A kilencedik hónap

Az év kilencedik hónapjában nálam át szokott kattanni valami belül. Ami az adott naptári évben tervem volt, az vagy elkezdett megvalósulni vagy ha nem, akkor lélekben elkezdek elbúcsúzni a dologtól – legalábbis az adott évre. Épphogy vége az iskolakezdési nagyüzemnek, már jön a munkahelyi őszi dömping, aztán ez véget sem ér, már elkezdődik a karácsonyi sejtelem. Nem mondom, hogy készülődés, mert az például sokszor csak egész későn kezdődik, de legalábbis a sejtelem, hogy idén is lesz és ha lesz, akkor az azt is jelenti, hogy az év is lezárul. Függetlenül attól, hogy sikerült-e az adott évre kitalált terveimet, ötleteimet megvalósítani.
Idén például eltökélt szándékom volt fonalakkal összefüggésben egy erőteljes fogyókúra. Nem egyszerűen annyi, hogy szerettem volna kevesebb fonalat venni és elhasználni az itthon lévőket, bár persze az lett volna a legszebb, ha ez sikerül. Inkább az volt a célom, hogy mozgás legyen a fonalaskosarakban és alakot öltsenek azok a fonalak, amelyeket egykor határozott elképzeléssel szereztem be, aztán valami oknál fogva mégis feldolgozatlanul maradtak.
Azt is terveztem, hogy idén nehezebb kötésekkel is megpróbálkozom és hogy úgy általában a kötéstudásomat fejlesztem. Három komoly tervem is volt: megkötni életem első top-down kardigánját (Caramel), életem első felnőtt pulcsiját (Dove) és megtanulni a rövidített sorokat a Color Affection kendőn.

És akkor most nézzük a realitást. A január és a február még eléggé a tervek jegyében telt. Szembesültem a fonalaimmal – és egyidejűleg a fonalfogyókúrában részt vevő sorstársaim fonalaival is, bár ez utóbbival csak virtuálisan. Egyébként ez hozott egy nagy megkönnyebbülést. Mert egyrészt rájöttem, mennyi fantasztikus fonalam van otthon, szóval egy egyéves házi őrizetet simán át tudnék hidalni kézimunkával szükség esetén. Másrészt azt se volt utolsó látni, hogy másoknak még több van, tehát nem vagyok annyira szélsőségesen hörcsögtermészet, mint amennyire annak tartom magam. Kifejezetten átlátható kis készletecském van ahhoz képest, hogy idén áprilisban már nyolc éve, hogy elkapott a horgolásvírus, ráadásul ennek nagyobb részével tényleg elégedett vagyok.

Az év első harmadát a számvetésen túl még egy jó értelemben vett fegyelmezettség is jellemezte. Tőlem szokatlan módon tartottam ki projektek mellett, nem raktam félre röviddel a befejezés előtt fél éves szünetre a holmikat, hanem elkezdtem és befejeztem. Volt ebben is némi flow, és ha nem is hiszem, hogy ez a fegyelmezettség így marad, azért jó tudni, hogy képes vagyok rá és még a szépségét is érzem.

A fegyelmezettség fura ellenpólusa volt a mindegy-mentalitás. Tavasszal, március-április körül valamikor beláttam, hogy nem lehet mindig csúcsra járatni magam a hobbiban sem. Elképzelhető és megengedhető, hogy szinte semmit nem haladok vagy napokig elő se veszem a fonalakat, tűket (és ezzel együtt napokig rá se nézek a blogomra). S bár a fogyasztott métereket a fonalfogyasztó csoport kedvéért számon tartottam és mértem, de megengedtem magamnak, hogy annyira keveset haladjak, amennyit épp kedvem és erőm volt. Persze most ez hülyén hangozhat, hiszen persze, hogy a hobbiban annyit csinál az ember, amennyit kedve van. De azért aki hozzászokik, hogy hetente háromszor lemegy futni 10 km-re, aztán hirtelen lecsökken az adag kétheti egyszer egy körre a ház körül, annak ez valamennyire nyomasztó. Hasonlóan van a horgolással és kötéssel is. A nagymamám azt mesélte, hogy azért nem erőltette, hogy a lányai megtanuljanak kézimunkázni, mert nem akarta nekik azt a kötelességérzést továbbadni, amit ő mindig érzett “ha szabadidőm van, akkor ki kell használni varrásra, kötésre”. Bár engem elvileg semmi nem kötelezne, és a kötés-varrás manapság nem spórolást hoz, mint akkoriban, mégis szoktam érezni, hogy időpocsékolás, ha csak úgy heverészek a kanapén vagy úgy nézek meg egy filmet, hogy közben nincs a kezemben az aktuális kötős-horgolós projekt. Jó volt ettől az érzéstől kicsit eltávolodni idén tavasszal.

Május-júniusban aztán a nemhorgolás és nemblogolás csúcsára értem. Vizsgára tanultam és tényleg minden mást emögé kellett helyezni a to do listán. Júliusban és augusztusban a helyzet némileg jobb lett, de a nyaralás alatt se igazán haladtam – cserébe faltam a könyveket, ami nem volt betervezve.

Most szeptember van, a kilencedik hónap, és így visszanézve egész elégedett vagyok. Kevés valósult meg a terveimből, de nem azért, mert összevissza csapongtam, hanem mert egész egyszerűen lassan kötök és sok mást is csináltam. Futottam például, ezenkívül semmittevéssel is foglalkoztam meglepően sokat. Emellett az évben többször azon kaptam magam, hogy tényleg sikerült a hangsúlyt áthelyeznem a kötésre és sikerült megbirkóznom pár mintával. A Color Affection még mindig csak az elején tart, a kardigánt és a pulcsit még el se kezdtem és talán idén már nem is fogom, de ez most nem zavar.

A kilencedik hónap kijózanít. Mire lesz még időm idén? Mindenképp be kell fejeznem az őszi Cameo-mat egy barátnőmnek októberig. A Ready szélcsipkéjét annak ellenére meg kellene próbálnom, hogy valamit elszámoltam és most parázok, hogy pont a vége nem lesz szimmetrikus. Mondjuk az valószínű, hogy a különbség nem lesz igazán szembetűnő, de egyelőre blokkol, hogy nem találom a hiba okát. Na de ezt is szeretném még októberben befejezni, szintén egy barátnőmnek.  Készül a granny-táska szintén ajándékba, ezt legkésőbb a gyapjúnapon szeretném átadni. Két kendőt tervezek még karácsonyra, mindkettőt horgolva, így még van is esély rá, hogy befejezem. És ha a Color Affection is haladna, annak nagyon örülnék. Azt hiszem, ennél többet tervezni nem reális arra a maradék három és fél hónapra, ami még hátravan az évből. A Caramel és a Dove átcsúszik 2015-re, de sebaj, akkorra is kellenek célok.

Tetszett a bejegyzés?