Bécsi programok: A hamisítványok múzeuma

Ha városi vakációt tervez a kultúramániás, akkor először is átgondolja, milyen mesterművet csodálhat meg az adott helyen eredetiben. Párizsban a Mona Lisát, Firenzében a Dávid szobrot, Madridban a Gyönyörök kertjét és így tovább. Bécsben például ki nem hagynám az egyiptomi gyűjteményt vagy a németalföldi szekciót a Kunsthistorisches Museumban. Arra már kevesebben gondolnak, hogy híres képek hamisítványait kutassák fel, pedig Bécsben még ez is lehetséges, ráadásul kifejezetten szórakoztató is.

A Hundertwasser házzal átlósan szemben található a Fälschermuseum / Museum of art fakes. A gyűjtemény nem túl nagy, szóval a Hundertwasser kiállítással remekül kombinálható szerintem anélkül, hogy túlfáradna az ember.

A falon a hamisítványok lógnak “eredetiben” és az eredetiről csak egy kisebb fotó látható az összehasonlíthatóság kedvéért. Emellett minden képhez elolvashatunk egy rövid sztorit a hamisítóról vagy a konkrét kép hamisításáról. Ha valaki azt hinné, hogy a hamisítás a tehetségtelen művészek pótcselekvése, vagy hogy kizárólag az anyagi haszon miatt hamisítottak, akkor ezekből a leírásokból kiderül, hogy nagyot téved. Megtudtam például, hogy egy hamisító annyira komolyan vette a munkáját, hogy a hamisítvány előállítására többet költött, mint amennyit a képért kaphatott. A festmény idejéből származó képet vásárolt, hogy a vászon valóban korhű legyen, lekaparta a vásárolt festményt, öregítette a festéket, mindenféle használati nyomokat készített rá utólag. Bámulatos, mi munka van egy jó másolat mögött – nem a gyors pénz esete, hanem valódi elkötelezettség szükséges hozzá.

Aztán volt olyan hamisító is, aki a festményébe időzített festékbombát rejtett – célja nem más volt, mint a vásárlóból hülyét csinálni. El tudom képzelni, hogy beírta a naptárjába, mikor robban a bomba és kéjesen röhögve ébredt aznap, hogy valaki rá fog jönni, hogy mennyire átverték.

Nemcsak konkrét képeket lehet hamisítani, hanem egy festő stílusát vagy jellemző motívumait is. Voltak hamisítók, akik kifejezetten arra utaztak, hogy a képeiknek ne legyen pontos eredetije, így esély se volt rá, hogy megtalálnak valami művet, ami leleplezi a turpisságot.

Így a sztorik végigolvasása után egyre inkább az a meggyőződésem, hogy a hamisítók tulajdonképpen játszani szerető gyerekek, akik egyszerűen élvezték ezt a speciális bújócskát. Egyébként többen közülük kifejezetten híresek lettek hamisítóként, tehát név szerint is ismerjük őket és az életüket is elég részletesen. Sajnos nem mind természetes halállal haltak meg – gondolom, voltak, akik szerették volna visszafizetni nekik valami módon az átejtést.

Megtudtam még azt is, hogy hamisítványnak csak akkor lehet nevezni egy alkotást, ha az eredeti alkotó már minimum 60 éve halott. És hogy önmagában nem gond ha valaki másolatot készít egy képről, még az sem, ha azt eladja, csak onnantól van probléma, ha úgy adja el, mintha másvalaki képe lenne. Ehhez viszont még csak nem is muszáj ráírni az illető szignóját – elegendő, ha annyiért kínálja a képet, hogy abból a gyanútlan vásárló azt hihesse, hogy egy híres művész eredetije a mű.

A kiállítás önmagában nem túlontúl gyerekbarát, azaz nincsenek színes-szagos, megfogdosható tárgyak és nem kifejezetten interaktív. Ugyanakkor van egy kanapé könyvsarokkal, ahol gyerekeknek szóló irodalom is található a hamisítás és hamisítványok témakörében. Németül tudó gyerekek előnyben, de azért nyelvtudás nélkül is kiválóan lehet szórakozni az olyan könyveken, ahol egymás mellett látható egy-egy híres festmény reprodukciója és egy hamisítvány, és az olvasónak meg kell találni a két kép közötti különbségeket. Az egész picik pedig építőjátékkal foglalatoskodhatnak, amíg a szülők a vicces bűnügyi sztorikat olvasgatják. Összességében a könnyed, kicsit más program kategóriában szerintem jól teljesít ez a kiállítás.

Tetszett a bejegyzés?