Az 50 könyves kihívás félidejében

Nemrég beszélgettem egy blogos barátnőmmel, és megemlítettem neki, hogy mennyire tetszik nekem ez az 50 könyves kihívás. Na de hogyhogy nem írsz róla akkor a blogban? – kérdezett vissza, és milyen igaza volt. Mivel sokan vannak, akik főleg nyári szabi alatt tudnak olvasni a legtöbbet, ez a tökéletes pillanat mesélni az idei évben felfedezett könyveimről.

A kihívás egyébként 2015-ben volt népszerű, én ezt is, mint sok mást, csak fáziskéséssel fedeztem fel magamnak. Az a lényege, hogy egy év alatt meghatározott szempontok alapján 50 könyvet kellene elolvasni. Azzal első pillanattól tisztában vagyok, hogy 50 könyv számomra nem reális, pláne, hogy egy trilógiának is benne kell lenni. De szerencsére már nem vagyok az iskolapadban, hogy bárki leejnyebejnyézne, ha csak negyvenig jutok. Ha egyáltalán, mert félidőben az állás mindössze 18 könyv. A kihívás listáját itt találjátok egyébként.

Azt a stratégiát választottam, hogy azt olvasom, amit amúgy is szeretnék, és amikor kész vagyok, megpróbálom a lehető legelőnyösebb kategóriába helyezni, azaz abba, amibe nehezebb passzolót találni. Így például Bánk Zsuzsa első könyvét, az Úszót nem a “Női szerző” kategóriához rendeltem hozzá, hanem a “Népszerű szerző első műve” kategóriához.

És akkor már rögtön bele is vágok a közepébe: Hogy mennyire népszerű szerző Bánk Zsuzsa? Bevallom, én nem ismertem egész addig, amíg egy német anyanyelvű, Hollandiában élő barátnőm rám nem írt egy rejtélyes mondatot: Olvastál valamit Bank Szuszától? (Nincs könnyű dolguk a külföldieknek a magyar nevekkel) Aztán amikor visszaírtam, hogy nem, akkor pár hét múlva, pontosan a szülinapomon befutott egy kis csomagocska, benne az Úszó című regény – természetesen németül, ami egyébként a könyv eredeti nyelve. Tehát német nyelvterületen ismerik, a Frankfurti Könyvvásáron díjat is kapott, ez azért többet mond, mint hogy én pont nem ismertem. Biztos, hogy ezek után a többi könyvét is el fogom olvasni.

Ezt a regényt vittem magammal a nyaralásra, habár tudtam, hogy nem épp vidám olvasmány. Az elbeszélő egy nő, aki kislányként teljesen váratlanul apjával és testvérével magára marad, amikor anyja búcsú nélkül disszidál. A család ekkor elindul otthonról és hol egyik, hol másik rokonnál húzzák meg magukat. Van ahol csak rövid ideig maradnak, máshol évekig. Minden bizonytalan, a gyerekek teljesen gyökeret vesztve élnek, eközben próbálnak megbirkózni azzal a ténnyel, hogy az anyjuk képes volt elhagyni őket, az apjuk pedig – hogy emiatt-e vagy amúgy is – depresszióban és teljes apátiában éli a napokat egymás után, cél nélkül. Nem lövöm le a poént, olvassátok el, nagyon szép könyv, még ha tényleg szomorú is és hűen visszaadja a kommunista Magyarország, ezen belül is a vidék hangulatát anélkül, hogy nagyon sok történelmi konkrétumot említene.

Az „egy könyv, amit egy barátom ajánlott” kategóriában Irvin D. Yalom A Schopenhauer-terápia című könyvét indítottam. Évekkel ezelőtti ajánlás volt egyébként, valószínűleg csak azért most érett be, mert a pszichodráma képzésben, amit már évek óta csinálok, januárban léptem egy szinttel feljebb, azaz előtte kellett hoznom egy döntést, hogy igen, ezt akkor tényleg komolyan gondolom és ezzel szeretnék foglalkozni.

A könyv egyébként remek választás akkor is, ha nem terápiával nem foglalkozik valaki, csak épp az élet végessége, halál témáról szeretne elgondolkodni. A könyv főszereplője, egy csoportterapeuta megtudja, hogy rákja van és már csak egy éve van hátra, amit nagyjából panaszmentesen tölthet. Ennek hatására elgondolkozik, mit is szeretne ebben az évben csinálni. Itt jött egy szerintem nagyon izgalmas gondolat: akkor él jól az ember, ha az utolsó évében is pont azt szeretné folytatni, amit addig is tett. Ha valami gyökeresen másra vágyik, akkor felmerül a kérdés, hogy vajon miért nem úgy élt korábban is. Elég húzós, igaz? Rájöttem, hogy ha én egy ilyen diagnózist kapnék, azonnal elkezdenék utazgatni a nagyvilágban és marhára nem érdekelne, hogy az elkezdett íróasztali projektjeimnek a végére érjek, nem vonz, hogy plusz egy könyvnek a borítóján legyen rajta a nevem. (Ha, akkor legfeljebb a horgolásaim egy részét próbálnám befejezni.) Ez a felismerés annyira meglepett, hogy gyorsan el is kezdtem a vágyott úticéljaimat gondolatban összegereblyézni és már az idei nyarat is úgy terveztük, hogy legyen benne a listáról valami. Sajnos az utazás mint fő elfoglaltság a gyakorlatban nem kivitelezhető, bármennyire szeretném is. 🙂 A könyvben egyébként ez a gondolat nem túl központi, igazából csak a kiindulópontja a többi eseménynek. A terapeuta tehát tovább vezeti a csoportját, ahova elhívja egy régi kliensét, akivel annak idején nem sikerült igazán haladást elérni. És az év során mindketten, valamint a többi csoporttag is kölcsönhatásban fejlődnek és persze mindez nem független attól a ténytől, hogy a vezetőnek fogy az ideje. Mivel egyes fejezetek hosszasan fejtegetik Schopenhauer gondolatait a halálról, így kell egy adag filozófiai érdeklődés ahhoz, hogy elolvassa az ember a könyvet, de szerintem még azon a határon belül van, ami nyelvileg érthető és nem túlontúl megerőltető. Ha nem is tengerparti olvasmány, de hosszú téli estékhez kifejezetten passzol.

Azért strandra való könnyed sztorit is ajánlok, amit egyébként mi esti mesének olvastunk nemrég, de felnőttnek is élvezetes: a könyv, amiből film is készült kategóriához a Doktor Proktor pukiporát. A könyvet egyébként egy régi lakótársam fordította, ezért különösen közel áll a szívemhez, de nemcsak ezért. Végre egy gyerekkönyv, ami a gyerekek világát idealizálás nélkül mutatja meg. A szórakozáson túl arra is ad apropót, hogy a mobbingról vagy a bosszúállásról is beszélgessünk a gyerekekkel.

Szerintem már így is szétfeszítettem az átlag blogbejegyzés terjedelmi korlátait, úgyhogy most befejezem. Ha érdekel titeket, mit olvastam még, írjátok meg kommentben. És ha van tippetek, hogy az „idén jelent meg” és a „több, mint 500 oldal” kategóriában mit olvassak el, akkor annak is nagyon örülnék.

Tetszett a bejegyzés?