Okos nyelvi játékok és átmeneti egykeség

Hosszú szünet után végre ismét visszatérek az okos játékok témájára. Némi öniróniával azért azt is hozzá kell tennem, hogy az a tény, hogy az ember okos játékokat játszik a gyerekeivel, nem jelenti azt, hogy ők aztán okosan viselkednek, nem verik szét egymást ok nélkül és az asztalnál lemondanak a WC-vel kapcsolatos szavak használatáról. De legalább az okos játékok ideje alatt megvan az embernek az az illúziója, hogy a nevelés az egy értelmes dolog.

A következő játékokhoz semmilyen eszközre nincs szükség és bármilyen rövid idő áll rendelkezésre, érdemes elkezdeni. Hosszú autóutak strukturálására is tökéletesen megfelel.

1. Szótagtapsolás: Anya/apa mond egy hosszú szót, a gyerek pedig újra kimondja szótagolva, s minden szótagra tapsol egyet. Végül azt is megmondja, hány szótagú volt a szó. Kezdjük két-három szótagú szavakkal és fokozatosan vegyünk egyre hosszabbakat. Ez egyébként a szülőnek is kerül némi agymunkába, pláne, ha magunknak kiszabjuk azt a nehezítést is, hogy csak egy bizonyos témában mondunk szavakat.

2. Hangdetektív: Hol hallod a “t” hangot? Szó elején, végén vagy szó közben? – kérdezi a felnőtt és mond olyan szavakat, amelyekben szerepel “t”. A gyerek minden szó után megmondja, hol hallotta a feladatban szereplő hangot. Persze lehet nehezíteni is, például olyan szót mondani, amiben nem szerepel egyáltalán, vagy olyat, amiben csak hasonló hang szerepel (esetünkben “d”). Ekkor aztán be is lehet vezetni a zöngés-zöngétlen mássalhangzópárokat is azzal, hogy a torkunkra tesszük a kezünket a két hang kimondása közben és érzékeljük a különbséget. Na de ez már igazán szorgalmi feladat, a lényeg, hogy a hang helyét megérezze a gyerek. Nem is olyan egyszerű, mint felnőtt fejjel gondolnánk. Persze ha egy hanggal végeztünk, rögtön jöhet a következő. Mássalhangzót és magánhangzót egyaránt kereshetünk.

3. Kezdőhang: Milyen hanggal kezdődik a “kutya”? Persze K-val. De eleinte nem kell meglepődni, ha a gyerek az első magánhangzót gondolja kezdőbetűnek. Így csak türelem, gyakoroljuk ezt is, s ha meguntuk, térjünk át az utolsó hang keresésére. Ez már jóval bonyolultabb az ovis korosztály számára.
Mindhárom játék az írástanulást segíti majd a maga idejében, de már nagycsoportban is játszható.

Az átmeneti egykeség csak lábjegyzet az okos gyerek témához. Ahány egyedüli gyereket ismerek ugyanis, mind rettentő intelligens. Az első gyerekek is valahogy okosabbnak tűnnek, mint a másodikak. Saját gyerekeimnél is az a benyomásom, hogy Do ugyanannyi idősen sokkal többre volt képes, és gyakorlatilag mindenben jobb, mint K. Nem zavart ez a tény, de attól még ott volt és úgy tűnt, hogy tény. Múlt héten először életemben K-val két napot kettesben töltöttünk. Azaz nem teljesen kettesben, de legalábbis a Bécs-Bp vonatúton kétszer három órát és később még pár órát kettesben voltunk. Eközben rá kellett jönnöm, hogy a gyerekem abban a pillanatban, hogy kivesszük a kisebb testvér szerepéből és kvázi egyke lesz, éveket ugrik beszédben, gondolkodásban, viselkedésben. Nyoma sincs a dacnak, hisztinek, raplinak, nyugodt és jókedvű lesz, cseveg a vonaton, udvarias, végig játszik – Ausztriában németül, a határt átlépve magyarul szövegel, empatikus, folyékony, értelmes mondatokban telefonál (egy héttel azelőtt is még bármely dadaista költő megirígyelhette volna a telefonon lenyomott szövegeit.) és úgy általában: pontosan olyan érett, mint Do volt ilyen korában. Ez az állapot egészen addig tartott, amíg újra haza nem értünk és újra be nem csúszott a kistestvér szerepébe. Megnyugtat azért a tény, hogy nem az én hatásomra történik a visszafejlődés, hanem Do megjelenésének hatására. Nincs csattanó, hiszen az egykeség már nem opció és elválasztani sem fogom emiatt rendszeresen a gyerekeket. De legalább már tudom, hogy a látszatnak K. esetében semmi köze ahhoz, amit ő valójában tud és amilyen ő valójában.

Tetszett a bejegyzés?