Hazaértem Hamburgból és Budapestről. (És megtudtam, hogy Hamburgnak bár van tengerkapcsolata, de nincs tengerpartja, tehát se kavicsot, se kagylót nem lehet gyűjteni.) Általában nem szoktam mesélni az utazásaimról, mert nem a hobbimhoz tartozik ez a téma, most viszont két olyan megjegyzést is kaptam (nem a blogon), amit nem tudok szó nélkül hagyni.
Kis háttérinfó azoknak, akik nem a real life-ból ismernek: Ha a blog egy héten csak egyszer frissül, akkor eléggé biztosak lehettek benne, hogy épp szolgálati úton vagyok és az az egy poszt is időzített. Május-június hónapban nagyjából 15-18 napot leszek távol a családtól. Ez extrém, de azért előfordul, és jobb hónapokban is stabilan 3-5 nappal lehet számolni, amikor nélkülem futnak az otthoni dolgok. Nem volt ez mindig így. Do születésével teljesen kiszálltam a munkából, olyannyira, hogy következetesen nemet mondtam minden megkeresésre, sőt, még otthoni internetem sem volt, a telefont meg általában nem vettem fel, mert vagy szoptattam vagy aludtam, vagy bőgtem, szóval gyakorlatilag elérhetetlenné tettem magam. Az én szakmámban a munkák nagy része így is, úgy is fizetetlen, tehát elvileg elvégezhettem volna, de nekem fontos volt, hogy eleinte teljesen ott legyek fejben is a gyerek mellett. Négy és fél évet voltam otthon megszakítás nélkül – egészen Kristóf 15 hónapos koráig. Akkor kezdtem el dolgozni félállásban, ami nem lett volna lehetséges, ha anyukám nem támogat maximálisan. Fél évig minden hétköznap reggel jött hozzánk és a gyerekeket játszótereztette, főzött nekik, vigyázott rájuk. Amikor az ovi-bölcsi elkezdődött, akkor is ott volt stabilan a háttérben, és ha a gyerekek megbetegedtek, minden riasztásra azonnal ott volt és segített, amiért nagyon hálás vagyok azóta is. Ennek ellenére az én keresetem nagyjából viccnek volt mondható, még a lakbérre sem volt elég – én úgy fogalmaztam, hogy a van egy hobbim és szerencsére a férjem tudja finanszírozni. És ez a hobbi nem a horgolás volt, hanem a lelkészkedés. Apahajó, ahogy az ún. Átlag Férfi, kereste a család napi megélhetésének számottevő részét, és ennek megfelelő mennyiségű időt töltött otthon. Nekem úgy tűnt, hogy szinte semmit és hogy alig ismeri a saját gyerekeit. És akkor jött a nagy ugrás és a számunkra ismeretlen vizek.
Elköltöztünk Bécsbe, és elkezdtem egész állásban dolgozni. Eltelt pár hónap, amíg beálltunk a normál mostani rutinra, s ezalatt mindenféle felállás volt félnapos ovi-bébiszitter-ingázó férj felállástól a munkakereső apa-egésznapos oviig. Egy stabil pont volt: én rendszeresen elutazom több napra munkaügyben. És ezalatt az idő alatt még soha nem fordult elő, hogy napokra előre feltöltöttem volna a mélyhűtőt előre lefőzött ételekkel. Ha sikerül, talán egy nagyobb bevásárlást intézünk utazás előtt, de erre se görcsölünk rá. Bármilyen furcsa, és bármennyire nem gondoltam volna négy évvel korábban, hogy így fogunk élni, minden tökéletesen működik a távollétemben. (Igen, megnyugtató, mert tudom, hogy ha meghalnék, a szobanövények ugyan elpusztulnának, de amúgy jól működne tovább az élet.) A ruhák bekerülnek a mosógépbe és onnan felvándolorolnak a szárítóra. Onnan az Átmeneti Helyre, ahol várják az összehajtogatást. Itt esetleg hosszabb állomásozás következik, de ez akkor is így van, ha itthon vagyok és csak simán az irodában dolgozom. Talán van egy kis különbség abban, hogy mikor ítéltetik koszosnak egy nadrág: szerintem ha otthon vagyok, akkor egy nappal korábban vándorol a szennyeskosárba, mint ha Apahajó a kapitány. A gyerekek tiszták, fogat mosnak, rendszeresen esznek, isznak, kapnak mesét és mindent, ami amúgy is a napi rutin része, sőt, még a mosogatógép is használatban van. Apró vicces esetek előfordulnak, például egy-egy utazásom után felfedezem Dóra harisnyanadrágját az én harisnyáim között vagy Kristóf pizsamanadrágját a Dóra szekrényében – ebből látszik, hogy a tiszta ruhák szortírozása alapesetben az én feladatom. (Apahajó mos és tereget inkább, ott meg mindegy, hogy melyik cucc kié.) Minden ellenkező híreszteléssel szemben azt kell mondanom, hogy az Y kromoszóma semminemű házimunka és gyerekgondozási teendő elvégzésében nem akadály a szoptatást leszámítva. De meglepő, hogy bár senki nem kérdez rá szemöldökfelhúzva, hogy vajon én mint nő képes vagyok-e kvalifikált munka végzésére és a családi költségvetés felének előteremtésére a gyerekek ellátása mellett, látszólag sokan kételkednek abban, hogy a férjem, egy Férfi megbirkózik-e ezalatt az otthoni teendőkkel. A hamburgi távollétem most nehezített pálya volt: rotavírus tarolt itthon. Eközben már én is aggódtam kicsit, mert egy beteg felnőttnek ellátni egy másik beteg gyereket és még egy egészségest is szórakoztatni közben tényleg nem könnyű. De nem lett volna könnyű nekem sem, tehát ez a probléma sem nemhez kötött. (Hozzáteszem, most először gondolkoztam, hogy anyukámat vészriasztom, de ezt is csak arra az esetre, ha Kristófot kiszáradással kórházba kellett volna vinni.) Megdöbbentő volt viszont, hogy egy héten belül ketten is kételkedtek abban, hogy lehet egy hétre egy férfira hagyni két gyereket. Az egyik kérdés így hangzott: “Amikor hosszú időre elutazol, a férjed szabadságot vesz ki?” – Hát hello. Már miért venne ki szabadságot, amikor a gyerekek reggeltől késő délutánig intézményekben vannak. Nyilván azért vannak ott, mert ha épp otthon (irodában) dolgozom, akkor is el vagyok foglalva fél ötig. Fél 5 és 8 óra között pedig pontosan 3 és fél óra van, amit el kell tölteni otthon. Nem kevés és sokszor rém fárasztó, de azért simán megoldható munka után, nem kell szabadságot kivenni hozzá. Én sem szoktam 🙂
A másik mondat még egy fokozattal erősebb: “Nem gondoltatok rá, hogy au pair-t fogadjatok?” (azaz olyan bébiszittert, aki nálunk lakik.) Neeeem, nem gondoltam rá. Egyrészt mert annyira azért nem keresünk sokat, hogy még ez is beleférjen a büdzsébe, másrészt nem viselném jól, hogy folyamatosan egy idegennel kelljen egy lakásban laknom. Harmadrészt meg minek? Hogy a gyerekeinket helyettünk valaki más nevelje fel? Hetente-kéthetente egy estét szívesen kiveszünk szabadra és elmegyünk táncolni vagy akárhova, és remek, hogy ezalatt a világ legjobb bébiszittere vigyáz a gyerekekre. De hogy azért bízzam másvalakire, hogy Apahajónak nehogy leckét kelljen ellenőrizni meg vacsorakenyeret kenni, amikor épp távol vagyok – ez nagyon távol áll tőlem, tőlünk.
Még mielőtt egy képzeletbeli férfiolvasó azt mondaná, mekkora papuccsal él együtt ez az anyahajó, idézem az érintettet: “Igazából macsó vagyok, aki elképzelhetetlennek tartja, hogy egy nőnek ki legyen szolgáltatva.” És ha valaki képtelen feltalálni magát a háztartásban vagy a gyerekekkel, akkor az ki van szolgáltatva.
Fura ilyen személyes dolgokról írni, ráadásul egy bizonyára eléggé megosztó témában. De most egyszerűen nem bírtam csukva tartani a szám. Annyira keveset néznek ki sokan a férfiakból, úgyhogy muszáj kimondanom: Egyenjogúságot a férfiaknak! Hadd éljék meg ők is a családi szerepek széles spektrumát, hadd legyenek többek, mint önellátásra képtelen pénzkeresőgépek!
Tetszett a bejegyzés?
2013-05-07 at 20:17
Tök jó, hogy leírtad! Hasonlókat élek meg én is. A férjem maximálisan tud pótolni itthon, és időnként meg is teszi. A környezetünkben viszont ez sehol nincs így, sőt. Nagyon nem természetes, hogy egy férfi is el tudja látni a feladatokat otthon. Pedig a párom szerint sincs ebbe semmi borzalmas, vagy nehéz. Nyilván fárasztó munka után, csakúgy, mint nekünk. Ha beszélünk erről, vagy irigykednek, mert "én csak ne beszéljek, az én férjem megcsinálja", vagy különcnek tartják a férjemet. Tény, hogy nagy ajándék ő, de szerintem erre minden férj/apa képes lenne. 🙂
Apropó, most mit dolgozol?
2013-05-07 at 20:57
Nagyon érdekes, amit felvetettél… Nálunk is van olyan, hogy én elmegyek, Apus 1-2-3 napig helyettesít. Ilyenkor van az, hogy a nagyszülők- akik mindig szívesen segítenek- nagyot lesnek, és tuti, hogy nem értik a dolgot. Hogy van az, hogy én utazok, járom a világot, Apa meg otthon…. Dolgozik. Mint máskor. Egy olyan munkahelyen, ahol mostanában divatból inkább nőket vesznek fel- hogy jó legyen a megítélés róluk- és azok a nők is sokat utazgatnak. (…ez sztem néha nagyon igazságtalan…., mint amikor régebben csak pasik mehettek egy állásinterjúra. kb.)
Változik a világ- felborulnak a szokások, biztos, hogy ezt nehéz megszokni, de pont azok harcoltak 10-20 éve a női egyenjogúságért, akik most nem értik, hogy egy dolgozó nő miért lép ki munkájából adódóan a háztartási kötelezettségekből. Furcsa folyamat- és kíváncsi vagyok, hogy milyen mondatok jönnek még elő e kapcsán…
Aupair…. Attól még nagyon is szülő az a nő vagy férfi, aki néha eltűnik a munka miatt, mert láttatja a példát: fontos a munka! Kell dolgozni! Szerintem.
2013-05-07 at 21:17
Ez jó, lelkesítő. Én büszke vagyok, hogy úgy fejeztem be az egyetemet, hogy az utolsó két évben a férjem volt gyesen a múlt évezredben /1986-87-ben! Nagyon jó beszólásokat kaptunk mi is.
Ami viszont igen nehezen ment: az átállások az életszakaszok között. (Ki dolgozik,ki ovizik, házimunka, stb.)
Nektek ez is könnyen megy? Akkor tényleg igen ügyesek vagytok.
2013-05-08 at 05:11
Én csak gratulálni tudok Nektek!Az összhanghoz, az összetartáshoz, ami nélkül ez nem menne ilyen jól. Mindkettőtökek gratulálok,és kívánom, hogy továbbra is Isten áldása kísérjen Benneteket!
2013-05-09 at 18:21
Hát igen, az átállások mindig nehezek. Nem is azért, mert nem tudunk megegyezni, hanem az, hogy egyáltalán leessen nekünk, hogy akkor ez most egy átállás, ahol döntést kell hozni. És hogy nem azért vagyunk idegesek, mert nem szeretjük egymást, hanem mert még nem tiszta, hogy kinek mi a dolga.
Mondjuk az is igaz, hogy minden korszakban másvalaki a domináns, az, akihez majdnem minden alkalmazkodik. Most én vagyok, de már előre megbeszéltük, hogy ha ennek a melónak vége, akkor szerepcsere. Így működik, mert tudjuk, hogy semmi nem tart örökké és mindig lehet változtatni.
2013-05-09 at 18:24
egy európai egyházi szervezetnél dolgozom, nagyon hasonló a munkám, mint az utolsó otthoni, csak épp több utazással.
2013-05-09 at 20:47
Minden szavaddal egyetértek az Én férjuram is teljesen jól tud helyettesíteni a külföldi munkautak alatt és nem halnak éhen a gyerekek, megfürdenek minden este, és még az edzésre is eljutnak egy héten kétszer :))) Tehát Igen egyenjogúságot a férfiaknak és tegyük már félre a nemi szerepekhez kapcsolódó sztereotípiákat is. Nincs összefüggés a vasalás, kenyérkenés, porszívózás és a nemi szerepek között:) hiszen az például teljesen normálisnak számít ha ő délutános és esik a hó én lapátolok, senki nem kapja fel a fejét, de ha elutazom külföldre átadásra 5 napra: Már megint nincs itthon az asszony? Rettenetes. Amikor elkezdtem a mostani munkahelyemen dolgozni az első pár hónapban sokáig bent voltam rendszeresen. A mi kis falunkban elterjedt, hogy elváltunk, mert nem látják itthon az autót:) Ennyit az édes környezetről, amikor az ajtót magunkra csukjuk kiderül, hogy nem lesz lelki sérült a gyermek ha apával kell vacsizni, fürdeni, mesézni, aludni sőt!!! Lehet megtanulja, hogy apa is 100 % szülőből van és nemcsak dolgozni jár, tehát rá is lehet számítani, vele is el lehet menni az isibe, még ha saját ritmusa van és az eltér az anyáétól, és nem keni olyan egyenletesen a vajas kenyeret, de lehet belel mosolygós arcot rajzolni így is.
2013-05-17 at 13:58
Ez jókor jött. Ma altatta el először a lányt az apja :))) és hamarosan nálunk is borul az itthoni rend, jó, hogy kicsit rendet tettél az én fejemben is. Miért is aggódnék, amikor TB-nek is megvan mindene (keze-lába), ami nekem? (na jó, melle nincs, ami nálunk azért meg fontos szempont :))))
2013-05-17 at 15:57
Ó, azt hiszem, akkor sürgősen találkoznunk kell, le vagyok maradva a fejleményekről 🙂 A TB szuper apa már most is és idővel csak még jobb lesz.
2013-05-17 at 15:58
Igen, valahogy a vajazást tényleg jobban tudják a nők 🙂
2013-06-18 at 15:17
Egyik éjjel mobilról olvastam ezt a bejegyzésedet, és akkor megfogalmazódott bennem egy gondolat, amit most szeretnék Veled megosztani:
nem tudom kik voltak azok akiktől ezt a két megjegyzést kaptad, így lehet nem áll a gondolatmenetem, de én nem úgy értelmeztem ahogy Te, nem láttam benne semmi rosszat. Én egyből arra gondoltam, hogy "mindenki magából indul ki" mármint abból, hogy náluk hogy menne/nem menne a dolog.
Én nem nézek ki keveset a férjemből, de úgy gondolom, h elég kevés gyakorlati érzéke van az itthoni dolgokhoz. Főzni szokott hétvégén és füvet nyír, meg mosogatót pakol, de pl. a mosógépet nem szeretném ha kezelné. 😀 Ő pl. már az anyukája révén is azt szokta meg, hogy ki van szolgálva, mivel én itthon vagyok a srácokkal, szintén enyém az itthoni mindenféle tennivaló. Mikor Milán pici volt és nem akartam vele anyóshoz kocsikázni(2-2óra) elvitte a 2nagyot hétvégére, másnap a 10éves gyereken volt a 6éves ruhája és fordítva. A vicc az, h ez a srácoknak sem tűnt fel. Persze legyinthetsz, h ez nem nagy dolog, meg nem vészes, bele lehet jönni, de engem zavart. Nem igazán van képben más gyerekekkel kapcsolatos dolgokban sem és nem azért mert nem érdekli, hanem mert nincs ideje rá, ami szörnyű tudom, de másképp nem megy. Ő dolgozik, több helyen is, sőt itthon is, én biztosítom a hátországot. Most a dolgozó anyák felhördülhetnek, hogy én csak azért gondolom az itthoni dolgaimat fontosnak, mert más nincs mellette, ami lehet így is van(10évet dolgoztam a gyerekek előtt a szállodaiparban, szóval azért nem csak a HTBre van rálátásom), de nekem ez az életem és szeretem és hagy gondoljak már rá úgy, hogy jól csinálom és nekem úgy jó, ahogy én csinálom és úgy kevésbé, ahogy más csinálná helyettem. Bébiszitterünk nincs és nem is akarok, és azt sem szeretem, ha anyósom alszik itt, hogyha el szeretnénk menni, ami megjegyzem nagyon ritka, igazán fontos dolognak kell lennie, hogy megtörténjen. 😀 Talán rossz az én felfogásom, de vállalom. 🙂 Na de kicsit elkalandoztam, szóval csak azt akartam mondani, hogy az a szuper, hogy Nálatok ez így működik, hogy Te/Ti így meg tudjátok oldani és hogy Nektek ez így jó, de ezért ez nem feltétlenül azt jelenti, hogy mindenki képes erre vagy akarja ezt, attól még nem nézünk ki keveset a pasikból, csak épp tudjuk, hogy a sajátunknak hol vannak a korlátai. 🙂 Mikor szülni mentem(csüt.este9), kértem az uram, h ne hívja ide az anyját, mert csak egy munkanap(péntek), amit meg kell oldania, aztán hétvége és már jövünk is haza, de már másnap kora reggel itt landolt anyósom.:( megkértem,h ne csináljon semmit a lakásban, ha már jött, csináljon vmit a srácokkal, ehhez képest kivasalt mindent a szekrényből(kivéve az én dolgaimat). Tudom ennek örülni kéne, de én azt hittem azonnal gutaütést kapok és olyan szomorú lettem, hogy elmondani nehéz, mert nekem ez nem jó, én ezt nem szeretem, sőt gyűlölöm!!!!:( Ez az én családom, az én lakásom, az én életem, csakis a férjemmel és a gyerekeimmel szeretem megosztani. Nem vagyok könnyű eset, tudom, ez van. 🙂 Hát ennyi! Ha meghalnék, tudom, hogy azonnal átvenné a banya a kormányrudat 🙁 szóval muszáj leszek 100évig élni. 😉 Bocsánat, h hosszú lett. Csak jókat! puszillak, T.
2013-06-20 at 14:05
Persze, én sem gondoltam, hogy a hagyományos felosztás rossz lenne, mi is csináltuk egy pár évig. De az tényleg szembetűnő, hogy arra soha senki nem kérdezett rá, hogy én hogy bírom otthon a gyerekekkel – pedig nőként sem könnyebb szerintem, meg férfiként sem nehezebb. És úgyis mindenki mindent meg tud tanulni, csak az a kérdés, hogy szükséges-e. Én pl nem szívesen vezetek autót. Ha rákényszerítenének a körülmények, biztos összeszedném magam, de ha nem muszáj, nem csinálom. Ez kb olyan szerintem, mint a férfi és a mosógép 😀