Amikor a külföldre költözés még friss élmény volt, és tulajdonképpen egészen röviddel ezelőttig azt gondoltam, hogy a külföldi gyereknevelésnek a legfőbb nehézsége a tágabb családdal való kapcsolattartás, valamint az anyanyelv és kultúra ápolása. A kapcsolattartás nehézségei azért ahogy nőnek a gyerekek, egyre csökkennek. Most már nincsenek a mi igencsak korlátozott szabadságunkhoz kötve a magyarországi tartózkodások, mert a gyerekek nélkülünk is remekül eltöltik az időt a nagy- és keresztszülőkkel. Az anyanyelv és kultúra ápolásával is egész jól állunk, még ha ennek az a hátulütője is megvan, hogy lassan nem férünk be a gyerekszobába a mesekönyvektől, amiket mondjuk otthon élve egyszerűen csak a könyvtárból hoznánk ki majd ugyanoda vinnénk vissza. Természetesen még előttünk a kamaszkor, amikor a gyerek feladata, hogy minden ellen lázadjon, ami a szülőnek fontos, de egyelőre legfeljebb az ellen lázadnak, hogy elhoztuk őket Magyarországról, ahol minden olyan jó és egész nap csak nyári szünet van meg fagyizás. Egyelőre megúsztuk a magyar beszéd szabotálását is, sőt, amikor mondtam Do-nak, hogy a Harry Potter magyarra sokkal jobban van lefordítva, mint németre, akkor elkezdte magyarul olvasni, pedig az nagyobb strapa neki, mint németül. Tehát eddig minden rendben. Természetesen nem fogják a magyar kultúra teljes palettáját megismerni ahogyan egy magyar irodalom vagy történelem érettségihez kell, de valljuk be, azért ez a megismerés akkor se automatikus, ha otthon él az ember.
Egy dolog viszont komoly veszélyben van, ha nem abban az országban él az ember, amelyiknek az állampolgára – és az elmúlt hetekben ez engem személy szerint nagyon érzékenyen érintett. Hiába élek egy országban, hiába köt oda a munkám, a hétköznapjaim, hiába fizetek ott adót, az országos politikába nem fogok tudni beleszólni, amíg nincs választójogom. Választójogom pedig egész addig nincs, ameddig nem cserélek állampolgárságot. Pedig jelen esetben a hétköznapjaimat jobban befolyásolja az osztrák politika, mint a magyar, lassanként jobban is kiismerem magam benne. A gyerekeknek pedig mire nagykorúak lesznek, szinte természetes lesz, hogy ők igazából magyar származású osztrákok. Magyarország persze egy fontos ország számukra, sőt, különleges, legendás, kábé mint a magyar történelemben az Urál vidéke meg az Etelköz. Onnan jövünk, de már nem ott vagyunk. Az otthon és a normalitás számukra egy olyan ország, ami nekem – még mindig – külföldnek számít. De ők már nem emlékeznek arra az időre, amikor Magyarország volt az otthon – ez egy nagy különbség köztünk.
Viszont bármennyire fejből tudnak minimum ugyanannyi karácsonyi éneket németül, mint amennyit magyarul, hiába tudnak ugyanolyan választékosan beszélni németül, mint bármelyik ott született gyerek, hiába tanulják nagyon korán, már alsó tagozattól kezdve, hogy hogy működik a demokrácia, ebben a demokráciában nem fognak tudni részt venni, mert nincs választójoguk.
Nekem a mostani elnökválasztás kapcsán nagyon hiányzott, hogy nincs választójogom. Ha megnyerte volna az FPÖ-s jelölt a választást (ami szerencsére nem így lett, de csak egy hajszálon múlt), akkor azzal, hogy külföldi és nő vagyok, kétszeresen estem volna a nemkívánatos kategóriába. Nagyon szerettem volna szavazni én is, és úgy érzem, hogy azzal, hogy a társadalomba sok szállal beilleszkedtem, nagyon is indokolt lenne, hogy legyen választójogom. Sokkal indokoltabb, mint Magyarországon, ahonnan csak nagyon szűrten kapom a híreket, ahol nem dolgozom, nem fizetek adót és a döntések következményét csak áttételesen viselem, mondjuk mert a szüleimet érinti. Olyan érzés nem választani az országban, ahol élek, mint amikor valakinek egész életében reggel, délben, este menzakaját kell enni, akár ízlik, akár nem és kötelezően oda kell befizetni a minőségtől függetlenül. Nekem, aki életem első részét diktatúrában éltem le és még emlékszem azokra az időkre is, meg emlékszem arra az eufóriára, amikor először lehetett szabadon választani, elrettentő arra gondolni, hogy a gyerekeimnek akkor lesz csak lehetőségük beleszólni a politikába és a saját jövőjükbe, ha megváltoztatják az állampolgárságukat. Azaz vagy lemondanak arról, hogy a gyökereik a papírjaikban is benne legyenek, vagy egész életükben politikai kiskorúak lesznek és mások döntéseinek a következményét viselik. Egyik rosszabb kilátás, mint a másik. Persze ez rám is vonatkozik, mert egyszer én is meg fogom unni a frusztrációt és akkor lecseréltetem az útlevelem, bármennyire fájni fog is. De nekem akkor is megmarad az első harmincvalahány évem, amikor nem volt kérdőjel az identitásom mögött, és ez a kétkultúrájú, külföldön felnövő gyerekeknek nem adatik meg. Pillanatnyilag nem látok pozitív megoldást, hacsak nem hozzák vissza a kettős állampolgárságot, amivel az ember megtarthatná eredeti származási útlevelét, de szavazati jogát ott gyakorolhatná, ahol életvitelszerűen él.
Elnézést, ez most nem egy jó hangulatú poszt, és nincs happy end sem, de kikívánkozott.
Tetszett a bejegyzés?
2016-05-25 at 07:23
Én nem tudtam, hogy a ti kinti létetek ennyire végleges. Arra az említett eufóriára én is emlékszem, és a szomorú az, hogy már nagyon régóta sem büszkeséget, sem örömet nem tudok érezni, amikor élek a választási jogommal, sőt, lassan motivációt sem – és ez most egy pártoktól független kijelentés. Ha benned ilyen erős a késztetés, hogy voksolj, az csak azt jelentheti, hogy értelmes célokat (is) látsz magad körül, amikért érdemes tenni. Így talán nem is (lesz) olyan nehéz a választás. Egyik sem.
2016-05-25 at 15:20
Hát, nyitott végűnek és kalandalapúnak indult a kintlétünk, de ahogy egyre jobban integrálódunk az itteni iskolarendszerbe, egyre nehezebb lesz váltani. A gyerekeknek meg a komplett kapcsolatrendszerük is itt van. A felnőttek baráti köre más téma, az egyre inkább szétszóródik a világban.
2016-05-25 at 09:04
Nem lehettek kettős állampolgárok? Németországban 8 év hivatalos ottlét után kaphatsz állampolgárságot, és a magyart nem kell leadni. Bár Németország hivatalosan nem támogatja a kettős állampolgárságot, de az EU-n belül, ha viszonosság fenáll, elfogadja. Mi a gyerekekkel kettős állampolgárok vagyunk, pont a fenti ok miatt (is).
2016-05-25 at 15:23
Sajnos Ausztria eltörölte a kettős állampolgárságot, kivétel csak az, ha az egyik szülő osztrák. De akkor is kell dönteni a gyereknek a nagykorúsággal, hogy melyiket tartja meg. Annyiban bízom, hogy mire a téma akut lesz nekünk, az még 8 év. Csodálkoznék, ha addig nem merülne fel ez a probléma olyan körökben is, akik irányítani tudják a törvényhozást. Mert egyre több embert érint egész Európában ez a kettős/ többes identitás.
2016-05-25 at 12:10
Teljesen megértelek, nem kell magyarázkodnod. Szerintem jót tenne a gyerekeknek, meg neked is, ha tudnátok szavazni, aktivak lenni… A gyökerek attól még megmaradnak. Esetleg egy erösebb fát fognak tartani.
2016-05-25 at 15:23
Bea, legyen igazad!
2016-05-25 at 15:40
Szia!
Mi személyesen nem ismerjük egymást, a feleségemmel ismeritek egymást, de veszem magamnak a bátorságot és így félismeretlenül hozzászólok, mert engem is izgat ez a téma.
Egy ideje töröm a fejem, hogy le kéne írni milyen érzés “leadni” a magyarságomat. Talán a határátkelőnek jutott eszembe, de még nem alkottam meg, mert marha nehéz és komplex egy dolog.
Szóval, elsőnek az jut az eszembe, hogy bár szerintem is szar a gyakorlat, hogy le kell adnom az állampolgárságomat, ahhoz hogy itt Ausztriában szavazzak, de itt élek és itt akarok élni, azaz itt akarom a politikai jogaimat gyakorolni.
Másodjára a magyarságom, az első harminc évemet nem lehet elvenni és nem is akarom eltagadni. Elsősorban magyarul gondolkodom, beszélek és alkotom. Ez biztosan fog még változni és szinte biztosan a magyar nyelv rovására, de akkor is onnan jövök, ahonnan. Ezt tekintetbe véve, oly mindegy mi van az útlevelemen.
Harmadjára egy félelem, ami jelentős szerepet játszott a magyar állampolgárság leadásában. Tehát nem tudom mi jön, de a Magyarországon dúló rendszer eddigi müködése azt hozta elő belőlem, hogy ezekkel nem akarok egy nevezőn lenni, semennyire sem, de legfőképpen papíron nem. Mindenszinten, mindenképpen hazaáruló vagyok egy bizonyos és még mindig szélesedő réteg, csoport számára, sajnos. Ennek van egy külpolitikai aspektusa is, az új oroszbarátság, hát abból mindenképpen ki akartam maradni.
Ausztria semleges ország, nem NATO tag, bízom benne ez, ha balhé lesz(Ne legyen) ez számítani fog.
Negyedszer, én elsősorban kíváncsi vagyok a gyermekeinkre, hogyan élik majd meg a osztrák-magyarságot, minálunk az internacionalizmusnak komoly hagyománya van, valahogy ettől nem félek.
Ebben a világban nem lenne szabad, hogy ilyen félelmek legyenek az uralkodóak, mint manapság ami folyik Európában, de legyen bármilyen erős újra a nacionalizmus, a jövő a globalizációban van, akár szeretem, akár nem. Ezért szerintem késöbb, ha nem lesz nagy dráma, jóval kevésbé fog számítani kinek mi van a papírján.
Jó lenne, ha változna az állampolgársági törvény itt Ausztriában, de sajnos nem fog. Én egyértelműen a hosszas és drága állampolgárság váltási processz mellett tenném le a voksomat.
2016-05-25 at 17:17
Köszönöm szépen, hogy leírtad!
Igen, a kíváncsiság mint alapállás tetszik így első hallásra. Eddig ez nem jutott eszembe. Az is megfordult a fejemben, hogy ez csak az én problémám és a következő generációé már nem ez, hanem valami más. Simán benn van a pakliban. Szóval köszönöm még egyszer!
2016-05-25 at 22:56
Lassan én is kezdem érezni, hogy már nem igazán tudom, hogy miről szavazunk otthon, viszont néhány ügyben nagyon jó lenne itt szavazni. Svájcban lehetséges a kettős állampolgárság, de – amellett, hogy tíz évig kell hozzá egyfolytában itt lakni és egy kalap pénzbe kerül, – valahogy egyelőre nem szeretnék állampolgár lenni. Leginkább, mert bizonyos körök egészen komolyan gondolják, hogy aki svájci állampolgár lesz, az a szívében is legyen svájci, ne csak papíron. Márpedig én a szívemben (a gyökereimben) magyar vagyok és az is maradok (legalábbis most így látom). Ez most nagyon fennköltnek hangzik, pedig csak arról van szó, hogy egyszerűen érzem (minél régebben lakunk itt, annál inkább), hogy én más vagyok, és soha nem is leszek olyan, mint ők. Talán majd egyszer, a gyerekek miatt…
2016-06-19 at 17:45
Ez a szívben is odatartozás azért elég nagy elvárás. Szerintem aki valahol felnőtt és valahol él, az természetesen mindkét helyhez és kultúrához kötődik. Sokan ezt deficitnek fogják fel, mert egyik helyre se 100%-osan, én inkább úgy gondolom, hogy ez egy többlet, mert mi képesek vagyunk a kultúrák között közvetíteni, amire nem képes az, aki csak az egyikben van otthon. Persze ez szubjektív, lehet, hogy más másképp éli meg. Mindenesetre számomra az állampolgárság megváltoztatása tényleg csak praktikus okokból képzelhető el jelenleg, azaz a szavazati jog kedvéért, bármennyire is kedvelem Ausztriát, azért osztráknak szerintem sosem fogom érezni magam 🙂