Tiger Tom, avagy “én nem járok angolra, anya”

Amikor ezt a bejegyzés írom, a másik szobában épp háromszázadszorra kareokezza Do: One little, two little three little tigers, four little, five little, six little tigers… Muszáj volt kijönnöm, mert lassan megőrülök ettől a számtól, viszont vitathatatlanul remek nyelvtanulási módszerről van szó, s épp ez az, amiről az aktuális vita kapcsán nem tudok nem írni. (Itt meg az újabb hír olvasható.)

Anélkül, hogy különösebben politizálós irányba akarnám vinni a blogot, leírom az elmúlt két hónap tapasztalatait.
A gyerekek ovijába, ahogy Magyarországon is sok helyen, van fakultatív angolfoglalkozás. Én személy szerint nem hiszek a motiváció nélküli nyelvtanulásban, úgyhogy soha nem jutott volna eszembe beiratni őket otthon. Bécsben meg azért nem, mert úgy gondoltam, hogy egyelőre elég a német is mint idegen nyelv, minek a gyereket terhelni olyannal, aminek közvetlen haszna úgysincs. Do persze ezt zokon vette, mert X meg Y is jár, de végül megértette, hogy ő nem jár angolra, mert előbb németül kell megtanulnia.
Két hete saját fülemmel hallottam, ahogy a napközis tanárnőnek is mondta, hogy ő nem jár angolra, mert előbb németül kell megtanulnia. 
Na most a helyzet az, hogy az elsősöknek már van heti egy angol, amire természetesen ő is jár, de ezt eddig még nem vette észre, és továbbra is meg van győződve arról, hogy ő nem tanul angolt. Bár az igaz, hogy tud számolni tízig, ismeri az alapszíneket és pár állatnevet, bemutatkozik, köszön, ismer egy csomó dalt, szóval tud pár dolgot, amit elsőben az első két hónapban meg szoktak tanulni. Vicces, de érthető. Ő ugyanis nem úgy éli meg, hogy idegen nyelvet tanul. Miért?

Az egész Tiger Tomnak köszönhető. Tiger Tom egy báb, aki minden nap megjelik az osztályban úgy tíz percre és sajnos kizárólag angolul tud. Így aztán nem marad más hátra, angolul kell vele beszélni. És ha ő mond valamit, akkor meg kell próbálni megérteni. Meg utánozni minél pontosabban. És bár Do láthatólag nem ért mindent, amit Tiger Tom mond, énekel, mondókázik, de a kiejtése kifogástalan. (Annyira, hogy ha én utánamondom a saját erősen magyaros akcentusommal, akkor nem köti össze, hogy amit én mondok, ugyanaz, mint amit ő mondott.)
Lehet ezt nyelvórának nevezni? Igazából nem. Inkább nyelvtanulásnak. Nem izzad, nem görcsöl, hanem Tiger Tommal szeretne dumálni egyet, aki történetesen csak angolul tud.

K. sem jár ovis angolra, de megvan az a rossz szokása, hogy ha rákap egy CD-re, akkor azt addig hallgatja, amíg a családban mindenki fel nem lázad ellene, szóval hetekig. És amit hall, próbálja utánozni akkor is, amikor nem megy a CD. Ennek köszönhető, hogy bár a szavak nem stimmelnek és totális halandzsa az egész, de az tökéletes kiejtéssel. Azt szoktam mondani, hogy a gyerek tud angolul, csak még meg kell tanulnia a szavakat meg a nyelvtant. Jó, ez túlzás, de az biztos, hogy a nyelv a fülében és a hangképző szerveiben van úgy, ahogy csak egy hat év alattinak lehet, és most már csak tartalommal kell megtölteni.

Szóval anélkül, hogy a nyelvtanulásról-tanításról elméletben sokat tudnék, azt az egyet a gyakorlatból egész biztosan tudom, hogy nem az a lényeg, milyen nyelvet tanul a gyerek először, hanem hogy akar-e valakinek bármit is mondani azon a nyelven. Ha igen, nyert ügyünk van, ha nem, akkor minek is tanulna meg bármilyen nyelven. Talán itt is az van, mint az ismert aforizmában (ki is mondta?), miszerint ha azt akarod, hogy az emberek hajót építsenek, ne a hajóépítést tanítsd nekik, hanem ébreszd fel bennük a vágyat a végtelen tenger iránt. A többi már csak egy szakmunka, amire bárki képes.

Tetszett a bejegyzés?