A kék kockás szatyor meséje

Előre mondom, hosszú lesz, érzelmes, ráadásul azt a témát boncolgatom, hogy van még jó a világban, és lehet, hogy ez az egész csak nekem érdekes, de muszáj leírnom. Azért a végén egy szatyorkát is mutatok.

Minden az ötrózsás kalappal indult. Méretre készült, és a pontos méret eltalálásával kapcsolatban mindig van némi rizikó a játékban. Otthon még attól tartottam, hogy pont pici lesz, a helyszínen viszont hamar látszott, hogy hangyányit nagy. Nem nagyon, de szép rendszeres időközönként ki kellett igazítani a mosolygós Picilány szeméből, mert belecsúszott. Így aztán igazán innovatív megoldáshoz folyamodtam, azaz gumíroztam a sapka alját, de nem is ez a lényeg, hanem ahol és ahogy ez az egész eset történt.
Tudtam, hogy a méretre igazítós session nem több, mint 20 perc, és helyszínnek javasoltam azt a játszóteret, ahova járni szoktak az Ötrózsás lányok. (Mert három lánytestvérről van szó, aminél azt hiszem, kevés jobbat tudok elképzelni, esetleg azt, hogy négy lány. Javíthatatlan lányos anya lelkem van, és ezen az sem változtatott, hogy nem mellékesen van egy fiam is.) Aztán mégsem a játszótéren találkoztunk, hanem egy játszóházban, a középső lány szülinapi buliján. Eleinte haboztam elfogadni a meghívást, mert milyen már az, hogy az ünnepelt nem ismeri a vendégét, végül mégis elmentem lányostul. Felkészítettem Doreszt, hogy csupa iskoláslány lesz (iskoláslány számára = valami magasabb kasztba tartozó már-már félisten), akik egymásnak barátai, és nem biztos, hogy ovisokkal is akarnak majd játszani, és ha unatkozik, csak szól, és kitalálunk valami más programot. Sejtettem, hogy túlaggódom, inkább csak rutinból készítettem fel minden eshetőségre, mert mostanában észrevettem rajta, hogy olyan helyzetekben is kiakad, amelyek régen meg se kottyantak neki. Szóval beállítottunk szombat délután egy számunkra ismeretlen kislány hetedik szülinapjára.

Nem vagyok rutinos gyerekszülinapra járó, csak annyi zsebkendőt vittem, amennyit orrtörlésre szántam, fogalmam nem volt, hogy nekem is kell majd szemtörölgetés céljából. Először akkor érzékenyültem el, amikor megérkezésünk után második percben láttam, mennyire fölöslegesen aggódtam, hogy az iskolások hogy fogadják a kicsi ovis. Úgy fogadták, hogy az ünnepelt azonnal kézen fogta, úgy örült neki, mintha évek óta legnagyobb barátságban lennének, körbevitte a játszóházban, aztán eltűntek, és már csak azt hallottam kicsivel később, hogy Nagylány okítja a barátait, hogy itt egy ovis, nagyon kell rá vigyázni. Amikor pedig csoportokra osztották magukat játékhoz, akkor az egyik csoportban külön mondták, hogy ide jöjjenek az elsősök meg aki ovis.

A tortás gyertyagyújtáskor megint azt se tudtam, hova nézzek az elérzékenyüléstől. Ahogy az összes meghívott együtt énekelt és látszott, mennyire örülnek az ünnepelt ünnepének! Az utóbbi időben – hála az ovis kapcsolatok bonyolultságának, amelyekről Doresz mesél: ki kinek mit mondott, ki kivel nem akart játszani, stb – kezdtem már azt hinni, hogy az ártatlan gyerekkor végetér a közösségbe járással, utána már ugyanazok az intrikák meg kis gonoszkodások jönnek, amelyeket a felnőttek már annyira megszoktak, hogy észre sem veszik. És lehet, hogy ez a hétköznapokon így is van, de abban a pár percben, amíg a gyertyák égtek, mindennek az ellenkezője volt a levegőben.

Aztán megették a tortát, és kezdődött az ajándékbontogatás. El lehet képzelni, hogy ha van tizenvalahány meghívott, akkor ez egy komoly programpont. Láttam már pár esetet, amikor egy gyerek akármit is kapott, marhára nem érdekelte, szinte egy pillantást se vetett rá. Nyilván van egy ingerküszöb, ami fölött már nagyon nehéz örülni bárminek is. Ehhez képest itt a bontogatás fél óráján át újra és újra felcsillanó szemeket láttam, minden kicsomagoláskor elragadtatott köszönömök repkedtek. Nem tudom visszaadni a hangulatot, hiába próbálom már percek óta, minden mondatot kitöröltem, mert túl szirupos lett. Pedig pont hogy szirup nem volt benne, inkább őszinteség, meg odafigyelés, ahogy a gyerekek elmondták – teljesen spontán – hogy mire gondoltak, amikor az ajándékot kiválasztották, és az egész légkör olyan volt, hogy azt kívántam, bárcsak egyszer még felnőttként is részem lehetne ilyen sokszereplős, mégis teljesen nyílt és mesterkéletlen örömben.

A szatyorka pedig a mi ajándékunk volt, a buli délelőttjén varrtam. Az ünnepeltről egyetlen támpontom volt a fejméretén kívül, mégpedig hogy nosztalgikus szabású sötétkék tavaszi kabátja van, amihez drapp sapkát és sálat fog kapni. Így aztán hozzávaló szatyrot varrtam a kékkockás IKEA-vászonból, belseje apróvirágos vászon, ami még a tavalyi kisruhából maradt, rajta pedig egy drapp farmerből újrahasznosított applikált szív. Belecsomagoltam még azt a titkos kívánságomat, hogy Zsófi még háromszor hét év múlva is meg tudja őrizni az őszinte örömre való képességét, és legyen körülötte mindig ilyen sok ember, aki ennyire szereti.

Bocsánat, ha mindez sziruposan hangzik. Aki ott volt, az tudja, hogy mennyire szép és tiszta volt az egész ünnep – miközben persze vidám, mint egy igazi gyerekszülinap, és ennek a szépségnek semmi köze a rózsaszín cukormázhoz.

Tetszett a bejegyzés?