Kötelez-e a tehetség?

Néha visszavonz az anyablog műfaja, habár arra már régóta nem érzek késztetést, hogy a gyerekek minden újabb fejlődési lépését megosszam. Az elmúlt fél évben viszont olyan téma foglalkoztatott, ami talán más családokat is érint, ráadásul a blog FB-csoportjában is beszélgettünk róla, szóval behozom itt is. A tehetséges gyerekről van szó.

Adott nálunk egy zeneileg tehetséges gyerek. Hogy az, azt nem a szülői elfogultság mondatja, mert pont a zene az a terület, ahol sem én, sem Apahajó nem kompetens ilyen megállapítást tenni, így aztán elhisszük a zenetanároknak, amit mondanak. Tulajdonképpen már az óvodában is megmondta egy szakmabeli szülőtárs, akkor még csak mosolyogtam, hogyan lehetne egy négyévesről tudni egy sima anyák napi ünnepség után, hogy tehetséges zenében. De mondjuk amikor egy év alatt három év anyagát vette át furulyából és gyakorlatilag ki kellett venni esténként a kezéből a hangszert, meg rászólni, hogy szombaton reggel 7-kor azért még ne csellózzon, akkor azért már mi is elhittük a diagnózist.

(Volt egy idő, mikor én is törekedtem zenei sikerekre, de rövid ideig tartott és az eredmény igen szerény volt)

Természetes volt, hogy a gyerek járjon mindenféle órára, ami zenével kapcsolatos: csellóra, furulyára és mindkét hangszer ensemble-órájára. Emellett hurcoltuk a koncertekre, amelyek természetesen egy normál felnőtt munkaidejébe estek (éljenek a családcentrikus munkaadók!), próbákra, amelyek rendszeresen keresztülhúzták a hétvégéket (a másik gyerek hétvégéjét is), kajtattunk a minden koncertre külön előírt dresscode-nak megfelelő ruhákat és cipőket beszerezni, és aztán büszkén és picit hitetlenkedve ültünk be a Musikverein aranyterébe (igen, oda, ahonnan a bécsi újévi koncertet közvetítik), mert a gyermek fellépett ott. Ha mondjuk mi is zenélnénk, akkor valószínű normálisabbnak tartottuk volna ezt, így egész idő alatt volt bennem egy fura érzés, hogy ez az egész valaki mással történik, mert a genetika ekkorát nem viccelhet.

Aztán még egy megerősítést kaptam, amikor a másik gyerek is elkezdett hangszert tanulni, és hirtelen megtudtam, miről beszél a többi szülő. Hogy szólni kell a gyereknek, hogy gyakoroljon, és még akkor sincs kedve hozzá. Máskor meg van és jól halad, mindenesetre az egész hullámzó. Szóval pont olyan mint amit egy gyerektől normálisnak tartunk.

(A tehetség biztos jele, ha a gyerek a harapóskolbászon is furulyázik)

Azt is mondták zenész-szülők, hogy a kamaszkor mindenkinél hoz egy krízist, de ne adjuk fel, a tehetséget nem szabad elherdálni. Nem nagyon tudtam elképzelni őszintén szólva, hogy a gyerek önként fog megszavazni nekünk pár perc csendet napközben, aztán ez is eljött. Egyszer csak feltűnt, hogy nem gyakorol annyit, aztán hogy már tegnap se gyakorolt meg tegnapelőtt sem. Amikor hónapok óta tartott már ez a korszak, akkor felvetettem, hogy talán el kéne dönteni, mit szeretne. Hogy a csellótanulás nem erőszak, nem kötelező zenére járni, ha máshoz van kedve. Ekkor már hetek óta balettvideókat nézett, hogy megtanulja a spárgát. Amúgy később sikerült is neki, mert éppolyan elánnal vetette bele magát a balettba, mint annak idején a zenébe.

Bevallom, meg is könnyebbültem, mert valahogy azt tartottam normálisnak, hogy egy gyerek nem fixálódik 8 évesen egy témára, hanem hogy kipróbál különböző dolgokat. Pont jött a nyári szünet is, tehát hangszeróra amúgy sem lett volna, a témát prolongáltuk szeptemberig. Szóbeli megállapodás volt persze, mégpedig hogy a két hangszerből egy marad, a cselló, furulyából pedig legfeljebb az ensemble órák és a koncertek számát lecsökkentjük mindkét hangszerből.

Szeptemberben az új iskolával minden megváltozott, elég hamar világos lett, hogy jelenleg egyetlen hangszeróra sem fér bele az órarendbe. Az egész napos iskola órarendje ugyan sok lyukasórát tartalmaz, de ezek pont nem akkor vannak, amikor lehetne a zeneiskolába menni. Ez a külső ok, de fontosabb volt a belső: a gyerek nem akar hangszert tanulni. Kategorikusan nem akar. Soha többet nem akar.

(Amikor a gyerek a Goldener Saalban lép fel és még csak nem is sejti, hogy ez mennyire cool)

Mondanom sem kell, jött a bűntudat (nem kellett volna csesztetned a gyereket, hogy gyakoroljon, nem kellett volna azt mondanod neki, hogy nem kötelező a zene, stb.) és mindenféle próbálkozások részemről (játszanál valamit legalább a karácsonyfa alatt nekünk? Nem.). A gyermek hallani sem akart róla és kiskamaszokhoz illő szabadidős elfoglaltságokat keresett magának, valamint délutánonként táncra járt az iskolában. Természetesen a testnevelő tanár szerint nagyon tehetséges.

Bennem folyton ott volt a kettősség, hogy egyrészt tényleg nem akarok versenyistállósdit játszani a családon belül, meg nem akarok ambiciózus anyuka lenni, a gyerekén keresztül valósítja meg önmagát, de azt is felelőtlenségnek gondoltam, hogy a gyerek elherdálja a tehetségét. Mert őszintén: én egyetlen területen sem vagyok ennyire kiemelkedő, mint ő a zenében és szerintem ezzel nem vagyok egyedül. S ha már valakiben egy ilyen tehetség van, akkor használja, mert egy második már szinte biztos nincs. Vajon haragudni fog rám utólag, hogy nem hajtottam? Vagy azért haragudna, ha nem hagynám szabadon dönteni? Megkérdeztem rengeteg embert a környezetemben, és nem lettem okosabb. A “bárcsak annak idején a szüleim kicsit jobban nyomtak volna egy irányba” éppúgy ott volt a válaszok között, mint “az egész gyerekkoromat az uszodában töltöttem és semmi másra nem volt időm” mondatok.

A helyzet végül – mint olyan sokszor – magától oldódott meg. A gyerek egyszer megemlítette mellékesen, hogy adott esetben később, ha majd lesz ideje, lehet, hogy talán megint csellózna. Kábé ennyire feltételes módban. Mondtuk neki, hogy persze – habár csodálkozva, mert legutóbb még arról volt szó, hogy a cselló nem az ő hangszere, inkább zongorára vagy hárfára váltana. (Mamma mia, hárfa, nem lehetne valami kisebb, ami nem foglal el egy fél szobát?) Meg azt is mondtuk, hogy oké, és hogy létezik ám magántanár is, akivel adott esetben rugalmasabb lehet az időbeosztás. Szerencsére Bécsben az óradíjak szempontjából mindegy, hogy magántanárhoz vagy zeneiskolába jár-e az ember, tehát legalább ezt nem kell megfontolni külön.

Aztán úgy egy hónap múlva azt mondja: anya, gitározni szeretnék tanulni. Tényleg, hát ez szuper! Szeptembertől? Nem, minél hamarabb.

A sztori így happy endhez érkezett, gitártanárt nem volt nehéz találni, így gyorsan leszerveztük az első órát, mielőtt még meggondolta volna magát. Helyreállt az univerzum rendje, gyerek gyakorol, élvezi és villámsebességgel suhan át az anyagon. Ha valaki megkérdezi tőlem ugyanazt a kérdést, amit én tettem fel fűnek-fának tavasszal és nyáron, akkor majd azt mondom neki: csigavér, ha a gyerekben ott a tehetség, akkor nem fogja kibírni anélkül, hogy tényleg csinálja azt a bizonyos dolgot, amiben tehetséges. Lehet, hogy csak egy kis pihenésre van szüksége.

Tetszett a bejegyzés?