Heti portré (11/52) avagy egy kávéházi reggeli viszontagságai

A Béccsel kapcsolatos klisék közül talán az egyik legismertebb, hogy itt az emberek kávéházban reggeliznek. És igen, tényleg rendszeresen elő szokott fordulni, hogy munkahelyi meeting címszóval a Landtmannba megyünk vagy hogy ilyen-olyan címszóval nem délutánra beszél meg az ember találkozót, hanem reggel nyolcra, kilencre és mert ez elég embertelen időpont, legalább egy kis kávéházi reggelizéssel kárpótolja magát. Ugyanennek a műfajnak a hétvégi változata a kávéházi brunch. Van olyan hely, ami úgy hirdeti magát, hogy a városban a legtovább kínál reggelit – este hatig, ha jól emlékszem. A másik véglet pedig elsősorban a bálszezonban fordul elő: Katerfrühstück valamikor hajnali 4-5 órától vasárnap, hogy amikor véget ér a szombat esti bál, akkor egyből folytassa az ember egy kellemes reggelivel – például a Cafe Schwarzenbergben. Tudnak élni a Bécsiek, ez tény.

Azért sejthetitek, hogy ugyanezt a kávéházi reggelit gyerekkel előadni nem olyan zökkenőmentes, és valószínű nem pihentetőbb, mint reggel fél nyolckor leszaladni az Ankerbe péksütiért, útba ejteni a piacot egy csokor friss virágért, hazamenni, szépen megteríteni, lezuhanyozni, feltenni egy visszafogott sminket, majd mosolyogva tálalni a különböző ízlések szerint bekevert kakaót. De mi hősök vagyunk, és mégis inkább a stresszes kávéházi reggelit választjuk időnként. Igazából csak az én kedvemért, mert javíthatatlan álmodozó vagyok és egyszerűen szeretem, ha csak úgy elémrakja a pincér a tányért és a bögrét a mindenféle finomsággal. Van a kedvenc helyünk, a Tunnel, ami elég gyerekbarát: van cornflakes-es reggeli gyerekadaggal, meg az árak is elég barátiak, szóval tényleg nem szükséges hosszan mérlegelni, hogy ott reggelizzünk-e vagy otthon. Így volt ez régebben, amikor még 9-kor nyitott a hely. Időközben átálltak a 10 órás nyitásra, amit sajnos mi nem tudtunk, így már fél 10-kor az ajtó előtt toporogtunk. Rém hideg volt, viszont a megtévesztő napsütés miatt nem úgy voltunk öltözve. Apahajó még nem ivott kávét és a gyerekek amúgy is utálják, ha a lábukat ki kell tenni hétvégén a lakásból, csak én terrorizálom őket mindig mozgással meg szabad levegővel. Annyira azért én sem vagyok kegyetlen, hogy fél óráig ácsorogtassam őket a hidegben, úgyhogy B terv után kellett nézni. Pedig B terv nem volt. Semmilyen normál kávézóba nem mennék a gyerekeinkkel, még akkor se ha átlagos osztrák mérce szerint nagyon fegyelmezettek és sokkal kevesebbet büfögnek hangosan, mint más korukbeli gyerekek.

A megoldás az volt, ami a családom összes többi tagját az őrületbe szokta kergetni: egy darabig sétáltunk (lásd 2. kép) majd felszálltunk egy buszra és addig mentünk, amíg el nem értünk valahova.
– Most hova megyünk?
– Nem tudom.
– Nem tudod?
– Nem. De csak van ebben a városban egy hely, ahol lehet már fél tízkor is reggelizni gyerekkel. De ha nincs, akkor 15 perc múlva leszállunk és elindulunk vissza. Akkor már kinyit a Tunnel is.
**- Hideg van.
– Éhes vagyok.
– Nem ittam még kávét!
– Mikor érünk már oda?

– Majd. És akkor most mindenki befogja a nyafogóját, belehúzunk és akkor 7 perc múlva ott leszünk. a MQ-ban. Reméljük, hogy az meg nem 11-kor nyit.
– Jaj, de szörnyű az élet, hogy még nyafogni sem lehet.
– Ugye, szerintem is rémes. **

A ** és ** közötti szakaszt ismételje addig, amíg be nem lépett a kávézóba.

Aztán odaértünk. És ami azután jön, annyira kellemes és annyira tipikus bécsi életérzés, hogy pár hét múlva bizonyára  újra nekifogunk ennek az öngyilkos merényletnek.  

Tetszett a bejegyzés?