Hogy a 23. hét már elmúlt? Igen, észrevettem. Azóta például túl vagyunk két betegségen és egy harmadik kellős közepén, megtettem földön-vízen (nem)-levegőben 1757 km-t, folytattunk vagy másfél óra nemzetközi telefonbeszélgetést általános családi krízismenedzsment témában – beleértve a segítség, eltévedtem Berlinben altémát is. (Valamint nem fotóztam 24. hetit, a 25. pedig előreláthatólag betegség miatt fog elmaradni, bár még ne adjuk fel a reményt.) Amikor Berlinben vagyok egyébként, mindig eszembe jut, hogy régebben meg voltam győződve arról, ha valaki jól akarja magát valahol érezni, akkor az jól is fogja magát érezni. De nem, nem igaz, Berlinben például a legritkább esetben szoktam jól érezni magam. Kicsi vagyok én ehhez a városhoz, és minél többször vagyok ott, az idegenség és a frusztráció csak nő és nő. Ezzel szemben itt van ez a kedves vidéki kisváros, Bécs, keskeny utcácskákkal és palacsintázóval. Oké, az időjárástól tekintsünk el, abban még lehetne rajta tökéletesíteni, de legalább a Duna nem öntött ki, lehetett szépen a parti lépcsőkön ücsörögni még két hete vasárnap is.
Meg aztán ott van a Donaupromenad, remek futóhely és végig graffitik a támfalon, meg még csalán is nő, szóval fonalfestők előre. Mi kell még a boldogsághoz? Ja persze, a család. Minden nap egyre szebbek.
A szemfüles olvasók rögtön felfedezik az sk nyakláncot (mármint Do-féle sk). Kellemes hétvégét nektek!
Tetszett a bejegyzés?
2013-07-03 at 20:43
Gyönyörűek és nagyon nőnek. Berlinben hasonló fusztrációkon megyek keresztülén is idegen idegesít a német nyelv hangzása hatalmas és koszos. Londonban eltévedni sem jobb rengeteg ember, fordított térkép de az angol az zsigerből megy és mondhatom a taxisnak, hogy You are my hero:). Hatalmas mindkettő és ollllyan kicsinek érzed magad mint Vuk. Mindig nosztalgia kap el és otthon akarok lenni a kis 20 utcás faluban, a pihe-puha gyermek karok között és puszit adni puszit kapni. Nem működik az ahol jól akarom érezni magam, ott jól is fogom, mert az enyéim otthon vannak és ott a jó, ahol ők vannak. A hiány hátizsákját hordom magamon minden kiküldetéskor. Nehéz teher ez. Megrakva "anya hiányzol"," mennyit kell még aludni" és hasonló csodálatos kis mondatokkal. Megspékelve beteg gyermekkel nagyon nehéz az idegenség hátizsákja.
2013-07-04 at 07:53
Hosszú utakra szoktál menni? Szerencsére nálam általában csak néhány napról van szó, azt azért ki lehet bírni. A mostani június extrém volt, csak ritkán fordul elő ennyi utazás egy kupacban.
2013-07-05 at 18:39
Általában 5 naposra. Elég változó mikor kell menni. Most jöttem meg Párizsból pénteken. Nekem a tavalyi II. félév volt húzós, akkor nagyon sokszor mentem, majd két hónapot voltam kint összességében. Nagyon utáltam. És pont Berlinben voltam, mikor nem szállhattak le a nagy köd miatt a gépek, nem kaptuk meg a felszállásit így visszacaplattam éjfélre a szállásra,nem volt egy élményutazás:(
2013-07-07 at 15:42
Nálam 3-4 nap körül van a lélektani határ. 2 éjszakát könnyen ki lehet bírni, 3 határeset, 4 vagy több már súlyos. Szerencsére eddig még pár óra késésnél kellemetlenebb utazási kalandom nem volt, de el tudom képzelni, mit érezhettél Berlinben.:(