A macaron-küldetés

Az szeretném előre leszögezni, hogy amikor az egész gasztroblogvilág macaron-lázban égett, úgy két-három éve, abszolút nem bizsergett a kezem, hogy akár csak egy próbát is tegyek a megsütésével. Jó nekem a sima mandulás csók, mindig sikerül, gyerekek szeretik és amúgy is, minek az a sok édesség. Aztán egyszer egy nagyon flancos helyen volt munkahelyi vacsoránk, és a desszertes büfében volt macaron is. Most vagy soha, gondoltam, ha valahol, akkor itt biztos jól csinálják, nézzük csak, miért alélnak el felnőtt emberek egy mandulássüti nevének kimondásától. És igen, valóban jó volt és valóban valami egészen más, mint egy sima mandulás csók. De még ekkor sem éreztem indíttatást, hogy sok konyhában töltött óra után esetleg elsírjam magam, mert elrepedt, nem jött fel, szétfolyt vagy más efféle katasztrófák. Van elég frusztrációforrás az életemben, minek még egyet mesterségesen kreálni.

Aztán jött Ági blogszülinapi játéka, és abban a biztos tudatban, hogy nincs kockázat, úgysem nyerek, beneveztem a játékba a macaronsütő tanfolyamért. Én voltam a legjobban meglepődve, amikor kiderült, hogy akkor most felvehetem a kapcsolatot a Lecsó Főzőiskolával, mert megnyertem a tanfolyamot.
Itt jön be az aggódó anya szál a történetbe. Mert hát amúgy is annyit utazok munka meg tanulás miatt, és akkor most szimpla privát kedvtelés miatt is, ráadásul pont egy olyan hónapban, amikor nincs is olyan hétvége, amikor végig otthon lennék. Hátmilyenanyazilyen.
A tanfolyam végül – és az egész nap az utazással együtt – olyan volt, mint egy csobbanás a kánikulában. Nem emlékszem, hogy mikor voltam utoljára néhány óránál hosszabb ideig úgy a gyerekek nélkül, hogy nem valami dolgom volt, hanem szimpla élvezet. Nyugiban sütöttünk egy tiszta, tágas konyhában, ahol az asztalon csak az volt, amire szükségünk volt a sütéshez, ráadásul ezt nem nekem kellett kikészíteni, valamint elmosogatni. A tanítási módszer olyan volt, hogy nem egyszerre készítettünk a macaront, hanem egymás után, azaz mindenki egyszer csinálta és még négyszer végignézte, hogy mi a dolgok menete. Így gyakorlatilag a nap végére fejből tudtam a receptet és alig vártam, hogy otthon kipróbálhassam.

Ami számomra a legfontosabb tanulság volt, hogy a recept nagyon nem minden a macaron esetében. Olyan apróságok befolyásolják a sikert, mint például az aktuális időjárás, hogy használtam-e a sütés előtti nap a sütőt vagy hogy kettővel többet vagy kevesebbet kavarok-e a tésztán, mint amennyi az ideális. Annyira keskeny a határ a már elég és még nem túl sok között, hogy ennek a határnak a meglátásában tényleg hatalmas segítség volt a tanfolyam. Ha ezt otthon kellett volna kikísérletezni, akkor szerintem sosem jutok el a normális macaronig, mert egyszerűen nincs türelmem annyit próbálkozni.
Egyébként a konyhában általában úgy mozgok, hogy mérleget meg órát a legritkább esetben használok és mindent érzésre csinálok – ez lehet az oka, hogy főzni remekül, sütni annál kevésbé tudok. Át nem sült vagy formába beleégett kuglófok, homorú muffinok, szétmorzsolódott tortalapok – nagyjából ilyenek várhatók tőlem. Ehhez képest a Lecsóban Niki lehúzott a földre és elmondta, hogy milyen részletekre kell milyen aprólékossággal figyelni, ha azt akarom, hogy azt a 3 órát ne hiába töltsem a konyhában. És most kipróbáltam, és igen, valóban működött: ha betartom a használati utasítást, akkor a macaron pont olyan lesz, mint abban az igen jó étteremben 2012 októberében és sokkal jobb, mint pár hónapja egy akármilyen cukrászdában. Így esett, hogy tegnap cukorhőmérővel és stopperral a kezemben sütöttem és a gyerekeket leültettem valami rajzfilm elé, hogy teljesen zavartalanul tudjak koncentrálni a hadműveletre. Így a három óra egyszerre volt fárasztó – mert mi van, ha nem sikerül, pedig a gyerekek annyira várják a macaront – és üdítő, mert annyira fókuszálta a figyelmem, mint egy meditáció. A különbség csak annyi volt, hogy itt tényleg nem lehetett elkalandozni.

Visszatérve a milyenanyaazilyen érzéshez: amikor hazajöttem a főzőiskolában sütött adag macaronnal, a gyerekek kábé elhalmoztak csókjaikkal, és ez nem nekem szólt, hanem a legjobbmakarónisütőmamucinak. Egyelőre tehát, amíg meg nem unják az új sütit, ideiglenesen újra isteni magasságokban vagyok a szemükben – már ezért megérte.

Tetszett a bejegyzés?