A hóhért akasztják

Mert az odáig rendben van, hogy mindenféle fotózkodásokhoz készítek időnként színes-fonalasokat, na de teljesen zavarba jövök, ha úgy alakul, hogy saját magunkat kellene vicces-kedves kellékekkel ellátni.
Már korábban is volt olyan ötlet, hogy sapkákért és babagumókért cserébe fényképezkedést kapunk, de abban az időben Do éppenséggel sikítófrászt kapott, ha egy fényképezőgépet meglátott. És akkor beláttam, csak azért, mert szerintem jó ötlet lenne pár élvezhető kép rólunk családilag, még nem kéne megkínozni a gyereket. Aztán eltelt egy év, és talán-talán kimondhatjuk, hogy időnként még élvezi is, ha pózolhat, Kristóf pedig leginkább azt akarja, hogy ne zavarják köreit, ami annyit jelent, hogy ha nem kell a kamerába nézni, felőle akár még fényképezhetik is.
Tehát az alapok megvannak, most már csak az a kérdés, miféle sapikat szedjek elő, netán készítsek ez alkalomra valami újat és extrémet, és ha igen, milyen színben, hogy ruhát is találjunk hozzá passzolót. És akkor még süssön a nap és találjak valakit, aki úgy sminkel ki, hogy nézzek is ki valahogy, meg hasonlítsak is magamra.
S bár Bogi azt mondja, észre se fogjuk venni, hogy ő is ott van, azért én izgulok – nem is kicsit. Nagy a tét, nem is tudom, van-e már rólunk olyan fénykép, amin mind a négyen egyszerre vállalhatóan rajta vagyunk. Márpedig mikor készüljön ilyen, ha nem ebben a hálás kétéves és négyéves életkorban, amikor MÉG olyan cukik. És amikor MÉG csak egy ősz hajszálam van.

Tetszett a bejegyzés?