeni izgatottan figyelni, hogy mikor kezdődik a cseresznyevirágzás.
A park japán stílusban van kialakítva, így egész tavasszal és nyáron harmóniát és nyugalmat áraszt, de a virágzó fákat semmi nem múlja felül.
Magnóliafák, aranyeső, kis híd a kis tavon, pagoda, amiben valószínűleg szoktak teaszertartásokat is tartani, legalábbis teljesen be van rendezve e célra. Itt-ott padok és zugok, rengeteg felfedeznivaló a gyerekek szemében, a felnőttek szemében pedig oázis a város közepén két perc sétára a közeli villamosmegállótól.
Ha áprilisban Bécsben jártok, ne hagyjátok ki! Persze mindenképp nézzétek meg a nyitvatartási időt előtte, mert tavalyról úgy emlékszem, hogy nem minden hétvégén lehet látogatni.
