Pár hete érlelődik, hogy írjak egy optimista posztot gyereknevelés témában, s úgy tűnik, a heti gyerekfotó kiváló apropó.Mert régen úgy volt, hogy a blog volt az a hely, ahol próbáltam öniróniává szépíteni a másfélórás szakaszokból álló éjszakákat, az étkezések körüli megpróbáltatásokat, az otthonlét ma már nosztalgikusan szépnek látott, de akkor fojtó bezártságát. Eltelt három-négy év és bár nem igaz, hogy minden rózsaszín, sőt, mégis sokkal könnyebb lett az élet. Ma már csak azért kell morcosnak lennem, mert hétvégén már negyed 8-kor ébresztenek (bár nem mindig, és inkább csak azt veszem zokon, hogy ha máskor el tudnak játszani kicsit későbbig, akkor most miért nem) vagy mert nem jó nekik két tojásból rántotta megfelezve, hanem külön akarják az egy-egy tojásost, hogy mindketten kerek rántottát kapjanak. Mi ez ahhoz képest, amikor kizárólag a gömbölyű ételeket volt hajlandó megenni Do és azt is csak házon kívül, babakocsiban és akkor se sokat. Szóval van fény az alagút végén, ezt csak azoknak mondom, akik épp most vannak a másfél órás éjszakák szakaszában.
És egyébként is: olyan örömök érnek, mint például rájönni, hogy a reggelente morcogós, rádiót bekapcsolni nem engedő fiú nem más, mint én minikiadásban. És hogy ő is délután hazaérkezve először kakaózni akar – pont ahogy én kávézni – s aztán már bármi jöhet, csak az a 15 perc fejből kifelé bámulás legyen meg.
És akkor itt van ő, akinek múlt héten először 134-es ruhát kellett venni, és akkor rájöttem, hogy ez egy határvonal, mert ez a méret már felnőtt divat kis méretben. És először fordult elő, hogy ami neki annyira tetszett, azt én nem tartottam fölösleges hülyeségnek, sőt, teljes egyetértésben voltunk, hogy ezt a leopárdmintás szürke-fekete spagettipántos overallt fogja viselni az áprilisi esküvőn, mert ez cool és mikor, ha nem 7 évesen. Ki tudja, hátha később ugyanolyan gátlásos lesz, mint én.
És bár együtt mentünk, gyakorlatilag egyedül korizott két és fél órán keresztül a barátnőivel és aztán apás program keretében majdnem végigbiciklizték a Donauinselt, pedig az elég hosszú, és egyedül lemegy a kertbe és cseveg az óvodásokkal a kerítés másik oldalán. Szóval most van az a valószínű rövid időszak, amikor már nem vagyunk összekötve, de azért még meg lehet ölelni időnként anélkül, hogy ciki lenne neki. Akkor most megállítanám az időt, ha lehet ilyet kérni.
Tetszett a bejegyzés?
2013-03-09 at 14:15
Ez a 7 éves kor tényleg annyira jó. És az is, hogy kimondja, hogy te vagy a legjobb anya a világon:).
2013-03-09 at 18:01
Igen, pont ezt is mondta. És miért? Mert vettem neki egy csillámos rózsaszín balettos lábmelegítőt kérés nélkül. Ilyen egyszerű legjobb anyának lenni. 😉
2013-03-09 at 19:52
Mások meg mennyire túlbonyolítják :))
2013-03-09 at 20:22
jó volt olvasni 🙂
2013-03-10 at 15:05
Ugye. És nekem is 7 év kellett, hogy rájöjjek, verem a fejem a falba. Csak még azt nem tudom, Kristófnál mivel lehet ugyanezt a hatást kiváltani.
2013-03-10 at 22:01
megnyugtatlak, par ev, es rajossz, h a masfeloras etapok sehol se voltak egy kiskamaszhoz kepest, en szoltam:)
2013-03-10 at 22:03
es a sarga cipo kell az eskuvore? nem er gatlasossaggal jonni:)
2013-03-10 at 22:09
figyu, most éppen jó, úgyhogy nem gondolok a pár év múlvára 😀
Köszi, esküvői outfit ügyben jelenleg másik terv van, szerintem nem kevésbé merész, mint a sárga cipő.
2013-03-17 at 15:01
az időt néha én is szívesen megállítanám 🙂